Irán a stabilitás szigete!?

Miért nem lett (lesz) forradalom Iránban?

Iránban négy éve történt, hogy az asúra, a síita passiójáték véres összecsapásokhoz vezetett. A 2009-es választásokat követő tiltakozó megmozdulások „csúcspontjaként” a síita iszlám legszentebb ünnepén (Husszein imám kerbalai halálára emlékeznek) százezrek tüntettek Teheránban és országszerte, amely tiltakozásoknak a rendvédelmi erők vetettek véget. Az általános elégedetlenséget azonban nem sikerült felszámolni, sőt, a társadalmi sérelmek és a gazdasági nehézségek eredményeként az elmúlt években csak tovább erősödött a rendszerrel szembeni kritika, ráadásul az „arab tavasz” eseményei is rontottak az iszlám köztársaság hazai megítélésén. Mindezek ellenére mégis úgy fest, hogy a forradalmi vezetés nem csak hogy a 2009-es válságon tudott úrrá lenni, hanem képes továbbra is megakadályozni minden komolyabb társadalmi tiltakozást (vagyis elejét tudja venni a forradalomnak).

Az Iránban jelentkező társadalmi elégedetlenség nagyjából ugyanabból fakad, mint az észak-afrikai, illetve arab országokban. Nevezetesen: a gazdaság rosszul teljesít, a mindennapi megélhetés igencsak nehéz, óriási a munkanélküliség (ami leginkább a fiatalokat érinti), valamint diszfunkcionális a politikai rendszer, illetve erősen korlátozott a szabadság. Iránban a lakosság közel kétharmadát kitevő 25 év alatti fiataloknak semmi emlékük nincs a forradalomról, ezzel szemben vannak igényeik és elvárásaik, amelyekről a rendszer igyekszik nem tudomást venni. Az idősebb korosztály pedig a forradalom évfordulóján visszaemlékezve jogosan teszi fel a kérdést, hogy „vajon mit is értünk el az elmúlt három évtizedben a forradalmi célkitűzésekből? Nincs egyenlőség, sem elszámoltathatóság.” Röviden: az iráni társadalmat mély csalódottság és nagy elégedetlenség jellemzi.

Az iszlám köztársaság azonban nagy „túlélőnek” számít, amennyiben fennállása alatt átvészelt számos konfliktust és problémát. Túlélte az Irakkal vívott nyolcéves háborút, majd karizmatikus vezetőjének az elvesztését, s a rendszer legitimációs válságát, illetve az amerikai elszigetelő-szankcionáló politikát, valamint az időről-időre megjelenő társadalmi tiltakozásokat is. De vajon minek köszönhető ez a stabilitás? Nos, egyfelől a rendszer pragmatizmusának (rugalmasságának): a forradalmi vezetés ugyanis a Khomeini ajatollah által megálmodott berendezkedésnek, még inkább saját hatalmának a fenntartása érdekében alkalomadtán (ha a helyzet úgy kívánta) hajlott az engedményekre, s a változtatásokra. Másfelől pedig annak, hogy a rezsim rendelkezik a hatalma megtartásához szükséges eszközökkel és intézményekkel (így többek közt katonai, gazdasági és politikai tartópillérekkel).

Az iráni rendszer fennmaradásának legfőbb biztosítékát a Forradalmi Gárda jelenti, amely az iszlám köztársaság védelmezésére jött létre a forradalmat követően, s amely mind a mai napig a rezsim legfőbb fegyveres támasztékának számít. A Pazdaran (és az irányítása alatt álló belbiztonsági erők, így például a Bászídzs milícia) a reguláris hadsereget ellensúlyozva kvázi magántestőrségként védelmezi az iszlám köztársasági rendszert és annak vezetőit. Az idők folyamán a Gárda professzionalizálódott, Khamenei ajatollah hatalomra kerülésével pedig egyre befolyásosabb szereplővé avanzsált. Egyfajta munka-megosztás alakult ki: a legfőbb vezető a forradalmi csapatokra támaszkodva erősíthette a legitimációját, míg a Pazdaran jövedelmező üzletekhez és kiváltságos pozíciókhoz juthatott hozzá. Éppen ezért a Gárda erősen érdekelt a rendszer fenntartásában, s aligha várható hogy „kihátrál” a vezetés mögül.

Az iszlám köztársaság működőképességének másik igen fontos zálogát a vallási alapítványok (az ún. bonjádok) képezik, amelyek biztosítják rezsim „fizetőképességét” (így például a katonák kifizetését). A nemzeti jövedelem tekintélyes hányadával rendelkezve, a választások eredményétől és a kormány akaratától függetlenül alakítva politikájukat az alapítványok lényegében úgy működnek, mint állam az államban – kizárólag a legfőbb vezetőnek tartoznak „elszámolással”. Befolyásosságuk a rendszer stabilitását eredményezi, mivel egyfajta gazdasági és pénzügyi támaszt nyújtanak a forradalmi elitnek. Ezen szerveződések az önálló vállalkozásokból befolyó jövedelmek mellett már csak azért is különösen fontosak a vezetés számára, mert egyfajta szociális hálót működtetnek (lásd a veteránok segélyezését), ezáltal pedig alkalmasak a rendszer támogatottságának erősítésére – a propagandára.

A katonai és gazdasági pillérek mellett persze vannak komoly politikai garanciák is, amelyek a rendszer továbbélését biztosítják. Az iráni hatalmi felépítményben minden választott intézménynek megvan a maga antidemokratikus („felülről kinevezett”) párja. A parlament ellensúlyozására például ott van a nagyhatalmú Őrök Tanácsa, amely testület nem csak felsőházként funkcionál, hanem egyfajta választási bizottságként és alkotmánybíróságként is működik. A rendszer-kritikus személyekkel és csoportokkal szemben pedig ott az államilag irányított igazságszolgáltatás és a központilag felügyelt közmédia. De a köztársasági elnök is csak másodhegedűs lehet az iráni rendszerben, a végső döntést ugyanis a legfőbb vezető hozza, aki ráadásul mindvégig háttérben marad, s csakis a sikerekért vállalja a felelősséget, míg a kudarcokat áthárítja másokra (lásd az Ahmadinezsád és csapata ellen folytatott boszorkányüldözést).

Khamenei ajatollah igazi modernkori szultánként uralkodik, az iszlám köztársaság azonban mégsem tekinthető egyszemélyi diktatúrának, inkább egy sokközpontú, sokszereplős elnyomó rendszerként lehet meghatározni. Az iráni politikai berendezkedés lényegében a klientalizmus, a patrónus-kliens viszony mentén szerveződik (a tisztségek odaítélésénél a lojalitás számít), ami számos hatalmi központot (vertikális hálózatot) eredményez. Mindebben a síita iszlám klasszikus hierarchizáltsága, az ország járadék-bevételeken alapuló gazdasága, valamint a forradalom nyomán létrejött szerveződések sokfélesége játszik szerepet. S bár a szereplők között olykor-olykor igen ádáz ideológiai vita és éles személyi rivalizálás zajlik, mégis ha maga az iszlám köztársaság kerül veszélybe, akkor együttműködve zárják a soraikat – hiszen „mindenki ugyanannak a színdarabnak a szereplője”.

A rendszer fenntartásában azonban nem csak a hivatali klientúra érdekelt, hanem maga a társadalom is (egyes becslések szerint a lakosság közel 30 százaléka támogatja a rezsimet). Az arányokról lehet vitatkozni, de az iszlám köztársaságnak és a jelenlegi vezetésnek minden kétséget kizáróan van valós népi támogatottsága. A rezsim népszerűsége az ideológiai-vallási indoktrinációnak, valamint a szociális intézkedéseknek (a lakosság harmada él a szegénységi küszöb alatt, körükben az állami segélyek és az olcsó hitelek stabil támogatást eredményeznek) és az igen jól megkomponált nemzetközi sikereknek (gondoljunk csak az atom-programban, az űrkutatásban, vagy más tudományos területeken elért eredményekre) köszönhető. (A nemzeti érdek képviselete, a meg nem alkuvás, a nukleáris kutatás elidegeníthetetlen jogként való aposztrofálása különösen tetszetős a nacionalista perzsa füleknek.)

Végezetül, ha a forradalom eshetőségét vizsgáljuk, akkor említést érdemel maga az ellenzéki mozgalom is. A vezetéssel szembenálló erők igen összetettek, amennyiben a „kritikus tömeg” a társadalom eltérő csoportjaiból verbuválódik, ennek megfelelően céljaik és szándékaik is eltérőek. Amíg egyes csoportok úgy gondolják, hogy a fennálló iszlám köztársasági keretek között még lehetségesek a reformok, addig mások radikális változást, „iszlám helyett köztársaságot” akarnak. Ráadásul nincs olyan karizmatikus vezető sem, aki összefoghatná és vezethetné ezt a széles csoportosulást (igaz, az „arab tavasz” egyelőre cáfolni látszik a személyi faktornak tulajdonított jelentőséget). S bár a 2009-es megmozdulások igen széleskörűek voltak, de azokban mégsem vett részt minden lényeges társadalmi osztály, vagyis nem volt meg az általános támogatottság (így például csendben maradt a középosztály és a bazár is).

Iránban többek között azért nem lett, s nem lesz egyhamar forradalom, mert a hatalmi elit rendelkezik az uralkodáshoz nélkülözhetetlen katonai, gazdasági és politikai eszközökkel (pillérekkel), valamint bírja a társadalom, még inkább a klientúrák támogatását. Röviden, egyrészről túl sok szereplő érdekelt a rezsim fennmaradásában, másrészről az ellenzék túlságosan gyenge a hatalmi gépezettel szemben. Az ajatollahok ráadásul igen jól használják a „húzd meg és ereszd meg”, illetve az „oszd meg és uralkodj” taktikákat. Így például a bazár őszi tiltakozását látva a vezetés rögvest háttéralkut kötött a befolyásos kereskedőkkel („olcsó” dollárt biztosítottak), nehogy azok szövetségre lépjenek az ellenzékkel, ezáltal sodorva veszélybe a rezsimet. Bár az iszlám köztársaságban nagy a társadalmi elégedetlenség, a vallási vezetés mégis képes uralni a helyzetet – egy „túlélőtől” ez csak természetes, tehetnénk hozzá.

Széljegyzet: Egyre népszerűbb perzsa ünnepek

Az irániak az állami ellenőrzéssel és elnyomással szemben a már jól bevált módszerhez folyamodnak, a régi szokásokhoz és tradíciókhoz menekülnek-nyúlnak vissza. Az iszlám köztársaság elutasításának jelképeként nagy jelentőséget tulajdonítanak az (iszlám előtti) perzsa hagyományoknak és ünnepeknek. Így például december 20/21-én országszerte ünnepelik a téli napfordulót, az év leghosszabb éjszakáját, amelyet perzsául csak a „Születés éjszakájaként” emlegetnek. A perzsa hiedelmek szerint ezen az éjjelen született Mithra, a fény és igazság angyala. Hagyományosan ilyenkor a családok összegyűlnek otthonaikban, és az estét beszélgetéssel, no meg Háfez-olvasással töltik el, manapság azonban már házibuli is jár a nagy eseményhez (a fiatalok szó szerint buliból bulira járnak az éjszaka folyamán). A költekezés és készülődés pedig szinte olyan, mint a perzsa újévkor, a zöldségeseknek igazán jól megy ekkor az üzlet, hiszen az egyik fontos ünnepi „kellék” a dinnye, na meg persze a pisztácia és megannyi szárított gyümölcs. A vezetés természetesen igyekszik figyelmen kívül hagyni az ünneplési lázat, de a vallásos „elterelő hadművelet” (három héttel előbbre hozták a második imám, Hasszan Modzstaba mártíromságának évfordulóját) jól mutatja, hogy az ajatollahok valójában mennyire tartanak a perzsa szokások megerősödésétől. A deviancia jeleként az irániak ráadásul nem csak a pre-iszlám szokásokat gyakorolják, hanem a nyugati ünnepeket is előszeretettel megünneplik. A karácsonyi bevásárlási láz és díszes cicoma nem ismeretlen Teheránban sem, mint ahogyan a Valentin-nap is nagy felbolydulást szokott hozni az iszlám köztársaságban.

Az iráni drón-üzem

Iráni Drón-ügyek: Az iszlám köztársaság és a robotrepülős hadviselés

Az elmúlt években az iszlám köztársaság igazi robotrepülőgép hatalommá avanzsált, legalábbis ami a technikai fejlesztéseket és a katonai akciókat illeti. A nyár végén dísz- és közszemlére tett saját építésű pilóta nélküli bombázó repülőgép, és a bő másfél hónapja izraeli légtérbe keveredett ismeretlen drón esete, no meg a december elején levadászott újabb amerikai gépezet mindezt jól bizonyítja. S bár Irán valóban öles léptekkel halad előre a légi hadviselés eme új területén, a gyakorlatban azonban inkább csak korlátozott képességekkel rendelkezik, ráadásul Teherán számára a robotrepülő inkább politikai kellék, mintsem katonai eszköz.

Az iráni „drón-ipar” az amerikai-iráni szembenállás eredményeként került a nemzetközi érdeklődés középpontjába. Az iráni fejlesztések az amerikai fenyegetésekre (és lehetőségekre) válaszul gyorsultak fel az elmúlt években, a drónoknak tulajdonított jelentőség azonban igencsak messzire nyúlik vissza. A forradalmi vezetés hamar felismerte a pilóta nélküli repülőgépek „hasznosságát”: az Irakkal vívott háborúban az Egyesült Államok – többek között – felderítési és hírszerzési akciókkal segítette Szaddám Huszein diktatúráját, vagyis Teherán már ekkor szembesülhetett az „új” légi járművek jelentette veszélyekkel, illetve előnyökkel. Ennek megfelelően az iszlám köztársaság 1983-ban saját drón-programba kezdett, amelyet két állami cég felügyelt (az Iran Aircraft Manufacturing Industrial Company és a Quds Air Industries – ma pedig lényegében a Forradalmi Gárda irányítása alatt áll, mint minden hasonló „presztízs-beruházás”), a fejlesztéseket pedig már az iraki-iráni háború utolsó éveiben széleskörűen alkalmazták a frontokon (pl. a Tálash [„Küzdelem”] és Mohadzser [„Védőfal”] típusú robotrepülőgépek bevetése a városok háborújában). A kutatásokat az 1990-es években is folytatták, de azok az USA terror-elleni háborúit követően kaptak igazán lendületre. A történelem megismételődött, amennyiben 20 esztendő elteltével ismét Irak lett az iráni drón-hadviselés színtere: 2009-ben a koalíciós erők lelőttek egy iráni robotrepülőgépet, amely mélyen behatolt az iraki határok mögé.   

