Kontraproduktív szankciók

Milyen következményei vannak az Irán elleni szankcióknak?

Az iráni szankciópolitikát illetően éles retorikai háború – s egyben teoretikai vita is – dúl, nevezetesen, hogy vajon mennyire sikeresek az iszlám köztársaság nukleáris engedetlensége miatt életbe léptetett nemzetközi büntetőintézkedések? Amíg Washington azt bizonygatja, hogy a szankciók komoly befolyással bírnak, addig Teherán tagadja, hogy a nyugati lépéseknek bármilyen negatív következményük lenne. Valójában a szankciók igenis hatással vannak Iránra, de korántsem úgy, mint ahogyan azt a döntéshozók elképzelik, avagy magyarázzák.

A forradalmi vezetés azt hangoztatja, hogy az elszigetelő intézkedések képtelenek meggyengíteni Iránt, sőt éppen ellenkezőleg, azok az iszlám köztársaság megerősödését, önellátását eredményezik, valójában azonban az ország gazdasága és társadalma igencsak megérzi, s megszenvedi a szankciókat. A jelenlegi büntetőintézkedések ugyanis sokkalta szélesebb körűek, mint amilyenek a történelmi szankciók voltak, az iráni olaj-export korlátozása mellett az iszlám köztársaság pénzügyi mozgástere is jelentősen beszűkült. Mindezt jól mutatta a nemzeti fizetőeszköz, a riál tavalyi hiperinflációja, de a pénzszűkét és a nemzetközi büntetéseket valamennyi gazdasági szektorban érezni-tapasztalni lehet. Az elmúlt évtizedben Teherán az autóiparra támaszkodva igyekezett kitörni az olajfüggőségből, és diverzifikálni a gazdaságát. Irán igazi „második kategóriás” autógyártó hatalommá nőtte ki magát, de inkább szerel, mintsem gyárt, éppen ezért az exportkorlátozások, és a financiális nehézségek miatt a múlt esztendőben 36 százalékkal esett vissza a termelés, aminek természetesen komoly társadalmi következményei is voltak (pl. tízezer munkás írt petíciót a munkaügyi miniszternek a létszámleépítés ellen tiltakozva, s a bérek emelését követelve). A szankciók hatását azonban hiba lenne túlmisztifikálni, az iráni gazdaság gondjai ugyanis messzire és mélyre nyúlnak, a hétköznapi nehézségekért a gazdaság szerkezeti problémái és a forradalmi vezetés félretervezései egyaránt felelősek.  

A nyugati szankciópolitika igencsak kiterjedt, amennyiben Washingtonnak sikerült az európai és távol-keleti szövetségeseit egyaránt lebeszélnie arról, hogy Iránnal kereskedjenek-üzleteljenek. Teheránnak azonban még így is számtalan ország lehet a segítségére, a BT-hatalmakon (Kínán és Oroszországon) túl is, akik energiafüggőségük folytán kooperálni kényszerülnek az iszlám köztársasággal (lásd India, Pakisztán, Törökország). Irán túlságosan nagy és gazdag ország ahhoz, hogy csak úgy szankcionálni lehessen, ráadásul az ún. „harmadik” országok közbeiktatásával Teherán ki is játszhatja a nemzetközi korlátozásokat, például megteheti azt, hogy leszerződik egy ecuadori céggel, ami az USA-ból rendel alkatrészt, majd miután összeszerelte, késztermékként adja el a Venezuelai Állami Olajvállalatnak, amely azt továbbadja az iszlám köztársaságnak. Ezt a folyamatot nagyon nehéz ellenőrizni, gondoljunk csak arra, hogy ezekben a harmadik világbeli országokban mindennaposak a megvesztegetések. A forradalmi vezetés pedig hosszú éveket töltött azzal, hogy különféle bankokba helyezzen ki pénzeket, rejtett vállalatokat alapítson, illetve titkos megállapodásokat kössön, éppen ezért a gazdaság még a legnagyobb elszigeteltség közepette is képes zavartalanul működni. A szankciók lehetnek kiterjedtek, de ha nincsenek mellettük valódi kényszerítő intézkedések, úgy nem sokat érnek. Ahogyan sokan fogalmaznak, a szankciópolitika Irán esetében halálra van ítélve, hacsak nem párosul hozzá katonai blokád, ami viszont felérne magával a hadüzenettel – amit éppen elkerülni igyekszik az amerikai adminisztráció.

Washington a nukleáris válság megoldása érdekében a „célzott” és „okos” szankciók bevetése mellett döntött, a büntető-intézkedések elfogadásakor az Obama-adminisztráció külön hangsúlyozta, hogy azok nem az átlag irániak ellen irányulnak, hanem a forradalmi vezetést veszik majd célkeresztbe. Csakhogy a szankciópolitika mégis az egyszerű polgárokat sújtja a leginkább, miközben a rezsim továbbélését valójában nem veszélyezteti. A forradalmi rezsim a kiskapukat kihasználva a nagy elszigeteltség közepette is képes tovább működni, a kellemetlen korlátozások eredményeként ráadásul létezik egyfajta „gyűljünk a nemzeti zászló köré, sorakozzunk fel a vezetés mögött” effektus, amelyet az elit igyekszik tudatosan ki is használni. Egy friss felmérés szerint az irániak 63 százaléka a Nyugatot (elsősorban pedig a „Nagy Sátánt”) teszi felelőssé a rossz helyzetért, tízből nyolcan pedig úgy vélik, hogy a szankciók hatással vannak az életükre.

A negatív kép kialakulásáért többek közt az olyan mindennapos problémák felelősek, mint például a gyógyszerellátásban keletkezett fennakadások, illetve hiányok. Irán a három évtizede tartó szankcióknak köszönhetően ugyan sok tekintetben önellátóvá vált (mint ahogyan ezt a forradalmi vezetés fennen hangoztatja is), de az orvosságok és orvosi eszközök tekintetében továbbra is importra szorul. A nyugati büntetőintézkedések hatására pedig igen nagy a baj, mondhatni az 1990-es évek iraki katasztrófájához hasonló humanitárius válság fenyeget. A különböző vér- és rákbetegségek gyógyításához szükséges (és más „alapvetőbb”) gyógyszerekből hiány van (a felmérések szerint ez majd hatmillió iránit érint), ráadásul az infláció eredményeként szinte megfizethetetlenné vált minden medicina. A napokban Sanaz Sohrabi, iráni aktivista az ENSZ New York-i központja előtt tartott különös performanszot: 26000 darab (kb. ennyi vérbetegségben szenvedő ember él ma Iránban) gyógyszerpirulába rejtett történeten keresztül igyekezett szemléltetni az iráni helyzet súlyosságát és kiterjedtségét. Minden egyes kapszula egy-egy családnak az esetét mesélte el: a gyógyszerhiány miatt elvesztett hemofíliás gyermektől kezdve a laktóz-mentes tejporért küzdő anyukán át a fényképezőgépét protézisre cserélő fotográfusig. (Az orvosságok drágulása pedig magát a teheráni vezetést is érinti, mivel az állam közel 90 százalékban támogatja a gyógyszerek és kezelések árát, ami komoly terhet ró a központi költségvetésre.)

Az egészségügyi problémák mellett az iráni polgárok számtalan egyéb területen is megtapasztalhatják a szankciók negatív hatásait. Így például a polgári repülésben, amely kész csoda, hogy az alkatrész-hiány ellenére még mindig képes működni. A katasztrófák elkerülése csak az olyan jól képzett és hozzáértő személyzetnek köszönhető, mint például Houshang Shahbazi kapitány, aki a tavalyi évben igazi hőssé vált, miután épségben szállt le a futóműgondokkal küszködő Boeing-727-esével. (Iránban az elmúlt két évtizedben közel 1700-an veszítették életüket repülőgép-szerencsétlenségekben.) Az iráni nemzeti légitársasággal utazóknak a repülés veszélyessége mellett ráadásul számos „diszkriminatív” lépéssel is szembesülniük kell külföldön, lásd nem töltik fel, vagy éppen nem szolgálják ki a kifutón várakozó repülőgépüket. A szankciók ugyanakkor nem csak az otthon élőket, hanem a külföldön tanuló és dolgozó családtagokat is keményen sújtják. Így például a nyugati lépéseket követően egyre nehezebb dolga van azoknak a fiataloknak, akik Európában vagy a tengerentúlon szeretnének tanulni, mivel egyfelől lehetetlen Iránból pénzt külföldre utalni, másfelől pedig mert a restrikciókat szem előtt tartva csökken a nyugati intézmények fogadókészsége, az irániak számára nyitott pályázati lehetőségek száma. A befagyasztott számlákat és az elutasított jelentkezéseket követően most sok iráni diák érzi úgy, hogy szabadságjogaikat tiporják, és kollektíven büntetik őket, holott ők semmiről sem tehetnek.

A szankciópolitika tehát nincsen kellően átgondolva: egyfelől a legkiszolgáltatottabb rétegeket sújtja, a betegeket és az elesetteket, amit meglovagolva a teheráni vezetés sikeresen erősítheti a rendszer társadalmi támogatottságát, másfelől pedig az iszlám köztársaság lakosságának legprogresszívabb szegmensét, a középosztályt bünteti, amely a drágaság és elszigeteltség közepette nem csak a fogyasztási szokásairól kell, hogy lemondjon, hanem úgy fest a politikai vágyálmairól is. Noha a társadalmi kritika folyamatosan növekszik, a változás iránt elköteleződött csoportok ugyanakkor gyengülnek, éppen ezért a rezsimváltás megvalósíthatatlannak tűnik. A polgárokat lefoglalják a hétköznapi problémák, ahogy mondják, „sem terük, sem pedig idejük nincsen álmodozni”. Az amerikai és európai szankciók eredményeként ráadásul a rendszer tovább militarizálódik, illetve egyre függőbb helyzetbe kerül Kínától.

A nyugati szankciók legfőbb haszonélvezője a Forradalmi Gárda, amelynek befolyása és szerepe a büntetőintézkedések eredményeként tovább növekedett. A Pazdaran már régóta fontos szereplő az iszlám köztársaságban, és nem csupán azért, mert védelmi garanciát nyújt a rezsimnek, hanem azért is, mert egyfajta pénzügyi autonómiát biztosít a vezetésnek. Így van ez a jelenlegi szorult helyzetben is, a Gárda egyfelől fontos eszköz a társadalmi rend fenntartásában (a tiltakozások elfojtásában), másfelől lényeges szereplő a gazdaság és kereskedelem működtetésében is. A külső befektetők hiányában most a Forradalmi Gárda leányvállalatai kapják meg a gáz- és olajipari megrendeléseket. Így például a Dél-Pársz gázmező kiaknázását a Gárda építőmérnöki csapata (Khatam al-Anbiya) nyerte el (közel 25 milliárd dollár értékű beruházásról van szó), de emellett számos egyéb infrastrukturális és ipari beruházásban is érintettek. A Pazdaran befolyásosságát továbbá jól szemlélteti az is, hogy az olajügyekért felelős miniszter, Rostam Ghasemi korábban a Khatam vezetője volt. A Forradalmi Gárda ugyanakkor nem csak a „törvényes” gazdaságban bír befolyással, hanem a kereskedelmi „csomópontokat” (a kikötőket, a repülőtereket, és a határállomásokat) uralva irányítása alatt tartja a csempészetet is. Ahogyan Teheránban mondják: „Minél hatékonyabb az embargó, annál nagyobb a hiány, és annál nagyobb a Forradalmi Gárda profitja.” Hovatovább a csapatok profitálnak a riál mélyrepüléséből és a többsávos valutaváltási rendszerből is (hiszen az olcsón szerzett „zöld hasút” mesés haszonnal tudják továbbadni).

A szankciók másik kellemetlen mellékhatása, hogy Kína a „szélvízen” szinte monopolhelyzetbe jutott az iszlám köztársaságban. A nyugati tiltással mit sem törődve, Peking kapva-kapott az alkalmon, és Irán szorult helyzetét, illetve a nemzetközi versenytársak hiányát kihasználva „olcsón” növelhette befolyását az energiahordozókban gazdag országban. Jelenleg Kína számít Irán legfontosabb kereskedelmi partnerének, az olajeladások közel negyede irányul a népköztársaságba (ami a kínai energiaszükséglet tizedét fedezi). A gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok azonban nem korlátozódnak csak az olajiparra, hanem más szektorokban is megfigyelhetők. Ma több mint száz kínai vállalat tevékenykedik Iránban, többek közt az infrastrukturális beruházásokon vagy a ruhagyártásban és textiliparban. Az üzletek polcain egyértelműen látható Kína térhódítása: miközben a szankciók hatására egyre-másra tűnnek el a nyugati portékák, az olcsó kínai áruk az iszlám köztársaságot is elárasztották. Rohamosan növekszik a kínai diaszpóra is, amennyiben sokan vonzó lehetőséget látnak a közel 80 milliós és nagyrészt „érintetlen” piacban. Ahogyan egy a póló-üzletben érdekelt vállalkozó szellemű hölgy fogalmazott: „Irán igazi aranybánya, olcsóság van és könnyű profitot termelni.” A „keleti bevándorlást” pedig jól mutatja az is, hogy míg korábban csak elvétve akadtak kínai származásúak a perzsa nyelviskolákban, addig manapság a fárszi nyelvet tanuló felnőtteknek már majdnem fele a Távol-Keletről érkezik. 

A nyugati szankciópolitika hátterében három alapvető megfontolás áll: kikényszeríteni az iráni nukleáris álláspont megváltozását; lelassítani az atomprogramot; illetve előmozdítani a teheráni rendszer-váltást. A célok azonban aligha valósíthatók meg csupán gazdasági büntetőintézkedések által. A szankciók ugyan éreztetik hatásukat, de nem kényszerítik Teheránt a követett politika felülvizsgálatára, lévén a vezetés nagy gyakorlattal és széles eszköztárral rendelkezik az elszigeteltség túléléséhez. A büntető lépések ráadásul pont azokat sújtják, akik a demokratizálódás előmozdítói lehetnének, miközben a rezsim támasztékait (a Forradalmi Gárda Csapatokat) csak még inkább megerősítik. A nyugati szankciók okozta humanitárius katasztrófa pedig véget vethet a még létező USA-barát közvélekedésnek is. Az elszigetelésre irányuló lépések ráadásul kvázi monopolhelyzetbe hozták a Kínai Népköztársaságot, az Egyesült Államok legfőbb riválisát. Összességében tehát elmondható, hogy a szankciópolitikának ugyan vannak részleges sikerei, komolyabb eredményt azonban nem tud elérni, sőt éppen ellenkezőleg, inkább kontra-produktív következményekkel jár.