A jemeni-szaúdi kapcsolatokról...

Vajon Beteljesül a jemeni prófécia?

Az államalapító Ibn Szaúd egykoron úgy fogalmazott, hogy „a jó és a rossz, ami bennünket érhet a jövőben, az mind Jemenből fog érkezni”. S valóban, a déli szomszédság mindig komoly fejtörést és fenyegetést jelentett a rijádi vezetésnek. Manapság pedig különösen igaznak látszik a királyi prófécia, amennyiben a jemeni konfliktus eszkalálódása komolyan veszélyeztetheti a sivatagi királyság regionális hatalmát, területi integritását, és politikai működését is.

Szaúd-Arábia kapcsolata Jemennel igencsak ellentmondásos: a történelem során Rijád hol támogatóan, hol pedig igen ellenségesen lépett fel déli szomszédjával szemben. Mindennek hátterében a szaúdi külpolitikának azon törekvése áll, miszerint „minden eszközzel meg kell akadályozni, hogy a térség legnépesebb állama [a jelenleg közel 24 milliós Jemen] ellensúlya legyen a sivatagi királyságnak”. De a rijádi vezetést valójában nem az erőviszonyok megváltozása aggasztja (nem Jemen jelent fenyegetést), hanem inkább azok a problémák, amelyek a jemeni állam gyengeségéből és belső konfliktusaiból származnak. Így a radikális vallási csoportok és a szeparatista mozgalmak aktivizálódása, illetve a Száleh elnök utáni politikai átmenet bizonytalansága, valamint Irán szélvízen történő megerősödése okoz komoly fejtörést.

A szaúdi-jemeni kapcsolatok időben messzire nyúlnak vissza, a felek viszonyát pedig már a kezdeti időszakban is az ellenségeskedés és szembenállás jellemezte. 1803-ban a Szaúd-dinasztia birodalmi terjeszkedése során kísérletet tett arra, hogy meghódítsa a Zeidita imamátust, hogy így szerezzen területeket a Vörös-tenger mentén. Törekvéseinek azonban az egyiptomi Mohamed Ali 1818-ban véget vetett, amikor a területet (Hidzsáz-zal egyetemben) fegyverrel visszacsatolta az oszmán birodalomhoz. A kalifátus összeomlását és a modern szaúdi állam megalakulását (az első világháborút) követően a területi viták ismét napirendre kerültek. Jahja imám és Ibn Szaúd versengése 1934-ben véres határ-háborúhoz vezetett, amely konfliktusnak végül a taif-i szerződés vetett véget: Jemen elismerte-elfogadta a vitatott területek (Aszir, Nádzsran és Dzsizán) feletti szaúdi fennhatóságot.

A felek kapcsolatában a következő mérföldkő az 1962-es puccs volt, amikor is Mohamed al-Badr imamátusát (az egyiptomi „szabad tisztek” mintájára) katonák döntötték meg. Ezt követően Észak-Jemen az ideológiák párharcának színterévé vált, a szaúdi monarchistákkal szemben majd 50 ezer egyiptomi katona harcolt a köztársaság oldalán (a történelem ismétlődött meg). A Jemen területen zajló versengés pedig kihatott a szaúdi belpolitikára is, amennyiben az eset felerősítette a frakciók közötti szembenállást: amíg a reformpárti, még inkább a katonai vezetésen belül komoly támogatottsága volt a nacionalista irányultságú törekvéseknek, addig az elit konzervatív része mereven elzárkózott a reformoktól. A királyi vezetés végül a mérsékelteket félreállítva a status quo fenntartása mellett kötelezte el magát, és ennek megfelelően a jemeni rojalista erőket támogatta a konfliktusban.

A hosszas harcok után, a ’60-as évek végén Rijádnak végül nem volt más választása, mint elfogadni a Jemeni Arab Köztársaság létezését. Már csak azért is, mert a britek kivonulását követően (1967-ben) Dél-Jemenben (a Szovjetunió által támogatott) baloldali erők vették át a hatalmat, s kikiáltották a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaságot. A szaúdi vezetés a szocialista fordulatban nagyobb veszélyt látott, mint a nacionalista mozgalmakban, ezért az északi erőket kezdte el támogatni. Mindeközben persze igyekezett valamennyi lehetséges hatalmi központtal és szereplővel kapcsolatot kiépíteni. Külpolitikáját ekkoriban alapvetően három cél mozgatta: 1.) Dél-Jemen területi expanziójának korlátozása; 2.) Északon a mérsékelt erők hatalmon tartása; 3.) a két országrész újraegyesítésének megakadályozása. Észak- és Dél-Jemen egyesülése azonban új helyzetet teremtett 1990-ben.

