2010. augusztus 10.

Az iszlám köztársaság intézményrendszere: A politikai szereplők

Khomeini hagyatéka: „iszlám állam” a gyakorlatban

Az 1979-es iszlám forradalom következtében létrejött iszlám köztársaság, mint államforma önmagában véve nem egyedülálló, de mégis igen sajátos, amennyiben jellegzetesen síita alapokra épül. A síita iszlám 1501 óta államvallás Iránban (1935 előtt Perzsiában), a köztársasági államforma és intézményei pedig az 1906-1911-es alkotmányos forradalom óta szerves részei az iráni politikai gondolkodásnak. Ez a két eszmei irányzat lenne hivatott az Iráni Iszlám Köztársaságban szerves egésszé összeolvadni, azonban az ellentmondásokat a mai napig nem sikerült kielégítő módon feloldani. A két irányzat ugyanis éppen a legalapvetőbb kérdésben mond ellent egymásnak: nevezetesen, hogy kié a legfőbb hatalom. A síita iszlám alapelvére felépített velájat-e-faqíh a csalhatatlan vallásjogtudós uralmát állítja előtérbe, míg a köztársaság a népakaratra és szuverenitásra épül. Ez a kettősség, illetve ennek a két elemnek az egymás alá-fölérendeltsége a teljes iráni politikai struktúrát meghatározza: miközben a parlamentet, a köztársasági elnököt és a Szakértők Gyűlését – három eltérő időpontban tartott – népszavazáson közvetlenül választják meg, az iszlám jog betartása felett őrködő Őrök Tanácsának joga van a jelöltek előéletének az iszlám törvények alapján történő átvilágítására, előzetes szelektálásukra, illetve a választott parlament és köztársasági elnök által elfogadott törvényjavaslatok megvétózására.  Az európai hatalmi felépítménytől eltérően Iránban nem a parlament a hatalom kizárólagos birtokosa, mivel a – hivatalát nem közvetlen választás útján elnyerő – legfelsőbb vallási vezetőnek átfogó jogosultságai vannak. A legfelsőbb vezető felette áll mindhárom – egyébként egymástól független – hatalmi ágnak. Az ország belpolitikai életében pedig a forradalom után a sah, illetve az elmenekült régi elit vagyonából létrehozott, a nemzeti jövedelem tekintélyes hányadával rendelkező, a választások eredményétől, és a kormány akaratától független (önálló külpolitikát is folytató), befolyásos vallási alapítványok is jelentős szerepet játszanak.


A köztársasági elnököt, a parlamentnek és a Szakértők Gyűlésének tagjait a szavazásra jogosult irániak közvetlenül választják meg. A szavazásra jogosultság korhatára 18 év (korábban 15 illetve 16 év volt). 1961 óta a nők is választhatnak és választhatók Iránban.

A legfelsőbb vallási vezető szó szerint „a forradalom legfőbb vezetője”. Az Iráni Iszlám Köztársaság első vezetője Khomeini ajatollah volt, aki ezt a tisztséget, mint az Iszlám Köztársaság alapítója és teológiai védelmezője töltötte be. Az ajatollah 1989-es halála óta ezt a tisztséget Szájed Ali Khámenei ajatollah tölti be. A legfelsőbb vezető gyakorolja a politikai és vallási hatalmat, személyében integrálódik a vallás és a politika. Hatáskörébe tartozik a három hatalmi ág felügyelete, és tevékenységének összehangolása, az esetleges viták feloldása. A vezető feladata az ország általános politikai irányvonalának meghatározása – konzultálva a Sürgős Ügyeket Meghatározó Tanáccsal – és végrehajtásának ellenőrzése, népszavazások elrendelése, az elnökválasztás eredményének jóváhagyása, a köztársasági elnök kinevezésének aláírása, illetve az elnök elmozdítása és az Őrök Tanácsa hat – a klérushoz tartozó – tagjának kinevezése. A legfelsőbb vezető a fegyveres erők főparancsnoka. Ő jelenti be a hadiállapotot és békét, ő adhat parancsot a hadsereg mozgósítására, és ő nevezi ki a fegyveres erők parancsnokait. A legfelsőbb vezető nevezi ki az ország legfőbb igazságügyi méltóságát, ő adhat kegyelmet vagy csökkentheti az elítéltek büntetését. Továbbá a legfelsőbb vezető a rádió és a televízió-hálózat feje is. Irányítása alá tartoznak azonban olyan intézmények – elsősorban vallási alapítványok – is, amelyek minden állami-hatalmi ág és szervezet hatóságán kívül esnek.

Az 1979-es alkotmány értelmében a vezetői posztot vagy egyetlen személy (legfelsőbb vezető), vagy egy több tagú tanács (Vezetői Tanács) tölti be. Az 1989-es széles körű alkotmánymódosítással – amely a hatalmi ágak koordinálásának feladatát a legfelsőbb vezetőre ruházta át, és amely eltörölte a miniszterelnöki tisztséget is – megszűnt a Vezetői Tanács és a Szakértők Gyűlése kapta azt a feladatot, hogy egyetlen vezetőt válasszon. Az alkotmány eredetileg úgy rendelkezett a vezető választásáról, hogy azt vagy a nép választja, mint Khomeini ajatollahot, vagy a Szakértők Gyűlése. Az alkotmánymódosítás azonban eltörölte annak lehetőségét, hogy a legfelsőbb vezetőt a nép választhassa meg, és a jelenlegi iráni alkotmány szerint a legfelsőbb vezetőt a Szakértők Gyűlése választja meg, amelynek jogában áll, bizonyos feltételek mellett (ha a vezető nem képes kötelezettségeit teljesíteni, ha elveszti az alkotmányban megfogalmazott vezetői képességeit, vagy ha világossá válik, hogy ezek valamelyikével kezdettől fogva sem rendelkezett), a vezetőt meneszteni is. Az alkotmány módosításával a legfelsőbb vezetőnek nem kell feltétlenül a legfőbb teológiai tekintélynek lennie, de megfelelő tudással kell rendelkeznie, ahhoz, hogy ediktumokat adhasson ki az iszlám jog különböző kérdéseiben.

Az alkotmány értelmében a vezető rendelkezik a legfőbb hatalommal. A törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom mind a vallási vezetés felügyelete, ellenőrzése alatt áll, végső soron egyértelműen alárendelt annak. A valódi hatalmat tehát a modern államszervezet ellenére a legfelsőbb vezető gyakorolja. A Legfelsőbb Vezető Irodája jelenti azonban azt a hivatalt, amelynek útján igazából képes a legfelsőbb vezető tekintélyének az érvényesítésére, valamint befolyásának a végrehajtási ágazatra, a fegyveres erőkre, a biztonsági szolgálatokra, valamint a forradalmi és vallási szervezetekre történő kiterjesztésére. Az Iroda különleges tanácsadókat alkalmaz, akiknek a segítségével a vezető kérdéseket vethet fel a kultúra, a gazdaság, a katonai ügyek és a média tárgykörében. Emellett a legfelsőbb vallási vezető személyesen nevezhet ki papi képviselőket minden fontosabb minisztériumba és intézménybe. Széles jogkörének és segítő szervezeteinek az eredményeként a vallási vezető áll az iráni hatalmi hierarchia csúcsán.

A legfelsőbb vezető után a második legmagasabb méltóság a köztársasági elnök, aki a végrehajtó hatalmat gyakorolja. Az elnököt a nép közvetlenül választja négy évre, legfeljebb két egymást követő ciklusban. Megválasztásának feltétele, hogy iráni szülők iráni állampolgárságú gyermeke legyen, aki nemcsak, hogy közigazgatási tapasztalatokkal kell rendelkezzen, hanem vallásos meggyőződéséhez, jámborságához sem férhet kétség, és egyidejűleg az ország hivatalos vallásának követője kell legyen. 1989 után a tisztséget két cikluson át Hásemi Rafszandzsáni, 1997 és 2005 között pedig Mohamad Khatemi töltötte be. A 2005-ös elnökválasztáson Mahmud Ahmadinezsád aratott meglepő győzelmet.
Az 1979-es alkotmány a köztársasági elnököt tekintette a végrehajtó hatalom fejének, s ugyanakkor a három államhatalmi ág összehangolójának. Az alkotmány 1989-es módosításának eredményeként a három hatalmi ág koordinálása a legfelsőbb vezető hatáskörébe került, az elnök feladata az alkotmány végrehajtásának biztosítása lett. Ő nevezi ki a minisztereket – akiket a parlamentnek (medzslisznek) is el kell fogadnia –, ő írja alá a medzslisz által elfogadott törvények alkalmazását, a medzslisz által ratifikált szerződéseket vagy nemzetközi egyezményeket, és felügyeli azok végrehajtását. A köztársasági elnök veszi át a külföldi követek megbízólevelét, és írja alá a külföldre küldendő iráni követek megbízólevelét. Ő elnököl a Nemzetbiztonsági Tanács ülésein. Felelősségei közé tartozik még az ország költségvetésének és a parlament által elfogadott fejlesztési terveknek a végrehajtása is. A köztársasági elnököt feladatainak ellátásában „segítő szolgálatok” támogatják.

Az alkotmányos rend legjelentősebb módosítása a végrehajtó hatalom tekintetében a miniszterelnöki tisztség eltörlése volt (1989-ben), amit a miniszterelnöki és a köztársasági elnöki pozíció konkurálása tett szükségessé. Az 1979-es alkotmány értelmében a miniszterelnök volt a végrehajtó hatalom feje, akit a köztársasági elnök nevezett ki és bizalmi szavazással a medzslisz hagyott jóvá. A minisztereket a miniszterelnök nevezte ki és a köztársasági elnök hagyta jóvá, a parlamentnek pedig bizalmat kellett szavaznia nekik. A miniszterek közvetlenül a medzslisznek tartoztak beszámolási kötelezettséggel, de a miniszterek tetteiért a miniszterelnök tartozott felelősséggel. Az alkotmánymódosítással a miniszterelnöknek az 1979-es alkotmány szerinti minden hatalma a köztársasági elnökre szállt át, miközben az elnök hatásköréhez sorolt koordináció a három hatalmi ág között a legfelsőbb vezető kompetenciájába utaltatott át.

A miniszterelnöki pozíció eltörlését követően a minisztereket a köztársasági elnök választja ki, és a parlament hagyja jóvá, amely felelősségre is vonhatja őket. A legfelsőbb vezető kulcsfontosságú szerepet játszik a védelmi-, biztonsági- és külpolitikában, s a miniszterek gyakran neki jelentenek. A vezető ugyancsak ellenőrzése alatt tartja a kulturális és szociális ügyekért felelős minisztereket is. A kabinetben a köztársasági elnök, vagy az alelnök elnököl, aki felelős a kormány ügyeiért, és egyfajta miniszterelnökként funkcionál. Az elnökhöz kérdéseket lehet intézni, amelyhez a medzslisz teljes tagságának az egynegyede szükséges. Ezzel szemben a minisztereknek bármely parlamenti tag felvethet kérdéseket. A köztársasági elnökkel és a miniszterekkel szemben is lehetséges a bizalmatlansági indítvány megfogalmazása. Egy miniszter elleni bizalmatlansági indítványhoz 10 parlamenti tag aláírása szükséges, a köztársasági elnök esetében azonban a képviselők egyharmadának az állásfoglalása szükséges. Az elnök elmozdításához kétharmados többség szükségeltetik. A mandátumának lejárta előtt (haláleset, betegség, visszalépés, vagy sikeres bizalmatlansági szavazás eredményeként) leköszönő köztársasági elnököt az alelnök helyettesíti. Ez esetben azonban a legfelsőbb vezető egyetértése alapvető fontosságú, és amennyiben szükséges, intézkednie kell az újabb elnökválasztás kiírásáról az alelnöknek elnökként való hivatalba lépését követő 50 napon belül.

Az iráni törvényhozás két nagyhatalmú testületből áll: a parlamentből (medzsliszből) és az Alkotmány Őreinek Tanácsából (Őrök Tanácsából). Az alkotmány szerint minden törvényt először el kell fogadnia a parlamentnek, azután pedig ratifikálnia kell az Őrök Tanácsának. Törvénnyé a köztársasági elnök aláírásával válnak. A parlament létszáma az 1979-es alkotmányban 270 főben volt megállapítva, az iráni lakosság gyors ütemű növekedése miatt azonban a 2000. évi parlamenti választásoktól kezdődően a választók 290 képviselőt delegálnak a medzsliszbe. A parlament tagjait a nép négy évre kétfordulós közvetlen és titkos szavazással választja meg. Az alkotmányban elismert vallási kisebbségek (zoroasztriánusok, izraeliták, örmény- és asszír keresztények) saját képviselőkkel rendelkeznek a medzsliszben. A kisebbségek delegáltjain kívül azonban minden parlamenti képviselővel szemben alapvető követelmény a mély hit az iszlámban.

A parlament maga szerkesztette meg belső szabályait üléseinek levezetéséről, a törvények és határozatok megvitatásáról és megszavazásáról, valamint bizottságainak feladatairól. E szabályok szerint a medzslisznek az elnökéből és két elnökhelyetteséből álló vezetőtestülete, valamint egy sor titkársága és adminisztrációs személyzete van. A parlamentnek számos állandó bizottsága van, amelyek a törvényjavaslatok vagy indítványok előzetes megtárgyalásában játszanak szerepet. A parlament felhatalmazásai a következők: a kormányzat által a kormány jóváhagyásával benyújtott indítványok, valamint a legalább 15 parlamenti képviselő által benyújtott törvényjavaslatok megvitatása; vita és vizsgálódás minden nemzeti ügyben; nemzetközi egyezmények, jegyzőkönyvek, megállapodások és szerződések jóváhagyása; az országhatárok kisebb módosításai a nemzeti érdekek figyelembevételével; hozzájárulás a hadijog bevezetéséhez a kormány kérésére, nem több mint 30 napra; bizalmatlansági javaslat beterjesztése a miniszterek bármelyikével szemben, a bizalom vagy a bizalmatlanság megszavazása a kormányzattal vagy bármelyik miniszterrel szemben. A törvényhozás által irányított Számvevőszék feladata pedig az, hogy ellenőrizze mindazon szervezetek és intézmények bevételeit és kiadásait, amelyek a központi költségvetésből kapják pénzügyi kereteiket.

Az Alkotmány Őreinek Tanácsának legfőbb feladata az állam iszlám karakterének megőrzése és biztosítása. Az Őrök Tanácsa lényegében a parlament „felső háza”, amelynek joga és hatalma van a parlament (az „alsóház”) által hozott törvényeket felülvizsgálni és leszavazni. A medzslisz által elfogadott törvényjavaslatok csak akkor emelkednek törvényerőre, ha az Alkotmány Őreinek Tanácsa is ratifikálja azokat, és biztosítja azoknak az alkotmánnyal és az iszlám alapelvekkel, törvényekkel való összhangját. Az Őrök Tanácsának tizenkét tagja van: a legfelsőbb vezető által kinevezett hat képzett iszlám jogtudós, és a Legfelsőbb Bíróság által jelölt, s a parlament által elfogadott hat „polgári” jogász. A tagok megbízatása hat évre szól. A medzslisz egészen addig nem törvényes, amíg az Őrök Tanácsát meg nem alakították – kivéve a parlamenti tagok mandátumának elfogadását és a hat jogász megválasztását a Tanácsba. Abban a kérdésben, hogy a törvényi rendelkezés összeegyeztethető-e az iszlám rendelkezéseivel, csak a tanácsban ülő hat iszlám jogtudós véleménye számít, az alkotmánynak megfelelés kérdésében azonban valamennyi tag többségi véleménye dönt. Az Őrök Tanácsa tehát egyrészt szenátusként működik, másrészt egyfajta alkotmánybírósági szerepet is betölt, amennyiben feladata az alkotmány rendelkezéseinek értelmezése. A tanács további fontos feladata, hogy a parlamenti és más választások alkalmával a jelölteket „iszlámságuk” szempontjából megvizsgálja, és az alkalmatlannak ítélt személyek jelölését megakadályozza.

A Szakértők Gyűlésének összehívásáról az 1979-es alkotmány rendelkezett. Az első – 70 fős – Szakértők Gyűlését a forradalom után az Iszlám Köztársaság alkotmányának kidolgozására hozták létre, amely az alkotmány 1979. decemberi elfogadásával feloszlatta magát. A második Szakértők Gyűlését 1982-ben választották meg az – ajatollah esetleges halálát követően felmerülő – utódlás kérdésének rendezésére. A 86 tagú testületnek már csak vallási személyek lehetnek a tagjai, akiket nyolc évre választanak közvetlenül. A Szakértők Gyűlésében a tagságot nem korlátozza a tag más területen végzett munkája, így a parlamenti tagság vagy valamely kormányzati tisztség betöltése. A Gyűlés évente egyszer ülésezik. Törvényes kívánalom, hogy az ülés Kumban legyen, de eddig az üléseket az előírástól eltérően mindig Teheránban tartották. A Szakértők Gyűlésének elsőszámú feladata a legfelsőbb vezető személyének kiválasztása, illetve adott esetben a felmentése. Emellett a Gyűlés feladata a vezető munkájának folyamatos felügyelete is, amely azonban a kevésbé érvényesül, mivel a testület túlságosan szervilis a vezető irányában. A Szakértők Gyűlése megalakulása óta két területen volt aktív: a Khomeini ajatollah utódjáról való döntéshozatalban (1985-ben Hoszein Ali Montazeri ajatollahot, majd végül Khomeini halála után Szajjid Ali Khámenei ajatollahot választották Irán legfelsőbb vallási vezetőjévé), illetve saját belső szabályainak megfogalmazásában (a testület eljárási szabályokat fogadott el üléseinek levezetéséről, valamint a tagok megválasztásának feltételeiről). 

Az igazságszolgáltatás felhatalmazási és felelősségi körébe tartozik az igazságszolgáltatás adminisztrációja és alkalmazása, a törvény megfelelő alkalmazásának felügyelete, a törvényes szabadságjogok előmozdítása, az egyéni és közösségi jogok védelme, a megfelelő eljárás biztosítása az igazságszolgáltatási viták lebonyolításához, a bűnözők utáni nyomozás, a bűnvádi eljárás és az iszlám büntetőtörvény szerinti büntetés. Az igazságszolgáltatási ágazatra háruló kötelesség a bűnözés megelőzése és a bűnözők rehabilitációja is. A bíróságok – funkcióiknak megfelelően – polgári vagy büntető bíróságok lehetnek. A polgári bíróságok lehetnek első vagy másodfokú bíróságok, független és különleges bíróságok, míg a büntető bíróságok első- és másodfokúak lehetnek. A polgári és büntető bíróságok mellett működnek vallási és forradalmi ítélőszékek is, valamint a közigazgatási ügyek bírósága, ahová az állami hivatalokkal és szervekkel kapcsolatos panaszokkal fordulhatnak az állampolgárok. Az igazságszolgáltatás az alkotmány szerint független hatalmi ág, valójában azonban az iráni törvénykezés sosem volt mentes a politikai befolyástól. Ezt bizonyítja, hogy a Legfőbb Igazságügyi Méltóságot – aki a törvénykezés élén álló legfőbb hatalom, az igazságszolgáltatási ügyekben járatos, és az igazságszolgáltatás vezetésében képzett bíró – a legfelsőbb vezető nevezi ki öt éves időszakra. A törvények végrehajtásának felügyeletét a Legfelsőbb Bíróság látja el, amelynek tagjait szintén a legfelsőbb vezető nevezi ki. A Legfelsőbb Bíróság elnökét és a Legfőbb Ügyészt a Legfőbb Igazságügyi Méltóság és a Legfelsőbb Bíróság bírái választják.

A Nemzetbiztonsági Tanács intézményét az Iráni Iszlám Köztársaság alkotmányának felülvizsgálata során hozták létre, azzal a céllal, hogy őrködjék az iszlám forradalom felett és védelmezze az Iszlám Köztársaság nemzeti érdekeit, szuverenitását és területi épségét. A Tanács a köztársasági elnök által vezetett, valamennyi érintett intézményt és minisztériumot képviselő, a külpolitikai, a védelmi és a biztonsági irányelveket kidolgozó és koordináló testület. A Tanács feladata, hogy a legfelsőbb vezető által meghatározott általános politikai irányvonalak keretén belül meghatározza a nemzeti védelmi- és biztonságpolitikát, hogy koordinálja a politikai, hírszerzési, társadalmi, kulturális és gazdasági tevékenységeket a védelmi- és a biztonságpolitika vonatkozásában, illetve, hogy felhasználja az ország anyagi és nem-anyagi forrásait a belső és külső fenyegetések elhárítására. A testületre bízott feladatok súlyosságából adódóan a Nemzetbiztonsági Tanács széles tagsággal rendelkezik. A Tanács tagjai: a három hatalmi ág vezetői; a Fegyveres Erők Legfelsőbb Parancsnoki Tanácsának vezetője; a Tervezési és Költségvetési Szervezet felelős tisztségviselője; a legfelsőbb vezető által kinevezett két képviselő; a külügyminiszter, a belügyminiszter, az információs (hírszerzési) miniszter; a szóban forgó témával foglalkozó miniszter; valamint a hadsereg és a Forradalmi Gárda Csapatok legmagasabb tisztségviselői.

Az Iráni Fegyveres Erők két részből – a Forradalmi Gárdából és a reguláris hadseregből – áll, közös parancsnokság alatt. Az összes katonai vezetőt (a hadsereg és a Forradalmi Gárda parancsnokait) a legfelsőbb vezető nevezi ki, akik egyedül neki tartoznak felelősséggel. A Forradalmi Gárdát a forradalom után az új vezetők és intézmények védelmére, a forradalom ellenségeivel szembeni küzdelem céljából hozták létre. Irak 1980-as inváziója után a Forradalmi Gárda fokozatosan megerősödött, és fejlesztve szárazföldi, légi és tengeri erejét önálló hadsereggé vált, amely jelentős befolyással rendelkezik az országon belül. Jelen van olyan intézményekben is, mint például a hírszerzési minisztérium, a rendőrség, s ellenőrzése alá tartoznak azok önkéntes milíciák is, amelyeknek minden intézményben és városban vannak képviseleteik.

1988. február 6-án, Khomeini ajatollah utasítására hozták létre a Stratégiai Tervezési Tanácsot (szó szerint „Irányelveket Meghatározó Tanácsot”), amelyet újabban Célszerűségi Tanácsnak hívnak. A Tanács a hosszú távú politikai irányvonal kidolgozásáért felelős tanácsadó testület, amely a legfelsőbb vezető mellett működik. A Tanács feladata az alkotmány értelmezése, a törvényhozás folyamán a parlament és az Őrök Tanácsa között felmerülő vitás kérdések megoldása, valamint a vezető által a Tanács jogkörébe utalt ügyekben való konzultálás. Valójában a Célszerűségi Tanács Khomeini ajatollah halála után alkotmányos szervvé, Irán fő politikacsináló testületévé vált. Napjainkban ez a testület a vezető és a köztársasági elnök között helyezkedik el az iráni hatalmi hierarchiában. A testület tagjait a legfelsőbb vezető által öt évre kinevezett, saját jogukon résztvevő személyek, valamint a pozíciójuknál fogva résztvevő tisztségviselők alkotják. A Tanács a vezető utasítására ül össze, szabályait azonban maguk a tagok dolgozzák ki és fogadják el.

Az Iráni Iszlám Köztársaság államberendezkedése az iszlám vallási fennhatóságát a demokrácia alapelveivel összeegyeztetni hívatott kísérlet eredményeként született meg. Irán hatalmi-államigazgatási rendszere sajátos egyvelege a nyugati, szekuláris típusú államnak és a síita iszlám bizonyos alapelemeinek. A hatalom forrása egyrészt a nép akarata, amely a parlament, a köztársasági elnök és a Szakértők Gyűlése tagjainak közvetlen megválasztásában nyilvánul meg, másrészt a vallásjogtudós (faqíh), aki az isteni törvényeket interpretálja a hívők számára, és akit ezért a nép többsége vezetőjeként elismer és elfogad. Az iráni állami berendezkedés tehát mind vallási alapon irányított, mind a nép által választott politikai intézményeket tartalmaz. Az Iráni Iszlám Köztársaság hatalmi rendszere radikálisan szakított az elmúlt évszázadok hagyományaival, amennyiben a spirituális és evilági hatalmat Khomeini személyében – ha átmenetileg is, de – összeolvasztotta, s a világon egyedüliként a gyakorlatban is megvalósította az „iszlám államot”.

Az 1979-es iszlám forradalom győzelme után Iránban egy kétirányú folyamat ment végbe: a radikális síita vezetés lépésről-lépésre számolt le azokkal a sah-ellenes „egységfrontban” vele még egy oldalon küzdő erőkkel, amelyek a forradalom sikere után már veszélyeztették politikai egyeduralmát; ezzel párhuzamosan pedig egy rendkívül szilárd politikai-hatalmi struktúrát épített ki a sah szétrombolt államapparátusa helyébe. 1981 után az iráni politikai rendszer irányítása annak a forradalmat pártoló elitnek a kezébe került, amely szorosan követte Khomeini ajatollah gondolkodásmódját. Ebben az időszakban az állam megkísérelte – a radikális vallási frakciók segítségével – az iráni társadalmat állandó készenléti állapotban tartani, kijelentve, hogy a céljuk nemcsak az iráni társadalom, hanem az egész világ „felszabadítása”. Ennek a „háborúnak” a viseléséhez és a világ boldogabb jövőjének vallási alapon való biztosításához minden eszközt mozgósítottak. Minden ellenzéki irányzatot „forradalom-ellenesnek” és az „imperializmus ügynökének” nyilvánítottak, és elfojtottak minden olyan véleményt, amely ellentmondott a vezető elit gondolatainak. Az iszlámot tekintették a politikai gondolkodás egyetlen törvényes forrásának. A forradalmi elit sem a keleti, sem a nyugati politikai-vallási doktrínákat nem fogadta el és igyekezett mindaz ellen küzdeni, amit „globális imperializmusnak” tekintett. A vezető elit a politikai viszonyok legitimitását és tekintélyét illetően a síita örökség igen erős befolyása alatt működött, olyan ideologikus politikai rendszert hozott létre, amelyet a vallási vezetők és a forradalmi elit által kézben tartott intézmények sora vezet. A sah rendszerének fokozatos átalakítása olyan „kétnyomú” modellt eredményezett, amely hegemonikus szerepet biztosít a bürokratikus intézményeknek és az állami elitnek, és korlátozott szerepet a rendszer szokványos politikai elitjének. Az Iszlám Köztársaságban ezáltal azok az erők bírnak nagyobb befolyással a politika menetére, amelyek nem közvetlen választás útján nyerik el posztjukat, azok pedig, akik a nép által megerősítve kerülnek hatalmi pozícióba, kevésbé jelentős szerepet játszanak az ország irányításában.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése