Iránban továbbra sem csitulnak a kedélyek

VAJON MENNYIRE LEHET SIKERES AZ ERŐSZAKOS ELNYOMÁS?

A júniusi zavargások áldozataira való csütörtöki megemlékezést követően ismét lángra kaptak a teheráni utcák. A vezetés törekvése, hogy megakadályozza a gyászolás politikai tiltakozássá fajulását, nem sikerült. Az ellenzékiek közül sokan a nap végén egyenesen úgy fogalmaztak, hogy „a mai napon miénk volt a város!” Van, aki pedig egészen odáig ragadtatta magát, hogy azt mondja „megnyerhetjük a csatát!”

De vajon az ellenzék valóban megnyerheti az elnökválasztás után kibontakozott mérkőzést, vagy az állami erőszak gépezet úgymond „bedarálja” majd őket, s helyreáll a megszokott rend? Nos, úgy tűnik, hogy a fokozott erőszak és a stabil elnyomás nem kivitelezhető egy könnyen a mai Iránban, sőt mi több a túlzott erő alkalmazásának a politikai és gazdasági kihatásai igencsak veszélyesek lehetnek a rendszerre nézve.

Az iráni lakosság közel kétharmada 30 év alatti, akiknek az 1979-es forradalomról nem sok emlékük van, és akiknek az iszlám köztársaság rendszere leginkább a szabadságjogok korlátozásával és az erőszak alkalmazásával függ össze, melyre a mostani események csak még inkább ráerősítettek. Most sokan érzik úgy, hogy elvették a szavazatukat, s panaszkodnak: „eddig iszlám köztársaság volt, most már csak iszlám uralom van!” Mindeközben sok fiatal úgy érzi, hogy elég volt, s itt az idő megvívni a saját forradalmukat. Szó mi szó, a társadalmi apátia időszaka véget ért!

Mindaz, hogy a szigorú tiltások és a kemény fellépések ellenére ismételten sokan vonultak utcára, azt bizonyítja, hogy az iráni társadalom egy része továbbra sincs kibékülve a júniusi eseményekkel, s ennek hajlandó hangot is adni, ami elképesztő bátorságról tesz tanúbizonyságot. A forradalmi rendszer legitimitása már most csorbát szenvedett, az erőszak további fokozásával a rezsim iránti ellenszenv tovább erősödhet. S miként sokakban ott motoszkál a düh az „elcsalt választás” miatt, az ún. „spirál-effektusnak” köszönhetően egyre többen csatlakozhatnak majd a tüntetőkhöz.

Az erőszakos elnyomás azonban nem csak politikailag bizonyulhat költségesnek, hanem a forradalmi vezetés pénztárcáját is igencsak megterhelheti. Nem csupán a több száz (több ezer) bebörtönzött fogva tartása és a rendfenntartó erők készültségben (utcán) tartása kerül ugyanis rengetegbe, hanem az információk megszűrése, a cenzúra működtetése is: így például az Internet korlátozása és a műholdas tányér-antennák zavarása. Utóbbi egyes becslések szerint több ezer dollárjába kerülhet a vezetésnek percenként!

Azonban ne feledjük, a 21. században élünk, amikor az információáramlásnak nem lehet gátat szabni. Miként egy iszfaháni diák fogalmazott: „Irán nem Burma!” S ez így is van, a kommunikáció még a legnagyobb ellenőrzés közepette is működik. Csak ezúttal nem magnókazettákat (1979-ben Khomeini beszédei azokon terjedtek.) hanem az internetes levelezést, s naplóírást választják a kommunikálás eszközeként. S noha a kormányzat igyekszik megszűrni a rendszerre veszélyes oldalakat, az élelmes irániak a különféle „anti-filter” programokkal mégis hozzáférnek a független hírforrásokhoz.

Az erőszakos elnyomásra hosszútávon nem igen van lehetőség, már csak azért sem, mert az ellenzék most rendkívül jól szervezett. S nem csupán arra gondolok, hogy Mir Hosszein Muszavi pártalapításra adta a fejét, amely a rendszer keretein belül elfogadott szereplővé tenné a zöld mozgalmat, hanem arra, hogy miként szerveződnek az utcai megmozdulások. Egyes ellenzékiek még tüntetési kézikönyvet is szerkesztettek és sokszorosítottak az Interneten, amelyben felhívják a figyelmet arra, hogy mire is kell ügyelni, ha tüntetésre mennek, s hogy adott esetben mit kell mondani a rendőri ellenőrzés során.

S végezetül ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a túlzott szigor könnyen mozgolódásra késztetheti a befolyásos kereskedőrétegeket is, akik most már nem csak az üzletelés zavartalanságát, hanem a saját hatalmukat is féltik. S mindez a közigazgatási gépezetre is igaz. A politikai játszma most ugyanis arról szól, hogy a gazdasági elit Háshemi Rafszandzsáni személyében szövetséget kötött a Mir Hosszein Muszavi képviselte bürokratikus elittel, amelyet a Mohamad Khatemi féle kulturális elit is támogat, és meccselnek a Forradalmi Gárdával egyre szorosabb kapcsolatokat fűző, családi utódlást tervezgető, s a tradicionális elitet maga mögött tudó legfőbb vezetővel, Ali Khamenei ajatollahhal. A tiltakozások állandósulása, s egy esetleges sztrájk az olajiparban, a bazárban, vagy a bürokráciában, könnyen a rendszer végét jelentheti!

EGY FONTOS SZÉLJEGYZET: AZ IRÁNI AJATOLLAHOK NEDZSEFBE KÉSZÜLŐDNEK!

Az iráni vallási eliten belüli törésvonalak húzódnak, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a hírek szerint a júniusi eseményekkel szemben kritikus nagy ajatollahok egy csoportja látogatást készül tenni Nedzsefben, az iraki síita „központban”.

Mindez jele lehet annak, hogy a síita klérus egyik fele megvonja bizalmát a legfőbb vezetőtől, iraki kollégáikkal értekezvén pedig könnyen meglehet, hogy új forgatókönyv és szereposztás születik majd. A kérdés csak az, hogy vajon Khamenei miként fog reagálni az „inzultusra”!?

Az Iránban élő kilenc nagy ajatollah közül ez eddig csupán kettő „adta áldását” Mahmud Ahmadinezsádra, a többiek csöndben maradtak, s nem foglaltak még állást, miként az Irakban élő három síita „vezető” sem nyilatkozott még az elnökválasztási „mizériáról”.