Iráni etnikai mozaik

SZŐNYEGEK ÉS NÉPEK SOKFÉLESÉGE

A teheráni nagy bazárban, vagy az iszfaháni piac utcácskáiban, és szerte az országban számtalan szőnyegárussal találkozhat az ember. A fővárosban pedig külön múzeuma is van az iráni életmódhoz oly szorosan kötődő szőtteseknek, amelyeknek a története egészen az ókori Perzsiáig nyúlik vissza. A számtalan féle és fajta szőnyeg pedig nem csupán az iráni művészet gazdagságát mutatja, hanem az ország etnikai sokféleségét is.

A hatalmas teheráni bazárban sétálva biztosan elidőzünk valamelyik szőnyegárus üzletében, ha csak másért nem, a szívélyes invitálásért és a felkínált teáért már érdemes betérni. Iszfahánban pedig azon se lepődjünk meg, ha valaki magyarul hív be minket egy kis nézelődésre. Az üzletekben aztán számos szőnyeg közül választhatunk. Találhatunk kicsit és nagyot, finomat és durvát, régit és újat, egyszerűt vagy éppenséggel komplikáltat. Az egymáson sorakozó szőnyegek színükben és mintájukban egyaránt különböznek, ezáltal alkotva különleges kollázst a piac forgatagában.

Minden egyes szőnyeg különbözik a másiktól, s mértanilag egyik sem tökéletes, hiszen a muszlimok szerint arra csak Allah lehet képes. A szőttesek mindazonáltal hűen tükrözik készítőik származását. Így a nyugat-iráni lúrok sötétkék szőnyegein piros, barack, és szürke színű elnyújtott, hatalmas hópelyheket láthatunk. A szintén nyugat-iráni bakhtiariak óriási stilizált virágokat és hajladozó ágakat ábrázolnak a szőnyegeiken. Ezzel szemben az északi kurdok a vöröset a feketével, illetve az egészen mély sötétkékkel kombinálják precíz geometriai mintákban. Az ország délkeleti régiójában élő beludzsok pedig a kietlen sivatagos vidék színeit, a homokszínt és a barnát használják a szövéshez. S akkor még nem beszéltünk a bijari halvány virágokról, a naini kék bársonyról és bézsről, a tabrizi mély színekről, valamint a bonyolult iszfaháni mintákról, s a számtalan szövési módról, illetve felhasznált anyagról.

A százféle szőnyeg valójában magát Iránt ábrázolja, mivel a perzsaszőnyegek szerteágazó motívumaihoz hasonlóan maga az ország is rendkívül összetett – nyelvileg, etnikailag és vallásilag egyaránt. A változatosság jellemző alapeleme Iránnak. Területileg és politikailag az ország legalább annyira birodalom, mint amennyire nemzet. Irán sokfélesége lényegében földrajzi elhelyezkedésének köszönhető. A terület már az ókorban is egyfajta kapocsként funkcionált Kelet és Nyugat között, a későbbiekben pedig számtalanszor esett áldozatul idegen (arab, mongol, török) hódításoknak, így az évszázadok során egy etnikailag rendkívül színes társadalom alakult ki. Az asszimilálódás folyamata ugyan mindvégig napirenden volt, a kisebbségek azonban rendre menedéket találtak az iráni sivatagokban és hegyekben, ezáltal biztosítva saját nyelvük, vallásuk és életmódjuk megőrzését és továbbvitelét, még a legviszontagságosabb időszakokban is. A történelmi és jelenlegi konfliktusokban a földrajzi központ és a peremvidékek, a síita iszlám és a kisebbségi vallások, valamint a fárszit és a törzsi nyelveket beszélők közötti szembenállás mind-mind szerepet játszik.

A perzsák, akik úgymond „eredeti” irániaknak számítanak, fársziul beszélnek és a síita iszlám követői, a lakosságnak (70 millió fő) csak közel 50 százalékát teszik ki napjainkban. Hivatalosan a perzsa nyelv és kultúra érvényesül, valójában azonban számos csoport beszéli a saját nyelvét és rendelkezik egyedi kultúrával az Iszlám Köztársaságon belül. Például a 12 millió főt számláló azeriek inkább törökül beszélnek, mint perzsául, a 6 milliós lélekszámú kurd kisebbség pedig nacionalizmusáról vált híressé. Az állami autoritást feszegetik a nagy, történelmi nomád törzsek is, amelyeknek életformáját ez idáig még senkinek sem sikerült megváltoztatni. Közel négyszáz ilyen törzs van, amelyek nem ritkán további altörzsekre oszlanak. A délkelet-iráni beludzsok majd egy millióan, a Zagrosz hegység lábánál élő lúrok közel 700 ezren, a bakhtiariak pedig szintén egy millióan vannak, s alapvetően osztják a perzsa gyökereket. Ezzel szemben a Kaszpi-tenger partján élő türkmének (1.2 millió fő) az iszlám szunnita ágához tartoznak és a török nyelv egyik dialektusát beszélik, mint ahogyan a közép-iráni qashqaiok is, akik azonban mellőznek mindenféle vallásosságot.

Az iráni emberi mozaik részeként meg kell említeni még az Irakkal határos déli területeken élő félmillió arabot is, akik az országban egyedüliként beszélik a szent Korán eredeti nyelvét. Az etnikai és nyelvi sokszínűség hátterében pedig, ha halványan is, de vallási törésvonalak húzódnak. A Zoroaszter-hívők, a keresztények, a zsidók, a szunniták és a Bahai-hit követői mind részesei az iráni nemzetnek, még ha el is törpülnek a síita iszlám dominanciája (közel 90 százalék) mellett. A Zoroasztrianizmus az iszlám előtti Irán hivatalos vallása volt, s még napjainkban is meghatározó erővel bír (például Jázd környékén). A keresztény közösségek (keleti ortodoxok, protestánsok és örmény katolikusok) egyben etnikai kisebbségnek is tekinthetők, mivel külön történelemmel, nyelvvel, irodalommal és zenével rendelkeznek. Az Iránban élő zsidóság pedig a legnagyobbnak számít a Közel-Keleten, s ironikus módon talán a legjobban integrálódott az iszlám-alapú iráni társadalomba és kultúrába. A Bahai-hit követőire azonban még mindig úgy tekintenek, mint eretnekekre, akik a legnagyobb üldöztetést voltak kénytelenek elszenvedni az iráni kisebbségek körében.

A nyelvek, etnikumok és vallások változatos keverékéből paradox módon egy erőteljes iráni identitás-tudat született meg, amelyet a kurdok kivételével valamennyi iráni népcsoport elfogad. A perzsák, az azeriek és a bakhtiariak, illetve a muszlimok, a keresztények és a Zoroaszter-hívők mind büszkék különleges iráni múltjukra, a társadalom sajátos felépítésére, a művészi alkotások kifejezésmódjára, az élet értelmét kutató kérdések megválaszolására, valamint a világról alkotott egyéni nézőpontjaikra, amelyek együttesen olyan iráni nacionalizmust eredményeztek, amely semmibe veszi a közös nyelv és vallás szükségességét, vagy legalábbis a faji homogenitáson alapuló nézeteket.