Hormuzi huzavona

Vajon Irán tényleg lezárja a Perzsa-öböl bejáratát?

Az iszlám köztársaság nukleáris programja körül kibontakozó konfliktus (Nevezetesen, hogy Irán mire kívánja használni a kutatott atomenergiát?) kapcsán egyre többször merül fel a sajtóban, hogy Teherán a szigorodó szankciós-politika hatására beváltja a fenyegetését, és lezárja a Hormuzi-szorost, a Perzsa-öböl kulcsfontosságú bejáratát. A helyzet, mint szinte mindig, azért ennél jóval komplexebb, s ha tüzetesebben megvizsgáljuk az esetet, akkor láthatjuk, hogy Iránnak sem érdekében, sem pedig képességében nem áll a Hormuzi-szoros lezárása. Éppen ezért az éles retorika, amely iráni részről elhangzik (politikusok és tábornokok egyaránt azt hangoztatják, hogy Irán lezárja a Hormuzi-szorost, ha az országot katonai fenyegetés vagy gazdasági veszteség éri) inkább a pszichológiai hadviselés része, mintsem a valós katonai forgatókönyv első fejezete. Persze egészen más lenne a helyzet akkor, ha az országot fegyveres támadás érné, ez esetben ugyanis a teheráni rezsim, mint „sebzett vad”, feltehetőleg minden lehetséges eszközt és fegyvert bevetne a külső agresszorral szemben, s mint ahogyan az iraki-iráni háború idején, az öböl ez esetben is könyörtelen hadszíntérré változna.  

A Hormuzi szoros jelentősége

A világnak talán nincs még egy ilyen központi jelentőségű területe, mint amilyen a Hormuzi-szoros. Noha a Szuezi-csatorna, a Melakka-szoros, vagy éppenséggel a Dardanellák kétségkívül mind-mind forgalmas tengeri átjárók, de akkora gazdasági jelentőséggel egyik sem bír, mint a Perzsa-öböl szűk bejárata (legkeskenyebb pontján 34 km széles). A szoroson keresztül zajlik ugyanis az öbölbeli szénhidrogének kereskedelmének közel 90 százaléka (mivel az öbölbe csak itt lehet hajóval be, illetve kijutni), hovatovább a világ vízi úton lebonyolított olajkereskedelmének 40 százaléka, illetve a világ napi olajkereskedelmének 20 százaléka. Egy átlagos nap 15-16 tanker hajózik keresztül a szoroson, amelyek mintegy 17 millió hordó olajat szállítanak. S nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az öböl-államok szinte mindent tengeren szállítanak, így ha a különféle szállítmányokat is számításba vesszük akkor valóban egy rendkívül forgalmas hajózási útvonalat láthatunk. Éppen ezért a teheráni fenyegetés a jelenlegi világgazdasági helyzetben kétségkívül olyan mintha iráni penge lenne az egyik világgazdasági főartéria felett. S persze mindehhez hozzájárul még az is, hogy a Perzsa-öböl térsége tele van ellentétekkel, így például területi és határvitákkal, hatalmi és ideológiai versengésekkel, valamint a világ egyik leginkább militarizálódott szegletének számít. (Ehhez csupán elég arra gondolni, hogy mekkora Szaúd-Arábia éves katonai költségvetése!) 

iráni Földrajzi adottságok

Irán rendkívül kedvező stratégiai pozícióval rendelkezik az öbölben, mivel övé a leghosszabb öbölbeli partszakasz (~2000 km), valamint birtokolja a Hormuzi-szorosban fekvő kisebb-nagyobb szigeteket (Abu Musza, Larak, Keshm stb.), amelyek nem csak az ellenőrzés lehetőségét adják meg, hanem kitűnő kiindulópontok is lehetnek a fegyveres konfliktusban egy-egy katonai rajtaütésnél. Ráadásul a Perzsa-öböl sekély jellegéből adódóan a Hormuzi-szoros hajózási útvonala (~9 km) nagyrészt iráni felségvízen vezet keresztül (befelé Iránon, kifelé Ománon keresztül vezet az út), amit Irán az 1982-es ENSZ Hajózási Konvenció értelmében tesz lehetővé minden nemzet számára (bár a szerződést aláírta, de mind a mai napig nem ratifikálta). Az egyezmény értelmében ugyanakkor Iránnak jogában áll az átkelő hajóforgalmat átvizsgálni, s ez újabb lehetséges eszközt adhat a teheráni rezsim kezébe, hogy a világgazdaságot szorongassa, mert a szállítmányok késése minden bizonnyal tovább emelné az amúgy is magas kőolaj-árakat. A Perzsa-öböl (és annak bejárata) pedig egy esetleges amerikai-iráni konfrontáció esetén több szempontból is kihívás elé állíthatja a Pentagon vezérkarát: egyrészt az öböl korlátozott mélysége nehézkessé teszi az alapvetően mélytengeri amerikai flotta biztonságos működését, másrészt a kis távolságok miatt rendkívül gyors döntésekre és határozott válaszokra lesz szükség, valamint lehetetlenné válik az ún. távolsági hadviselés.

Történelmi előzmények

A Hormuzi-szoros stratégiai jelentőségének felismerésére már hamar sor került, így anno a britek igyekeztek minden erejükkel (közvetve vagy közvetlenül) fennhatóságuk alá vonni az öböl bejáratát annak érdekében, hogy biztosítva legyen a távol-keleti kereskedelem és az indiai összeköttetés. Egy évszázaddal később már az USA őrködött a Perzsa-öböl kapuja felett, ezáltal garantálva az amerikai olajszállítások zavartalanságát. Az 1979-es iráni forradalom aztán alapjaiban változtatta meg a regionális nemzetközi rendszert, ezt követően pedig egyre többször fogalmazódott meg a teheráni vezetés részéről, hogy lezárja a Hormuzi-szorost. Erre az iraki-iráni háború éveiben zajló „tankerháborúban” kísérletet is tett, s bár a tengeri hadműveletekkel majd negyedével tudta csökkenteni a forgalmat, a szorost nem sikerült teljesen lezárnia, sőt fegyveres összetűzésbe keveredett az Egyesült Államokkal, amely komoly veszteségeket okozott a haditengerészetnek (s súlyos civil áldozatokkal is járt, lásd az Iran Air 655-ös járatának lelövését). A szoros ügye ezt követően leginkább az Egyesült Arab Emírségek és az iszlám köztársaság közti területi vita miatt maradt napirenden, majd az iraki intervenció és az iráni atomválság kapcsán került fokozottan az érdeklődés középpontjába. A „Hormuzi-kártya” ugyan konstans eleme az iráni külpolitikai retorikának, de a fenyegetés beváltását (a keserű tapasztalatok mellett) gazdasági, politikai és katonai tényezők akadályozzák. 

Gazdasági érdekek mindenekfelett

Teherán óriási öngólt lőne magának, ha megkísérelné lezárni a Perzsa-öböl bejáratát, mivel jelen pillanatban ő maga is csak a szoroson keresztül képes kijutni a nemzetközi (elsősorban keleti) piacokra. Szárazföldi csővezetékrendszer csupán a Kaukázus és Közép-Ázsia irányában van kiépítve, mivel a Pakisztánon át Indiába vezető csővezeték még mindig csak tervező asztalon létezik. Kőolaj-, illetve földgáz-export nélkül pedig az iráni gazdaság halálra van ítélve, hiszen az állami költségvetés bevételének 75 százaléka a szénhidrogének kereskedelméből származik. Az ország gazdasági mutatói már most nagyon rosszak, az infláció az elmúlt fél évben rekordot döntött, a riál majd 40 százalékban gyengült a dollárhoz képest, a munkanélküliségi mutatókról nem is beszélve. A hivatalos iráni politikák formálásában a gazdasági faktor mindig fontos szerepet játszott, de most különösen így van ez, miként a forradalmi rendszer túlélése elsősorban annak gazdasági teljesítményétől, a „társadalmi szerződésben” vállalt jólét megvalósításától függ. A szoros lezárásával való fenyegetőzés viszont alkalmas arra, hogy sakkban tartsa a nemzetközi közösséget, amelynek a pénzügyi válság közepette aligha van szüksége egy olajválságra, valamint arra is, hogy saját hasznára felhajtsa a kőolaj világpiaci árát. (Így például az iráni retorikát és hadgyakorlatot követően tavaly decemberben az olajár egy-két nap alatt majd 2 százalékkal drágult.)

Politikai megfontolások

A Hormuzi-szoros lezárására irányuló iráni akció nemcsak gazdaságilag lenne kontra-produktív, hanem politikailag is. A szabad hajózás elleni fellépésével ugyanis Irán azt kockáztatja, hogy még az 1991-es Irak-ellenes koalíciónál is szélesebb nemzetközi összefogással találja magát szemben, s lényegében magára marad. Irán a Perzsa-öböl bejáratának blokkolásával valójában nem a nyugati világnak tenne keresztbe, hanem a saját stratégiai szövetségeseivel és kereskedelmi partnereivel szúrna ki. Jelesül Kínával és Indiával, ahova a szoroson áthaladó kőolaj-szállítások nagy része áramlik (85 százalék). Teherán tehát egyszerűen nem engedheti meg magának azt, hogy lezárja a szorost, mert azzal úgymond keleti kapcsolatainak lényeges alapjait számolná fel. Az iszlám köztársaság elszigetelődése folytán pedig minden bizonnyal még inkább kiéleződnének a belső társadalmi és gazdasági problémák, amelyek már most is komoly feladat elé állítják a forradalmi elitet (lásd a 2009-es tiltakozásokat). A „Hormuzi huzavona” így lényegében az elrettentést és az elterelést szolgálja: egyfelől a szoros lezárásával fenyegetve Teherán megkísérli elrettenteni Washingtont és szövetségeseit a katonai akciótól (felhívva figyelmüket arra, hogy a fegyveres beavatkozásnak milyen romboló hatásai lehetnek), másfelől pedig a vezetés így igyekszik elterelni a közvélemény figyelmét, amely a mindennapos áremelkedések miatt egyre csalódottabb, és egyre kritikusabb a kormányzattal szemben.

Katonai képességek és ellensúlyok

Az iráni haditengerészet a forradalom óta prioritást élvez a katonai tervezésben, mivel az iráni stratégiai gondolkodásban a Perzsa-öböl térsége kiemelt geopolitikai jelentőséggel bír. Irán az öböl legerősebb hatalma, de az Egyesült Államok hadiflottájához képest eltörpülnek a képességei. Az egyenlőtlen erőviszony láttán és a történelmi tapasztalatok ismeretében Teherán a konvencionális katonai gyengeségét az aszimmetrikus hadviselés módszerével igyekszik ellensúlyozni. Az utóbbi években egy sor vásárlást és fejlesztést hajtottak végre, így például versenymotorcsónakokat (Például egy neves Bradstone Challenger-t!) szereztek be és azokat rakétakilövőkkel szerelték fel. A kis csónakok ezen armadája egyfelől valóban veszélyes fegyver (mozgékony és gyors), másfelől azonban hatástalan a hadihajókkal szemben (kicsi a tűzereje). Ez utóbbiakra inkább a partvonalra és a szigetekre telepített, illetve a szárazföldön mozgó mobil kilövő állomások és rakétáik jelenthetnek komolyabb veszélyt. A hajózására tekintettel azonban a legnagyobb fenyegetést a szoros elaknásítása jelentheti, s e tekintetben Irán széles választékból dolgozhat, ráadásul a tengeri aknátlanításban nincs komoly gyakorlata a nyugati világnak. Összességében az iszlám köztársaság képes lehet arra, hogy rövid időre lezárja a Perzsa-öböl bejáratát, még inkább, hogy megbénítsa annak hajóforgalmát, de hosszabb távon aligha sikerülhet blokkolni az USA számára stratégiai jelentőségű tengerszorost.

Százéves történelmi párhuzam?

Egy évszázaddal ezelőtt történt, hogy Olaszország és Törökország összecsapott a Dardanellák-szorosban. Az olasz torpedók támadására válaszul az ifjú törökök vezette Konstantinápoly kijátszotta az aduját, és a korábbi fenyegetését beváltva lezárta a tengeri átjárót. Csakhogy ez a lépés több kárt okozott az oszmán birodalomnak, mint sikert: így például elvesztette észak-afrikai területeiket, valamint felbőszítette a II. Miklós cár vezette Oroszországot is. Az orosz birodalomnak ugyanis létfontosságú volt a szoros, hiszen gabonaszállításának 90 százaléka a Dardanellákon keresztül zajlott. Az orosz külpolitika elsődleges törekvése ezt követően az lett, hogy biztosítsa a fejlődéséhez szükséges kereskedelmi útvonalakat, s ezért minden erejével azon volt, hogy a török birodalmat „félreállítsa az útból”. (Mint ismeretes az első világháború végül véget vetett a több évszázados oszmán birodalomnak.) 100 esztendővel később a hasonló helyzet körvonalazódik a Perzsa-öbölben is. Irán szorult helyzetében igyekszik kijátszani a „Hormuzi-kártyát”: a földgáz- és kőolaj-kereskedelem megzavarásával-ellehetetlenítésével fenyegetőzik. Teherán azonban megtanulta a leckét, hogy lépése hosszú távon nem lehet sikeres. Az öböl-béli monarchiák és a külső olaj-importőr országok számára ugyanis életbevágóan fontos a Hormuzi-szoros, annak blokádja az energiaszállítás biztonságát kérdőjelezné meg, amit a szereplők aligha néznének ölbe tett kézzel.

B-tervek lezárás esetére

A Hormuzi-szoros blokádjával való fenyegetés napirendre emelte az alternatív útvonalak kidolgozásának szükségességét. A tengeri átjárót és Irán fenyegető zsarolását megkerülendő szükségessé vált a vezeték-rendszerek átrajzolása, s újratervezése. Ennek jegyében került sor például az Abu Dhabi csővezeték megépítésére is, amely ma már naponta 1,5 millió hordó olajat képes szállítani az Perzsa-öbölből az Ománi-öbölben fekvő Fudzsairah kikötőbe. Hasonló kezdeményezések születtek arra vonatkozóan is, hogy az öblöt az Indiai-óceánnal, a Vörös-tengerrel, vagy éppen a Mediterrán-tengerrel kössék össze. Sőt Irak szerepe is felértékelődött, mint lehetséges tranzit-ország. (A szíriai helyzetet látva pedig egyesek már azt tervezgetik, hogy hogyan lehet a levantei régiót is bekapcsolni a közel-keleti energiaszállítás diverzifikálásába.) A Hormuzi-szoros megkerülése azonban csak felületes gyógyír lehet a probléma orvoslására, az atomválság elmérgesedése esetén ugyanis Irán a földrajzi közelség folytán könnyedén célba veheti az említett vezetékeket, nem is beszélve a kitermelő területekről és az öbölben lévő fúróplatformokról, amelyek szintén csak egy kőhajításnyira vannak az iráni felségvizektől. Tehát ahhoz, hogy Irán fennakadást okozzon a kőolaj világkereskedelmében valójában nincs is szüksége arra, hogy lezárja a Perzsa-öböl bejáratát, elég csupán a földrajzi adottságaira és aszimmetrikus taktikáira támaszkodnia. 

amerikai-iráni hidegháború

Az iráni vezetés minden bizonnyal blöfföl, amikor a Hormuzi-szoros lezárásával fenyeget, hiszen tudja, hogy az lényegében casus belli lenne, miközben Teheránnak tulajdonképpen nem áll érdekében az USA-val való totális konfrontáció. A Perzsa-öböl bejáratának blokádja egyrészt elrettentő eszköz (retorikai fogás), másrészt pedig egy aduász (valós fenyegetés) a Nyugattal való egyezkedésben. Hasonlóképpen Washington is igyekszik elkerülni a fegyveres ütközetet az iszlám köztársasággal, mert tisztában van saját geopolitikai és anyagi korlátaival, illetve a konfliktus kellemetlen következményeivel. A Hormuzi-szoros körül kialakult feszültség így lényegében csak egy újabb front a többdimenziós amerikai-iráni ellenségeskedésben, amely ellentét pedig egyre jobban hasonlít valamifajta regionális hidegháborúra, amennyiben mindkét fél igyekszik egyfelől elkerülni a közvetlen összecsapást, másfelől viszont titkos akciókkal, áttételes háborúkkal, valamint gazdasági és diplomáciai nyomásgyakorlással gyengíteni az ellenfelét. A hidegháborús hangulatot idézi továbbá az is, hogy az iráni lapok szerint Washington titkos csatornákon felvetette, hogy a felek között létesítésének ún. „forró drótot”. A Perzsa-öböl jelentőségét ismerve és az érzelmek felfűtöttségét látva talán nem is lenne rossz ötlet…