A
Khomeini ajatollah által meghirdetett „iszlám forradalom” célja nem csupán a
sah rendszerének megdöntése volt, hanem az iszlám tanításait felhasználva
egyben megoldást is kívánt adni az ország és a társadalom problémáira, valamint
az egész muszlim világ számára. De a célkitűzés, amely szerint az élet minden
területét iszlamizálni kell, a forradalmat követően számos akadályba ütközött.
Így például a belső válságok, a politikai frakcióharcok, a regionális
konfliktusok, a gazdasági nehézségek és a társadalmi változások mind-mind
korlátozták, vagy ha úgy tetszik mérsékelték a forradalmi elveket és terveket. Ahhoz
hogy megértsük, s hogy ítéletet alkothassunk a forradalom vívmányairól, meg
kell vizsgálnunk azokat az Iránon belüli és nemzetközi folyamatokat, amelyek az
elmúlt harminc esztendőben alakították a politikát és formálták a társadalmat.
Az
Iszlám Köztársaság három évtizedes történelmében négy korszakot különíthetünk
el, amelyeket szokás külön „köztársaságokként” is említeni: „Első Köztársaság”
(1979-1989): Khomeini uralma és a forradalmi rendszer megszilárdulása; „Második
Köztársaság” (1989-1997): Rafszandzsáni elnöksége és az ország gazdaságának
újjáépítése; „Harmadik Köztársaság (1997-2005): Khatemi elnöksége és a rendszer
megreformálásának kísérlete; „Negyedik Köztársaság” (2005-től): Ahmadinezsád elnöksége
és a neokonzervatív fordulat.
Khomeini
ajatollah uralma alatt kiépült, majd pedig megszilárdult az iszlám köztársaság
hatalmi berendezkedése, amellyel párhuzamosan egyúttal megkezdődött a
társadalom erőteljes iszlamizálása is (pl. csador-kampány). A rendszer célja ekkoriban
nem más volt, mint „minden tekintetben teljesíteni az isteni akaratot a földön”.
Csakhogy a síita klérus tagjai, akik a szekuláris ellenzékkel szemben még
sikeres csatát vívtak, most egymással kerültek szembe, miként a vallási vezetés
különböző frakciókra oszlott abban a tekintetben, hogy hogyan is értelmezzék az
iszlám törvényeit olyan fontos kérdésekben, mint a kultúr- vagy gazdaságpolitika.
Az ajatollah azonban hol egyik, hol másik tábort támogatva sikeresen tudott egyensúlyozni
a frakcióharcokban. Mindeközben a vezetés továbbra is egységesen lépett fel
azokkal szemben, akik kritizálni merték az új rendszert. A hatalmi
berendezkedés megszilárdulását segítette elő az 1980-ban kezdődő iraki-iráni
háború, amely egyfelől egységbe forrasztotta a forradalmi elitet, másfelől
pedig lehetőséget kínált a radikális program legitimálásához is. Ugyanakkor a
háború nyolc évig történő elhúzódása, majd pedig annak döntetlenre végződése
számos deformációt is okozott: a forradalom exportálásának lehetősége kudarcot
vallott, a háborús megpróbáltatások romba döntötték a gazdaságot, s mindennek
tetejébe több százezer iráni vesztette életét a konfliktusban.
A
„Második köztársaságot” Khomeini ajatollah halálától szokás számítani, az
utódlást követően megfogalmazódó irányvonalak és problémák azonban már 1988-ban,
az iraki-iráni háborút követően jelentkeztek. Az ajatollah halálát követően az
utódlás viszonylag zökkenőmentesen ment végbe: a Szakértők Gyűlése Ali Khamenei
ajatollahot választotta Khomeini utódjává. Az új legfőbb vezető azonban sem az
államalapító karizmájával, sem pedig a legfőbb vallási kvalitásokkal nem
rendelkezett. Utóbbira ugyan az 1989-es alkotmánymódosítás értelmében már nem
volt szükség, ám a politikai és vallási hatalom „szétválása” mindenképpen
elindított egyfajta legitimációs válságot. Mindeközben a köztársasági elnöki
pozíciót Hásemi Rafszandzsáni foglalta el. Kettőjük között sajátos
munkamegosztás jött létre, amely egyfelől véget vetett a korábbi évek hegemonisztikus
hatalom-gyakorlásának, másfelől azonban tovább élezte a már meglévő frakcióküzdelmeket
is. A radikális erők kiszorultak a hatalomból, miközben az elnök körül
csoportosuló pragmatistákkal új erő jelent a politikai palettán. Történhetett
mindez, mert az iraki háborút követően az iráni vezetés számára a gazdasági
rekonstrukció és a nemzetközi rendszerbe történő visszaintegrálódás jelentette
a legfőbb feladatot. Rafszandzsáni elnöksége alatt egyfajta bürokratikus állam
létrehozására és egy realistább külpolitika folytatására (pl. konstruktív
semlegesség a kuvaiti válság során) tettek kísérletet.
Mohammad
Khatemi köztársasági elnökké választása jelentette a következő szakaszhatárt az
Iszlám Köztársaság történetében, amennyiben személyével a rendszer
megreformálásának igénye került napirendre. Noha a forradalmi aktivizmussal már
Rafszandzsáni elnöksége alatt szakított a vezetés, Khatemi a korábbi
konzervatív modelltől lényegesen eltérő alternatívát ígért: liberális reformokat
a gazdaság, a politika és a társadalom tekintetében, valamint „civilizációk
közötti” párbeszédet a nemzetközi politikában. Ám miközben a reformtábor – a
fiatalok és nők szavazatával – sorra aratta a parlamenti, helyhatósági és
elnökválasztási sikereit, addig a politikai-hatalmi berendezkedés főbb
pozícióit (pl. Őrök Tanácsa, Szakértők Gyűlése, Forradalmi Gárda) a
konzervatívok továbbra is a kezükben tartották. Mindez azt eredményezte, hogy a
széles társadalmi támogatottság ellenére az iszlám köztársaság rendszerében nem
került sor komolyabb változásokra. Khatemi elnöksége azonban korántsem múlt el
nyom nélkül: a reformfolyamat eredményeként megszülettek a kis szabadságok, kialakult
egy öntudatos, politikailag érdeklődő nyilvánosság, valamint a társadalomnak egy
olyan többségi része formálódott, amely liberalizálást és demokráciát kívánt. Felemelkedése
az elnöki pozícióba alapvető fordulópontot hozott a frakcióharcok tekintetében,
miként létrehozta a két politikai blokk (konzervatívok és reformerek) versengő rendszerét.
A
„Harmadik Köztársaság” reformkurzusa után Ahmadinezsád elnöksége konzervatív
át- illetve visszarendeződést hozott: egyfelől visszatért a klasszikus
khomeinista ideológiához, másfelől pedig a konzervatívok új csoportját emelte
be a hatalomba. A reformista kormányzat engedményei, vagy ha úgy tetszik
elfordulásuk a forradalmi elvektől, komolyan megkongatta a vészharangot a
konzervatív körökben, mint ahogyan a 2001. szeptember 11. után az ország körül
kialakuló amerikai katonai gyűrű is komoly aggodalmakat keltett a fejekben.
Mindez pedig azt eredményezte, hogy a forradalom óta először a vezetésen belül
magas fokú strukturális és ideológiai egység jött létre. A reformkorszak
sikertelensége csalódottságot eredményezett, amelyet Mahmúd Ahmadinezsád
populista kampányával sikeresen használt ki. Hatalomra kerülésével azonban nem
csak a forradalmi elvekhez tértek vissza és a hatalmi ágak feletti irányítást
szerezték ismételten meg, hanem a politikai palettán egy új irányzat is formálódott.
A „neokonzervatívok”, akik ideológiájukban ugyan nem különböznek a
tradicionális konzervatívoktól (az iszlám szerepét hangsúlyozzák a politika és
az élet minden területén), de modern világszemléletüknek, laikus
származásuknak, forradalmi szocializációjuknak, iraki katonaéveiknek,
kommunikációs stílusuknak és egyetemi végzettségüknek köszönhetően mindenképpen
élesen elkülönülnek tőlük. Megerősödésüknek egyértelmű jeleként az elmúlt
években növekedett a Forradalmi Gárda politikai és gazdasági szerepe, ami
egyben a rendszer „militarizálódását” is jelenti.
A
jelenlegi képek, az iszlám értékek hangsúlyozása és a nemzetközi elszigeteltség,
kétségkívül az iszlám köztársaság korai éveit tükrözik, de három évtizedes
fennállása alatt a forradalmi rendszer jelentős változásokon ment keresztül. Vagy
ha úgy tetszik, hozzásimult a kor aktuális kihívásaihoz. Forradalmi
aktivizmusát az iraki háború megpróbáltatásait követően pragmatizmussal
váltotta fel, ami biztosította a háború utáni rekonstrukciót, de ugyanakkor
elindított egy liberalizációs folyamatot is. Amikor azonban úgy tűnt, hogy a
reformok kezelhetetlenné válhatnak, a forradalmi elit zárta sorait, s
egységesen válaszolt a rendszert érő hazai és nemzetközi kihívásokra. A hatalom
megtartásának az ára azonban az volt, hogy a vallási vezetésnek fel kellett
adnia egyes célkitűzéseiből. A forradalmi ideológia „erózióját” a háborús
eredmények (forradalom nem exportálható), a gazdaságpolitikai irányváltások
(magánszféra erősödése), a társadalmi változások (népességnövekedés és urbanizáció)
valamint a külső-belső problémák hatására jelentkező frakcióharcok (politikai
mező töredezettsége) váltották ki. Nézzük akkor, hogy a célokat és a
körülményeket ismerve, vajon milyen teljesítményt nyújtott az Iszlám
Köztársaság 30 esztendő alatt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése