Az
„arab tavasz” forrongásait követően sziklaszilárdnak hitt rezsimek buktak meg,
vagy éppenséggel recsegnek-ropognak jelenleg is. A megdőlt rendszerek mind
köztársaságok voltak, míg a királyságok mindenütt túlélték a tiltakozó
megmozdulásokat. A monarchikus berendezkedések sikerességét látva felmerül a
kérdés, hogy vajon egyfajta „különlegességről” van-e szó, vagy csak a
„szerencsésségnek” köszönhető, hogy a királyok továbbra is trónjaikon ülhetnek?
A
társadalmi tiltakozások következtében három elnök volt kénytelen elhagyni a
posztját (a tunéziai Ben Ali, az egyiptomi Hoszni Mubarak, és a jemeni Abdullah
Száleh), valamint távozott tisztségéből a líbiai népi dzsamahiríja vezére is
(Moammer el-Kadhafi), jelenleg pedig a szíriai elnök (Bassár el-Aszad)
küszködik, hogy megtartsa hatalmát a polgárháborúba sodródott országban. Ezzel
szemben a királyok és emírek mind sikeresen átvészelték a forrongásokat. A
kérdés tehát az, hogy vajon az államforma, vagyis az államfői tisztség
keletkezésének módja, illetve a kormányzás természete mennyiben járulhatott
hozzá a túléléshez, vagy ha mégsem, akkor milyen más (gazdasági, politikai,
társadalmi) faktorok állhatnak a monarchikus sikeresség hátterében?
Az
„arab tavasz” nem korlátozódott csupán a köztársaságokra, a „tiltakozás
dominója” a monarchiákat is elérte: szinte minden királyságban volt kisebb vagy
nagyobb tüntetés, amit akárcsak Egyiptomban, Líbiában és Tunéziában, a
társadalmi elégedetlenség (így például a gazdasági nehézségek és a politikai
korlátozások keltette frusztráció) hívott életre. Különösen két országban,
Bahreinben és Kuvaitban csaptak fel a forradalmi lángok, amelyeket azonban
sikerült erővel eloltani. (Előbbiben a síita-szunnita felekezetek
szembenállása, utóbbiban a parlamentáris reformok elmaradása eredményezett komoly
válságot.) Tüntetések voltak a többi olajmonarchiában is, így például az
Egyesült Arab Emírségekben, Ománban, sőt még Szaúd-Arábia keleti provinciájában
is. A monarchikus sorban Katar jelenti az egyetlen kivételt, ahol lényegében
nem volt érdemi mozgolódás. (Mindez a piciny ország adottságainak és
képességeinek köszönhető: hatalmas gázkészletek, befolyásos média, kicsi és
homogén népesség, aktív és semleges külpolitika stb.) Az öbölbéli uralkodók
mellett a másik két regnáló arab királynak, II. Abdullahnak és VI. Mohammednek
is szembe kellett néznie rendszer-ellenes/kritikus társadalmi megmozdulásokkal:
mind Jordániában, mind pedig Marokkóban tömegek vonultak utcára, hogy
kifejezzék elégedetlenségüket a vezetőikkel és a rendszerrel szemben.
Az
„arab tavasz” tehát a királyságokban is jelentkezett, sőt Bahreinben és
Kuvaitban mind a mai napig tartanak a tiltakozások. De vajon akkor miért nem lett
vezér és rendszerváltás az arab monarchiákban? Nos, a konkrét eseteket látva a
szakértők egy csoportja úgy érvel, hogy a monarchikus berendezkedés és a
túlélési képesség között kapcsolat áll fenn, mert a királyságok mélyebb
társadalmi és történelmi legitimációval rendelkeznek, mint a köztársaságok. Így
például a Marokkót irányító Alavita dinasztia már közel négyszáz éve regnál,
sőt családfáját egészen Mohamed Prófétáig vezetheti vissza, mindez pedig
kétségkívül erősebb legitimitást eredményez, mint bármiféle forradalmi
ideológia vagy mesterkélt eszmerendszer. Csakhogy a történelmi múlt nem menti
meg a királyságokat, mint ahogyan azt számos gyakorlati példa is jól bizonyította:
a királyi legitimáció kevésnek bizonyult Egyiptomban, Tunéziában, Irakban,
Líbiában és Iránban egyaránt. Továbbá a tiltakozások intenzitását és
kiterjedtségét látva egyre kevésbé állja meg a helyét az a tétel, hogy az
abszolút monarchikus berendezkedés összhangban van az arab kultúrkör vallási és
törzsi szokásaival, és ezért a királyság nagy támogatottsággal rendelkezik a
közel-keleti fejekben. A 2011-es „arab tavasz” történései éppen ennek az ellenkezőjét
bizonyították, amennyiben arról tanúskodtak, hogy az arab világ polgárai a
despotikus hatalomgyakorlás helyett több elszámoltathatóságot és nagyobb
részvételt kérnek a kormányzásban.
Mások
a monarchia intézményesítettségében látják a siker zálogát, konkrétan abban,
hogy a dinasztikus utódláson keresztül biztosítva van a hatalomváltás
folyamatossága és zökkenőmentessége, vagyis hogy nem kell kikényszerített és
megrendezett választások útján legitimálni az utódot (lásd például Gamál
Mubarak kálváriáját Egyiptomban), s ez által nyilvánvalóvá, szemmel láthatóvá
tenni a rezsim autoriter jellegét. Érvelésük szerint, a monarchia másik nagy előnye,
hogy az uralkodó dinasztia képes minden hatalmi pozíciót monopolizálni, s így
kvázi egypártrendszerben kormányozni az országot („kormányzati kiterjedtség”).
A stabilitás záloga tehát, hogy a kulcsfontosságú tisztségeket betöltő
családtagok veszély esetén zárják soraikat, hiszen együttesen érdekeltek a
rezsim működésében és továbbélésében. Ezen gondolatmenet jó, de ha a történelmi
példákat, még inkább a jelenkori szaúd-arábiai helyzetet vesszük górcső alá,
akkor látható az is, hogy a dinasztikus utódlás korántsem biztos, hogy problémamentes,
különösen, ha tucatnyi herceg küzd a királyi címért, a hatalmi státuszért
folytatott versengés pedig minden politikai és társadalmi kérdés kapcsán
frakcióharcokat generál. A tekintetünket Ománra vetve pedig az a tétel is
megdől, hogy csak és kizárólag a családtagokkal teletűzdelt kormányzat lehet
képes a túlélésre: Kabusz szultán ugyanis igyekezett minden rokonát száműzni a
politikai pozíciókból. (Végül a dinasztikus rendszer problematikáját jól
szemlélteti, hogy az iszlám vallási iskolák megszerveződésében és a
közel-keleti birodalmak történetében mindenkor nagy szerepe volt az utódlási viszályoknak.)
A
monarchikus berendezkedés további előnyeként említik, hogy ebben a rendszerben
az uralkodó egyfajta intézményi és szimbolikus távolságot tarthat a politikai
arénától, s magát sokkal inkább legitim közvetítőként tűntetheti fel. Magyarán,
a háttérből irányíthat, miközben a felmerülő kudarcokért az egyes politikai
intézményeket és szereplőket teheti felelőssé. Jordániában II. Abdullah a
miniszter-elnökére és annak kormányára hárította a felelősséget, majd új
kinevezésekkel igyekezte elejét venni a tiltakozások eszkalálódásának – több-kevesebb
sikerrel. A királyok mesterei az „oszd meg és uralkodj” taktikának, legyen szó
az ellenzéki erők beemeléséről vagy azok elnyomásáról, a parlamenti frakciók
egymás ellen történő kijátszásáról, vagy éppen a választások manipulálásáról –
mindez a Perzsa-öböl kis monarchiáiban egyértelműen nyomon követhető. Továbbá
ügyesen használják ki a fenyegetettség, vagy éppenséggel a különlegesség
mítoszát: az iszlamista erők térnyerésével való riogatást, vagy a külső
modellek átvételének adaptálhatatlanságára hivatkozva a saját fejlődési út szükségességét.
Ez persze nem csak a királyságok kiváltsága, hanem a köztársaságok jellemzője
is. (Így például, Ali Khamenei, az Iráni Iszlám Köztársaság legfőbb vezetője is
megfogadta a machiavellista érveket és tanításokat: az ajatollah a függöny
mögül irányítja a kormányzati előadást.)