Az egyesített Jemen elnöke, Abdullah Száleh Szaúd-Arábia támogatását bírva került hatalomra, azonban lojalitása hamar megkérdőjeleződött, amikor Rijáddal szembeszállva a Szaddám Huszein vezette Irak mellett foglalt állást a kuvaiti válságban. Az ENSZ BT nem állandó tagjaként tartózkodott, majd nemmel szavazott az iraki agressziót elítélő, s a koalíciós fellépést jóváhagyó határozat elfogadásakor. Szaúd-Arábia erre válaszul közel egymillió jemeni munkavállalót utasított ki az országból, és még ennél is több esetben tagadta meg a pénzek kifizetését, sőt a segélyprogramokat is leállította. Mindez romba döntötte a jemeni gazdaságot, amit az ország és a társadalom még mindig nem tudott kiheverni. A rijádi vezetés Száleh elnök megregulázása érdekében később pedig még arra is hajlandó volt, hogy a jemeni polgár-háborúban (1994-ben) a dél-jemeni (szocialista) szecesszionista rebelliseket támogassa. 

A polgárháború befejeződését követően Jemen egyben, Száleh elnök pedig a helyén maradt. A felek közti viszony normalizálódott, aminek jeleként 2000-ben Rijád és Szanaa diplomáciai úton rendezte történelmi határvitáját (Dzsiddai Szerződés). A jemeni központi kormányzat működésképtelensége azonban számos problémát generált, amelyek közvetve-közvetlenül a sivatagi királyságot is érintették, és cselekvésre ösztönözték. Így például az iszlamista (szalafita) milíciák térhódítása kifejezetten aggasztotta a szaúdi vezetést, amely 2001. szeptember 11-ét követően, a terror elleni háború címén, az Egyesült Államokkal karöltve egyre aktívabban és nyíltabban avatkozott be a jemeni belügyekbe. Rijád egyfelől igyekezett preventív katonai akciókkal (rajtaütésekkel és likvidálásokkal) gyengíteni a radikális erőket, másfelől pedig kiterjedt titkosszolgálati hálózatokat kiépíteni a szomszédságban.

Noha Szaúd-Arábia mindent megtett, hogy az iszlamista radikalizmust Jemen területén tartsa, mégis több alkalommal maga is terrorcselekmények áldozatául esett (lásd 2003-ban Rijád diplomáciai negyedében robbantottak, 2009-ben pedig Mohammed bin Nadzsef herceg ellen követtek el merényletet Dzsiddában). Rijád számára az al-Kaida helyi („arábiai-félszigeti”) megszerveződése mellett igazán nagy fenyegetést a 2009-ben kirobbant al-Huthi lázadás jelentett: a Jemen északi részén élő síiták felkelése veszélyeztette Szaúd-Arábia területi integritását és politikai stabilitását. Az önrendelkezési törekvések sikeressége láncreakciót indíthatott volna el a sivatagi királyságban élő vallási kisebbségek körében, különösen a határos keleti provinciákban (mint ahogyan arra 2000 folyamán volt is példa), ezért a jemeni hadsereg kudarcát követően Rijád nem késlekedett beavatkozni, s véget vetni a zendülésnek.

A viszonylagos nyugalomnak a 2011-es események vetettek véget. Az „arab tavasz” inspirálta társadalmi tiltakozások és véres megmozdulások eredményeként, a nagy nehezen megkedvelt Abdullah Száleh elnöknek távoznia kellett tisztségéből. Szaúd-Arábia a hatalomátadás folyamatában aktív szerepet vállalt, miközben ügyelt arra, hogy Abdu Rabu Manszúr Hadi személyében számára kedvező és elfogadható utód kerüljön az államfői székbe. Rijádnak ugyan sikerült a válság eszkalálódását megakadályoznia, de a kaotikus helyzet következtében mindenhol megerősödtek a központi kormányzat ellen lázadó csoportok, amelyek a királyságot is fenyegetik. Így például Északon újult erővel szerveződik az al-Huthi ellenállás, miközben országszerte egyre erősödnek a radikális szalafita milíciák is, hovatovább a külső szereplők szintén igyekeznek meglovagolni a kínálkozó alkalmat, s presszionálni a szaúdi monarchiát.

Száleh elnök távozását követően Szaúd-Arábia szorult helyzetbe került. Rijád egyfelől nem engedheti, hogy déli szomszédja polgárháborúba süllyedjen, hiszen az katasztrofális következményekkel járna, így például a lakosság közel fele alighanem a sivatagi királyságba menekülne, ami megoldhatatlan gazdasági és társadalmi teherként nehezedne az országra. A szaúdi vezetés másfelől nem engedheti azt sem, hogy a demokratizálódás túlzottan „elszabaduljon”, avagy sikerre vezessen, hiszen az minden bizonnyal odahaza is fellobbantaná a korábban erővel elfojtott tiltakozásokat (2011-ben Szaúd-Arábia vallási kisebbségek lakta területein komoly megmozdulások voltak). Röviden, egy sikeres köztársasági modell megszületése a déli szomszédságban igazi rémálom-szcenárió lenne a Szaúd-család irányította arábiai királyságnak. Nem is beszélve az Arábiai-félszigeten megjelenő hívatlan iráni vendégekről. 

Szaúd-Arábia királyai mindig is úgy tekintettek Jemenre, mint a saját „hátsó kertjükre”, s éppen ezért mindenkor vehemensen ellenezték a külső erők-szereplők betolakodását. A ’60-as években Egyiptom, a ’70-es és ’80-as években a Szovjetunió jelentett fenyegetést, most pedig az Iráni Iszlám Köztársaságot félik, és vélik az események háttérében. Rijád és Teherán éles retorikai harcot vív, a kaotikus helyzet kialakulásáért mind a ketten a másikat teszik felelőssé, s egymást vádolják a jemeni belügyekbe történő beavatkozással. A szembenállás azonban nemcsak egyszerű szópárbaj, hanem valós rivalizálás: Jemen fontos terület lett a regionális hatalmi pozícióért folytatott iráni-szaúdi versengésben – akárcsak Irak, Libanon, vagy éppenséggel Szíria. Teherán, ha hivatalosan nem is, de „fű alatt” pénzzel és fegyverekkel támogatja a síita felkelőket (mint ahogyan azt a felderített fegyverraktárak is bizonyítják).

Rijád a zűrzavaros helyzetben a jól bevált taktikát alkalmazza, igyekszik valamennyi szereplővel szoros kapcsolatot ápolni és széles befolyási zónát kialakítani, vagyis a háttérből irányítani, illetve felügyelni a folyamatokat. A szaúdi vezetés elsősorban pénzzel igyekszik kapcsolatokat építeni, így a kormányzati alkalmazottak, a hadsereg parancsnokok, és a törzsi vezetők közül sokan a királyságtól kapnak „fizetést”. S bár a kifizetéseknek köszönhetően Szaúd-Arábia sokkal kedvezőbb pozícióban van, mint bármely más külső szereplő, valójában a pénz nem minden, Jemenben a sivatagi királyság megítélése igencsak rossznak mondható. Az északi szomszédra úgy tekintenek, mint elnyomó hatalomra, amely „rabszolga-sorban” tartja a jemeni társadalmat és kihasználja annak gyengeségét. A határvitát feloldó szerződést például a lakosság nagy része az országra erőltetett diktátumnak véli, s azt élesen elutasítja.

A „jemeni tavasz” komoly „kihívások” elé állítja a szaúdi királyságot. Egyrészről a kaotikus helyzetben megerősödtek az iszlamista erők, amelyek nem csupán a jemeni kormányzat, hanem Szaúd-Arábia ellen is küzdenek, amit jól mutat, hogy Jemenben az elmúlt esztendőben számos terrorcselekményt hajtottak végre szaúdi állampolgárok és érdekeltségek ellen (pl. az al-Kaida arábiai szárnya tavaly novemberben fényes nappal a nyílt utcán végzett egy szaúdi diplomatával és annak testőrével). Másrészről, a Muszlim Testvériség ugyan nem tekinthető kifejezetten befolyásosnak, annak egyiptomi sikerességét látva, adott esetben a szervezet mégis támogatottságra találhat Dél-Arábiában is. Mindez pedig azt jelentené, hogy a szaúdi vezetésnek nem csupán a vallási radikalizmussal kell szembenéznie, hanem a saját iszlám irányvonalának kizárólagosságát-sikerességét megkérdőjelező ideológiai áramlattal is.

Szaúd-Arábia számára Jemen rendkívül fontos, különösen a transznacionális identitások jelentette fenyegetések miatt. A határokon átívelő törzsi viták, felekezeti ellentétek, és iszlamista mozgalmak komolyan veszélyeztetik a szaúdi állam stabilitását. Röviden, ami Jemenben történik, az hatással van a sivatagi királyságra. Rijád éppen ezért igyekszik mindent megtenni, hogy az al-Kaida regionális szárnya ne erősödjön tovább, az Egyesült Államokkal közösen végrehajtott drón-támadások azonban több kárt okoznak, mint sikert. A terrorszervezet egyik vezetőjét (Anwar al-Awlaki-t) ugyan sikerült „levadászniuk”, de a szaúdiak renoméja tovább romlott a jemeni közvélekedésben, ráadásul a külső agresszióra válaszul, és a kilátástalan helyzetben egyre többen csatlakoznak a szélsőséges vallási szervezetekhez. (S ne feledjük, Jemenben minden 14. életévét betöltött „felnőtt férfi” övén ott csüng a tradicionális tőr.)

A jemeni válság igen nagy fejtörést okoz a szaúdi vezetésnek, ráadásul igen rossz időben teszi mindezt, amennyiben a szaúdi királyi család az utódlás zökkenőmentességének biztosításával van most leginkább elfoglalva. Jemen ügye amúgy is érzékeny kérdés, amelyet jól mutat, hogy az nincs intézményesítve a szaúdi külpolitikában, vagyis nem a külügyminisztérium illetékességi körébe tartozik, hanem azt egy speciális bizottság és vezető irányítja. Évtizedeken keresztül Szultán koronaherceg volt a jemeni legfőbb döntnök, de egészségi állapotának romlását követően ez a szisztéma lényegében megszűnt működni. Jelenleg a belügyminiszter, Mohammed bin Nadzsef herceg felügyeli a jemeni történéseket, de szinte valamennyi fontosabb pozícióban lévő családtagnak vannak kiépített kapcsolatai Jemenben. A konkuráló érdekek és a hatalmi harcok folytán Jemen fontos színtere lett a frakcióharcoknak.

Szaúd-Arábia felhagyni látszik a korábbi királyi intelmekkel, nevezetesen, hogy Jement megosztva-meggyengítve kell tartani, Rijád a Száleh elnök menesztését kimondó és a hatalomátadás folyamatát felvázoló javaslatban egyértelműen az egység megőrzése mellett tört lándzsát. A sivatagi királyság azonban kettős játékot űz, és azon munkálkodik, hogy a két országrész közti kibékíthetetlen ellentét továbbra is fennmaradjon. Így például Rijád nem tesz meg mindent azért, hogy a déli szecesszionista mozgalmak pénzeit befagyassza, vagy, hogy azok vezetőit elfogja, még inkább, hogy a felek tárgyalási pozícióját közelebb hozza egymáshoz. Csakhogy ez veszélyes játék, amennyiben az ország-szakadást követően könnyen meglehet, hogy végül mindkét helyszínen a Szaúd-Arábia ellenes erők kerülnek majd vezető pozícióba.

Jemen politikai-társadalmi berendezkedését tekintve lényegesen eltér az Arábiai-félsziget többi országától. Szemben a többséggel, nem monarchia, hanem köztársaság. (Szaúd-Arábia szemében pedig ez szálka, mivel a sivatagi királyság szeretne mindenhol monarchikus berendezkedést látni a térségben.) Hovatovább a rendszerben sokkal több az autonóm és erős szereplő, töredezettebb a politikai paletta, ráadásul militarizáltabb a társadalom is. (Egy statisztika szerint a jemeni társadalomban egy főre három darab fegyver jut.) Ezért Jemenben nem működik a hagyományos szaúdi taktika: az erődemonstráció, a politikai táborok egymás ellen történő kijátszása, a szektariánus konfliktusok kiélezése, s a milliónyi dollár elköltése, vagy éppen az Iránra történő erőteljes mutogatás – ezek mind-mind kevésnek és kontra-produktívnak bizonyulnak.

Rijádnak a jemeni válság kapcsán két központi célkitűzés között kell lavíroznia: egyrészt meg kell őriznie a befolyását, másrészt stabilizálnia kell az ország működését. Mindez rettentő nehéz feladatnak ígérkezik, a kudarc pedig könnyen meglehet, hogy a királyi prófécia beteljesülését eredményezi majd. Ha a történelmi analógiákat nézzük, úgy a konfliktusos szomszédság, többek közt az ellenséges csoportok megerősödése, a külső hatalmak megjelenése, valamint a belső széthúzás kiéleződése cseppet sem jó előjel a szaúdi monarchia jövőjét illetően.