Amerikai-iráni kapcsolatok: Összegzés

Összegzés: „Egymás mellett elhaladó hajók?”

Az iráni nukleáris fejlesztések körül kibontakozó feszült helyzet ellenére a soron következő amerikai és iráni elnökválasztások fordulópontot eredményezhetnek az USA és Irán viszonyában. A történelmi tapasztalatokat szem előtt tartva azonban mégsem lehetünk túlzottan optimisták, hiszen a felek már eddig is számos hasonló lehetőséget tékozoltak el. Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság kapcsolatrendszerét találóan olyan hajókhoz lehetne hasonlítani, amelyek minden esetben az éjszaka sötét leple alatt keresztezik egymás útvonalát, és ütközés nélkül haladnak el egymás mellett. S valóban, amikor a teheráni vezetés keresi a kapcsolatok normalizálásának lehetőségét, az USA csöndben marad, netán rossz válaszreakciót fogalmaz meg, amikor pedig a washingtoni adminisztráció igyekszik párbeszédet kezdeményezni, akkor azt Irán utasítja el azonnal.

                                  

Most mégis úgy tűnik, hogy a bizalmatlanságon túllépve, a kapcsolatfelvételből származó előnyöket felismerve és mérlegelve, valóban sor kerülhet egyfajta megegyezésre Teherán és Washington között. Az iráni vezetés a viszony normalizálásának szándékát meglebegtetve, illetve az iraki síiták körében gyakorolt befolyását a rendteremtésre összpontosítva megtette a kezdő lépést. A labda tehát jelenleg az Egyesült Államok térfelén van, amely már szintén tett lépéseket a kapcsolatfelvétel érdekében, így például majd harminc év után kilátásba helyezte egy teheráni diplomáciai misszió felállítását. De vajon lesz-e olyan amerikai „kapitány”, aki megfogadja az árbockosárban ülő tanácsát, s még időben vissza tudja fordítani az amerikai vitorlást. Vagy az örökös bizalmatlanság csapdájába esve tovább folytatódik a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” több évtizedes birkózása?

Amerikai-iráni kapcsolatok: Elnökválasztás

Elnökválasztás itt és ott: újabb fordulópont?

Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság viszonyában az idén novemberben sorra kerülő amerikai, illetve a jövő év júniusában esedékes iráni elnökválasztás fontos mérföldkő lehet, adott esetben pedig a voksolások eredményei valós párbeszédet is eredményezhetnek a majd harminc éves amerikai-iráni szembenállásban.

Noha az amerikai elnökválasztás legfontosabb külpolitikai vitatémája kétségkívül Irak, de hasonlóan fontos kérdésnek számít Irán is. Az Iszlám Köztársaság központi jelentőségét felismerve most mind a demokraták, mind pedig a republikánusok a tárgyalások mellett törnek lándzsát, ám az elnökjelöltek által képviselt hangnemek igencsak eltérnek egymástól. A demokrata párti jelölt, Barack Obama a Teheránnal való tárgyalások előfeltételeit szűkítené, az ellentétek áthidalására pedig a „bekapcsolás” politikáját választaná, adott esetben pedig az iráni vezetéssel közvetlenül is hajlandó lenne leülni tárgyalni. Ezzel szemben a republikánus párti, John McCain a George W. Bush elnök által képviselt keményvonalas szemléletet igyekszik követni („maradjunk a megkezdett úton”), így például az Iránnal való kapcsolatfelvételt az urándúsítás leállításához és a közel-keleti békefolyamat elfogadásához köti.

Mit jelenthet mindez a jövőt illetően? A demokraták által képviselt külpolitikai váltásnak kétségkívül meglennének az előnyei, s az eddig követett elszigetelés politikájának kudarca miatt a szükségessége is. Bár az elnökválasztás nem oldja meg egy csapásra az iráni problémát, mint ahogyan kérdéses az is, hogy vajon mekkora mozgásteret enged majd az elnöknek az amerikai izraeli lobbi, de a demokrata párti győzelem esetén, a valós külpolitikai nyitás, paradigmaváltás eredményeként komoly változások kezdődhetnek az amerikai-iráni viszonyban. A republikánusok azonban kevésbé ilyen bizakodóak, az elhamarkodott kapcsolatfelvételt pedig meggondolatlan és veszélyes cselekedetnek tekintik, mivel álláspontjuk szerint a közvetlen amerikai-iráni találkozóból, nyilvánosságot nyerve a keményvonalas teheráni vezetés profitálhat a leginkább. Ezért részükről a későbbiekben, ha enyhébb mértékben is, de a nyomásgyakorlás és az „erővel való” politizálás folytatódása várható.

A novemberi amerikai elnökválasztásig hátralevő hónapokban azonban még sok minden történhet, ami hatással lehet a voksolás végeredményére. Így a belpolitikai események mellett az iráni vezetés magatartása és tevékenysége játszik döntő szerepet, s mint egykoron, most is könnyen meglehet, hogy az iráni fejlemények befolyásolják majd, hogy ki kerülhet az amerikai elnöki székbe. Amennyiben Teherán önmérsékletet tanúsít, úgy kedvező irányba terelheti az amerikai külpolitikát, ellenkező esetben azonban a viszony tovább romolhat. Az elnökválasztás kimenetelét másfelől a közel-keleti események befolyásolhatják döntően. Így többek között az iráni nukleáris létesítmények ellen irányuló izraeli katonai csapás, amelynek eshetősége a tavaly decemberi amerikai hírszerzési jelentés óta jelentősen növekedett. Izrael ugyanis attól tart, hogy az USA titokban megegyezik majd Iránnal, ezért ha veszélyben érzi magát, akár önállóan is lépni fog, mindez pedig egy újabb háborúpárti amerikai elnök megválasztását eredményezné.

Mindent összevetve feszült három hónap elé nézünk, amely azonban akár az amerikai-iráni viszony normalizálódásához is elvezethet. Ehhez persze nem elég csupán az elnökválasztási siker, hanem az egész politikai döntéshozatal és a különféle érdekcsoportok egységes támogatása is szükségeltetik. A Barack Obama által megfogalmazott nézőpont mindazonáltal úgy tűnik, hogy már most befolyást gyakorol az amerikai külpolitikára: az elmúlt hetekben egyfelől amerikai-iráni dialógus kezdődött, másfelől pedig Washington időkeretet határozott meg az iraki kivonulást illetően. Mindezek fényében sokan gondolják úgy, hogy demokrata győzelem esetén valóban megvan annak az esélye, hogy az erőn alapuló politizálást a közeljövőben felelősségteljesebb és igazságosabb amerikai külpolitika váltja majd fel, amely – nem számolva egy esetleges izraeli megelőző csapással – pozitívan befolyásolhatja az iráni belpolitikai folyamatokat, és a politikai frakciók közötti küzdelmeket is.

A békülékeny amerikai politikának persze továbbra is megvan az a veszélye, hogy Iránban a nyitási szándékot félreértelmezik, de a jelenlegi körülmények között mégis úgy tűnik, hogy a teheráni vezetés valóban hajlandó a kiegyezésre. Egyfelől, mert az amerikai fegyverek és a nemzetközi szankciók gyűrűjében veszélyeztetve érzi a hatalmát, másfelől pedig, mert a közel-keleti és világpolitikai folyamatoknak köszönhetően olyan alkupozícióban találja magát, ahonnan alakíthatja és formálhatja az esetleges amerikai-iráni kapcsolatfelvételt. Annak eshetősége pedig, hogy az Iszlám Köztársaság iraki és afganisztáni kapcsolatait felhasználja a koalíciós erőkkel szemben, jelen esetben talán nagyobb zsarolási potenciált képvisel, mint maga a nukleáris fegyverkezés. De mit is akar Irán valójában? Nos mindenek előtt azt, hogy az Egyesült Államok fogadja el az iszlám köztársaság rendszerét, és ennek megfelelően tegyen le a rendszerváltoztató törekvésekről, valamint hogy Washington ismerje el és vegye figyelembe a perzsa állam regionális hatalmiságát, így például vonja be a helyi konfliktusok kezelésébe és megoldásába. Amennyiben ezek a feltételek teljesülnek, úgy iráni részről biztosan nem lesz akadálya a kapcsolatok újrafelvételének.

Az iráni elnökválasztásra ugyan csak jövő júniusban kerül majd sor, Mahmud Ahmadinezsádnak viszont már most számos kihívója akad, a politikai paletta szinte valamennyi spektrumából. Az iráni hatalmi eliten belül ugyanis egyre inkább növekszik azoknak a száma, akik elégedetlenek a jelenlegi köztársasági elnök populista politikájával, gazdasági melléfogásaival, illetve az országot elszigetelő külpolitikájával. Mindezt egyértelműen bizonyította a tavasszal megrendezett iráni törvényhozási választás, amelyet ugyan a konzervatívok nyertek meg, de az új parlamentben az elnök kritikusai és a reformista képviselők is fontos pozíciókat szereztek. A tekintélyes házelnöki tisztséget például Ali Laridzsáni, a jelenlegi elnök egyik legfőbb riválisa nyerte el. Az iráni elnökválasztást követően pedig meglehet, hogy Teheránban is egyfajta pragmatikus váltásra kerül sor, és olyan személy kerül az elnöki székbe, akivel már Washington is szívesen fog leülni tárgyalni. A republikánusok sikere esetén azonban nem sok minden fog változni, ellenkezőleg, folytatódni fog a már több évtizede tartó retorikai háborúk és „áttételezett konfliktusok” sorozata.

Amerikai-iráni kapcsolatok: Merre tovább?

Merre tovább? Háború, kiegyezés, vagy megbékélés?

Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság viszonya a 21. század hajnalán, még a részleges iraki kapcsolatfelvétel ellenére is, igencsak ellenséges. Washington a térség destabilizálásával, a terrorizmus támogatásával, valamint nukleáris fegyverkezéssel vádolja Iránt, mindeközben Teherán az ország köré font amerikai katonai gyűrűben hatalmát félti, és az Egyesült Államok gazdasági és politikai érdekeit szolgáló közel-keleti neokolonializmusról beszél. A felek közötti antagonizmus egyértelmű, de az már kevésbé, hogy ez az ellentét hogyan s miként alakul majd a közeljövőben. Egyfelől számolhatunk katonai konfliktussal, amelynek eszkalálódásával tovább növekedhet a Közel-Kelet konfliktusossága. Másfelől azonban a patthelyzet elfogadása és az érdekazonosság felismerése – mint ahogyan azt már korábban is láthattuk – rövid távú kiegyezést, adott esetben pedig akár hosszú távú megbékélést is eredményezhet a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” viszonyában.

A fegyveres konfliktus kirobbanása elsősorban a vitatott iráni atomprogram folytatódásától függ, valamint attól, hogy Irán mikor lépi át a „nukleáris határt”, ahonnan már nincs visszaút. Az amerikai-iráni viszony elmérgesedését eredményezheti továbbá az is, ha Washington kézzelfogható jelét találja annak, hogy Irán valóban destruktív szándékkal avatkozik be Afganisztán és Irak belügyeibe. Ennek a konfrontációnak azonban számos negatív és kontra-produktív következménye lenne: 1.) A nukleáris létesítmények elleni támadással nem lehet a kiterjedt iráni atomprogramot felszámolni, mint ahogyan a perzsa nacionalizmus által fűtött nukleáris törekvéseknek sem lehet megállást parancsolni, ráadásul a katonai agressziót követően csak felgyorsulnának a nukleáris fegyver kifejlesztésére irányuló iráni próbálkozások. 2.) Az amerikai hadi potenciál kétségkívül felülmúlja az iráni katonai képességeket, de az ország nagysága és földrajzi elhelyezkedése, még inkább a forradalmi vezetés regionális kapcsolatrendszere olyan lehetőségeket jelentenek, amelyekkel élve Teherán gazdasági és stratégiai bizonytalanságot okozhat, és ezzel megnehezítheti az Egyesült Államok dolgát. 3.) A katonai akció végül egyfajta egységet teremtene Iránban, aminek részeként a társadalom tekintélyes hányada a Mahmud Ahmadinezsád vezette kormányzat és politika mellett sorakozna fel, mindez pedig Irán radikalizálódását eredményezné.

Az Irán elleni katonai csapás még mindig napirenden van, de a lehetséges következményeket számba véve az amerikai adminisztráció csak a legvégső esetben szánhatja el magát a fegyveres fellépésre. Ehelyett a washingtoni vezetés egyfajta hidegháborús stratégiával kísérli meg elszigetelni az Iszlám Köztársaságot: egyfelől retorikai hadjáratot folytat a „gonosz birodalma” ellen, másfelől pedig széles szövetséget épít ki vele szemben. Washington a jól bevált kelet-európai taktikát is igyekszik latba vetni, az amerikai kormányzat majd 75 millió dollárt különített el az iráni rendszerváltás támogatására, illetve a demokratikus átalakulás népszerűsítésére. Az utóbbi időszakban pedig megemelték a titkos hadműveletekre fordított összegek mértékét, és egyre nagyobb támogatásban részesültek a különböző iráni ellenzéki mozgalmak is. Az iráni lakosság körében bár akadnak olyanok, akik pártfogolnák a külföldi intervenciót, de az öntudatos és nacionalista perzsák körében még mindig többen vannak azok, akik elutasítják az amerikaiak teheráni rendszerváltoztató beavatkozását. Iránban egyre inkább fokozódik a forradalmi vezetéssel szembeni társadalmi elégedetlenség, az Iszlám Köztársaság rendszere azonban – politikai (pl. Őrök Tanácsa), gazdasági (pl. Vallási Alapítványok), illetve katonai pilléreinek (pl. Forradalmi Gárda Csapatok) köszönhetően – továbbra is stabil lábakon áll. Emellett a „terrorizmus elleni háború” eredményeként átrajzolódott Közel-Keleten Irán olyan befolyásra tett szert, amelyet az Egyesült Államok már csak kevésbé képes békés úton ellensúlyozni. A „perzsa atomhatalom” jelentette fenyegetéssel szemben összehozott arab koalíció pedig a résztvevő országok érdekellentétét és rivalizálását figyelembe véve csupán időlegesen lehet életképes megoldás, amely ráadásul a síita-szunnita szembenállást kiélezve tovább növelheti a régió konfliktusosságát is.

Washingtonnak a hidegháborús taktikával sikerült térdre kényszerítenie a Szovjetuniót, Irán esetében azonban úgy tűnik, hogy nem fog működni ez a stratégia. Az Iszlám Köztársaságot egyelőre sem diplomáciai nyomásgyakorlással, sem nemzetközi szankciókkal, sem „helyettesített” háborúkkal nem lehet mérsékletre bírni, a közvetlen fegyveres konfrontáció pedig abszolút rossz ötletnek látszik. Az Egyesült Államoknak jelen esetben nincsen más lehetősége, mint leülni tárgyalni Iránnal, amely stabil és megkerülhetetlen szereplőnek bizonyul a Perzsa-öböl térségében. Az iraki rendteremtéshez ráadásul szüksége is van Washingtonnak Teheránra, amelynek kulturális és történelmi kapcsolatai révén komoly befolyása van az arab országban. S ha az iráni vezetés az iraki erőszak gázlángját nem is tudja elzárni, de felcsavarni mindenképpen képes lehet, amely a feszült amerikai-iráni viszonyt figyelembe véve komoly ütőkártyát adhat a teheráni vezetés kezébe. Az Egyesült Államoknak, mint ahogyan az már Kuba, Kína és Vietnám esetében bebizonyosodott, nem szabad elzárkóznia a tárgyalásoktól, hiszen azok, ha nem is működnek tökéletesen, de mindenképpen kifizetődőbbek lehetnek a katonai konfliktusnál. Az Iszlám köztársasággal való kiegyezésnek köszönhetően pedig nemcsak a nukleáris fenyegetésnek lehetne elejét venni (lásd Észak-Korea példáját), hanem a Közel-Kelet konfliktusait is könnyebben lehetne orvosolni. Kérdéses azonban, hogy van-e olyan politikai erő Washingtonban, amely hajlandó lenne meglépni ezt, az amerikai-iráni viszony rendezésére irányuló merész lépést, mint ahogyan az is, hogy miként reagálna Teherán az amerikai külpolitikai nyitásra.

Mahmud Ahmadinezsád retorikája kétségkívül tükrözi azon aggodalmakat, amelyeket az amerikai katonai csapás jelenthet az Iszlám Köztársaság számára, de a pragmatizmus a háborús hangnem és a kardcsörtető magatartás ellenére is jelen van Iránban, amelynek forradalmi elitje ráadásul közel sem olyan egységes, mint ahogyan azt első pillantásra gondolnánk. Az iráni társadalmat és politikát a mély tagolódás jellemzi a perzsa nacionalizmus és az iszlám, a modernizálás és a kulturális erkölcsi szigor, a gazdasági hatékonyság és a szociális igazságosság tekintetében. Emellett a frakcióharcoknak mindig fontos tárgya volt a külpolitika is, különösképpen pedig a „Nagy Sátánnal” való kapcsolatok alakulása. Nincs ez most sem másként. Az Amerika-ellenesség forradalmi dogmája ugyan továbbra is érvényben van, de az ország bekerítettségét érezvén egyre többen vetik fel a viszony normalizálásának szükségességét, még mielőtt túlságosan késő lenne. Az iráni politikának ugyanis a folyamatos harcok mellett sajátos jellemzője az is, hogy a politikai elit a veszélyes pillanatokban, amikor hatalmát veszélyeztetve érzi, zárja sorait és igyekszik egységesen fellépni, attól függetlenül, hogy kinek milyen a pártállása.

Teherán befolyása egyértelműen növekedett az elmúlt évek közel-keleti rendszerváltásait követően, az olajárak emelkedése folytán pedig több tekintetben az önbizalmát is visszanyerte a forradalmi vezetés. Az iráni adminisztráció a kínálkozó lehetőségeket kihasználva szeretné regionális hatalmiságát elfogadtatni Washingtonnal, mindazonáltal tisztában van azzal, hogy a túlzottan nagy és rendkívül gyorsan megszerzett hatalom komoly veszélyeket rejthet magában, ezért igyekszik is önmérsékletet tanúsítani mind Irakban, mind pedig Afganisztánban. Az iráni nukleáris engedetlenség kapcsán elfogadott szankciók egyelőre nem okoznak komolyabb problémát, kérdéses azonban, hogy a Teheránhoz gazdaságilag és politikailag kötődő Peking és Moszkva – előbbi kőolajat, földgázt vesz, és egyre többet fektet be Iránban, utóbbi pedig nemcsak nukleáris know-how-t és fegyvereket ad át, hanem egyfajta USA-ellenes frontot is alkot az Iszlám Köztársasággal – meddig tudja obstruálni a komolyabb büntetések elfogadását. Az elszigeteltségből a keleti kapcsolatrendszer (Kína és India) és az Oroszországgal való partnerség kiutat jelenthet ugyan az Iránnak, de a gazdasági és technológiai fejlődéshez mégiscsak szüksége van a nyugati kapcsolatok normalizálására, főleg ha ténylegesen szeretne bekapcsolódni a világgazdasági vérkeringésbe. A mérséklődésre pedig már csak azért is szükség van, mert anélkül aligha képzelhető el az ország Világkereskedelmi Szervezethez való csatlakozása, valamint a jövedelmező közép-ázsiai földgáz és kőolajvezeték játszmában való részvétele. Szó, ami szó, úgy tűnik, hogy az iráni politikai elit nagy részének esze ágában sincsen visszatérni az 1980-as évek önelszigetelő politikájához.

Az USA és Irán kapcsolatát alapvetően továbbra is a szembenállás határozza meg, s bár az iráni nukleáris engedetlenség miatt egyre feszültebb a helyzet, valójában azonban egyik félnek sem áll érdekében a katonai konfrontáció kirobbantása. Éppen ezért a teheráni és a washingtoni vezetés is igyekszik nyitva hagyni a kiskapukat az esetleges megállapodás érdekében, amelynek megvalósulása az érdekazonosság felismerése, illetve kihasználása, valamint az egyes külpolitikákban bekövetkező mérséklődések esetén egyáltalán nem látszik elképzelhetetlennek. A kapcsolatok normalizálódása a regionális és nemzetközi folyamatok alakulása mellett most leginkább attól függ, hogy vajon lesz-e Washingtonban őrségváltás a novemberi választásokat követően.

Amerikai-iráni kapcsolatok: Fordulópontok

Történelmi fordulópontok az amerikai-iráni viszonyrendszerben

Ahhoz hogy megértsük, miként alakulhatott ki Teherán és Washington barátságosnak csöppet sem nevezhető kapcsolata, azokat a történelmi fordulópontokat kell szemrevételeznünk, amelyek napjaikig vízválasztó eseményeknek számítanak, és amelyek még mindig meghatározzák a másikról kialakított vélekedésüket. Hiszen az egyes történelmi sérelmek kapcsán szerzett keserű tapasztalatok, illetve a belőlük levont következtetések azok, amelyek a „bizalmatlanság téglafalát” felhúzva, teljes mértékben ellehetetlenítik a felek közötti megbékélést. Ennek megfelelően a több mint ötven évre visszanyúló amerikai-iráni kapcsolatrendszerben a következő eseményeket kell górcső alá vennünk: 1.) a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszadek elleni puccsot; 2.) a túszul ejtett amerikai diplomaták kálváriáját; 3.) az iraki-iráni háború alatt kötött titkos fegyvereladási ügyleteket; 4.) a Mohammed Khátemi elnök által kezdeményezett civilizációk közti párbeszédet; valamint 5.) az Egyesült Államokat ért terrortámadást követően kibontakozó „terrorizmus elleni háborút”.

1.) Moszadek-affér (1953)
 

Az iráni nacionalizmus második világháború utáni szárnybontogatásának eredményeként került hatalomra a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszadek miniszterelnök, és az őt támogató Nemzeti Front, amely egyfelől igyekezett újraformálni az iráni politikai és társadalmi berendezkedést, másfelől pedig kísérletet tett arra, hogy visszaszerezze az ország nyersanyagkincse fölötti ellenőrzést. Az iráni olajipar államosítása (1951) kapcsán azonban komoly nemzetközi konfliktus bontakozott ki: London a magántulajdon sérelmére hivatkozott, míg Teherán az ország természeti kincsei feletti rendelkezés jogos követelésének adott hangot, a válságban pedig az Egyesült Államok igyekezett közvetíteni, majd Dwight D. Eisenhower elnök hivatalba lépését, illetve Moszadek támogatottságának csökkenését követően London és Washington 1953-ban a titkos katonai akció mellett döntött.

Az Egyesült Államokat több tényező is motiválhatta a döntésben, így például a Szovjetunió és a kommunista ideológia feltartóztatása, vagy éppenséggel a hatalmas iráni olajvagyon, illetve a britek pozícióinak megkaparintása. S bár Moszadek csöppet sem szimpatizált a kommunista ideológiával, kormánya mégis a hidegháborús versengésnek esett áldozatul. A „zéró végösszegű játékban” az iráni nacionalistáknak, akárcsak más – a harmadik világbeli – nacionalista mozgalmaknak, nem sok esélyük volt a sikerre. Az Ajax-hadművelet, amelynek keretében megdöntötték Moszadek baloldali kormányát, a legsikeresebb CIA puccsként vonult be a történelembe, s ezt követően az amerikai titkosszolgálat bátran vetette bele magát a világ más tájain is hasonló rejtett akciókba. 

A puccs eredményeként Mohamed Reza Pahlavi visszatért a száműzetéséből, és ezzel megkezdődött az abszolút monarchia kiépülése is, amihez az Egyesült Államok nyújtott hathatós támogatást. Mindez évtizedekkel vetette vissza az iráni demokratizálódás folyamatát, de ugyanakkor előre jelezte az iráni politika radikalizálódást is, amelynek vezető erejévé az elkövetkezendő években a síita egyház vált, mivel szervezettségénél és történelmi tradíciójánál fogva képes volt összefogni a sahhal szembeni tömegmozgalmat. Még ennél is fontosabb, hogy a Moszadek elleni akcióval leomlott az a nimbusz, amely az Egyesült Államokat övezte Iránban. Ezt követően Amerikára már nem mint a demokrácia élharcosára, illetve a szovjet machinációkkal és a brit imperializmussal szembeni megbízható partnerre tekintettek, hanem mint az elnyomó rendszerek támogatójára, külső agresszorra, amely önös érdekeitől vezérelve beavatkozott egy szuverén ország belügyeibe. Az Egyesült Államokkal szembeni gyanakvás ezután döntően határozza majd meg az iráni külpolitikai gondolkodást.

2.) Teheráni túszdráma (1979)

Az amerikai-iráni drámában hamarosan Washingtonnak is meg kellett tanulnia a leckét. 1979 novemberében, a sah kiadatását követelve, radikális diákok foglalták el az Egyesült Államok teheráni nagykövetségének épületét, és az ott dolgozó diplomatákat 444 napra túszul ejtették. Az amerikai média által felkapott témával a Carter adminisztráció nem tudott mit kezdeni: előbb gazdasági szankciókat hirdetett, majd katonai mentőakciót szervezett, de egyik sem hozott eredményt. A Vietnám-szindróma ismétlődött meg: az USA távoli konfliktusba keveredett, és megint legyőzetett, nem tudott hathatós választ megfogalmazni a túsz-válság feloldására. A megerősödött iráni vallási vezetést végül az iraki-iráni háború kirobbanása, illetve elhúzódása kényszerítette a megegyezésre, s a túszok szabadon engedésére.

A forradalmat vezető Khomeini ajatollah számára a túszdráma kettős célt szolgált. Egyfelől lehetőséget teremtett a belső ellenzékével való leszámolásra, a követségen talált terhelő bizonyítékokat követően valóságos csillaghullásra került sor a politikai eliten belül. De a túszügynek köszönhetően nemcsak reakciós ellenfeleiket járathatták le, hanem sikeresen mozgósíthatták a lakosságot, és egyben konszolidálhatták a hatalmukat is. Másfelől pedig megelőző csapást mérhettek Amerikára, amelyről úgy gondolták, hogy biztosan be fog avatkozni az iráni forradalom végkimenetelébe, s nem fogja hagyni a stratégiai fontosságú ország kiválását az amerikai támaszpontrendszerből. A túszejtéssel pedig komoly vereséget mérhettek a népszerűtlen Carter elnökre is. Khomeini ajatollah azonban elszámította magát, mert Ronald Reagannel a határozott erőpolitika kerekedett felül az USA-ban.

Az amerikai túszdrámát Iránban sikerként könyvelték el, és rövid távon valóban hozzájárult az iszlám köztársaság rendszerének megszilárdulásához, de hosszú távon elvetette az ellenségeskedés magját az Egyesült Államokban, annak közvéleményében és kormányzatában egyaránt. Amíg az irániak számára az 1953-as puccs jelentett törést az USA-val való kapcsolatban, addig az 1979-es teheráni túszdráma az amerikai fejekben hagyott mély nyomokat. A túszejtés eredményeként az Egyesült Államok is felépítette a bizalmatlanság áthatolhatatlannak tűnő falát. A teheráni túszdráma személyes története volt megannyi ártatlan sors tragédiájának, amelyeknek hatására Iránról, a „vallási fanatikusok országa” kollektív élmény alakult ki az USA-ban. A mentőakció sikertelenségét követően az amerikai katonai vezérkarban pedig azóta is sokszor elhangzott már: „Nem kell nekünk még egy Teherán!”

3.) Irán-Kontra ügy (1984)

A teheráni túszdrámát követően állandósult az ellenségesség Teherán és Washington között. Miután az álláspontok mindkét oldalon megkeményedtek, a megbékélés lehetetlennek bizonyult. Az iraki-iráni háború elhúzódása, illetve a libanoni polgárháború eszkalálódása azonban a legélesebb szembenállás idején is titkos együttműködést eredményezett a felek között, amely „Irán-Kontra ügy” néven rögzült a köztudatban. Az Egyesült Államok kormánya kongresszusi tiltás ellenére titokban fegyvereket adott el Iránnak, az üzletből befolyt pénzekből pedig a nicaraguai kontrákat, a baloldali Sandinista rendszer ellenzékét támogatták. A közvetítő szerepet a biztonsági megfontolásai által vezérelt Izrael vállalta.

Washington számára az iraki-iráni konfliktus valóságos főnyeremény volt, hiszen abban egymást gyengítette a két regionális főszereplő. A reagani vezetés minden eszközzel igyekezett meggátolni az iszlamista erők térnyerését, ezért a háborúban Irakot támogatta Iránnal szemben. A Libanonban túszul ejtett amerikai katonák és diplomaták kiszabadításának igénye azonban szükségessé, a teheráni vezetés által kínált pénzösszeg pedig vonzóvá is tette Washington számára a titkos megegyezést. Iráni részről az Irakkal vívott háború megpróbáltatásai vezettek a kapcsolatfelvételhez. Az elképesztő gazdasági nehézségek, a társadalmi tömegtámogatás elapadása, illetve a fegyverzeti alkatrészek utánpótlásának szüksége együttesen késztette megegyezésre a forradalom vezetőjét. Mindazonáltal az üzlet annyira jól sikeredett, hogy Teherán ezt követően több ízben is megpróbálkozott a túszok jelentette ütőkártya kihasználásával Libanonban.

A titkos megállapodást ugyan mindkét oldalon a pragmatizmus eredményezte, mindez azonban az amerikai-iráni kapcsolatokon semmit sem változtatott, sőt a skandalum napvilágra kerülését követően csak még inkább erősödtek a korábban megfogalmazott sztereotípiák. Az USA-ban lejáratódott a Reagan vezette kormányzat, az amerikai külpolitika pedig óvatosabbá vált. Ezután már senki sem mert új és merész Irán-politikával előállni. Az iráni mérsékeltekbe vetett hit megrendült, Washington  pedig azóta is gyanakvással figyeli a pragmatisták ténykedését az Iszlám Köztársaságban. Az Irán-Kontra ügy nem hagyta érintetlenül az iráni belpolitikát sem, ahol a „Nagy Sátánnal” való kapcsolat-felvétel komoly frakcióharcokat eredményezett. S bár az ajatollah halálát követően a mérsékeltek kerültek vezető pozícióba, az Egyesült Államokkal való kiegyezésre azonban a konzervatív elutasítás miatt mégsem kerülhetett sor, a botrány ugyanis újabb hivatkozási alapot jelentett a számukra: „Washingtonban nem lehet megbízni”.

 

4.) Civilizációk párbeszéde (1997)

A reformista Mohammed Khátemi sikere az 1997-es elnökválasztáson új fejezetet nyitott az iszlám köztársaság történetében. A korábbi évek önelszigetelő magatartásával, a „se nem Kelet, se nem Nyugat” külpolitikával szakítva, a teheráni vezetés végleg nyitott kifelé: meghirdette a „civilizációk párbeszédének” programját, amelynek alapjául az együttműködés, a kölcsönös függőség, a nemzetközi normák elfogadása, a szomszédok tiszteletben tartása, valamint a dialógus szükségessége szolgált. Khátemi elnök, az addigi legkomolyabb kihívást intézve a forradalmi ideológia ellen, kezdeményezte a kapcsolatok normalizálását a „Nagy Sátánnal”. A CNN hírtelevíziónak 1998 januárjában adott interjújában az Egyesült Államok és Irán közötti párbeszédre hívott fel.

Az iráni békülékenységnek a hátterében elsősorban az a felismerés állt, hogy nem dacolhatnak tovább a hidegháború lezárulta után globális hatalommá vált Egyesült Államokkal, valamint hogy az ország gazdasági és technológiai fejlődéséhez elengedhetetlen a Nyugattal való kapcsolatok felvétele és elmélyítése. Mindehhez megvolt a társadalmi támogató bázis is, miután a lakosság döntő részét kitevő fiataloknak már nem igen voltak forradalmi emlékeik, mindennapi életükre pedig egyre inkább a globalizáció kezdett el hatást gyakorolni. Az iráni nyitás pedig a washingtoni vezetést is politikájának újragondolására késztette, hiszen az adott körülmények között (pl. az Európai Unió által követett „kritikus párbeszédnek”, az arab államokkal való kapcsolatok javulásának, és Oroszország „stratégiai partnerségének” köszönhetően) már nem tűnt folytathatónak az Irán elszigetelésére irányuló politika. Megfogalmazódott a kérdés: hogy ki kit tart vissza, hogyan és meddig?

A civilizációk párbeszéde” mindenképpen elindított egyfajta közeledést az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság között, de a szimbolikus gesztusokon (pl. a birkózó-diplomácia) túl mégsem történt érdemleges változás a viszonyukban. Egyrészt, mert a sajátos, kettős felépítményű iráni hatalmi rendszerben, a valós döntéshozatali pozícióval bíró konzervatívok még mindig elutasították a „Nagy Sátánnal” való kiegyezést. Másrészt pedig, mivel a Bill Clinton vezette adminisztráció továbbra is bizalmatlankodva figyelte az iráni mérsékelteket, és bár végül elmozdult a hagyományos „féken tartás politikájától”, de csak kis lépéseket tett, és túlságosan későn. A korábban megfogalmazott amerikai vádak (pl. a közel-keleti terrorizmus támogatása) és szankciók (pl. az iráni-líbiai szankciótörvény) érvényben maradása miatt az iráni álláspont újból megkeményedett.

5.) Terrorizmus elleni háború (2001-)

A Clinton-adminisztráció képtelen volt időszerű és hatásos választ adni az iráni külpolitikai nyitásra, de az elszalasztott lehetőséget követően a 2001. szeptember 11-ei tragédia újabb alkalmat kínált arra, hogy Teherán és Washington megkísérelje rendezni ellenséges viszonyát. Irán kapva-kapott a lehetőségen, és igyekezett megszabadulni a korábban nem minden ok nélkül ráaggatott „rosszfiú” címkétől. Ugyan nem lett tagja a „terrorizmus elleni” koalíciónak, de közvetve mégis szerepet vállalt a háború első, Afganisztán elleni felvonásában. A szélsőséges tálib mozgalommal való szembenállás ugyanis azonos oldalra állította a feleket, ami a háború alatt számos titkos megállapodást, a harcokat követően pedig több sikeres együttműködést is produkált. Teherán konstruktív fellépése azonban csak időlegesen terelhette el a figyelmet az Iszlám Köztársaság terrorista priuszáról, a George W. Bush vezette adminisztráció kardcsörtető magatartásával – Iránnak a „gonosz tengelyéhez” sorolásával –  a korábbi évek erőskezű, elszigetelő Irán-politikáját hozta vissza a gyakorlatba.

A terrortámadást követően az amerikai külpolitika jelentősen megváltozott. Az óvatos realista politikát és a multilaterális konfliktuskezelést felváltotta az idealista politizálás és az önállóan, önerőből történő cselekvés. A diplomáciai nyomásgyakorlást és a fegyveres elrettentést elutasítva a megelőző csapásra helyeződött a hangsúly. A külpolitikai döntéshozatali pozíciókat uraló republikánus neokonzervatívok gondolkodásmódja érvényesült, amely a reagani évekhez hasonlóan a határozott fellépést tekintette az egyedüli járható útnak. A fenyegetést azonban ezúttal már nem a kommunista terjeszkedés, hanem a nemzetközi terrorizmus és az iszlám radikalizmus jelentette számukra. A biztonság garanciáját pedig a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásában, illetve a demokratikus rendszerek és értékek elterjesztésében látták. Az új környezetben Irán már nem problémaként jelent meg, amit menedzselni kell, hanem mint radikális és kellemetlen rezsim, amelyet minden erővel meg kell dönteni.

A 2001-es amerikai eseményeket követően Teherán igyekezett kihasználni a kínálkozó alkalmat, hogy normalizálja viszonyát Washingtonnal, a megtett lépések azonban kevésnek bizonyultak. Az Egyesült Államok külpolitikai irányváltása pedig nem hagyta érintetlenül az iráni politikai folyamatokat sem. A terrorizmus elleni háború kétségkívül kedvező fejleményekkel szolgált Irán számára, de ugyanakkor komoly biztonsági fenyegetést is eredményezett. Az afganisztáni harcoknak, majd még inkább az iraki intervenciónak köszönhetően amerikai katonai gyűrű formálódott az ország határai mentén, ezáltal pedig az addig távoli fenyegetésnek tűnő washingtoni rezsimváltási törekvések kellemetlen közelségbe kerültek. Az éles amerikai retorikára válaszul Iránban előbb egységes elutasítás fogalmazódott meg, majd a parlamenti és elnökválasztásokat követően konzervatív visszarendeződésre került sor. Mahmud Ahmadinezsád személyével pedig ideologikus politika körvonalazódott Teheránban is. A külső fenyegetések nyomán az iráni hangnem élesedett, a hangsúly pedig a tárgyalás helyett az ellenség elrettentésre helyeződött (pl. a nukleáris fejlesztések esetében).

A 2001-el kínálkozó lehetőség tehát kihasználatlan maradt, az amerikai-iráni kapcsolatok pedig az azóta eltelt időszakban nem hogy javultak volna, hanem éppen hogy romlottak. Washingtonban és Teheránban egyaránt rögzült az elutasítás politikája, ami az időleges együttműködés (pl. földrengés-diplomácia) mellett továbbra is ellehetetlenítette az amerikai-iráni viszony normalizálását. A jelenlegi amerikai és iráni vezetést és retorikát szemlélve pedig úgy tűnik, mintha két fundamentalizmus (iszlám és protestáns) versengene egymással, amelyek egyaránt fekete-fehérben szemlélik a világot, és amelyek csak a saját álláspontjukat látják helytállónak. A kérdés csupán az, hogy vajon ez a rivalizálás eredményezhet-e a felek között fegyveres konfliktust, netán egyfajta hidegháborús versengést, vagy pediglen végül mégis az egyes oldalakon megfogalmazódó észérvek diadalmaskodnak?

Amerikai-iráni kapcsolatok: Bevezető

Lehetséges-e kitörni a bizalmatlanság csapdájából?

Washington és Teherán, vagy ahogyan egymást címkézik, a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli”, idestova több mint 28 esztendeje feszül egymásnak és mellőz mindenfajta hivatalos párbeszédet. Irak kapcsán ugyan sort kerítettek már nagyköveti szintű találkozóra, de a diplomáciai kapcsolatfelvétel mind a mai napig várat magára. Az amerikai-iráni kapcsolatrendszerre jellemző gyanakváson nem sikerült túllépni, sőt a vitatott iráni nukleáris program miatt a fegyveres konfrontáció eshetősége sem zárható ki a jövőben. Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság közötti viszony most legalább olyan fagyosnak tűnik, mint amilyen annak idején 1979 novemberében, a teheráni túszdrámakor volt.

Irán és az Egyesült Államok kapcsolata azonban korántsem csak antagonizmusok sorozata, hiszen viszonyuknak a retorikai hadviselés és a kölcsönös gyűlölködés mellett több ízben jellemzője volt a pragmatikus megegyezés és a titkos együttműködés is. S mindez, a látványos szembenállás és a kardcsörtető magatartás ellenére, napjainkban is megfigyelhető a két fél kapcsolatában. Teherán és Washington egyfelől konfrontálódik az iráni nukleáris program és a közel-keleti békefolyamat tekintetében, másfelől azonban együtt is működik olyan létfontosságú kérdésekben, mint például az afganisztáni újjáépítés, illetve a kábítószer-kereskedelem ellen folytatott mindennapos küzdelem.

Indonézia Szuharto után (2.0)

SZUHARTO ELNÖK HAGYATÉKA: ELLENTMONDÁSOS MEGÍTÉLÉS

Indonezia masodik elnokenek, Hadzsi Mohammad Szuhartonak a halalat kovetoen a jakartai vezetes hetnapos gyaszt hirdetett, a televizios adasokban pedig egymas kovetik az ex-elnokrol valo megemlekezo kepsorok es musorok, mint ahogyan a sajtoorganumok is a cimlapon hozzak a szomoru esemenyt. Susilo Bambang Yudhoyono jelenlegi elnok pedig nagy pompaval jaro allami temetest helyezett kilatasba az egykori elnok szulovarosaban. Szuharto elnoknek, vagy ahogyan magat nevezte, a “fejlodes apjanak” a megitelese azonban igencsak paradox az indonez tarsadalomban.

Az egykori elnok munkassaganak olyannyira ellentmondasos hatasa van, hogy az majd egy evtizeddel politikai bukasa utan is meghatarozza a vilag legnepesebb muszlim allamanak jelenlegi problemait. Szuharto elnok, aki 32 even keresztul volt uralmon Indoneziaban, egyfelol stabil gazdasagi novekedest produkalt, valamint sikeresen akadalyozta meg a kommunalis eroszak kirobbanasat es tovabbterjedeset, masfelol azonban tavozasat kovetoen egy vereskezu hadsereget, egy megrokkant gazdasagot, egy semlegesitett politikai rendszert, valamint mukodeskeptelen nemzeti intezmenyeket hagyott hatra. S mindemellett egy igen komoly tarsadalmi vitat is, hogy vajon az elnokot felelossegre vonjak-e a multban elkovetett korrupcios ugyei es emberi jogi visszassagai miatt, avagy tortenelmi eredmenyeire, utobb pedig rossz egeszsegugyi allapotara tekintettel inkabb reszesitsek amnesztiaban.

A nemzetkozi szereplok, mint peldaul Szingapur egykori allamelnoke, Lee Kuan Yew, vagy eppen Malajzia korabbi vezetoje, Mahathir Mohamad Indonezia masodik elnokenek a gazdasagi sikereit emlegetik fel, es dicserik gazdasagpolitkajat valamint eroskezu, rendparti politikajat. A tarsadalom szegenyebb retegei is egyetertenek ezzel. Sokak szamara ugyanis Szuharto rendszere stabil megelhetest es bizonyos foku joletet jelentett: “Amikor o volt hatalmon, az elet konnyu volt. Mindig volt elegendo elelmiszer es az alapveto szuksegletek megfizetheto aron voltak hozzaferhetoek. Ma viszont az elet rettentoen kemeny es sokmindenbol hiany van.” A szegeny csaladbol szarmazo ex-elnokkel valoban sokan azonosulnak es szimpatizalnak. Nem veletlen, hogy az elnok holttestenek atszallitasat Jakartabol szulovarosaba sokan kisertek vegig, s Jakarta utcain boven lehetett latni sirdogalo embereket.

De legalabb ennyien vannak azok is, akik a kegyeleti felhivasokat figyelmen kivul hagyva tovabbra is hangosan szajkozzak a korrupt es embertelen rendszer felelossegre vonasat. Sokak szemeben az ex-elnok halala a feleleossegrevonas elsikkadasat jelenti, ahogyan fogalmaznak: “Szuharto halala tragedia mindazok szamara, akik a multban embertelen buncselekmenyeinek estek aldozatul, s akik ezutan nem nyerhetnek igazsagot.” S valoban az egykori elnok tavozasa lehetetlenne teszi, hogy felelossegrevonasaval az erintett csaladok lelki nyugalmat nyerjenek. S bar Szuhartonak az igazsagszolgaltatas elol sikerult megmenekulnie, de halalaval uj fejezet nyilhat Indonezia tortenelmeben. A vezer tavozasat kovetoen ugyanis a korrupcioval vadolt csaladtagok es munkatarsak serulekeny pozicioba kerulhetnek, mivel ezutan nem lesz akadalya annak, hogy oket hatarozottabban vonjak felelossegre a jovoben. Indonezia, ha lassan is, de a demokratizalodas utjan halad elore, s a media lelegzethez jutasa utan, talan a birosagi redszer is nagyobb mozgasteret nyerhet majd.

Az elnok, akit a Transparency International nevu szervezet minden idok legnagyobb kleptokratajanak belyegzett, regnalasa alatt ketseg kivul a legnagyobb hatalommal rendelkezett orszagaban, eletet azonban betegeskedve, a vilagtol elvonulva, az ujonnan formalodo demokratikus Indoneziatol eltavolodva vegezte be. Vegezetul ugy tunik, hogy Szuharto tovabbra is felreertheto es ellentmondasos figurakent vonul majd be az indonez tortenelembe.

Indonézia Szuharto után (1.0)

INDONÉZIA A FEJLŐDÉS KERESZTAPJÁNAK HALÁLA UTÁN

Tegnap, 86 eves koraban elhunyt Hadzsi Muhammad Szuharto, a fuggetlen Indonezia masodik elnoke. Ezzel eldolni latszik a vita, amely mar hetek ota megosztja az indonez tarsadalmat. Nevezetesen, hogy felelossegre vonjak-e az ex-elnokot, a multban elkovetett korrupcios ugyei miatt, avagy rossz egeszsegugyi allapotara tekintettel reszesitsek amnesztiaban. A karizmatikus vezetonek cseppet sem tekintheto Szuharto 32 eves elnoksegenek hagyateka azonban minden ketseget kizaroan meg sokaig borzolni fogja a kedelyeket a 240 millios delkelet-azsiai orszagban.

Szuharto a hadsereg parancsnokakent 1965-ben puccsal vette at a hatalmat, es ezt kovetoen egeszen az 1997-es azsiai penzugyi valsagig gyakorolt sikeres egyeduralmat az orszagban. Az elnoki pozicio megszerzesevel parhuzamosan, majd pediglen azt kovetoen komoly hadjaratot folytatott a kommunista ertelmiseg ellen. Nehany honap leforgasa alatt kozel felmillio embert meszaroltak le, s majd ketszazezret bortonoztek be minden jogi procedura nelkul. Ennel sulyosabb pogromokra a tersegben csak a voros khmerek uralta Kambodzsaban kerult sor. Az okozott trauma pedig mind a mai napig jelen van a fejekben, nincs olyan indonez csalad, amelyet ne erintettek volna a szomoru esemenyek. Sokak szamara pedig meg napjainkban is nehezseget okoz, hogy valamelyik felmenojuk anno baloldali szimpatizans volt. Indoneziaban a diszkriminacio nagyaparol apara, aparol pedig fiura szall.

A titkosszolgalatok hatekony tevekenysegenek koszonhetoen kiepulo uj rendszerben a stabilitas ervenyesult. Mindehhez sikeresen jarult hozza az Egyesult Allamok hathatos tamogatasa is. A hideghaboru korszakaban a kommunista fenyegetessel szemben ugyanis Washingtonnak hu szovetsegesekre volt szuksege a tersegben, kulonosen a vietnami konfliktus elmelyuleset kovetoen. A magat, a szegenyek partfogojakent feltunteto (magat egyszeruen csak a “fejlodes apjakent” titualta) Szuharto rendszernek tovabbi biztos alapot jelentett az 1970-es evek elejen kibontakozo olajvalsag, amely a kulso tamogatasokkal egyuttesen hosszutavon biztositotta az orszag gazdasagi fejlodeset es politikai stabilitasat. Az igeretekkel ellentetben azonban csak kevesen reszesulhettek a pozitivumokbol, kiepult a patronazs rendszer es intezmenyesult a korrupcio, amelyek meg napjainkban is a legfobb problemat jelentik Indoneziaban. A Szuharto csalad meggazdagodasara az 1997-es valsagot kovetoen derult feny, ami egyben az elnok bukasat is eredmenyezte.

Szuharto ugyan onkent tavozott az orszag elerol, s azt kovetoen vallalta a politikai szamuzetest is, elnoksege azonban sokak szamara fajdalmas emlek, csaladjanak meses gazdagsaga pedig mindemellett sokakban visszatetszest is kelt. Nem veletlen tehat, hogy halalat kovetoen nem borult gyaszba az indonez tarsadalom, es nem allt meg az elet sem az orszagban. S bar valojaban a munkassagat a legtobben igencsak kozombosen itelik meg, bizonyos tekintetben megis nagy azsiai vezetonek tekintheto, igaz szamos ellentmondassal. Igy peldaul kivezette orszagat a hatvanas evek gazdasagi valsagabol, helyette azonban ujabb problemakat generalt. Igyekezett Indoneziat tavol tartani a regionalis konfliktusoktol, de ugyanakkor kemeny kezzel lepett fel az etnikai szeparatistakkal szemben, 1975-ben meg haboruba is keveredett az onnalosodasra torekvo Kelet-Timorral. Azonban amig az olyan orszagok, mint peldaul Jugoszlavia, darabokra hullottak, Szuhartonak sikerult a sokszinu szigetvilagot egyben tartania, s Kelet-Timor elszakadasat nem kovettek ujabb levalasok.

Az elnok, akit a Transparency International nevu szervezet minden idok legnagyobb kleptokratajanak belyegzett, regnalasa alatt ketseg kivul a legnagyobb hatalommal rendelkezett orszagaban, eletet azonban betegeskedve, a vilagtol elvonulva, az ujonnan formalodo demokratikus Indoneziatol eltavolodva vegezte be. Az utca emberet figyelve pedig nem valoszinu, hogy sokaknak hianyozni fog majd. A serelmek es problemak azonban tovabbra is meghatarozzak majd az indonez mindennapokat.

Egy délután Dzsakartában

DZSAKARTA: „A NAGY DURJÁN”

Kalandos út vezetett a batami reptérre.. krátereken és bukkanókon keresztül jutottunk ki.. mindenhol útfelújítás zajlott több-kevesebb sikerrel.. Na meg felfigyelhetett az ember arra is, hogy szinte minden sarkon áll egy járőr, vagy legalábbis egy annak megfelelő forma.. Aranyárban sikerült is megérkezni, majd kisebb várakozás után fel is szállni.. A repülőn meg csak azon kacagtunk Árival, hogy egyetlen egy szőke kobakot sem lehetett látni, hanem csakis fekete hajakat.. Na meg persze kövér kisgyerekeket.. meg is született a túra központi fogalma.. a nutellista.. vagyis a túlsúlyos kisgyerek szinonímája.. hiszen ott visszhangzott a fejünkben a mondóka: kövér kisgyerek, lyukas fog, nutella.. De a viccet félretéve tényleg szembeszökő, hogy mennyi a túlsúlyos gyerek.. AirAsia-val repültünk, vagyis a maláj fapados társasággal, így mi nem is álmodozhattunk semmiféle nasiról vagy uzsonnáról.. főleg mert a menülapon alig akadt olyan amit szívesen ettünk volna.. bár a nyakpárna igencsak vonzó volt a katalógusban.. de hát economy van.. s nem szórjuk a pénzt..

A repülőút legaláb annyira izgalmas volt, mint a reptérre vezető taxiút.. Ugyan alig másfél óráig tartott az utazás.. de ezen idő alatt annyit liftezett a gép, mint amennyit két évvel ezelőtt az oda-visszaút alatt nem lifteztünk a Himalája felett.. A felhők pedig olyannyira körbefonták a gépet, hogy néhol látni sem lehetett semmit.. Ilyenre sem emlékszem légi utazásaim sorából, hogy a gépnek annyi felhőn kellett volna átvágnia mint mostan.. Aztán szép lassan megérkeztünk Jakarta fölé.. amelynek egy része szó szerint víz alatt állt.. Hallottuk a híreket előző este, hogy az indonéz fővárosban ismételten árvíz van, de valójában ez megszokott dolog, mivel a város történelmi része, az egykori Batávia a tengerszint alatt fekszik.. Na a hollandok mindig kifogják ezt.. nemcsak odahaza, hanem a gyarmataikon is.. mert ugyebár Indonéz a Holland Kelet-Indiai Társaság birtoka volt egészen a második vilgháború végéig, amikor is kénytelenek voltak lemondani róla.. Egyébként talán ők az egyetlenek az egykori gyarmattartók közül, akik nem szégyeltek nyilvánosan bocsánatot kérni a kolonizációért.. S ezért nem is meglepő hogy a két fél mind a mai napig jó kapcsolatot ápol egymással.. Na persze ehhez kell az is hogy rengeteg indonéz él az európai országban..

Na szóval a levegőből már látszott hogy Jakarta egyes részein áll a víz.. ami nem is csoda mert elvégre esős évszak van.. s persze azért sem, mert a védekezés nem a legmegfelelőbb errefelé.. Minden évben eláznak, s csak mosolyognak saját szerencsétlenségükön.. Állítólag a mostani közel sem volt olyan jelentős mint a tavalyi, vagy az az előtti.. Hát nem tudom.. a levegőből komolyabbnak tűnt.. Megérkezés után sikerült is belecsöppenni a monszunba.. mikor kijöttünk a reptérről csak úgy szakadt az eső.. úgyhogy be is vágódtunk inkább egy reptéri étterembe.. ahol a többiek neki is láttak az indonéz konyha remekeinek.. én azonban éhgyomorra nem igazán tudtam vállalni a fűszeres-csípős ételeket.. hát még az olajosakat.. Úgyhogy kénytelen voltam beérni egy fertőtlenítő hatású kókival.. Az eső közben csak nem akart abbamaradni.. így kénytelenek voltunk meglódulni.. előbb buszjegyet vételezni, majd megtalálni, hogy tulajdonképpen melyik járgány megy a vonatpályaudvarhoz.. Mert ugyebár a tervünk az volt, hogy egy Jakartában eltöltött délutánt követően továbbmegyünk Yogjakartába.. Ehhez azonban előbb a pályaudvarra kellett mennünk.. ahol letehetjük a csomagjainkat.. s megválthatjuk a jegyünket.. Még szerencse, hogy ez utóbbiban Reni segítségünkre volt..

A buszút a repülőtérről a pályaudvarra majd másfél órát vett igénybe.. egyrészt az emberpróbáló jakartai forgalom miatt, másrészt mert az árvíz miatt több utat is lezártak.. No de így legalább volt idő nézelődni.. ha már hosszabban nem időzünk el a fővárosban.. Őszíntén szólva nem is bántam.. elég volt a buszból kínálkozó látvány.. Jakarta hatalmas, áttekinthetetlen, koszos, szmogos ázsiai nagyváros.. Sokan Bangkokot szokták ezen jelzőkkel illetni.. valójában Bangkok klasszisokkal szebb mint Jakarta.. Persze azért szívesen megnézném egyszer a történelmi Batáviát.. a koloniális negyedet, mert állítólag az szépen rendbe van téve.. A buszról azonban csak a külvárosi képekre futotta.. Érdekesnek érdekes volt, de semmi több.. mondjuk nálunk sem bővelkedik látványoságokban Rákospalota vagy Kőbánya-Kispest.. Mindenesetre a látvány elkedvtelenített.. koszos utcácskák.. elképesztő forgalom.. stresszelő emberkék.. Viszont láttam vicces közlekedési eszközöket.. így például egy bogár formájú szerkezetet, ami a Thaiföldön jól megszokott és sokak által kedvelt tuk-tukhoz hasonlított.. csak mintha ötvözték volna a Wolkswagen bogárral.. Mind-mind szép narancssárga színekben pompáztak.. A pályaudvarra megérkezve meg elképesztő hiénázásba botlottunk.. még le sem szálltunk a buszról, már mindenki vinni akart minket valahová.. s mikor mondtunk hogy csak ide a pályaudvarra jöttünk.. csak hajtogatták hogy majd ők elvisznek.. Aztán meg csomagpakolás közben többen is majd elütöttek.. Klassz kis élmény volt így elsőre az indonéz fővárosból..

Jakarta nemcsak politikai főváros, hanem az összes indonéz sziget gyűjtőmedencéje is egyben.. az emebrek mindenfelől idesereglenek, hogy a jobb élet reményében munkát vállaljanak.. de sokaknak leginkább csak az elkaristolásra futja.. Elképesztően sok itt a szegényember.. A politikai döntések kétségkívül itt születnek, s egyben ez a szigetország gazdasági központja is.. mint ahogyan a főbb trendek is itten alakulnak ki és öltenek formát.. majd terjednek el országszerte.. A 90-es években elképesztő változásokra került sor.. a csak „arany háromszögként” emlegetett negyedben egymás után épültek meg a hatalmas felhőkarcolók, impozáns hotelek, s persze megannyi irodaház és bevásárlóközpont.. Hiába Jakarta is lépést kívánt tartani a többi délkelet-ázsiai nagyvárossal.. A történelmi rivalizálás pedig különösen felerősödött Malajzia és Indonézia között.. rivalizál egymással a két nemzeti olajvállalat is.. a Petronas és a Pertamina.. Jakarta azonban még mindig fényévekre van Kuala Lumpurtól.. A belváros valóban elképesztő ütemben fejlődik még mindig, de a külső negyedekben még mindig vannak olyan részek, ahol nincsen közellátás, ahol nincs vízhozzáférés.. Az 1997-es ázsiai pénzügyi válság Indonéziát is térdre kényszerítette.. megbukott a korrupt Szuharto rezsim.. a demokrácia azonban még azóta sem érkezett el.. A gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek pedig komoly erőszakhoz vezettek.. amelyre harminc esztendeje nem volt példa.. A város gazdasági bukását pedig megannyi félbenhagyott építkezés és számos éktelenkedő kráter tükrözi még mindig..

A főváros kétségkívül nem egy turista látványosság, s valóban elsődlegesen kormányzati funkciókat lát el.. mégis van mit megcsodálni.. Így például az óvárosi negyed.. amelyet Kota-nak hívnak.. s amelyet még a hollandok virágoztattak fel.. a házak itt felújítva díszelegnek egymás mellett.. s talán a kosz sem akkora mint másutt a városban.. Északabbra pedig a híres kikötő található, amely napjainkban talán a leglátványosabb emlékét adja a vitorláshajók korának az egész világon.. S persze számos múzeum közül is válogathattunk volna.. ha lett volna némi időnk s kedvünk azok meglátogatásához.. A városban elszórt monumentumokból azonban komoly ízelítőt kaphattunk.. Azt kell hogy mondjam a megalománia ebben az ázsiai országban is erőteljesen dívik.. A pályaudvar melletti emlékmű kilátótornyába feljutva.. közel másfél órát, de talán kettőt is várakoztunk.. szemünk elé tárulhatott a város.. amely valóban hatalmas, kaotikus, szmogos, és zsúfolt.. üde színfoltot alig sikerül a szempárnak felfedeznie.. parkok alig vannak, holott Jakarta az egyik olyan város a világon, ahol még természetesen nő az őserdő.. Ezt a helyiek jól palástolják.. pedig még a kormányzat is igyekszik az ügy érdekében cselekedni.. de mindhiába..

A rövidke városnézés után minden lelkiismeretfurdalás nélkül ültünk fel az éjszakai vonatra Yogjakarta felé.. hogy bármit is elmulasztottunk volna megnézni.. fél nap bőven elég volt az indonéz fővárosból.. amit nem véletlenül neveznek csúfosan a „Nagy Durjánnak”.. a büdös illatú egzotikus gyümölcs, amelyet egyesek ki nem állhatnak, míg mások majd megvesznek érte.. Én sem a durjánt nem szeretem, sem pedig Jakarta nem hagyott bennem mély nyomokat.. Majd talán legközelebb.. más szemszögből..

Batam: a határsziget

ÉRKEZÉS INDONÉZIÁBA: BATAM

A Dél-Kínai tengeren fekvő Riau-szigetekhez (3214 sziget amiből közel hétszáznak még neve sincsen) tartozó Batam kétségkívül nem egy dream spot.. de mindenképpen megér egy misét.. Szingapúrból komppal érkeztünk meg a szigetére, a még ma is aktivan tevékenykedő kalózok lakhelyére.. Szó mi szó a sziget valóban erről hiresült el.. olyannyira, hogy még a National Geographic is lehozott a szigetvilágról egy cikket nem is olyan régen.. S valóban a Melakka- szorosban dívó kalózkodás a mai napig tart.. de ez nem is csoda, hiszen a világ hajóforgalmának Távol-Keletre irányuló tetemes része ezen csöppnyi szoroson igyekszik elérni célállomását.. legyen az Shanghai, Szöul, vagy éppen Tokió.. Szóval van zsákmány bőven még a 21. században is a hajórablók számára.. Batam azonban mégsem olyan félelmetes mint amennyire hírlik..

A kalandok és élmények azonban már a szingapúri kikötőben elkezdődtek.. Miután tengeren keresztül igyekeztünk átlépni egyik országból a másikba.. így a folyamat közel hasonló volt mint egy reptéren.. Jegyvásárlás után check in.. majd poggyász feladás.. átvilágítás.. s duty free övezet.. Mindeközben pedig olyan tolongás, amilyet nem nagyon látni mifelénk.. Mindenki tolakszik.. csak azt nem tudom miért?? Bár helyjegy nincsen a kompon, de olyan nagy volt, hogy még az utolsók is találhattak számukra kedvező ülőalkalmatosságot.. S mivel szinte mindenki dohányzik, ezért a társaság nagy része nem is a hajó gyomrában, hanem inkább a taton foglalt helyet.. Ja igen még valami, a szingapúri állampolgároknak a kilépéshez nem kell más, csak az ujjlenyomatuk.. Azzal azonosítják magukat.. Nem is tudom hogy ez a 21. század csodálatos vívmánya-e vagy egyszerűen egy beteges eleme a szingapúri rendszernek?? Na de mindegy..

A kompút amúgy izgalmas volt.. főleg mert mindig hallani a monszun alatt olyan hireket, hogy egy-egy hajó megsínyli az átkelést a viharos tengeren.. s nem ritkák a katasztrófák sem errefelé.. Indonéziában a közlekedés amúgy sem áll a helyzet magaslatán, utazzon az ember akár hajóval, repülővel, vonattal, vagy akár busszal.. Nem is beszélve a motorozásról.. De hát karma crew!! Így nem eshet bajunk asszem.. A hullámok sem voltak akkorák, hogy pánikba kellett volna esnünk.. inkább élvezte mindenki a tengeri kiruccanást.. Kivéve szegény Pankát, akinek azért felborult picit a gyomra.. Mi lesz így majd a 36 órás hajóúton Celebesz felé?? S bár sötétben utaztunk de azért látható volt, hogy micsoda hajóforalom van a térségben.. csak úgy suhantak el mellettünk a kisebb csónakok, s láthattunk a nagyobbacska tankerek és áruszállítók sziluettjét a sötétben.. Meg aztán a dokkok és ipartelepek kavalkádját is a környező szigeteken.. De a legnagyobb látványt maga Szingapúr jelentette, ami fényárban úszva kiviláglott a nagy sötétségből.. Ez tényleg a fények városa.. Nem is beszélve Sentosa szigetéről, amit megkerülve, még egy tüzijátékban is részünk lehetett.. Talán szilveszteri utóbuli volt, vagy csak a távozásunkat ünnepelték?? Passz..

A szingapúri induláshoz képest elképesztő kontrasztot jelentett a batami megérkezés.. Egy hatalmas plázából indultunk s egy kis lepukkant állomásra érkeztünk.. Míg a becsekkolásnál automatikusan felvitték a cuccainkat a hajó belsejébe, addig kicsekkolásnál mindenkinek magának kellett kibányésznia a csomagját.. A tülekedés persze legalább ugyanakkora volt, mint az indulásnál.. A belépés viszont hasonlóan macerás volt, mint Szingapúrban.. a határőr kollégák nem igazán tudták, hogy a magyar állampolgároknak kell-e vízum avagy nem.. Végül egy kis telefonos segítség után már ment a dolog, mint a karikacsapás.. s 25 dollárért be is léphettünk Indonéziába.. igaz csak harmic napra szóló vízumot kaptunk.. így aztán muszáj lesz majd még egy kört futni.. ha maradni akarunk.. Amúgy pediglen mi voltunk az egyetlen fehérek a hajón, és a határállomáson is nagy népszerűségnek örvendtünk, mint ahogyan később ez magán Batamon is kiderült.. Nagoya Cityben aligha járhat sok fehér turista évente.. ezért hatalmas sikerünk volt.. A hajóállomáson taxiba pattantunk s irány a szállás, de melyik is?? Kisebb autókázás után végülis sikerült megérkezni valamiféle kamionos szállodába.. de hát az éjszaka közepén nem sok választási lehetőségünk volt.. S mint kiderült nem is döntöttünk rosszul..

A megérkezést követően ugyanis sikerült a szálloda szomszédságában felfedezni és kipróbálni talán az ázsiai utainkon megtapasztalt legjobb masszázs szalont.. Sport Massage volt a neve.. S bár nem volt az a nagyon olcsó.. de a szolgáltatás elsőosztályú volt.. Valószínűleg a helyi főnökök és kiskirályok járhatnak ide.. S elvétve néhány turista.. A környékünkön viszont annyira nem volt semmi este 11-kor, hogy muszáj volt egy McDonalds-ban vacsorázni.. Na igen a jó öreg Donald-nak mindenhol vannak üzletei.. Jee globalizáció!! Persze voltak helyi különlegességek, amelyekkel otthon nem találkozhatna az ember.. Mondjuk nem is feltétlenül ízlene nekünk.. például az epres, vaniliafagylaltos, szénsavas shake, aminek ráadásul kávés utóíze van.. Na így jár az ember ha mindig megpróbál gurmankodni!! A helyiek kíváncsi tekintetével övezve végül hazabattyogtunk s lepihentünk, hogy majd másnap folytatjuk világosban a felfedezést..

Na és igen.. másnap világosban is megcsodálhattuk a várost és a környéket.. Bár ne tettük volna.. Batamon, pontosabban Nagoya Cityben nem sok a látnivaló.. toldozott-foldozott utak, lepukkant régi házak, arctalan modern épületek, s rengeteg kosz.. Nem csoda, hogy errefelé nem nagyon vannak turisták.. s hogy a Lonely Planet is azt mondja, hogy a csatlakozás eléréséhez szükséges időkeretnél többet fölösleges itten eltölteni.. Na igen.. mi pont azért jöttünk Batamon keresztül, mert az utazás Jakartába így olcsóbban kivitelezhető lett volna, mint közvetlenül Szingapúrból.. innen ugyanis belföldi járattal repülhetünk le a fővárosba.. De ugye ahogyan a mondás is tartja: amit spórolunk a vámon azt elveszítjük a réven.. Hát valahogy így jártunk mi is.. két éjszakára beragadtunk Batam szigetére.. ahol ráadásul tényleg nem sok látnivaló akad.. Még úgy sem, hogy Batam szigete tekinthető a leggyorsabban fejlődő területnek az indonéz szigetek közül.. 1989 óta ugyanis szabadkereskedelmi övezetnek minősül, ahová valóban jönnek a külföldi befektetők.. de ez leginkább csak az északi resort-okban és golfpályákban mutatkozik meg, ahová a szingapúri, maláj és kíniai gazdagok jönnek hétvégente kikapcsolódni..

A sziget nagy része még mindig eléggé elmaradott.. s a falvakból ugyan városok kezdtek kialakulni, de a modern épületek és fejlesztések nem feltétlenül hozták magukkal a mentalitás beli változásokat.. a központban lévő pláza kétségkívül impozáns.. de például nincsn posta benne.. végül találtunk egy post office-t.. megjegyzem rettentő nehezen ment.. mert mindenki máshová irányított.. mintha senkisem tudta volna, hogy van-e egyáltalán posta avagy nem.. Na mindenesetre mikor megtaláltunk.. kiderült hogy Magyarországra nem lehet csomagot küldeni.. mert nincsen hozzá megfelelő formanyomtatvány.. Na de sebaj.. ez legyen a legnagyobb probléma.. Engem inkább az taglózott le, hogy a bevásárlóközpontban csak úgy hemzsegtek a csótányok.. Brrr.. Na ez az amitől a ideg kiráz.. pedig úgy tűnik jobb lesz hozzászokni.. Szingapúr ehhez képest patyolat tiszta.. s ott még a földről is bátran ennék.. Na de itt?? Szóval hatalmas a kontraszt a két hely között.. pedig csak alig néhány tíz kilométer.. illetve egy tengerszoros választja el őket egymástól.. Az emberek viszont elképesztően kedvesek.. s mindenki mosolyog.. meg mindenki fotózkodni akar.. s cserébe nem nyújtják a markukat.. úgyhogy Áronnak ez paradicsomi lehetett.. kattogtatott is rendesen.. s készült is pár remek portré.. Íme egy-kettő a viccesebbek közül!!

Ha másért nem is, de az emberek miatt érdemes volt Batamra jönni.. a repülőről pedig látszott az is hogy micsoda klassz narancssárga homokos tengerpartok vannak itt.. Kár hogy az idő nem kedvezett a strandolásnak.. a majd két nap alatt folyamatosan csöpögött valami az égből.. Egy kis ízelítő, hogy mi is vár majd ránk az esős évszakban itt az egyenlítő környékén.. Batam még felette van északon.. de Jakarta már alatta lesz délen.. No ezt is megérjük.. eljutunk a világ déli féltekéjére is.. A nedves évszaknak köszönhetően amúgy remek színekkel találkozhattunk.. no meg texturákkal is.. De ennek a kisvárosnak a báját, ha lehet egyáltalán ilyet mondani, az emberek adták.. na meg a masszázs.. amire a második este is elmentünk.. adta!! Egy olyan városka illetve szigetecske ez, ami tökéletesen visszaadja a határvonalat.. nemcsak a Szingapúrral szemeni kontraszt miatt, hanem mert az egésznek határváros feelingje van.. S bár tényleg egyre több a csillogó szálloda és irodaépület.. na meg az éjszakai élethez nélkülözhetetlen bárok is ott sorakoznak.. a köztük meghúzódó kis házacskák és tradicionális üzeletek.. s teázók és kávézók mind-mind ellensúlyozzák a fejlesztési baklövéseket és a nyugati robbanást.. A lacikonyha jellegű éttermek pedig egyszerűen zseniálisak.. búcsú vacsoránkat is egy ilyen helyen költöttük el a szálloda szomszédságában.. a magokba forgatott tofu, a megannyi zöldség, a finoman kisütött csirke, s még ki tudja mi minden után mindannyian megnyaltuk mind a tíz ujjunkat.. Szájízünket csak a másnap reggeli repülőtéri kilépési illeték rontotta el..

Melakkai kiruccanás

MELAKKA TOUR '08

Kuala Lumpur után Melakka felé vette az irányt a csapat.. A Petronas megcsodálása.. s némi cd vásárlás után buszra pattantunk, s a régi fővárosba száguldottunk egy délutáni busszal.. Nem volt VIP járgány, de azért megfelelt.. S emlékeimnek megfelelően a maláj autópálya még mindig igencsak döcögős.. mintha hullámvasúton utazna az ember fia :) De mindezt rendkívül olcsón teheti.. megéri, hogy aztán másfél napot kalandozhassunk a történelmi fővárosban.. Melakka volt ugyanis sokáig a központ.. Ennek megfelelően pedig nemcsak kereskedőközpont volt.. hanem előbb-utóbb áldozatul esett az európai gyarmatosításnak.. Előbb a portugálok vetették meg a lábukat itt.. majd következtek a hollandok.. s végül a britek.. Mindez a város arculatán is nyomot hagyott.. S Melakka ugyan ma már abszolút elvesztette jelentőségét Kuala Lumpurral szemben.. de annak aki kikapcsolódásra és pihenésre vágyik, valamint kiváncsi Malajzia vidékies arculatára.. annak ez a település mindenképpen sok-sok élménnyel és emlékkel szolgálhat.. Így volt ez két éve is, amikor először jutottam el ide.. S azt kell mondanom, hogy még mindig ez a kisváros számít az egyik dreamspotnak a délkelet-ázsiai térségben.. Csak ajánlani tudom mindenkinek!!

Délután érkeztünk meg.. s kisebb kalamajka után sikerült is a neten korábban lefoglalt szállásunkra becsekkolni.. Twenty Guesthouse a Jonker Street-en.. a város főutcájában remek környezetben, klassz bútorokkal, jó hangulattal, s kilátóval a tetőn.. S bár a személyzet elsőre nem volt valami barátságos, végül mégis a legnagyobb barátságban sikerült elbúcsúzni.. Ráadásul egy Tom nevű macska is fokozta a hangulatot.. akit alig lehetett kitessékelni a szobánkból.. S aki aztán bosszúból össze is pisilte az egyik polómat.. diszkauntot persze nem kaptam érte.. :) Szóval remek szállás a város központjában.. Jonker Street az utca, ahol az összes régiséges üzlet sorakozik, s ahol esténként elképesztő élet zajlik.. esti piac.. közös tánc gyakorlás.. s természetesen az elengedhetetlen karaoke.. :) Az itten még mindig elképesztően népszerű.. olyannyira, hogy hajnalok hajnaláig folytatják városszerte.. Csak egy bökkenő van vele.. hogy a lelkes öreguraknak nincs valami jó hangja.. sőt inkább hamis.. de ettől bájos igazán az egész.. Ja s még mindig mindenki mosolyog errefelé.. Na arról nem is beszélnék, hogy a boltokat járva több helyütt is megismertek minket Áronkával.. pedig nekem azóta szakállam is lett.. :)

A hangulat és a környezet tehát mit sem változott.. a városban azonban több lett a magas épület.. A taxis kérdezte is tőlem, hogy ismerős-e a környék, amikor fuvarozott be minket a buszpályaudvarról.. Mondottam, hogy azért sokminden változott.. de csak a külvárosban.. az óváros mit sem változott.. Talán csak annyit, hogy a két évvel ezelőtti fehér világító gyöngysorokat.. piros lámpácskák váltották fel a belvárosban.. A sztori ehhez annyi csak, hogy a város polgármestere Kínában járva beleszeretett a piros díszkivilágításba.. ezért aztán idén ez lett a módi Melakkában is.. ahol egyébként viszonylag sok-sok kínai lakik.. A Jonker Street-en kolbászolva az ember inkább kínai portékákkal, s a konfuciánus kulturkörrel találkozik a régiségek között.. persze akad Buddha fej is.. jáde kőből, amit az éjszaka leple alatt csempésznek át a thai határon.. s egyenként nyomnak vagy száz kilót.. Kicsit nehéz lenne hazahozni.. meg talán drága is.. De azért egy fábol készített Buddha fejet csak bevállaltam.. főleg, hogy kaptam rá diszkauntot.. mert mint említettem, több helyen is megismertek minket.. Az utca elején lévő boltocskában a tulajnéni egyenesen a bolt másik feléből integetett mikor beléptünk.. Költöttünk is rendesen.. A kedves szavak mellé pedig kaptunk némi jóslatot is.. az újévre vobatkozóan.. Nekem azt mondta, hogy ez az évem nem volt valami jó.. de a következő.. a patkány éve viszont klassz lesz.. De hogy mindenképpen így is legyen kaptam tőle szerencse érméket.. úgynevezett I-Ching-et.. amit eztán a pénztárcámban kell majd hordanom.. S persze vettem mindenféle mást is.. védelmet nyújtó őrző szobrocskát.. S a szerelemben segítséget nyújtó kis szobrocskát.. Mintha ráéreztem volna.. úgy vettem ki a párocskát ábrázoló szobrocskát a vitrinből.. Aztán miután kiderült, hogy mire is szolgál Szaszával azonnal kérdeztük is, hogy nincs-e nagyobb, ami több sikert eredményezne.. de nem volt.. :) No majd elválik mit hoz a jövő..

Szóval a boltok ugyanazok.. s még mindig hatalmas a választék, csak bírja az ember pénztárcával.. Az esti piac pedig egyszerűen zseniális.. elképesztő választék van.. elképesztően olcsó áron.. Sajnos a kokuszdiót ujjal meglékelő kungfu mester előadása azonban technikai okok miatt elmaradt.. pedig rettentően kíváncsiak voltunk rá.. No majd máskor.. mert ide még biztosan visszajövök a későbbiekben.. az tuti!! A megrkezés napján jókorát kalandoztunk.. este pedig benéztünk a Hotel Aldiba, ahol két esztendeje megszálltunk. De a mostani szűkös költségvetésbe már nem fért bele.. Na szóval visszatértünk.. s nem kell mondanom micsoda fogadtatásban volt részünk.. a személyzet, akikkel anno mulatoztunk esténként, s akik kattogtak a Kezdet Phiai lemezen.. amint megláttak minket.. a nyakunkba ugrottak.. a vendégsereg meg csak nézett.. hogy mi a szösz.. S persze ott maradtunk sörözni.. bár az idiai vacsi után nem sok minden fért a pocakunkba.. de azért ez még talán vállalható volt.. Ja merthogy itten van talán a legjobb indiai étterem, ahol valaha is ettem.. illetve ahol annak idején megszerettem a dél-ázsiai kosztot.. banánlevélen tálalt finomságok.. rettentő olcsón.. Így hát minden nap ott költöttük el az ebédünket.. Néztek is mint a moziban.. :)

Aldi nem sokat változott.. a személyzet nagyrészt ugyanaz.. Kenny és Cham még mindig nyomják az ipart.. A zenefelelős fickó is ugyanaz, aki még mindig olyan élőzenét produkál egy szál gitárral, hogy az csak na.. de ezúttal volt egy vendég is, aki gitárt ragadott.. sőt kettő.. egy fiatal és egy öreg kínai.. a fiatal olykor a gitáron dobolva kápráztatta el a vendégsereget.. míg az öreg tanító kissé szaggatottan, de szintén ámulatba ejtette a közönséget.. Így minket is!! S bár a két évvel ezelőtti barbecue vacsiról lemaradtunk.. mégis mindenképpen megérte benézni.. mégha közös mulatozásra nem is kerül sor.. pedig Cham megígérte, hogy előadja nekünk a haka táncot.. na megvan miét kell még visszajönni ide!! S persze van itten még egy másik kontakt is.. Charles Cham.. a maláj festő barátunk és a családja.. Andrea a magyar feleség és a kisgyerkőcök.. Öcsi és Chelsea.. akik két éve alatt rendkívül sokat nőttek, de ugyanolyan gézengúzok mint anno!! Volt is közös program.. egyik nap a csapat közösen elment hajókázni a kanálison.. egy banános Joe :) nevű kapitánnyal.. aki remek műsort adott elő.. Többek között megtudtuk, hogy lime-ot kell inni s akkor nem izzad annyira az ember.. illetve hogy a nyakunk köré tekerve a nadrágot könnyen megállapíthatjuk, hogy jó-e a méret, avagy nem.. Ja s persze azt is, hogy egy amerikai filmben hogyan montirozták össze a melakkai látképet a Petronas tornyokkal (valami hollywoodi remekmű Caterin Zeta Jones és Sean Connery főszereplésével) tiltakozott is a maláj kormányzat.. de mindhiába!! S persze azt is láthattuk, illetve hallhattuk, hogy milyen fejlesztésekre kerül majd sor a történelmi fővárosban.. Ó pár esztendő s talán Melakka is elveszti a bájos arculatát.. s igazi ázsiai nagyváros lesz.. Tessék belehúzni s eljönni megnézni!!

Egyik este Charles-szal és Andival kiegészülve indultunk az éjszakába.. pontosabban sörözni az egyik kis krimóba a Jonker Street-en.. ahol szintén elképesztő élőzene volt.. egy kínai forma énekelt.. rettentő meggyőzően.. kérésünkre még Elvis-t is bevállalta.. Nem is rosszul!! Amúgy érdekes munkamegosztás van a két egymással szemben lévő bár között.. Egy félórát az egyikben megy a zene.. aztán egy félórát a másikban.. csak hogy ne legyen zenei kavalkád.. s ne üvöltsön egymás mellett a két muszika!! Hát érdekes!! Na ja multikulti, ami remekül működik.. a pénteki ima alatt például a mecsetek környékén az autósok és motorosok tartózkodnak a duda használatától.. Micsoda tolerancia!! Persze a háttérben nem minden tejfel.. Az etnikailag (maláj, kínai, indiai stb.) és vallásilag (muszlim, keresztény, hindu, konfuciánus stb.) vegyes társadalomban komoly törésvonalak húzódnak még mindig.. Kvótarendszer érvényesül szinte minden téren.. S leegyszerűsítve a képlet a következő.. a kínai közösség ügyesen vállalkozik és keményen dolgozik.. az indiai közösség minden alantas munkát bevállal.. míg a malájok mindennek learatják a gyümölcsét.. Szóval a kínaiak és indiaiak tartják el a malájokat.. De mindezek ellenére is társadalmi békesség van.. s persze egyetértés a főbb célokat illetően.. Ezt egyébként szinte mindenhol igyekszenek kihagsúlyozni: egy közösség, amelynek ugyanaz a célja, a fejlődés.. Lobognak is mindenfelé a maláj zászlók.. azt itten senki nem sajátítja ki magának.. max az állam.. S az irányított demokrácia errefelé egész jól működik!!

Charles-ékkal szinte minden nap találkoztunk.. s remek közös programokat sikerült szervezni.. ismét volt nagy kajálás kínai étteremben.. meg megint elmentünk este a portugál negyedbe.. Akiknek a története elég mulatságos.. Melakkában ugyanis még mindig él egy kisebb portugál populáció, amely a közel ötszáz évvel ezelőtti portugál nyelvet beszéli.. Úgy tartják, hogy ők azok, akik ötszáz esztendővel ezelőtt lekésték a Portugáliába tartó hajót.. s itt rekedtek Malájföldön.. Huh.. én is szívesen így járnék :) Főleg, hogy a következő év szilveszterére már meg is van a program.. A buszjegyek után kajtatva ugyanis Szaszéval összefutottunk egy Albert nevű indiai sofőrrel.. akit még a Lonley Planet s egy sor másik utikönyv is jegyez.. Egy igazi mókamester.. viccelődik.. hasbeszél.. hangokat utánoz.. énekel.. s az ember nem tud másként kiszállni az autójból mint hogy szét ne röhögné magát.. Szilveszterkor pedig magánbulit szervez minden évben, ahova meghív harminc-negyven embert.. főzőcskézik nekik.. stan up comedy-t tart.. énekel.. s még ki tudja mit.. Sajnos idén buktuk ezt, mert Szingapúrba megyünk szilveszterezni.. de talán jövőre.. Mindenesetre, akit érdekel.. szóljon bátran, mert megvan a telefonszáma.. :)

Melakka tehát ismét lenyűgözött.. de amint láttam nem csak engem, hanem a többieket is.. van itt látnivaló.. barátságos emberek.. remek konyha.. olcsó régiségek.. s új csümölcsök is.. két éve a durjánnal sikerült komolyabban megismerkedni.. msot pediglen Lenke révén a dragonfruittal.. aminek lila színe senkit ne riasszon el.. mert zseniális.. mint ahogyan maga a város is.. Nem is beszélve a helyi lányokról, akik közül bármelyiket örömmel feleségül venném.. Hát röviden ennyit.. Check it for Yourself!! It’s Amazing Dude!!