Az elmúlt egy esztendőben számtalan drón-konfliktusra került sor az Egyesült Államok és az Iráni Iszlám Köztársaság között. 2011 decemberében az iráni fegyveres erők leszállásra kényszerítettek, eltérítettek egy amerikai robotrepülőgépet. Az ’RQ-170 Sentinel’ típusú felderítő légi jármű az USA egyik csodafegyverének számít, amelynek megkaparintása hatalmas siker – politikailag és katonailag egyaránt. A konfrontáció ez év novemberében tovább folytatódott: iráni vadászgépek tüzet nyitottak egy ’Predator’ típusú amerikai drónra (Teherán érvelése szerint a robotrepülő határt sértett, a vezetés ráadásul több hasonló esetről is panaszkodott). Az iszlám köztársaság december elején újabb sikert könyvelhetett el, majdhogynem pontosan egy évvel a tavalyi drón-szerzési akciót követően, idén ismét sikerült megkaparintania egy robotrepülőt. Bár annak felségjelzése nem bizonyított egyértelműen, s technikai szintje is alacsonyabb a korábban elfogottnál, Irán azonban újabb amerikai technológiára tett szert – hovatovább legitimációs pontokat is szerzett. Végezetül, de nem utolsósorban, az iráni katonai akciók kapcsán meg kell említeni azt az október végi esetet is, amikor az izraeli légvédelem lelőtt egy, az ország légterébe „tévedt” pilóta nélküli légi járművet. A megsemmisített drón valószínűsíthetően iráni gyártmány volt, amely ugyan csődöt mondott, de a felderítési kísérlet komoly jelzésértékkel bír a nukleáris ügy kapcsán egyre türelmetlenebb és harciasabb Izrael számára.

A 2012-es év folyamán az iszlám köztársaság szinte ontotta magából a hazai gyártású pilóta nélküli repülőgépeket. A már korábban bemutatott és hadrendbe állított felderítő, illetve bombázó drónok (Ráád [„Villámlás”] és Názir [„Hírnök”]) mellett új fejlesztésekkel rukkolt elő az iráni vezetés. A nyár végén ünnepélyes csinnadratta közepette mutatta be a széles nagyérdeműnek legújabb haditechnikai alkotását: a Sháhíd-129 („Tanú-129”) névre keresztelt robotrepülőgépét. Az új típus az iráni drón-gyártás legkomolyabb és legfejlettebb terméke: hatótávolsága közel 2000 kilométer, vagyis elérhető vele Izrael és valamennyi jelentősebb arab állam; 24 órás folyamatos repülési képességével alkalmas lehet hosszabb és kiterjedtebb megfigyelésekre; valamint arra is, hogy rakétáival távoli célpontokat semmisítsen meg. A kérdés az, hogy vajon mennyiben sikerülhetett lemásolni az amerikai technológiát? Nos, egyfelől képzeljünk el egy rendkívül összetett eszközt (amely hardware-t és software-t egyaránt tartalmaz), s próbáljuk meg összerakni használati útmutató nélkül. Másfelől viszont ne feledjük azt sem, hogy az irániak nagymesterei a „reprodukciónak”, gondoljunk csak a csadoros hölgyek tucatjaira, akik az amerikai követség iratmegsemmisítőjében talált papírcsíkokat igyekeztek gondosan összerakni (több-kevesebb sikerrel). Teherán tehát, ha az elfogott gépet teljes egészében nem is, de az amerikai technikai megoldások egy részét biztosan felhasználta a saját drónjainak készítésekor.

A drón azon túl, hogy remek harci eszköz, több szempontból is fontos a forradalmi vezetésnek. Először is, komoly legitimációs erőt ad a rezsimnek odahaza, hiszen az amerikai fegyverek megszerzésével bizonyíthatják azt, hogy az USA a folyamatos kémkedéssel nemzetközi konvenciókat szeg, még inkább, hogy a közhiedelemmel ellentétben képesek az ország biztonságát garantálni (Teheránt igen érzékenyen érinti az amerikai drón-hadviselés, mivel az azt mutatja, hogy képtelen a területi integritását biztosítani, vagyis gyenge a „Nagy Sátánnal” szemben). Éppen ezért az iszlám köztársaság igyekszik minden alkalmat meglovagolni, s demonstrálni katonai képességeit az Egyesült Államokkal szemben. Az elfogott robotrepülőgépeket transzparensek („az USA nem tehet ellenünk semmit sem” vagy „lábbal tapossuk Amerikát”) kíséretében közszemlére teszik, a sikereket halmozó Forradalmi Gárda tagjait-vezetőit pedig televíziós műsorokba és parlamenti ülésekre invitálják. Az iráni propagandagépezet a tavaly megszerzett amerikai robotrepülőt „Kandahár szörnyetege” névvel mind a mai napig kiállítva tartja az egykori követség falai között – sőt annak kicsinyített másolata „gyerek-játékként” piacra is került. De nemcsak a magabiztosság demonstrálása miatt fontos drón-szerzés, hanem mert általa el lehet terelni a közvélemény figyelmét a mindennapos problémákról. Az újabb siker pedig már nagyon ráfért a rezsimre, hiszen a gazdaság mélyrepülése miatt nagy a társadalmi elégedetlenség.

A pilóta nélküli repülőgépek ügye ráadásul a nemzetközi porondon is előnyös. Irán kitörhet a szorongatott helyzetéből, mivel egyfelől magát áldozatként mutathatja be (ebben az évben nyolcszor tett panaszt az ENSZ illetékeseinél légtér-sértés miatt), másfelől pedig mert olyan „adu ász” van a kezében, amire sokan vágyakoznak. Röviden, Teherán barátokat szerezhet magának. A drón-fejlesztést például újabban Venezuelával közösen végzi, de nem a latin-amerikai kapcsolat az, ami igazán számít, hanem az Oroszországgal ápolt stratégiai partnerség. Moszkva – amely köztudottan gyengélkedik a robotrepülős hadviselésben – szíves-örömest rátenné a kezét az USA-tól zsákmányolt gépezetre. Bár hosszabb távon Iránnak nem érdeke közösködni Oroszországgal a kutatásokban és fejlesztésekben, rövidtávon Teherán egyszerűen nem engedheti meg, hogy ne használja ki a kínálkozó együttműködési (kitörési) lehetőséget. Az „Amerika-ellenes” szövetség lényegében felülírni látszik az északi testvérrel szembeni történelmi szkepticizmust. Nem szabad persze elfelejteni, hogy mint megannyi ügy az iszlám köztársaságban, a drónok kérdése is erősen megosztja a politikai frakciókat, vagyis éles vita van arról, hogy mit is kezdjenek a megkaparintott csodafegyverekkel? Míg egyesek vehemensen érvelnek az oroszokkal való kooperáció mellett, addig mások semmi esetre sem kívánják „kiárulni” a megszerzett titkokat, megint mások a Washingtonnal való kiegyezéshez használnák fel a Teherán birtokában lévő repülőket.

