Bezár a bazár

GAZDASÁGI VÁLSÁG IRÁNBAN

Október első két napján az iráni fizetőeszköz, a riál 25 százalékban veszített az értékéből az amerikai dollárhoz képest. Mindez komoly utcai tiltakozó megmozdulásokhoz, illetve a teheráni nagy bazár bezárásához vezetett. A forradalmi vezetés a nyugati országokat teszi felelőssé a kialakult helyzetért, s külső összeesküvésről beszél, a gazdasági elemzők ezzel szemben az iszlám köztársaság, különösen pedig Ahmadinezsád elhibázott gazdaságpolitikájában látják a válságot előidéző okokat.

A teheráni vezetés mindig is igyekezett tagadni, hogy a nyugati szankciópolitika bármilyen negatív hatással lenne az iráni gazdaságra (mivel az a gyengeség egyértelmű beismerése lett volna), valójában azonban a washingtoni és brüsszeli büntető-intézkedések igencsak kellemetlenül érintik az iszlám köztársaságot, mint ahogyan komoly szerepet játszanak a jelenlegi pénzügyi válságban is.

Először is, a nyugati embargó eredményeként Irán egyre nehezebben tudja eladni fekete aranyát a világpiacon. Mindez azért fontos, mert az iráni költségvetés jelentős részét az olajbevételek teszik ki (az iráni export-bevételek közel 80 százalékát az olajipari termékek adják). Magyarán, annak köszönhetően, hogy az iráni olaj-szállítások a tavalyi évhez képest majd felével estek vissza (kettő helyett már csak egymillió hordót exportál naponta), a teheráni vezetés „pénztárcájából” dollár milliárdok hiányoznak havonta. Ráadásul a fennmaradó ügyletek többnyire barter módon köttetnek: Kína árucikkekkel, India élelmiszerrel, Törökország pedig arannyal fizet. Vagyis, Teherán nem jut kemény-valutához.

Másodszor, a pénzmozgások szankcionálásával Irán számára mindenféle kereskedelmi tranzakció megdrágult. A nyugati nyomásgyakorlás részeként lényegében lekapcsolták a SWIFT rendszeréről, ami kvázi lehetetlenné tette a nemzetközi átutalásokat. Bár a teheráni vezetés továbbra is talál kerülő utakat, ez azonban rendkívül időigényes és költséges folyamat, különösen, ha azt nézzük, hogy az ország erősen import-függő, legyen szó élelmiszerről, benzinről, vagy éppen technikai eszközökről. Ráadásul az embargó kapcsán foganatosított pénzügyi szankciók miatt most lényegében Iránnak kell állnia az olaj-szállítások költségét is, így például a tankerek működtetését és a szállítmányok biztosítását.

Végezetül, nem feledkezhetünk meg a szankciók pszichológiai hatásáról sem. A jelenlegi helyzet kialakulásához ugyanis az vezetett, hogy a büntető-intézkedések életbe lépését követően, de még inkább a kormányzat elhibázott válaszlépéseit látva megrendült a bizalom a központi bank válságkezelő képességében. Egyfajta pánik lett úrrá a lakosságon, ahogyan Teherán-szerte mondják: „manapság a riál olyan megbízhatatlan, hogy csakis az aranyra és a külföldi valutára lehet támaszkodni”. Ennek megfelelően, aki tehette, az igyekezett az elmúlt hónapokban a pénzét dollárra váltani, vagy éppen ingóságokba fektetni (a tavaly még pangó ingatlan-piac ebben az évben újult erőre kapott).

Noha a nyugati szankciópolitika kétségkívül szerepet játszik az iráni gazdaság „gyengélkedésében”, az infláció elszabadulásának hátterében azonban mégsem csak ez áll. A kialakult helyzetért az elmúlt három évtizedben követett rossz gazdaságpolitika, különösképpen pedig a Mahmúd Ahmadinezsád vezette adminisztráció elhibázott populizmusa, s az állami szereplők nyerészkedése a felelős.

Irán gazdasági gondjai messzire nyúlnak vissza és igencsak sokrétűek. A kőolaj világpiaci árától függő költségvetés, a túlburjánzó állami korrupció, valamint a nagymértékű külföldi import, akárcsak a sah rendszerében, most is komoly problémát jelent a vezetésnek. Hasonlóképp a két számjegyű infláció sem számít újdonságnak az iszlám köztársaságban (az elmúlt évtizedben szinte megszokottá vált). Csakhogy amíg a vezetés korábban ügyesen lavírozott a problémák közepette, addig most sorra halmozza a rossz döntéseket. Ahmadinezsád hivatalba lépése óta számtalan hibát vétett, a túlzott költekezéssel, a hitelek megemelésével, majd a kamat-hozamok csökkentésével nagyban hozzájárult a válság kialakulásához.

A „Doktor” irányította gazdaságpolitika sikertelenségét jól bizonyítja a kudarcba fulladt ártámogatási reform (a parlament a napokban hivatalosan is nemet mondott a program folytatására). Ahmadinezsád kormányzata egyfelől csökkentette az alapvető fogyasztási cikkek állami szubvencióját, másfelől a társadalmi tiltakozást elkerülendő készpénz-kifizetésekkel kárpótolta a rászorulókat. Csakhogy a kiskapukra szakosodott iráni társadalomban lényegében mindenki segélyezetté vált. Ezzel pedig nem csak a forgalomban lévő pénzösszeg gyarapodott, hanem az infláció is növekedett. Az intézkedésből befolyó többletbevételeket ráadásul nem forgatták vissza a gazdaságba, s így a termelés is csökkent.

A dollár hivatalos és „szabadpiaci” árfolyama között – majd egy évtized után – tavaly év végén különbség mutatkozott. Az aránytalanságot kiegyensúlyozandó a központi bank előbb januárban 18 százalékkal leértékelte a nemzeti fizetőeszközt, majd látva, hogy ez nem elegendő az árfolyam szinten tartásához, márciusban visszatért a kétszintű árfolyam-szabályozáshoz: egyfelől az alapvető cikkek kereskedelmét elősegítendő mesterséges árfolyamot állapított meg, másfelől pedig a valós árhoz közelebb fekvő „luxus” árfolyamszintet írt elő. A kedvezményes dollárhoz hozzáférők (pl. a Forradalmi Gárda tagjainak) spekulációja ezt követően csak még inkább felhajtotta a „zöldhasú” feketepiaci árát.

Teherán a helyzet megoldása érdekében igyekszik minden erejével fenntartani a dollár kedvezményes árfolyamát, és azt ösztönzőként használva lecsillapítani a bazárban, a kereskedők körében felforrósodott indulatokat (ők csak a szabadpiacról juthattak dollárhoz). Hiszen tudja, hogy a befolyásos intézménnyel való konfrontáció széleskörű társadalmi tiltakozást eredményezhet. A valutatartalékok ilyen jellegű felhasználása azonban hosszabb távon rendkívül drága mulatságnak számít, sikeressége pedig nagyban függ az olajeladások zavartalanságától és a valutakészletek pótlásától. Mindez a külső környezetet, az egyre erősödő nemzetközi nyomásgyakorlást látva egyáltalán nem ígérkezik könnyű feladatnak.

Az iráni gazdaság siralmas állapotban van, mindezt jól szemlélteti, hogy a gyümölcs és a csirke utoljára az Irakkal vívott háború éveiben volt olyannyira drága, hogy „luxuscikknek” számítson. A társadalmi közhangulat azonban korántsem olyan szolidáris a vezetéssel, mint amilyen a 80-as években volt, sőt éppen ellenkezőleg. Az elit tagjai mutogathatnak egymásra, meg a „Nagy Sátánra”, az irániak körében a vezetés elvesztette a legitimációját, amennyiben a politikai és polgári szabadságjogaik mellett most már a gazdasági szabadságuktól is megfosztva érzik magukat. Az iráni vezetés ezzel olyan belső problémát generált, amely mindenféle külső fenyegetésnél nagyobb veszélyt jelenthet a rezsim továbbélésére.