2011. július 20.

Változó erőviszonyok a Perzsa-öbölben

VAJON IRÁN VÉGLEG ÁTRENDEZI A RÉGIÓ HATALMI TÉRKÉPÉT?

A Perzsa-öbölben igencsak izgalmasan alakulnak az események, legalábbis Teherán szemszögéből nézve. Az Egyesült Államok képtelen megegyezni az bagdadi vezetéssel a 2011 után Irakban maradó katonák számáról, ezáltal pedig nehézkesebbé válik majd az amerikai befolyás jövőbeli biztosítása. Mindeközben Szaúd-Arábia az USA elszántságában és képességében kételkedve, már az Iránnal való megegyezés lehetőségét fontolgatja és keresi. 

Az ajatollahoknak tehát van okuk az örömködésre, rövid távon ugyanis úgy fest, hogy Irán kénye-kedve szerint átrajzolhatja a regionális erőviszonyokat a Perzsa-öböl térségében. Hosszabb távon azonban már korántsem olyan biztos és valós az iráni hatalmi elsőség a térségben, az Egyesült Államok meggyürkőzve a jelenlegi konfliktusokkal mindenképpen befolyásos szereplő marad a világ kőolaj-kereskedelmének lüktető szívében, miközben új kihívásként egyre inkább megjelenik majd a feltörekvő Törökország is – amely, akárcsak a történelem során megannyiszor, ellenpólusa lesz a terjeszkedni kívánó perzsa birodalomnak. 

IRÁN MINT FELTÖREKVŐ SZUPERHATALOM

Irán az elmúlt évtizedben igazi szuperhatalommá avanzsált a térségben. Ez egyrészt három tényező szerencsés együttállásának köszönhető [a regionális környezet megváltozásának, a kőolaj árának világ-piaci emelkedésének, valamint a teheráni konzervatív tábor és irányvonal megerősödésének], másrészt az ellenpólusok gyengeségében, avagy éppen a szereplők koncepciótlanságában gyökeredzik. Röviden az iráni forgatókönyv, amely szerint az iszlám köztársaság lesz a domináns hatalom a térségben [s amely korszakokon átnyúló, történelmi törekvésnek tekinthető!], jó úton halad a megvalósítás felé. 

Bátran állíthatjuk, hogy a szeptember 11. utáni közel-keleti történések legnagyobb nyertese az iszlám köztársaság: szomszédságában megdőlt két ellenséges rezsim, ahol földrajzi és kulturális kötelékeit felhasználva befolyásos szerepre tett szert, mindeközben az Egyesült Államok [a „Nagy Sátán”, a rendszer ideológiai ellenfele] terror-ellenes háborúi [valamint gazdasági-pénzügyi válsága] folytán súlyosan diszkreditálódott az iszlám világban és erősen meggyengült [odahaza hiányzik a financiális és a társadalmi támogatás]. A Tunéziából kiinduló társadalmi elégedetlenségi mozgalmak ráadásul mintha érintetlenül hagyták volna az iszlám köztársaságot, amely így a felbolydult régióban a stabilitás szigetének számít [persze nem szeretnék Jimmy Carter sorsára jutni!].

A Perzsa-öböl hatalmi viszonyrendszere Irak kiesésével jelentősen megváltozott, az addigi három-szereplős verseny egy szaúdi-iráni versengésre szűkült le. Az iszlám köztársaság regionális elsősége jelen pillanatban alapvetően két központi kérdéstől függ: egyfelől attól, hogy lesz-e meg-, illetve kiegyezés Teherán és Washington között, másfelől pedig, hogy vajon Iránnak sikerül-e a szunnita hatalmakkal elfogadtatni az új status quo-t? Most mindkettőre reális esély kínálkozik, mivel mind az Egyesült Államok, mind pedig a Szaúdi Királyság komolyan bajban van, s hajlik a megegyezésre. 

A washingtoni döntéshozók sokkalta kedvezőbb kondíciókkal számoltak, amikor a 2011-es iraki csapatkivonásról határoztak. A helyzet azonban nagyon másként alakult, s a jelen körülmények között aligha hagyhatják magára Irakot, félvén attól, hogy az ország, s még inkább annak olajkészlete teljes egészében iráni irányítás alá kerüljön. A Perzsa-öböl térségét nem lehetséges negligálni az energia-szempontok miatt. A gond az, hogy egyfelől az USA kellően leterhelt és meggyengült ahhoz, hogy újabb katonai kalandokba kezdjen, másfelől a szövetségesei sem képesek rendet teremteni a térségben, így nem marad más lehetőség mint leülni a tárgyalóasztalhoz, s megegyezni az iráni vezetéssel. [A helyzet pikantériája, hogy Irán nem bízhat az USA-ban, mert mi garantálja, hogy ha Irakból szabadul, akkor nem fog a perzsa államra támadni, az amerikaiak meg attól félnek, hogy Irán nem elégszik meg Irakkal és a szaúdi olajmezőkre tör, végezetül pedig a szaúdiak nem bíznak az amerikaiakban, hogy megvédik őket, amikor szükséges lenne.]

Az iraki fejlemények kapcsán Szaúd-Arábia is nehéz helyzetben van, lévén erejét és figyelmét a közvetlen szomszédságában kibontakozó forrongások [Bahrein], és konfliktusok [Jemen], vagy éppen saját síita kisebbségének lázongásai kötik le, s éppen ezért nem tud az iraki rendteremtéssel és az iráni befolyás ellensúlyozásával foglalkozni. A szövetséges amerikaiak zavarodottságát és külpolitikai következetlenségét látva pedig egyre hangsúlyosabban merül fel a kérdés Rijádban, hogy vajon mennyiben tekinthető Washington megbízható partnernek, s mikor érkezik el az a pillanat, amikor az iráni hatalmiságot elfogadva megegyezést, időleges tűzszünetet kössenek Teheránnal? [Röviden a szaúdiak egyfelől félnek attól, hogy az USA elpártol tőlük, másfelől pedig látják azt, hogy Irán megkerülhetetlen szereplővé lépett elő, akivel jobb inkább nem konfrontálódni, s szép csendben megegyezni.] 

Szó, ami szó, Irán most igazán alkupozícióban érezheti magát, a kérdés csupán csak az, hogy mit tud valóra váltani a követeléseiből. Bár Irán csillaga most fényesen ragyog, az iráni nagy hatalmiságot azonban hosszabb távon több tényező és faktor is korlátozhatja. 

IRÁN IRAKBAN: AZ ÚN. „SOFT POWER” KORLÁTAI

Teherán az iraki rezsimváltásnak köszönhetően kétségkívül megnövelte a befolyását a szomszédos arab országban, ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenünk azt, hogy az iszlám köztársaság nem mindenható Irakban – mint ahogyan a Perzsa-öböl térségében is korlátozottak a lehetőségei. Irán megítélése igencsak ellentmondásos az arab és kurd fejekben, az iraki belügyekbe való beavatkozás pedig hosszabb távon mindenképpen veszélyt jelenthet az újonnan szerveződő, formálódó ország szuverenitására és integritására.

Iránnak számtalan természetes adottsága van, amely lehetővé teszi, hogy meghatározó szerepet játsszon a szomszédos Irakban. Így a könnyen átjárható hosszú határszakasz, az időben messzire nyúló kapcsolat, amelyet a síita és kurd politikusokkal, pártokkal és csoportokkal ápolnak, vagy a vallási és kulturális kötődés és kapcsolódás a két társadalom között, illetve a kereskedelmi és gazdasági szálak és kontraktusok. Teherán ügyes taktikával igyekszik magához édesgetni Bagdadot, vagy legalábbis egyértelművé tenni számára, hogy nélküle nincsen élet a régióban. 

Csakhogy az iszlám köztársaság iraki megítélése korántsem olyan egyértelmű és pozitív. Az elmúlt évek alapján látható, hogy az iráni politika hosszútávon több esetben is kontra-produktív. Így például a saját politikai frakciók kreálásával Irán egyfelől sikeresen tartja fenn a bagdadi rezsim töredezettségét, ugyanakkor ezzel gerjeszti és erősíti a síita táboron belüli ellentéteket, aláásva ezzel a síita egységet. Az Irán által Irakba juttatott fegyverek egy részét ráadásul a síiták egymás ellen is felhasználták. S miközben rádióadásokon és propagandabeszédeken keresztül az iráni vezetők meg tudták nyerni maguknak az irakiakat, addig az olyan iráni akciók, mint például a Fakka olajmező lerohanása és elfoglalása, az észak-iraki kurd területek bombázása, vagy éppen az iraki piac perzsa tömegcikkekkel való elárasztása mindenképpen ellenérzéseket szülnek majd. S felmerül a jogos kérdés, hogy akkor most mik is Irán valós céljai és szándékai?