A
„királyság-párti” csoport hovatovább megjegyzi azt is, hogy a 2011-es
tiltakozások kezelésének sikerességében szerepet játszott az is, hogy a
köztársaságokkal összehasonlítva a királyságok jobb (vagyis „kevésbé rossz”)
eredményekkel-mutatókkal büszkélkedhettek. Ez azonban relatív, ráadásul ez a
„siker-faktor” már sokkalta inkább az adott ország gazdasági teljesítményével
van összefüggésben, mintsem magával az állami berendezkedéssel. (A legitimációt
erősítő királyi patronázs-rendszer mit sem ér, ha nincsenek hozzá
olajdollárok.) Végezetül, álláspontjuk szerint a monarchiák túlélése annak is
köszönhető, hogy az uralkodók által tett reformígéreteket a társadalom
„hajlamosabb” elfogadni. Így például a marokkói király, VI. Mohamed a
társadalmi szorításban előrefelé menekülve lényeges reformokat helyezett
kilátásba, mindez pedig úgy fest, hogy egyelőre (valóban) segített normalizálni
a helyzetet. Az alattvalók lojalitásának megőrzéséhez azonban a királyi
legitimáció konkrét eredmények nélkül aligha lesz elegendő hosszabb távon. (A
reformok ígéretével pedig nem csak a királyok élhetnek, s nyerhetnek időt,
hanem a köztársasági elnökök is, mint ahogyan azt Algéria példája
mutatja.)
A
királyságok sikerességének mibenlétét kutatva a másik tábor úgy vélekedik, hogy
a túlélés kulcsa nem a monarchikus berendezkedésben (a kulturális és intézményi
karakterjegyekben) rejlik, hanem olyan „külső” tényezőkben, mint például a
szénhidrogén-készletek nyújtotta hatalmas bevétel (amiből lehetséges a
társadalmi rend finanszírozása), vagy a földrajzi fekvésből adódó stratégiai
jelentőség (ami „megértőbb” támogatást eredményez a nemzetközi partnerek
körében).
Az
arab monarchiák stabilitása, a 2011-es társadalmi válságok túlélése leginkább a
kőolaj és földgáz adta lehetőségeknek volt köszönhető. A Perzsa-öbölben regnáló
különféle dinasztiák az olajvagyonukra támaszkodva építették ki és
szilárdították meg uralmukat a történelem során – és nincs ez most sem másként.
Az uralkodók az olajdollárokat felhasználva egyfajta „társadalmi szerződést”
kötöttek az alattvalóikkal, akik a lojalitásukért és feltétel nélküli
engedelmességükért cserébe (állami szubvenciók, lakhatási támogatások,
közalkalmazotti státuszok, és széles szociális ellátások formájában) részesedést
kaptak az olajvagyonból. Ezek az olajmonarchiák az „arab tavasz” forrongásait
is javarészt az olaj-járadékoknak köszönhetően tudták sikeresen átvészelni. A
szénhidrogének kitermeléséből-eladásából származó bevételek ugyanis pénzügyi
forrást biztosítottak a politikai nyugalom helyreállításához. Egyrészt, az olajdollárok
lehetővé tették a lágy konfliktuskezelést, az uralkodók szociális programokat
hirdetve, dollár-milliárdokat befektetve megálljt parancsolhattak a tiltakozó
tömegeknek. (Szaúd-Arábia közel 130 milliárd dollárt irányzott elő a
fejlesztésekre.) Másrészt, a biztos és vaskos költségvetéseikből finanszírozni
tudták az elnyomó apparátusaikat és a belbiztonsági erőiket, valamint a
királyok patrónus-kliens szerveződéseit is. Harmadrészt, az olajjövedelmeket
kihasználva kiterjedt „média-birodalmakat” működtethettek, amelyek az események
saját értelmezését adva biztosíthatták, illetve erősíthették a monarchiák
legitimációját. (Katarban többek között azért nem került sor komolyabb tüntetésre,
mert az Al Jazeera képes volt hitelesen közvetíteni, sőt azonosulni is a
tiltakozókkal.) Végezetül, mint ahogyan az már korábban említve volt, a kőolaj
nem csupán az anyagi fedezetet teremtette meg a rezsimek túléléshez, hanem
nemzetközi támogatottságot is. (A stratégiai jelentőségű energiahordozók
birtoklása azonban nem csak a királyságok túlélését biztosítja, hanem a
köztársasági rendszerekét is. Algéria – ahol egyébként 2010 decemberében
elsőként robbantak ki a tiltakozások – a hatalmas gázkészleteiből származó bevételeit
készpénz-kifizetésekre, béremelésekre, állami szubvenciókra, fejlesztési és
munkahely-teremtési programokra költve eddig sikeresen vészelte át a
válságot.)
A
fekete arany persze önmagában nem jelent megoldást, sőt akár kiváltó oka is
lehet a rezsimváltásnak. Ha valaki nem elég bölcsen használja fel a
rendelkezésre álló olajdollárjait, az könnyen bajba kerülhet, mint ahogyan azt
a líbiai generális esete is bizonyította. Az ország ugyan hatalmas
kőolaj-bevételekkel rendelkezett, de azok a Kadhafi-rendszer korrupciós
útvesztőjében elveszve inkább rombolták, mint sem erősítették a vezetés
társadalmi legitimációját. (A rezsim képtelen volt leszerelni az ellenzéket és mobilizálni
a lakosságot a vezető oldalán.) Hasonlóképpen járt az iráni sah, Mohammed Reza
Pahlavi is, aki az 1973-as olajárrobbanásból származó hatalmas profitját
rosszul és meggondolatlanul fektette be: a pénzt egyfelől az erőltetett
modernizációs programjára (többek közt a túlzott iparosításra) költötte,
másfelől pedig fényűző presztízs-beruházásokra tékozolta el (lásd a
Pahlavi-Alapítvány New York-i felhőkarcoló vásárlásait) – sorsa ezt követően
megpecsételődött, s végül távoznia kellett a pávatrónról.
A
kőolaj jól felhasználva életmentő lehet, de mi a helyzet azokban a
monarchiákban, ahol nincsen hatalmas olaj vagy gázvagyon, vajon ezek a
királyságok akkor minek köszönhetik a túlélésüket? Nos, ez esetben sem a
különleges királyi legitimációban rejlik a siker kulcsa, hanem sokkalta inkább
a külső szereplők támogatásában. Az arab uralkodók minden biztonsági és
politikai kihívás kapcsán rendezik soraikat, s a válságban igyekeznek egymás
segítségére sietni – hiszen jól tudják, ha az egyik monarchia bukik, akkor
előbb-utóbb a többiek is bajban lesznek. (A köztársaságok esetében a kölcsönös
segítség-nyújtás nem ennyire nyilvánvaló.) A nagy olajtermelő monarchiák
előszeretettel támogatják a kisebb kollégáikat, hogy így biztosítsák a saját
zavartalan működésüket, illetve hogy fenntartsák a regionális stabilitást.
2011-ben például Szaúd-Arábia, Katar, Kuvait, és az Egyesült Arab Emírségek
közösen közel 5 milliárd dollár gyors-segélyt utaltak át a szerényebb
költségvetésű Jordániának és Marokkónak, s még ennél is nagyobb összeggel, majd
20 milliárd dollárral segítették az öbölbéli társaikat, a bahreini és az ománi
uralkodókat. Ezeknek a „segélycsomagoknak” a bölcs felhasználásával (az
ártámogatások növelésével, a munkahely-teremtés ígéretével, és a biztonsági
erők megerősítésével) tehát a szegényebb királyságok is képesek voltak a
társadalmi tiltakozásokat lecsillapítani.
Bahrein
esetében pedig jól látható, ha az anyagi segítségnyújtás mégsem lenne elég,
akkor a külső szereplők akár fegyverrel is beavatkoznak, csak hogy így
biztosítsák be a saját továbbélésüket. A piciny szigetállam nem számít
szénhidrogén-nagyhatalomnak, ráadásul a síita-szunnita felekezeti szembenállás
is sokkalta élesebb, mint bármely más öböl-menti monarchiában. Éppen ezért
Rijád, amikor látta, hogy az al-Khalifa család önerőből nem lesz képes rendet
teremteni Manama utcáin, akkor nem késlekedett katonákat küldeni, s erővel
helyreállítani a politikai nyugalmat. Bahrein uralkodóját tehát nem a királyi
legitimáció vagy az intézményi manipuláció mentette meg a bukástól, hanem
sokkal inkább a jól felhasznált segélyek és támogatások rendszere, no meg a
GCC-haderő nyújtotta védelmi garancia. (A határokon átívelő együttműködés, a
biztonsági és politikai interdependencia ugyanakkor nem csak a királyságok
esetében figyelhető meg, hanem a köztársaságok tekintetében is, gondoljuk csak
Szaúd-Arábia aktív szerepvállalására a jemeni átmenet levezénylésében.)
A
kollegiális összetartás mellett a nemzetközi támogatottság volt az, ami még
érdemben hozzájárult a monarchiák 2011-es „sikerességéhez”. A királyságok
ugyanis amellett, hogy komoly szénhidrogén-készletekkel rendelkeznek, igen jó
földrajzi adottságokkal is bírnak, vagyis a geopolitikai jelentőségük folytán a
nemzetközi szereplők körében kulcsfontosságú partnereknek számítanak.
Egyiptommal és Tunéziával ellentétben a monarchikus rendszerek a tiltakozások
során mindvégig élvezték a nyugati (és más vezető) hatalmak egyértelmű támogatását.
Az Egyesült Államoknak komoly érdekeltségei vannak az olajmonarchiákban, így
például Bahreinben horgonyoz az ötödik flotta, s Katarban van a regionális
főparancsnokság, de Kuvaitnak és Ománnak is fontos szerep jut az
amerikai biztonsági és külpolitikai stratégiában. Washington számára az öböl
nem csupán az energia-biztonság miatt fontos, hanem azért is, mert a
királyságokra támaszkodva stabilizálhatja Irakot, illetve ellensúlyozhatja
Iránt. Éppen ezért az amerikai adminisztráció az öbölbéli tiltakozások során
mindvégig csendben maradt, a status quo megőrzése végett pedig még a
legkomolyabb emberi jogi visszásságok felett is szemet hunyt. De nem csak a
Perzsa-öböl monarchiái részesültek „külső segítségben”, hanem a másik két
királyság is. Jordánia ugyan nem rendelkezik olajkincsekkel, de rendkívül
fontos területen fekszik, amennyiben közvetlenül érintett a közel-keleti
konfliktusban, illetve határos Irakkal és Szíriával. Washington éppen ezért nem
csupán segélyekkel támogatta meg II. Abdullah királyságát, hanem még katonákat
is küldött, hogy így őrizze meg a Hasemita monarchia stabilitását. Franciaország
pedig azt követően, hogy tunéziai kliensét elveszítette, igyekezett mindent
megtenni azért, hogy ez Marokkó esetében ne ismétlődhessen meg. (A diktatúrák ugyan
képesek lehetnek önállóan is véget vetni a társadalmi tiltakozásoknak, de a
folyamatos külföldi patronázs megkönnyíti, és sokkal olcsóbbá teszi a regnáló
diktátorok dolgát.)
Noha
a királyság intézményének kétségkívül vannak olyan előnyei, amelyek a 2011-es
forrongások közepette valóban hozzájárulhattak a stabilitás megőrzéséhez, a
monarchikus berendezkedést azonban nem szerencsés túlmisztifikálni. Az
uralkodók ugyan népszerűek lehetnek a személyiségüknek és a követett
politikájuknak köszönhetően, de a királyi legitimáció mit sem ér, ha nincs
mellette erősen ellenőrzött média és megbízható biztonsági apparátus. Lényegi
működésüket tekintve a királyságok tehát nem sokban különböznek a tipikus
közel-keleti autoriter rezsimektől. Az arab monarchiák messze nem
„különlegesek”, inkább csak „szerencsések”, mivel a kínálkozó geo-gazdasági és
geo-stratégiai lehetőségeket megragadva képesek kezelhető keretek között
tartani a társadalmi elégedetlenséget. Amennyiben a külső tényezőket kivesszük
a „túlélési egyenletből” (ha elvesszük Szaúd-Arábiától az olaját, Jordániától a
nyugati támogatást, Bahreintől a GCC-intervenciót, vagy éppen Marokkótól a
speciális francia kapcsolatot), úgy az arab királyságok már korántsem tűnnek
megingathatatlan és megdönthetetlen entitásoknak. Továbbá látható az is, hogy
az olajdollárokra és a külső támogatókra alapozott taktika nem csak a
monarchiákban működik, hanem egyes köztársaságokban is. A komparatív
vizsgálódást követően kijelenthető, hogy az igazság – mint mindig, most is valahol
– félúton van, na meg persze abban, hogy bár a problémák azonosak, de az esetek
igencsak különbözőek, hiszen az események kifutását a lokális dinamika és az
egyedi karakterjegyek határozzák meg.
Az
„arab tavaszt” követően úgy tűnik, hogy a királyságok jobb helyzetben vannak a
republikánus társaiknál, hosszabb távon azonban korántsem garantált a
monarchikus berendezkedés sikeressége. Egyrészt sok a belső probléma (csökken
az olaj-bevétel, növekszik a munkanélküliség, és „ébredezik” a társadalom), másrészt
pedig bizonytalan a regionális környezet (a szomszédos államok instabilak, vagy
éppenséggel ellenségesek). Végezetül pedig sok múlik majd azon is, hogy vajon az
újonnan formálódó köztársaságok mennyire lesznek eredményesek, és ez által
mennyiben jelenthetnek a jövőben kihívást a monarchikus államberendezkedéssel
szemben. Röviden, az arab királyságok csak időt nyertek, s nem csatát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése