Amerikai-iráni kapcsolatok: Merre tovább?

Merre tovább? Háború, kiegyezés, vagy megbékélés?

Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság viszonya a 21. század hajnalán, még a részleges iraki kapcsolatfelvétel ellenére is, igencsak ellenséges. Washington a térség destabilizálásával, a terrorizmus támogatásával, valamint nukleáris fegyverkezéssel vádolja Iránt, mindeközben Teherán az ország köré font amerikai katonai gyűrűben hatalmát félti, és az Egyesült Államok gazdasági és politikai érdekeit szolgáló közel-keleti neokolonializmusról beszél. A felek közötti antagonizmus egyértelmű, de az már kevésbé, hogy ez az ellentét hogyan s miként alakul majd a közeljövőben. Egyfelől számolhatunk katonai konfliktussal, amelynek eszkalálódásával tovább növekedhet a Közel-Kelet konfliktusossága. Másfelől azonban a patthelyzet elfogadása és az érdekazonosság felismerése – mint ahogyan azt már korábban is láthattuk – rövid távú kiegyezést, adott esetben pedig akár hosszú távú megbékélést is eredményezhet a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” viszonyában.

A fegyveres konfliktus kirobbanása elsősorban a vitatott iráni atomprogram folytatódásától függ, valamint attól, hogy Irán mikor lépi át a „nukleáris határt”, ahonnan már nincs visszaút. Az amerikai-iráni viszony elmérgesedését eredményezheti továbbá az is, ha Washington kézzelfogható jelét találja annak, hogy Irán valóban destruktív szándékkal avatkozik be Afganisztán és Irak belügyeibe. Ennek a konfrontációnak azonban számos negatív és kontra-produktív következménye lenne: 1.) A nukleáris létesítmények elleni támadással nem lehet a kiterjedt iráni atomprogramot felszámolni, mint ahogyan a perzsa nacionalizmus által fűtött nukleáris törekvéseknek sem lehet megállást parancsolni, ráadásul a katonai agressziót követően csak felgyorsulnának a nukleáris fegyver kifejlesztésére irányuló iráni próbálkozások. 2.) Az amerikai hadi potenciál kétségkívül felülmúlja az iráni katonai képességeket, de az ország nagysága és földrajzi elhelyezkedése, még inkább a forradalmi vezetés regionális kapcsolatrendszere olyan lehetőségeket jelentenek, amelyekkel élve Teherán gazdasági és stratégiai bizonytalanságot okozhat, és ezzel megnehezítheti az Egyesült Államok dolgát. 3.) A katonai akció végül egyfajta egységet teremtene Iránban, aminek részeként a társadalom tekintélyes hányada a Mahmud Ahmadinezsád vezette kormányzat és politika mellett sorakozna fel, mindez pedig Irán radikalizálódását eredményezné.

Az Irán elleni katonai csapás még mindig napirenden van, de a lehetséges következményeket számba véve az amerikai adminisztráció csak a legvégső esetben szánhatja el magát a fegyveres fellépésre. Ehelyett a washingtoni vezetés egyfajta hidegháborús stratégiával kísérli meg elszigetelni az Iszlám Köztársaságot: egyfelől retorikai hadjáratot folytat a „gonosz birodalma” ellen, másfelől pedig széles szövetséget épít ki vele szemben. Washington a jól bevált kelet-európai taktikát is igyekszik latba vetni, az amerikai kormányzat majd 75 millió dollárt különített el az iráni rendszerváltás támogatására, illetve a demokratikus átalakulás népszerűsítésére. Az utóbbi időszakban pedig megemelték a titkos hadműveletekre fordított összegek mértékét, és egyre nagyobb támogatásban részesültek a különböző iráni ellenzéki mozgalmak is. Az iráni lakosság körében bár akadnak olyanok, akik pártfogolnák a külföldi intervenciót, de az öntudatos és nacionalista perzsák körében még mindig többen vannak azok, akik elutasítják az amerikaiak teheráni rendszerváltoztató beavatkozását. Iránban egyre inkább fokozódik a forradalmi vezetéssel szembeni társadalmi elégedetlenség, az Iszlám Köztársaság rendszere azonban – politikai (pl. Őrök Tanácsa), gazdasági (pl. Vallási Alapítványok), illetve katonai pilléreinek (pl. Forradalmi Gárda Csapatok) köszönhetően – továbbra is stabil lábakon áll. Emellett a „terrorizmus elleni háború” eredményeként átrajzolódott Közel-Keleten Irán olyan befolyásra tett szert, amelyet az Egyesült Államok már csak kevésbé képes békés úton ellensúlyozni. A „perzsa atomhatalom” jelentette fenyegetéssel szemben összehozott arab koalíció pedig a résztvevő országok érdekellentétét és rivalizálását figyelembe véve csupán időlegesen lehet életképes megoldás, amely ráadásul a síita-szunnita szembenállást kiélezve tovább növelheti a régió konfliktusosságát is.

Washingtonnak a hidegháborús taktikával sikerült térdre kényszerítenie a Szovjetuniót, Irán esetében azonban úgy tűnik, hogy nem fog működni ez a stratégia. Az Iszlám Köztársaságot egyelőre sem diplomáciai nyomásgyakorlással, sem nemzetközi szankciókkal, sem „helyettesített” háborúkkal nem lehet mérsékletre bírni, a közvetlen fegyveres konfrontáció pedig abszolút rossz ötletnek látszik. Az Egyesült Államoknak jelen esetben nincsen más lehetősége, mint leülni tárgyalni Iránnal, amely stabil és megkerülhetetlen szereplőnek bizonyul a Perzsa-öböl térségében. Az iraki rendteremtéshez ráadásul szüksége is van Washingtonnak Teheránra, amelynek kulturális és történelmi kapcsolatai révén komoly befolyása van az arab országban. S ha az iráni vezetés az iraki erőszak gázlángját nem is tudja elzárni, de felcsavarni mindenképpen képes lehet, amely a feszült amerikai-iráni viszonyt figyelembe véve komoly ütőkártyát adhat a teheráni vezetés kezébe. Az Egyesült Államoknak, mint ahogyan az már Kuba, Kína és Vietnám esetében bebizonyosodott, nem szabad elzárkóznia a tárgyalásoktól, hiszen azok, ha nem is működnek tökéletesen, de mindenképpen kifizetődőbbek lehetnek a katonai konfliktusnál. Az Iszlám köztársasággal való kiegyezésnek köszönhetően pedig nemcsak a nukleáris fenyegetésnek lehetne elejét venni (lásd Észak-Korea példáját), hanem a Közel-Kelet konfliktusait is könnyebben lehetne orvosolni. Kérdéses azonban, hogy van-e olyan politikai erő Washingtonban, amely hajlandó lenne meglépni ezt, az amerikai-iráni viszony rendezésére irányuló merész lépést, mint ahogyan az is, hogy miként reagálna Teherán az amerikai külpolitikai nyitásra.

Mahmud Ahmadinezsád retorikája kétségkívül tükrözi azon aggodalmakat, amelyeket az amerikai katonai csapás jelenthet az Iszlám Köztársaság számára, de a pragmatizmus a háborús hangnem és a kardcsörtető magatartás ellenére is jelen van Iránban, amelynek forradalmi elitje ráadásul közel sem olyan egységes, mint ahogyan azt első pillantásra gondolnánk. Az iráni társadalmat és politikát a mély tagolódás jellemzi a perzsa nacionalizmus és az iszlám, a modernizálás és a kulturális erkölcsi szigor, a gazdasági hatékonyság és a szociális igazságosság tekintetében. Emellett a frakcióharcoknak mindig fontos tárgya volt a külpolitika is, különösképpen pedig a „Nagy Sátánnal” való kapcsolatok alakulása. Nincs ez most sem másként. Az Amerika-ellenesség forradalmi dogmája ugyan továbbra is érvényben van, de az ország bekerítettségét érezvén egyre többen vetik fel a viszony normalizálásának szükségességét, még mielőtt túlságosan késő lenne. Az iráni politikának ugyanis a folyamatos harcok mellett sajátos jellemzője az is, hogy a politikai elit a veszélyes pillanatokban, amikor hatalmát veszélyeztetve érzi, zárja sorait és igyekszik egységesen fellépni, attól függetlenül, hogy kinek milyen a pártállása.

Teherán befolyása egyértelműen növekedett az elmúlt évek közel-keleti rendszerváltásait követően, az olajárak emelkedése folytán pedig több tekintetben az önbizalmát is visszanyerte a forradalmi vezetés. Az iráni adminisztráció a kínálkozó lehetőségeket kihasználva szeretné regionális hatalmiságát elfogadtatni Washingtonnal, mindazonáltal tisztában van azzal, hogy a túlzottan nagy és rendkívül gyorsan megszerzett hatalom komoly veszélyeket rejthet magában, ezért igyekszik is önmérsékletet tanúsítani mind Irakban, mind pedig Afganisztánban. Az iráni nukleáris engedetlenség kapcsán elfogadott szankciók egyelőre nem okoznak komolyabb problémát, kérdéses azonban, hogy a Teheránhoz gazdaságilag és politikailag kötődő Peking és Moszkva – előbbi kőolajat, földgázt vesz, és egyre többet fektet be Iránban, utóbbi pedig nemcsak nukleáris know-how-t és fegyvereket ad át, hanem egyfajta USA-ellenes frontot is alkot az Iszlám Köztársasággal – meddig tudja obstruálni a komolyabb büntetések elfogadását. Az elszigeteltségből a keleti kapcsolatrendszer (Kína és India) és az Oroszországgal való partnerség kiutat jelenthet ugyan az Iránnak, de a gazdasági és technológiai fejlődéshez mégiscsak szüksége van a nyugati kapcsolatok normalizálására, főleg ha ténylegesen szeretne bekapcsolódni a világgazdasági vérkeringésbe. A mérséklődésre pedig már csak azért is szükség van, mert anélkül aligha képzelhető el az ország Világkereskedelmi Szervezethez való csatlakozása, valamint a jövedelmező közép-ázsiai földgáz és kőolajvezeték játszmában való részvétele. Szó, ami szó, úgy tűnik, hogy az iráni politikai elit nagy részének esze ágában sincsen visszatérni az 1980-as évek önelszigetelő politikájához.

Az USA és Irán kapcsolatát alapvetően továbbra is a szembenállás határozza meg, s bár az iráni nukleáris engedetlenség miatt egyre feszültebb a helyzet, valójában azonban egyik félnek sem áll érdekében a katonai konfrontáció kirobbantása. Éppen ezért a teheráni és a washingtoni vezetés is igyekszik nyitva hagyni a kiskapukat az esetleges megállapodás érdekében, amelynek megvalósulása az érdekazonosság felismerése, illetve kihasználása, valamint az egyes külpolitikákban bekövetkező mérséklődések esetén egyáltalán nem látszik elképzelhetetlennek. A kapcsolatok normalizálódása a regionális és nemzetközi folyamatok alakulása mellett most leginkább attól függ, hogy vajon lesz-e Washingtonban őrségváltás a novemberi választásokat követően.