Az amerikai-iráni „drón-háború” lényegében a történelmi szembenállás legújabb fejezetének tekinthető, s jól illeszkedik abba a többdimenziós aszimmetrikus versengésbe, ami a felek között évek óta fennáll. Sem Teherán, sem pedig Washington nem érdekelt a közvetlen katonai konfliktusban, ezért egyéb titkos utakon támadják-gyengítik a másik felet, miközben fenntartják a diplomáciai rendezés lehetőségét is. Az iraki és az afganisztáni csapatkivonást látva a Forradalmi Gárdának új „helyszín” után kell néznie, ahol tovább támadhatja az Egyesült Államokat: a „drón-hadviselés” pedig éppen megfelel erre. Az első drón „elejtését” követően Irán borsot törhetett az Egyesült Államok orra alá, mikor elutasította a légi jármű visszaszolgáltatására irányuló elnöki kérést. A drón-ügy azonban nem csak konfrontációt idézhet elő, ahogyan azt a konzervatívabb körök és a biztonsági szolgálatok megpróbálják beállítani (az amerikai légtér-sértést kvázi háborús oknak tekintik, s bizonyítékául annak, hogy Washington nem kíván megegyezni, s még mindig rezsimváltásra törekszik), hanem kiindulópontja is lehet az amerikai-iráni kapcsolatok jövőbeli normalizációjának (a nemzetközi szorításban és a gazdasági válság közepette ugyanis a hivatalos körökben egyre többet, s egyre nyíltabban beszélnek a viszony rendezéséről). A kemény hangvételű kommunikáció lényegében a fordulat alapjait fektetheti le, hiszen a rendszernek úgy kell eladnia a megegyezést, mintha a „Nagy Sátán” adta volna meg magát – s nem fordítva.

A pilóta nélküli légi járművek ügye több szempontból is komoly jelentőséggel bír Iránban: egyfelől a modernitás jelképe (Hány országnak van még saját gyártású drónja?), másfelől az elrettentés eszköze (Gondoljunk csak az izraeli felderítő kiruccanásra!), végezetül a társadalmi legitimáció fontos kelléke (Az állami propaganda kiemelten kezeli a sikertörténeteket!), valamint az amerikai-iráni birkózás egyik újdonsült színtere. Nem véletlen tehát, hogy nagyüzemben zajlik az iráni drón-gyártás, ugyanakkor nem szabad megfeledkezni az iszlám köztársaságot sújtó pénzügyi és technikai problémákról, mint ahogyan arról sem, hogy a teheráni vezetés és hivatalos kommüniké szereti eltúlozni-felnagyítani az ország által elért katonai sikereket. A drónok tehát összességében véve inkább politikai eszközöknek számítanak, mintsem komoly katonai fegyvereknek.

Amerikai-szaúdi érdekházasság: A biztonság ami összeköt

GONDOLATOK AZ AMERIKAI-SZAÚDI BARÁTSÁGRÓL...

„A mi hitünk és a ti acélotok” – Ibn Szaúd ezen szavakkal írta le a második világháborút követően formálódó amerikai-szaúdi kapcsolatok lényegét. Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok azóta is szoros szövetségese egymásnak, stratégiai partnerségük még a 2001-es terror-merényletek keltette válságot is túlélte. Szoros barátságuk hátterében a biztonsági egymásrautaltságuk áll, amely egyfajta szimbiózist teremtett, eredményezett: Szaúd-Arábia az amerikai fegyveres védelemért cserébe vállalja, hogy biztosítja a nyugati olajszállítások zavartalanságát a Perzsa-öbölben. 

Az amerikai-szaúdi kapcsolatok története messzire nyúlik vissza, Washington már a modern Szaúd-Arábia megszületésekor élénken érdeklődött a sivatagi királyság, még inkább annak olajkészlete iránt. Ennek megfelelően az amerikai olajvállalatok már az 1930-as évek végén megjelentek az Arábiai-félszigeten, és koncessziós jogokat, majd pedig tulajdonrészt szereztek. Az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia barátsága 1945 után mélyült el igazán, amennyiben a hidegháború éveiben Washington és Rijád túllépett a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokon, a felek katonai és politikai szövetségesek lettek. A status quo megőrzése és a szocialista rezsimek féken tartása közös érdeke volt mindkét szereplőnek: Washington minden erejével igyekezett megakadályozni, hogy a Szovjetunió pozíciót nyerjen a kulcsfontosságú Perzsa-öbölben, Rijád pedig az USA személyében olyan erőre „tett szert”, amellyel garantálhatta a saját biztonságát és ellensúlyozhatta ideológiai ellenlábasainak (így például a Nasszer vezette Egyiptom vagy a Baath párt uralta Irak) regionális törekvéseit.

Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok stratégiai partnersége az iráni iszlám forradalom és a Szovjetunió afganisztáni bevonulása következményeként az 1980-as évek folyamán még szorosabbra fonódott. Rijád és Washington egyaránt komoly fenyegetést látott az iszlám köztársaságban, amely a forradalom exportálásának deklarálásával nyíltan megkérdőjelezte (az amerikai támaszpont-rendszerből kiszakadva pedig meg is változtatta) a regionális rendet. A Khomeini ajatollah vezette „síita radikálisoktól” való félelmükben együttes erővel támogatták Szaddám Huszein Irakját, hogy így gyengítsék és korlátozzák az iráni rezsimet. A sivatagi királyság és az USA együttműködésének másik színtere Afganisztán lett, ahol nem csupán a szovjetek előrenyomulása ellen küzdöttek vállvetve a felek, hanem igyekeztek kifejezésre juttatni azt is, hogy a Szaúd-Arábia által képviselt szunnita iszlám is képes lehet határokon átívelő támogatottságot szerezni, s ezáltal ellensúlyozni a síita forradalmi modellt. A királyság fontos szereplő lett, hiszen a szaúdi vahabizmus „megreformált változata” biztosította az „afgán arabokat” összefogó ideológiát, csakhogy a „dzsihádista” taktika később a visszájára sült el, amennyiben a konfliktust követően maga a monarchia került a radikálisok célkeresztjébe. 

A hidegháború befejeződése fordulópont volt, összeomlott a Szovjetunió, Irán forradalmi radikalizmusa mérséklődött, az USA pedig egyedüli szuperhatalomként maradt a porondon. Rijád és Washington viszonyában azonban mindez nem hozott érdemi változást, sőt Szaddám Huszein kuvaiti agressziója csak fokozta a felek biztonsági együttműködését (függését). A „Sivatagi Pajzs” hadművelet keretén belül az Egyesült Államok (közel félmillió) katonát küldött a sivatagi királyságba, hogy így biztosítsa be annak védelmét, majd Szaúd-Arábiával és a széles nemzetközi koalícióval közösen felszabadította a piciny öbölmonarchiát. Noha a kuvaiti válság kétségkívül megerősítette Rijád és Washington történelmi kapcsolatát, ugyanakkor számtalan negatív következménnyel is járt. Így például az amerikai katonák jelenléte (még inkább a technológiai fölényük) újult erővel emelte napirendre a külső („nem-muszlim”) hatalomtól való függés igen kényes kérdését. Ne feledjük, Szaúd-Arábiát soha nem gyarmatosították, ráadásul az iszlám szent helyei felett őrködik, ezért különösen érzékeny az idegen erők „határokon belül tartózkodását” illetően. Az Egyesült Államok „behívása” hosszabb távon többet ártott, mint használt, mivel egyfajta hivatkozási pontot képezve hozzájárult az Oszama bin Láden által fémjelzett vallási radikalizmus megerősödéséhez – s közvetve az Egyesült Államok ellen elkövetett merényletekhez is. 

2001. szeptember 11. komoly válságot idézett elő az amerikai-szaúdi kapcsolatokban. Az USA elleni terrormerénylet olyan mély töréshez vezetett, amelyhez képest az 1973/1974-es olajembargó csupán enyhe disputa volt. A kulturális különbségek és értékütközések már az öböl-háború kapcsán felszínre kerültek, de az ellentétek igazán csak azt követően tudatosultak, hogy a tornyok leomlása után kiderült, a gépeltérítők közül 15-en szaúdi állampolgárok voltak. Ezt követően a washingtoni politikusok és az amerikai közvélemény Szaúd-Arábiát tette felelőssé, a sivatagi királyságban pedig az USA-ra és az izraeli lobbira mutogattak, na meg persze a nemzetközi „dzsihádistákra”. A felek közti ellentét csak tovább fokozódott, amikor Washington meghirdette a „terror elleni háborúját”, majd megdöntötte az Afganisztánt uraló tálibok hatalmát (akiket Szaúd-Arábia támogatott). Az Irak elleni katonai intervenció pedig még mélyebb ellenérzéseket, és még komolyabb tiltakozásokat váltott ki a szaúdi oldalon. A viszony romlását jól mutatja, hogy a kuvaiti válsággal ellentétben Rijád ezúttal nem vett részt az Irak-ellenes koalícióban. („A királyság területről nem indulhat háború Irak ellen!” – hangzott a határozott álláspont.) Szó, ami szó, a stratégiai partnerek kapcsolatában fagyos mosolyszünet köszöntött be. 

Az amerikai-szaúdi viszony azonban túlélte a terrorcselekmények okozta „megrázkódtatást”. Egyfelől, mert a királyi vezetés a radikális iszlamisták fenyegetését látva (2003-ban robbantásos merénylet-sorozat rázza meg Szaúd-Arábiát) felismerte, hogy a szalafista kihívás nem csak a nemzetközi színtéren van jelen, hanem a királyság határain belül is, ezért kénytelen-kelletlen szorosabbra fűzte terror-ellenes együttműködését az USA-val. Rijád az állami gépezetet és a vallásos propagandát, valamint az amerikai hírszerzéssel való kooperációt kihasználva igyekezett leszámolni a szélsőséges elemekkel-csoportokkal. Másfelől azért maradhatott fenn az amerikai-szaúdi partnerség, mert a nemzetközi ügyekben meglévő érdekegyezés szükségessé tette a közös fellépést. A közös geopolitikai érdekek és biztonsági percepciók életben tartották a speciális relációt. S nincs ez ma sem másként, hiszen az iráni nukleáris kérdéstől kezdve az al-Kaida jemeni megerősödésén át a kőolaj-piac stabilitásáig számtalan olyan kérdés van, amelyben Rijádnak és Washingtonnak azonos az álláspontja, s közös a célja. A kapcsolat „acélosságát” pedig jól bizonyítja az a rekordméretű fegyverüzlet is, amelyet 2010-ben kötöttek a felek: a szaúdi királyság légi erejének korszerűsítésére közel 67 milliárd dollár értékben vásárolt katonai eszközöket. 

Az érdekbarátság ugyanakkor továbbra sem mentes a problémáktól. Szaúd-Arábia és az USA közt így például komoly ellentét feszül az izraeli-palesztin ügy megítélése kapcsán: Rijád igen elégedetlen az amerikai hozzáállással, amelyet túlságosan passzívnak és egyoldalúnak lát. Hovatovább a szaúdi vezetés bizalmatlan Washingtonnal szemben az iráni atom-fenyegetés ügyét illetően is, mivel attól tart, hogy az Egyesült Államok a nukleáris patthelyzet feloldása érdekében előbb-utóbb megegyezik majd Teheránnal. Mindezek ellenére a politikai elitek barátsága stabilnak tűnik, a kapcsolatok társadalmi megítélése azonban igencsak negatív, ahogyan egy szaúdi herceg fogalmazott: „az Egyesült Államok reputációja majdhogynem zéró a polgárok körében”. Felmérések szerint a szaúdi lakosság több mint kétharmada (70%) negatívan ítéli meg Amerikát. Ez az USA-ellenesség lényegében két tényezőből adódik: egyrészt az amerikai kulturális befolyásból (Amerika nem csak a modernitás szimbóluma, hanem a legfőbb modernizáló erő is, mivel az infrastrukturális beruházásokat mind-mind az Egyesült Államokhoz lehet kötni.), másrészt az amerikai fegyverektől való függésből – amelyek egyaránt ellentmondanak az önmagukról kialakított képeknek: az iszlám világ középpontjának, illetve a regionális hatalmiságnak. 

A kezdetekben Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok kapcsolatrendszere az olajnak köszönhetően épülhetett ki, viszonyuk azonban ma már sokkalta többről szól, mint a fekete arany kereskedelméről („a nagy olajtermelő és a nagy olajfogyasztó anyagias barátságáról”). A szaúdi királyság és az USA stratégiai szövetségesek, biztonságpolitikai érdekeik és külső ellenségképeik közösek. S bár a speciális relációnak bőven vannak konfliktusos pontjai és problémás elemei, de látva azt, hogy 2001. szeptember 11. nem eredményezett lényeges elmozdulást Rijád és Washington kapcsolatában, ezért most igencsak nehéz megmondani azt, hogy vajon van-e, létezik-e egyáltalán az amerikai-szaúdi érdekházasságban olyan ügy vagy kérdés, amely „kenyértöréshez” vezethet a jövőben.

Szaúdi generációváltás!?

UTÓDLÁSI ÜGYEK A SIVATAGI KIRÁLYSÁGBAN

Az utódlás ügye mindig kritikus kérdésnek számított a szaúdi királyság, pontosabban a Szaúd-család történetében. Nincs ez most sem másként, amikor az államalapító Ibn Szaúd gyermekei szépen lassan kiöregednek, s kénytelenek átadni helyüket az unokáknak, a fiatal generációnak. Mohamed bin Nadzsef herceg belügyminiszteri kinevezése (kvázi „trónörökösként” való megnevezése) arról tanúskodik, hogy a generációváltás zökkenőmentesen halad, azonban a történelmi példákat felidézve, s a jelen kihívásait szemrevételezve egyáltalán nem biztos, hogy a hatalomátadás problémáktól mentes lesz.

A Szaúd-dinasztia XVIII. századi megalakulása óta folyamatosan küzd az utódlás problémájával, ami lényegében a rokonsági rendszeren alapuló hatalmi struktúrának az eredménye. Az első szaúdi államban (1744-1818) a vérrokonságon alapuló, egyenes ágú öröklési rendszer működött, az uralkodót mindig a fiatalabb testvére követte a trónon (mindez megfelelt a hanbalita-vahabita doktrínának). A második szaúdi államban (1823-1891) inkább a törzsi hagyományok és szokások határozták meg az utódlás rendjét, minden esetben a legerősebb-legügyesebb családtag került hatalomra (a királyok képességeik alapján foglalták el a trónt). Ezek az öröklési rendszerek azonban magukban hordozták a konfliktus lehetőségét, hiszen minden egyes generációváltás (a rivalizálás, a merényletek és a külső intervenciók következményeképpen) a fennálló patrimoniális állam egységének megbomlásával fenyegetett. (A második szaúdi állam bukásának elsődleges oka éppen az utódlási válság volt.)

Ibn Szaúd, a modern Szaúd-Arábia megalapítója (1932-ben) nem dolgozott ki hivatalos utódlási mechanizmust, ehelyett arra koncentrált, hogy saját klánját erősítse a riválisokkal szemben. Szaúd fiát koronaherceggé tette, a többieket pedig fontos (politikai, gazdasági, katonai) pozíciókba ültette, s így építette ki a család „többdimenziós” hatalmát. (34 fia volt!) A későbbiekben ugyanígy tett valamennyi uralkodó, regnálásuk alatt igyekeztek megjelölni az utódjaikat, illetve minden fontosabb tisztségbe lojális rokont juttatni (vagyis kiépíteni a saját patronázs-rendszerüket), aminek az eredménye egy olyan többközpontú uralmi rend lett, amelyben valamennyi királyi sarj hatalmi pozícióval rendelkezik. Ezért az uralkodói poszt megüresedésekor minden esetben több befolyásos jelentkező verseng egymással a királyi székért és hatalomért. (A Szaúd-családon belüli ellentétek felszínre kerüléséhez azonban nem volt mindig szükség ún. örökösödési konfliktusra, így például 1964-ben Fejszál „puccsal” vette át a hatalmat Szaúd királytól, majd 1975-ben ő maga is merénylet áldozata lett.) 

Az utódlásnak ez a szisztémája egyfelől biztosította a családon belüli öröklődést, másfelől azonban számtalan problémát is eredményezett. A befolyással bíró centrumok megsokszorozódása hatalmi átfedésekhez és személyes ellentétekhez vezetett, ez által egymásnak ellentmondó politikák születtek, a rendszer pedig több szempontból is „működésképtelenné” vált. A versengésen alapuló utódlási rendszer ráadásul azzal, hogy a családi frakciókat tette politikai központokká, csak még inkább felerősítette a dinasztián belüli ellentéteket. Fejszál, majd később Fahd király egyaránt törekedett saját frakcióját, a „Sudairi-klánt” kedvező pozícióba hozni, míg a 2005 óta uralkodó Abdallah saját családja (a „Shuraim-klán”) mellett teret engedett más, kisebb klánoknak is, nem titkoltan azzal a céllal, hogy így törje meg a „Sudairi-hetek” egyeduralmát. (Ibn Szaúd 7 fiú gyermeke, akik a Hassza bint Ahmed al-Sudairi-val kötött „legkedvesebb” házasságából születtek, és akik kulcsfontosságú állami tisztségeket láttak el a Fahd vezette szaúdi királyságban.)

Az utódlás folyamatát több ízben kísérelték meg rögzíteni, de formalizált eljárás nem született, a régi szokásrend élt tovább, vagyis az uralkodó fiai képességeik és koruk szerint követték egymást a korona-hercegségben (miniszterelnök-helyettességben), majd pedig a királyi trónon. Az 1992-es törvényi szabályozás szólt először hivatalosan az öröklés rendszeréről, de csupán annyit írt elő, hogy „az uralkodói hatalom Abdel-Aziz al-Szaúd [Ibn Szaúd] legalkalmasabb gyermekére, illetve unokájára kell, hogy szálljon”, sorrendet nem állapított meg, a lehetséges utódok körének kitágításával azonban hozzájárult családi belharcok kiéleződéséhez. A színfalak mögött, különösen Abdallah trónra lépése óta zajlik komoly vita, hogy honnan is jöjjön az új király – a régi öregfiúk vagy inkább az ifjú titánok csapatából, s ki legyen a „választott” személy? (A disputa persze legalább ennyire szól a Sudairi-Shuraim klánok közti rivalizálásról is: előbbi a váltásban, utóbbi a folytatásban érdekelt.)

Szaúd-Arábia fordulóponthoz érkezett, amennyiben a régi rend nem működik tovább, nevezetesen az államalapító Ibn Szaúd fiai már nem adhatják tovább egymásnak a királyi „stafétabotot”. A családnak ez a generációja ugyanis elöregedett, az elmúlt év folyamán két koronaherceg (Nadzsef és Szultan) hunyt el, a regnáló Abdallah 89, míg Szalman koronaherceg 76 éves, utóbbi ráadásul rendkívül rossz egészségi állapotban van, tehát aligha lesz belőle uralkodó. S mivel a fiútestvérek közt nincs több befolyásos és életerős szereplő, mindez azt jelenti, hogy a következő szaúdi király már nem a fiúk, hanem az unokák közül fog kikerülni, vagyis generációváltás lesz a sivatagi királyságban. 

Mohamed bin Nadzsef-nek (Nadzsef koronaherceg fiának) belügyminiszterré történő kinevezése jól mutatja ezt, mivel a kulcsfontosságú tisztségben ő az első unoka, s könnyen meglehet, hogy ő lesz a soron következő uralkodó is. A belügyminiszteri pozíció ugyanis rendkívül széles befolyást biztosít, így többek között irányítása alá tartoznak a rendvédelmi alakulatok és a vallási rendőrségek, továbbá a hazai hírszerzés és a büntetés-végrehajtás, valamint a sajtótermékek állami felügyelete és ellenőrzése. A miniszterség egyfajta ugródeszkának számít, ugyanakkor egyfajta tesztnek is. Ahmed herceget példának okáért a síita területek lázadásának kezelésében mutatott gyenge teljesítménye miatt menesztették. Mohamed bin Nadzsef trónra kerülési esélyei azonban nemcsak a miniszteri teljesítményétől függnek majd, hanem a családon belüli frakcióharcok intenzitásától is. Noha mind odahaza (Sudairi-klán), mind a nemzetközi porondon számos támogatóval rendelkezik (így például jó viszonyt ápol Washingtonnal), a többpólusú királyi rendszerben mégis sok ellenlábasa van, illetve kihívója lesz. 

Nadzsef herceg mellett több „befolyásos unoka” van, akik ha közvetlenül nem is játszanak majd lényeges szerepet („nem lehet mindegyikükből király”), de az utódlást érintő végső döntésben, még inkább az új uralkodó hatalmának konszolidálásában mind megkerülhetetlen szereplők lesznek. Ne feledjük, a szaúdi uralkodónak bírnia kell a hercegek többségének támogatását, hogy ez által nyerjen magának mozgásteret a hatalmi struktúrában és a döntések meghozatalában. A teljesség igénye nélkül a főbb unokák, akik befolyásos pozícióval rendelkeznek: Szaúd herceg (Fejszál király fia) 1975 óta külügyminiszterként szolgál; Mohamed herceg (Fahd király fia) a Keleti Provincia kormányzója; Miteb herceg (Abdallah király fia) a Nemzeti Gárda vezetője; Bandar herceg (Szultan koronaherceg fia) a sivatagi királyság washingtoni nagykövete; Khaled herceg (Szultan koronaherceg fia) pedig védelmi miniszter-helyettes. Az utódlás tehát nemcsak a legfőbb méltóság tekintetében hozhat változást, hanem az uralkodói elit egészét illetően is, hiszen számtalan tisztségben kerülhet majd sor „vérfrissítésre”.

Az utódlás ügye még egyáltalán nincsen eldöntve, mindezt jól bizonyítja, hogy a „hivatalosan megjelölt koronaherceg” poszt továbbra is üresen áll. Ez nem meglepő, ha azt nézzük, hogy mennyire komoly a tét, egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy ki milyen befolyásra tesz szert a „megfiatalodott” sivatagi királyságban („új patrónus-kliens rendszer épül”). A politikai-hatalmi átmenetet éppen ezért igencsak megnehezítheti a családi frakciók közti pozíció-küzdelem, a több ezer fős uralkodói család nyílt marakodása pedig akár véget is vethet magának a harmadik szaúdi államnak. Különösen így van ez, ha azt vesszük figyelembe, hogy az arábiai királyságnak az örökösödési vitával párhuzamosan számos egyéb problémával is szembe kell néznie, amelyek ugyancsak hozzájárulhatnak a család tagjai közt kibontakozó ellentétekhez és versengésekhez. A munkanélküliség közel 30 százalékos, a költségvetés alapvetően továbbra is az olajbevételektől függ (75 százalékban), a társadalom rohamos mértékben növekszik (4,2 százalékkal évente), a megtermelt vagyon pedig rettentő egyenlőtlenül oszlik el. S akkor a síita-szunnita konfliktusról, valamint a konzervatív-reformer szembenállásról még csak nem is tettünk említést. Egy szó, mint száz, Szaúd-Arábiára mindenképpen izgalmas idők várnak.  

A teheráni túszdráma régen és most

Irán és Amerika: a szűnni nem akaró ellentét

33 esztendeje történt, hogy az Egyesült Államok teheráni nagykövetséget iráni diákok rohamozták meg, és az ott dolgozó amerikai diplomatákat ezt követően 444 napra túszul ejtették. A dráma eredményeként nem csupán a korábbi amerikai-iráni stratégiai partnerség bukott meg, hanem a két ország diplomáciai kapcsolatának is vége szakadt. Az 1979-es követségfoglalás óta lényegében nincs hivatalos párbeszéd Teherán és Washington között, mint ahogyan külképviseletük sincs a másik országában (az USA-t Svájc, Iránt Pakisztán képviseli). Viszonyuk pedig jelenleg – a vitatott iráni nukleáris program kapcsán – legalább olyan fagyosnak tűnik, mint amilyen anno, a túszdráma kirobbanásakor volt.

1979. november 4-én a teheráni amerikai követség épületét iszlamista fiatalok (az Imám Irányvonalát Követő Muszlim Diákok) foglalták el. Spontán akciójuk hátterében azon általános meggyőződés állt, hogy Washington, akárcsak korábban, most is be fog avatkozni az iráni történésekbe, s 1953 mintájára puccsal kísérli majd meg visszaültetni trónjára az elűzött uralkodót. (1953-ban az amerikai és a brit titkosszolgálat együttes erővel buktatta meg a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszadek-et és kormányát, többek között azért, mert az államosította az iráni olajipart.) Mindezt az iráni közvélekedés csak még inkább igazolva látta, amikor Mohammed Reza Pahlavi sah hosszas huzavona után beutazási engedélyt kapott az Egyesült Államokba – orvosi kezelés céljából utazhatott be. A napról-napra erősödő Amerika-ellenes tüntetéseket követően, november első vasárnapján végül több száz diák tört be az amerikai diplomáciai képviseletre, ahol közel 70 követségi alkalmazottat ejtettek túszul. (A nőket és az afroamerikai polgárokat még novemberben szabadon engedték, valamint 1980 júliusában a betegeskedő Richard Queen-t is, a többi 52 amerikai diplomata egy „hosszú” éven keresztül maradt fogságban.)

A képviselet elfoglalásáról értesülve Khomeini ajatollah, a forradalom szellemi vezetője először úgy fogalmazott, hogy „dobjátok ki őket [a diákokat]!”, azonban amikor látta, hogy a diákok „vállalkozása” mekkora társadalmi támogatottságnak örvend, akkor meggondolta magát, és teljes mellszélességgel kiállt a fiatalok lépése mellett. Az amerikai képviselet elleni támadás több szempontból is kapóra jött a forradalmi vezetésnek. Először is, mert lehetőséget teremtett arra, hogy az USA-ellenes érzelmeket kihasználva társadalmi egységet kovácsoljanak, de még inkább, hogy a követségi dokumentumok birtokában félreállítsák saját belső ellenzéküket, a liberálisokat, a baloldaliakat, egyszóval a mérsékelt és szekuláris erőket. (Az iratmegsemmisítőkből begyűjtött papírcsíkok szortírozását és rekonstrukcióját követően valóságos csillaghullásra került sor a politikai eliten belül.) Röviden, Khomeini a túszügyet felhasználva lejárathatta az ellenfeleit, illetve mozgósíthatta a lakosságot, ezáltal pedig konszolidálhatta a saját hatalmát. Az akció továbbá egyfajta USA-ellenes megelőző csapás is volt, amennyiben Teherán az amerikai „kémfészek” kiiktatásával igyekezett megakadályozni a washingtoni restaurációs kísérletet. A követség elfoglalása ráadásul illeszkedett a forradalmi törekvésekhez és az ideologikus elvekhez is, hiszen az a „Nagy Sátán” ellen irányult és az igazságtalan világrend megkérdőjelezéséről szólt.

„Súlyos arculcsapást mérünk az Egyesült Államokra!” – olvasható a Khomeini ajatollahtól származó idézet az egykori amerikai követség utcafrontján. S valóban a túszejtő akcióval az újdonsült iszlám köztársaság komolyan megleckéztette a washingtoni vezetést, és olyan traumát okozott, amely mind a mai napig kísért a döntéshozatalban („Nem kell nekünk még egy Teherán!”), hovatovább mélyen beépült az amerikai közgondolkodásba is. (Amíg az irániakban az 1953-as Moszadek-puccs, addig az amerikaiakban az 1979-es túszdráma hagyott mély nyomokat, és eredményezett napjainkig tartó mély bizalmatlanságot.) A Carter-adminisztráció igyekezett minden rendelkezésre álló eszközt felhasználni, s mindent megtenni az amerikai diplomaták kiszabadítása érdekében: előbb tárgyalásokba bocsátkozott, majd gazdasági nyomásgyakorlással élt (szankciókat léptetett életbe), végezetül katonai mentőakcióval próbálkozott, de egyik kísérlet sem járt sikerrel. Az Egyesült Államok legyőzetett, mivel nem tudott hathatós választ adni a túszválság megoldására, maga Carter elnök pedig elveszítette a soron következő elnökválasztást Ronald Reagannel szemben. Khomeini és forradalmi csapata diadalmaskodott, ahogyan akkoriban fogalmaztak: „Volt idő, amikor az amerikai vezetés határozhatta meg, hogy ki ülhet a pávatrónra, most azonban az iráni ajatollahok dönthetik el, hogy ki legyen az USA következő elnöke.”

A túszokat végül majd 15 hónap elteltével, percekkel Reagan elnöki beiktatását követően engedték szabadon. Az iráni vezetés az iraki-iráni háború elhúzódása, s a pénzügyi szükséghelyzet miatt döntött a megegyezés mellett. A titkos megállapodás (az „algíri egyezmények”) értelmében az Egyesült Államok lemondott az iráni belügyekbe történő beavatkozásról, továbbá vállalta a túszejtést követően zárolt iráni pénzek felszabadítását, illetve a foganatosított szankciók feloldását is, valamint a sah tulajdonának és vagyonának „átadását” az iszlám köztársaságnak. A túszdráma rövidtávon mindenképpen előnyös volt a forradalmi vezetésnek, hosszabb távon azonban (paradox módon) komoly politikai és pénzügyi károkat eredményezett – éppen ezért igencsak ironikus az, ahogyan a rezsim évről-évre nagy csinnadratta közepette ünnepli a jeles évfordulót. A követség elleni akcióval az iszlám köztársaság alapvető jogi normákat és nemzetközi szabályokat sértett meg, erőszakos magatartásával pedig mondhatni jogosan érdemelte ki a ráaggatott „törvényszegő rosszfiú” címkét. Az ország folyamatos elszigeteltsége és elutasítottsága lényegében a Nyugat keserű történelmi tapasztalatából ered, amennyiben a túszejtést követően Iránra sokfelé mind a mai napig úgy tekintenek, mint a „forradalmi fanatikusok országára”.

A követség elleni támadás kétségkívül segítette a Khomeini vezette forradalmi mozgalmat abban, hogy hatalmát kiteljesítse, s hogy iszlám köztársasági vízióját a gyakorlatban is megvalósíthassa. Csakhogy a túszválság olyannyira szembeállította Teheránt és Washingtont, hogy összességében a kettejük közti konfliktusból Iránnak több kára származott, mint előnye az évtizedek folyamán. Washington több ízben avatkozott be az iráni belpolitikába, legyen szó a szeparatista csoportok és a demokratikus mozgalmak támogatásáról, vagy éppen az emberi-politikai jogok helyzetének konstans bírálatáról. Washingtonban ráadásul a szankciós politikának sem vetettek véget, sőt éppen ellenkezőleg az évek előrehaladtával a gazdasági-pénzügyi büntető-intézkedések csak még inkább kiterebélyesedtek – az iráni nukleáris engedetlenség kapcsán jelenleg minden korábbinál erősebb amerikai és nemzetközi nyomásgyakorlás látszik körvonalazódni. A befagyasztott iráni pénzeket ugyan az USA visszafizette Iránnak, de csak azt követően, hogy a külső államadósságot, és a kártérítési perekben megítélt összegeket le nem vonta, így Teherán a 12 milliárdra becsült összegnek csupán alig egyharmadát kapta vissza (közel 4 milliárd dollárt). Végezetül, a sah felbecsülhetetlen értékű vagyona (amely egyes számítások szerint elérte a 200 milliárd dollárt) érintetlenül és kivizsgálatlanul maradt a forradalmat követően, abból pedig ez idáig az iszlám köztársaság lényegében egyetlen centet sem látott, avagy kapott vissza.

A „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” birkózása majd három évtizeddel a forradalmat és a teheráni túszdrámát követően tovább folytatódik, a felek nem tudnak túllépni a kölcsönös bizalmatlanságon, sőt az iráni urándúsítási törekvések miatt kettejük között a fegyveres konfrontáció eshetősége sem zárható ki a jövőben. Amíg az Egyesült Államok az Irán köré font katonai gyűrűvel próbálja meg elrettenteni, s jobb belátásra bírni a teheráni vezetést, addig az iszlám köztársaság a Perzsa-öböl stratégiai fontosságú bejárata felett őrködve, a Hormuzi-szoros lezárásával fenyegetve igyekszik túszul ejteni a washingtoni döntéshozókat, hogy így vegye el a kedvüket az ország ellen irányuló katonai fellépéstől. A forradalmi rezsimnek még mindig központi pillérét képezi az Amerika-ellenesség, de nem mint identitásképző erő, hanem mint egyfajta hivatkozási pont, amennyiben az iszlám köztársaság a külső ellenség, a „Nagy Sátán” mítoszának fenntartásával kísérli meg elterelni az egyre elégedetlenebb iráni közvélemény figyelmét. A jubileumi ünnepség tehát azért fontos, mert azáltal – ha rövid időre is, de – az Amerikai Egyesült Államok kerülhet célkeresztbe, csakhogy a forradalom kudarca (az egyenlőség és a szabadság megteremtésének elmulasztása) mellett az iráni polgárokat már egyre kevésbé lehet a külső szereplők-tényezők ellen hangolni. Az évfordulós megemlékezés éppen ezért ma már egyre inkább az iszlám köztársasági rendszer kritikájáról és az elhibázott forradalmi döntések bírálatáról szól.

Széljegyzetben: Argo: mozifilm az iráni túszdrámáról

A tengerentúlon októberben mutatták be Ben Affleck Argo c. mozifilmjét, amely az iráni túszdrámát dolgozza fel. Pontosabban annak egy pozitív, „happy end-del” végződő eseménysorát, nevezetesen a kanadai követségen menedéket nyerő amerikai diplomaták kiszabadulásának viszontagságos történetét vitte vászonra a filmrendező. A film sokak szerint Oscar-díjra esélyes alkotás, amennyiben a hollywoodi trükköket, a végetekig fokozott várakozást és a kedves humort egymással kombinálva igyekszik betekintést nyújtani a forradalmi Irán „misztikus” mindennapjaiba. A mozifilm valóban kasszasiker gyanús alkotás, az események nagyrészt hiteles feldolgozását adja, mindazonáltal több helyütt is találhatunk benne pontatlanságokat. Így például 1953 előtt az USA még nem bírt érdemi szereppel, befolyással az iráni olajiparban. Az apróbb hibákat leszámítva azonban az igazán nagy probléma a filmmel az, hogy hasonlóan más, az iszlám köztársasággal foglalkozó alkotásokhoz, igencsak egyoldalúan és negatívan mutatja be az irániakat. A rendező elmossa a határvonalat a hivatalos és a népi vélekedés között, s szinte minden egyes polgárt azonosít a követséget elfoglaló Amerika-ellenes radikálisokkal – miközben a mérsékelt többség egyértelműen elutasította a követség elleni agressziót. (Mindez pedig azért problémás, mert a jelenlegi feszült pillanatban csak tovább erősítheti a már meglévő sztereotípiákat és a felek közti szembenállást is, miközben elfeledkezik arról, hogy az iráni társadalom az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott.) Hovatovább a film nem tárgyalja a háttérben zajló frakcióharcokat (a liberális, a baloldali, a nacionalista és az iszlamista erők közti küzdelmeket) sem, amelyek nélkül aligha lehet hiteles képet kapni a teheráni túszdrámáról, még inkább megérteni annak motivációit és folyamatait.