Az USA iraki kivonulását követően Irán minden bizonnyal nyeregben érezheti magát a szomszédban, az amerikaiak távozását követően pedig megszűnhet a felforgató tevékenység is, mivel Teheránnak kifizetődőbb a politikai frakcióharcokra alapozni a befolyását, mintsem hivatkozási pont nélkül zavart és feszültséget kelteni. Csakhogy, mint láthattuk az irániak iraki befolyása korántsem biztosított. Az iráni „soft power-nek” megvannak a korlátai. Hosszabb távon a biztonsági helyzet alakulásától, az iraki kormányzat politikai komplexitásától, az Egyesült Államokkal kiépített bagdadi kapcsolat-rendszertől, valamint az arabközi eseményektől, illetve a síita-szunnita szembenállás kiéleződésétől függ, hogy milyen szerepet is játszhat Irán Irakban. A két ország kapcsolatában minden bizonnyal a kőolaj-kereskedelem lesz a legkényesebb kérdés, mivel Irak készleteinek köszönhetően ellenfele lehet az iszlám köztársaságnak az Olajexportáló Országok szervezetén belül. 

RÖVID TÁVON: IGEN – HOSSZÚ TÁVON: NEM

A jelen pillanatban úgy fest, hogy Irán a legfelsőbb hatalom, aki az igencsak ingatag régióban stabilan áll, és aki a legnagyobb konvencionális erővel rendelkezik a térségben, s emellett kellőképpen elszánt is arra, hogy uralmi terveinek eleget tegyen a Perzsa-öbölben. De mi a helyzet hosszabb távon? Vajon meddig terjedhet az iszlám köztársaság új hatalmi pozíciója? 

Egyfelől Iránnak minden természetes adottsága megvan, hogy regionális nagyhatalom lehessen: stratégiai fekvés, aranyat érő nyersanyagok és energiaforrások, népes és képzett társadalom, kulturális kiterjedtség, nem is beszélve a perzsa nacionalizmusról [az irániak előszeretettel tekintenek magukra, mint az „univerzum közepére”]. Másfelől azonban akadnak korlátozó tényezők is, méghozzá szép számmal, így például: a túlzott népesség, és a mélyszegénység; a belső problémák: a társadalmi elégedetlenség, illetve a politikai frakcióharcok, valamint a korlátozott gazdasági teljesítmény; a nemzetközi elszigeteltség, valamint a kulturális és vallási korlátok [síitaként és perzsaként elkülönülnek, továbbá egy paradoxon: az irániak valami olyasmi felett szeretnének uralkodni, amelyet mélységesen lenéznek, s amellyel szemben nagyon bizalmatlanok]. S ne feledjük, ez egy olyan térség, ahol mindig is különféle hatalmak rivalizáltak egymással, nem lehetett sokáig konstans vezető, mert a tisztségre mindig sokan pályáznak – feltehetőleg ez a jövőben sem lesz másként. 

De vajon kik lehetnek a kihívók, az ellenpólusok, akik az újjáéledő perzsa birodalmat kordában fogják-tudják majd tartani. Először is, ne legyenek kétségeink, az Egyesült Államok hosszabb távon minden bizonnyal helyreállítja majd megfakult befolyását [ugyan most kiszorulhat Irakból, de a térségből semmiképpen sem, marad Kuvaitban és Bahreinben], miként Szaúd-Arábia sem fogja sokáig tűrni, hogy az öbölben a perzsák diktáljanak. Másodszor, a nagy kérdés, hogy vajon az újjászülető Irak milyen modellt választ, s mennyiben lesz képes felnőni a régi szerepéhez, illetve hatalmához – s lesz-e ellensúly ismételten Iránnal szemben? Az ország adottságait és történelmi tapasztalatait ismerve ez talán nem is olyan elképzelhetetlen. Végezetül, de nem utolsó sorban: az iráni regionális hatalmiság ellensúlya könnyen meglehet, hogy a Kelet felé forduló Törökország lesz. 

Törökország ellentétben Iránnal, igazi feltörekvő hatalom, amit egyértelműen bizonyítanak a kül-politikai szerepvállalások, s amit a török gazdaság rohamos mértékű fejlődése, bővülése is alátámaszt [hét százalék feletti gazdasági növekedés évente / Európa hetedik legnagyobb gazdasága / stb.]. Törökországnak komoly történelmi kapcsolata van a Közel-Kelettel, és valós katonai, gazdasági, politikai hatalommal bír, amit kamatoztatni is tud majd a térségben. Noha a törökök is kívülállónak számítanak az arab világban, szunnita vallásuk miatt mégis jobban passzolnak a régió vallási képéhez. A jelenlegi török külpolitikán kevésbé látszik, de hosszabb távon Ankara és Teherán konfrontálódni fog egymással: ennek egyik elő példája lehet Szíria, ahol a felek eltérő állásponton vannak: amíg Irán a síita kisebbség, az alaviták fennálló uralmát támogatja, addig Törökország a szunnita politikai erők, a tiltakozók oldalán kötelezi el magát. Csupán idő kérdése, s Törökország aktivizálja magát, s akárcsak a történelem során korábban már annyiszor, most is Törökország fogja majd ellensúlyozni Perzsiát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése