Egyiptom bizonytalan jövője

A POLITIKAI ÉS GAZDASÁGI PROBLÉMÁK SZORÍTÁSÁBAN

Egyiptomban járva, az utca emberével csevegve úgy tűnik, hogy a fáraók országa ma igencsak nehéz helyzetben van. Egyfelől a demokrácia iránti növekvő igény, másfelől az iszlám fundamentalizmus állandó fenyegetése okoz problémát. Mindehhez ráadásul hozzájárulnak a mindennapi élet nehézségei és az egyiptomi társadalom egyre súlyosbodó problémái is. Így aztán nem is csoda, hogy a jövőt illetően senki sem optimista.

Az egyiptomi demokrácia az elmúlt években bevezetett politikai reformok ellenére is inkább ellentétes fogalmak összepárosítása, sem mint valóság. A politikai hatalmat még mindig Hoszni Mubarak birtokolja, aki az elmúlt több mint negyed évszázadban a valós, vagy éppenséggel valótlan, iszlám fenyegetést kihasználva maradhatott pozícióban. Az 1981 óta hatályban lévő szükségállapotot ugyan a tavalyi év folyamán egy alkotmánymódosítással feloldották, de a látszatintézkedések ellenére az új helyzetben továbbra is az autokratikus hatalom látszik intézményesülni – most már állandó jelleggel.

A politikai utódlás kérdése ugyan már eldőlni látszik, nevezetesen, hogy előbb-utóbb az édesapát a fiú, Gamal Mubarak fogja követni az elnöki székben, de a Mubarak „dinasztia” mégiscsak komolyan bajba kerülhet a jövőben. Egyfelől a belső ellenzék, másfelől a washingtoni vezetés kíván demokratikusabb rendszert. S bár a kijelölt utód, akinek gazdasági érdemeit már most sokan dicsérik, rendelkezik a változások levezényléséhez szükséges képességekkel, de a régi legitimációhoz kötődve még sincsen valós esélye a politikai reformok megvalósítására. Személyében megtestesül az egyiptomi dilemma.

Az egyiptomi vezetés továbbra sem tud szabadulni azon problémától, amit az iszlám fundamentalisták jelentenek számára. Napjainkban azonban már nem az erőszakos fenyegetésük, hanem a demokratikus követeléseik azok, amelyek fejtörést okoznak a vezetésnek. A legnagyobb ellenzéki erőnek számító Muzulmán Testvériséget éppen ezért igyekszenek továbbra is kizárni a politikából. Az áprilisi helyhatósági választásokon például a szervezet közel tízezer jelöltje közül csupán csak páran indulhatnak majd el. A választás eredménye ugyanis befolyással lehet a jövőbeli elnökválasztásra.

Az iszlamista szellem lámpásból való kieresztésénél is komolyabb fenyegetést eredményezhet az a társadalmi elégedetlenség, amely az egyre nehezebbé váló megélhetés miatt jelentkezik országszerte. „Az árak háromszorosára, négyszeresére nőttek, miközben a fizetések semmit sem változtak” – panaszkodnak sokan. A majd 80 milliós ország lakosságának közel fele van a szegénységi küszöb alatt, akiknek nagy része szó szerint az államilag támogatott kenyéren él. Jelenleg a gabona világpiaci árának növekedése az otthoni hiánnyal párosulva pedig különösen kiélezi a feszültségeket.

Egyesek szerint a rendszer az összeomlás szélén áll, amelyet vagy a társadalom elégedetlensége, vagy az elit belső rivalizálása fog eredményezni. Mások viszont úgy gondolják, hogy a megpróbáltatások ellenére a Mubarak család megőrizheti a hatalmát. Abban viszont mindenki egyetért, hogy az ország az elkövetkezendő időben bizonytalan jövővel néz szembe.

Parlamenti választások Iránban

MILYEN IRÁNYBA MOZDUL AZ IRÁNI POLITIKA?

Március 14-én, pénteken törvényhozási választásokat tartanak az Iráni Iszlám Köztársaságban, ahol ezúttal a korábbi évektől eltérően nem a reformerek és a konzervatívok mérik össze az erejüket, hanem a konzervatív táboron belüli mérsékeltek és keményvonalasok csapnak össze egymással. A szavazás ráadásul ez alkalommal többről szól, mint a parlamenti helyek egyszerű elosztásáról, a választók ugyanis a voksolással értékelik Mahmúd Ahmadinezsád hároméves munkáját, az eredmény pedig mindenképp kihatással lesz a jövőre esedékes köztársasági elnök választás kimenetelére is.

Az iráni politikai rendszert találóan úgy szokták jellemezni, hogy az a legdiktatórikusabb demokrácia és a legdemokratikusabb diktatúra. 1979 után az isteni uralom és a népszuverenitás összeházasításából egy olyan kettős felépítményű rendszer jött létre, ahol minden demokratikus intézménynek megvan a maga antidemokratikus párja. Az alkotmány értelmében ugyan a közvetlenül választott parlament feladata a törvényhozás, a gyakorlatban azonban csak másodhegedűs lehet a kinevezett tagokból álló Őrök Tanácsa mellett.

A mostani választás is ezt a kettősséget látszik igazolni, mert bár a voksolás közel sem lesz tiszta és szabad, de a jelöltek mégis különböznek egymástól, a verseny pedig akár erős is lehet közöttük, az eredményt pedig igencsak nehéz előre megmondani. Mint ahogyan Ahmadinezsád megválasztása is meglepetés volt három évvel ezelőtt. Az iráni politika egyáltalán nem alkot monolitikus egységet, hanem azt a folyamatos rivalizálás és a háttéralkuk sorozata jellemzi. A politikai küzdelmeknek pedig maga a törvényhozás is terepe, illetve szereplője.

A mezslisz, az iráni parlament 290 tagját az állampolgárok közvetlenül, kétfordulós rendszerben választják meg. A szavazásra jogosultság korhatárát ebben az évben emelték fel tizenötről tizennyolc évre, így most közel 43 millió iráni járulhat az urnákhoz pénteken, és választhat a közel 4600 jelölt közül. A képviselőjelöltséghez iráni állampolgársággal és felsőfokú végzettséggel kell rendelkezni, valamint 30 és 75 év közöttinek kell lenni. A szabályozás értelmében az aspiránsokat az iszlám és a rendszer iránti lojalitást figyelembe véve az Őrök Tanácsa szelektálja előzetesen.

Négy esztendővel ezelőtt a reformpárti képviselők tömeges diszkvalifikálására került sor, a túlzottan kritikus jelölteket pedig ezúttal is igyekeznek távol tartani a politikától. Az indulók közel 40 százalékától, döntő többségében a reformista tábor tagjaitól, vonták meg a választáson való indulás lehetőségét. Akadnak köztük olyanok is, akik jelenleg parlamenti mandátummal rendelkeznek, sőt első körben még Khomeini ajatollah unokáját is kizárták, később végül mégis engedélyezték az indulását. A választás a kizárások révén akár lefutottnak is tekinthető, valójában azonban még minden nyitott.

Az iráni politikai paletta sokkalta töredezettebb annál, hogy csak egyszerűen reformerekről és konzervatívokról beszéljünk. Mind a mérsékeltek, mind a szélsőségesek között különböző típusok és különböző fokozatok vannak. Az iráni társadalmat a mély nemzeti tagolódás jellemzi a perzsa nacionalizmus és az iszlám, a modernizálás és a kulturális erkölcsi szigor, a gazdasági hatékonyság és a szociális igazságosság tekintetében. A pártok nélküli közéletben, ahol ráadásul mindennapos a politikai csoportok közötti átjárás, igencsak nehéz a markáns határvonalakat meghatározni.

A jelenlegi vezetésnek természetesen egyfelől van egy reformpárti ellenzéke, amely a rendszer liberalizálása és a külkapcsolatok normalizálása mellett tör pálcát, és amely egységbe szerveződve magas részvételi hajlandóság mellett akár jó eredményt is elérhet. Az iráni társadalom nagy része azonban kiábrándult a politikából, és bár igencsak elégedetlen a jelenlegi vezetéssel szemben, mégsem biztos, hogy mindezt kifejezésre is juttatja a parlamenti választások során. Másfelől a konzervatív tábor sem olyan egységes, mint ahogyan elsőre látszik.

A forradalmi vezetés ugyan mindhárom hatalmi ágat az ellenőrzése alatt tartja, de Ahmadinezsád elnöksége alatt kiéleződtek a konzervatív táboron belüli ellentétek. A radikális külpolitikai retorika és a gazdasági félretervezés, az Irán ellen újabban foganatosított szankciókkal párosulva megkongatta a vészharangot a konzervatív körökben. Az elnök populista politikáját a társadalom tagjai mellett egyre többen kérdőjelezik meg a vezetésen belül is. Ahmadinezsádot pedig több ízben, például a nukleáris kérdést illetően, maga Khamenei ajatollah utasította rendre az elmúlt időszakban.

A parlamenti választásokban ezúttal a reformereknek csak mellékszerep juthat, a valódi küzdelem ugyanis a konzervatív táboron belül várható, ahol Ahmadinezsád támogatói fognak összecsapni a pragmatistákkal. Nem mindegy ugyanis, hogy kinek a támogatói és milyen arányban kerülnek majd többségbe a törvényhozásban, ezzel ugyanis meghatározhatják az elnök utolsó hivatali évét, de ami még ennél is fontosabb befolyásolhatják a jövőre esedékes elnökválasztás végeredményét. Nem véletlen tehát, hogy Ahmadinezsád egykori kihívói, többek között Ali Laridzsáni volt nukleáris főtárgyaló vagy Mohamed Baker-Kalibaf teheráni főpolgármester, mind a jelenlegi elnök ellen kampányolva külön listán indulnak.

Noha a pénteki szavazást követően biztosan nem történik alapvető változás az iráni politikában, a választásnak mindazonáltal komoly tétje van. Az elnök népszerűségének tesztelése ugyanis egyfelől az általános közhangulatot mutatja meg, amelyet számításba véve dönthet majd Khamenei ajatollah, hogy kit is támogat az elkövetkezendő elnökválasztáson. Másfelől a választási ígéretek megvalósításának elmaradása miatt jelentkező kiábrándultság a mérsékelt konzervatívok malmára hajthatja a vizet, akik megfelelő részvétel mellett átvehetik az irányítást a törvényhozás felett. Mindez pedig eltolódást eredményezhet a politikai centrum felé, ami ha a forradalmi ideológiát nem is változtatja meg, de mindenképpen rugalmasabb magatartást teremthet olyan kritikus területeken, mint például az ország gazdaságpolitikája. S éppen ez az, ami a leginkább foglalkoztatja az iráni választókat.

A szingapúri fejlődésmodell

A GEOPOLITIKA ÉS AZ ÁZSIAI ÉRTÉKEK SIKERE?

1819. január 29-én lépett partra a Szingapúri-öbölben egy bizonyos Sir Stamford Raffles, akinek az volt az álma, hogy ezt a mocsaras kalóztanyát a „Távol-Kelet Alexandriájává” változtassa. Nos, majd kétszáz esztendő távlatából megállapíthatjuk, hogy grandiózus tervét siker koronázta. Szingapúr, a piciny városállam ma Délkelet-Ázsia legmodernebb és leggazdagabb országának, és egyben a térség kereskedelmi központjának számít, sőt talán a leggyorsabban fejlődő helynek is az egész világon. De vajon mi az, ami mindezt lehetővé teszi, mi az oka a szingapúri modell sikerességének?

Nos, elsősorban természetesen a kedvező földrajzi fekvés az, ami a szigetországot még mindig a régió legfontosabb csomópontjává teszi, s mindez értelemszerűen hozzájárul a gazdaság sikerességéhez is. Napjainkban, a szingapúri kikötőben mozgatják a legtöbb tonna árut évente a világon, a fejlett bankrendszer pedig a nemzetközi pénzmozgásoknak szolgál ideális helyszínül. Az eredményességhez azonban legalább ennyire szükségeltetik az átgondolt gazdaságpolitika is, amelynek köszönhetően a városállam jelenleg már nem csak az elektronikai ipar és kereskedelem fellegvárának számít, hanem a szolgáltatások piacán is vezető hatalommá vált.

Ázsia rohamosan fejlődő gazdaságaihoz hasonlóan Szingapúrban is fontos szerep jut az oktatásnak és a fejlesztéseknek. A városállam négy és félmillió lakosa közül szinte mindenki folyékonyan beszéli az angol nyelvet, az utcákat járva pedig a felhőkarcolók tövében úton-útfélen épülő beruházásokba botlunk. Imitt újabb plázák készülnek, amott meg kaszinók armadája, s még ki tudja, mi minden más épül. Az infrastruktúra minden kétséget kizáróan itt a legfejlettebb a régióban, amihez ráadásul megfelelően képzett adminisztráció is párosul. S ha mindez nem lenne elegendő, akkor ott van még a multikulturális társadalom, amelynek minden tagja szorgosan dolgozik a felemelkedésen.

A gazdasági menetelésben mindemellett meghatározó szerepe van az autokratikus államnak is. A gyümölcsöző gazdaságpolitikához és nagy ívű technikai fejlődéshez szigorú konzervativizmus és még annál is szigorúbb társadalmi szabályozás társul. A stratégiai fekvés és kereskedelmi tapasztalatok mellett éppen az ázsiai értékrend az, amely biztosítja a szingapúri modell sikerességét. Nevezetesen a vezetők erős elkötelezettsége a gazdaság fejlesztése mellett, de mindinkább a lakosságnak az a vélekedése, hogy a különféle szabadságjogokkal szemben az anyagi jólétnek tulajdonítanak elsőbbséget. Ezért lehet az, hogy a Népi Akciópárt kormányoz 1959 óta folyamatosan, s hogy a papát a fiú váltotta az elnöki székben.

Szingapúr lényegében egy látszatdemokrácia, ahol inkább az állam diktatórikus jellemvonásai dominálnak. Mindez nem meglepő, hiszen a fejlődéshez rend és fegyelem szükségeltetik. S ezzel a rendpártisággal mindenhol szembesülhet az ember, akár ha egy palack üdítővel akar lemenni a metróaluljáróba, vagy ha éppenséggel a fennálló rendszert igyekszik bírálni. Ki gondolná, hogy a lakosság arányához képest, Kínát és az Egyesült Államokat megelőzve, itt kerül sor a legtöbb halálos ítélet végrehajtására. A rend és a jólét biztosítása mellett legalább ennyire fontos ázsiai érték a közösség egysége, vagyis a közösség dominanciája az egyén felett. Mindez a keleti filozófiákból eredeztethető, mint ahogyan az apa, vagy ha úgy tetszik a vezér iránti feltétlen tisztelet is.

Szingapúr egy teljesen más világ, amit más értékek és tradíciók mozgatnak. Az ázsiai értékrend bár európai szemmel csöppet sem nevezhető demokratikusnak, de mindazonáltal tökéletesen megfelel egy úgynevezett „irányított demokráciának”, amely mint látható, keretet biztosíthat a mintaértékű fejlődéshez. Olyannyira, hogy még a pekingi vezetés is a szingapúri modellre vesse a tekintetét.

Parlamenti választások Malajziában

MEGSZOKOTT GYŐZELEM - SZOKATLAN EREDMÉNNYEL

Az ország függetlenségének kivívása óta regnáló kormánykoalíció a tizenkettedik parlamenti választást nyerte meg a hétvégén, mindazonáltal az eredmény az elmúlt évtizedeket tekintve a legrosszabbnak számít. A Nemzeti Front kétharmados többsége egyszerű fölénnyé olvadt a szövetségi törvényhozásban, miközben az ország négy tartományi gyűlésében is elvesztette az eddigi irányítást. Mindez sokak szerint egy új fejezet nyitányát jelenti a délkelet-ázsiai ország politikatörténetében.

Abdullah Ahmad Badawi miniszterelnök pártja, a Nemzeti Front az előzetes számítások szerint 139 helyet már biztosan szerzett a 222 fős maláj parlamentben, ezáltal hétfőn minden bizonnyal ismételten kormányalakítási megbízást fog kapni Mizan Abidin uralkodótól. Amíg azonban a négy évvel ezelőtti választásokon, több mint 90 százalékát szerezve meg a szavazatoknak, szó szerint elsöprő győzelmet aratott a koalíció, addig most, 1969 óta először, be kell érnie egy egyszerű többséggel. Sőt az eddigi renitens Kelantan tartomány mellett, további négyben is kisebbségbe szorult a győztes vezetés. Így Selangorban, Perakban, Kedahban és Penangban.

Ez utóbbi különösen beszédes, és megmutatja, hogy miért is veszíthette el hegemón pozícióját a Nemzeti Front a választásokat követően. A parlamenti szavazás során a választók ugyanis nem csak a miniszterelnök politikájáról fogalmazták meg a véleményüket, hanem felszínre kerültek a multi-kulturális társadalom mélyen megbújó törésvonalak is. A kormányzó párttól mind a kínai (25%), mind az indiai (8%) kisebbség eltávolodott, köszönhetően az állami diszkriminációnak, amely a munkahelyektől a lakhatáson át a képzési lehetőségekig, már 37 esztendeje különbözeti meg pozitívan a többségben lévő (60%) maláj etnikumot. A kedvezőtlen elbánás és a fennálló vezetés iszlamizációs törekvései az elmúlt hónapokban több alkalommal is tüntetésekhez vezettek országszerte.

Az etnikai vita kiéleződése mellett természetesen más okok is szerepet játszottak Abdullah Badawi miniszterelnök népszerűségének csökkenésében, a kormánykoalíció gyenge választási szereplésében. Így többek között az, hogy választási ígéreteikből csak keveset valósítottak meg. Nem tudták felszámolni a hivatali korrupciót, és nem valósították meg az olajbevételek egyenlőbb elosztását sem. Amíg a párt több tagja vesztegetési ügyekbe keveredett, addig a mindennapi megélhetés egyre nehezebbé vált, több helyütt pedig növekedett a bűnözési ráta is. A gazdaság ugyan jól teljesít, 6,3 százalékos volt az előző évi növekedés, a társadalmi különbségek azonban még mindig nagyok az országban. A kínai és indiai szavazók mellett sok maláj is kiábrándult, s ezért új alternatívákat keres.

A választási „fiaskó” után Abdullah Badawi miniszterelnök nem mond le, de a pártkongresszus idén még dönthet úgy, hogy leváltja. Valószínűleg erre nem kerül majd sor, mint ahogyan a főbb politikai, gazdasági és társadalmi irányvonalak sem fognak változni. Az eredmény azonban mindenképpen üzenet értékű, a vezetésnek ezután egy erősebb ellenzékkel kell számolnia, és nem kizárt az sem, hogy a parlamenti csatározások is felerősödnek majd. A Nemzeti Front utoljára 1969-ben szenvedett akkora vereséget, mint most, ami akkor véres faji villongásokhoz és a szükségállapot kihirdetéséhez vezetett. Jelen helyzetben nem valószínű, hogy a történelem megismétli önmagát. A kormánykoalíció számára azonban egyértelművé válhat, hogy egy még egyenlőbb Malajzia megteremtésén kell tevékenykedni a jövőben, különben a legközelebbi választásokon az egyszerű többség is elúszhat.

Nagy felhajtás az Iszlám Köztársaság körül

AHMADINEZSÁD ELNÖK BAGDADBAN - IRÁN DOSSZIÉ AZ ENSZ BT ELŐTT

Az Iráni Iszlám Köztársaság elmúlt napjai igencsak mozgalmasra sikeredtek. Előbb Mahmúd Ahmadinezsád köztársasági elnök tett történelmi látogatást Irakban, amennyiben személyében 1979 óta először kereste fel iráni vezető a szomszédos arab országot. Utóbb pedig az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjai döntöttek úgy Bécsben, hogy újabb, határozottabb szankciócsomagot léptetnek életbe Iránnal szemben, nukleáris engedetlensége miatt. Mindeközben a soron következő parlamenti választások lázas előkészületei is zajlanak a perzsa államban.

TÖRTÉNELMI VIZIT: NÖVEKVŐ IRÁNI BEFOLYÁS IRAKBAN?

Mahmúd Ahmadinezsád kétnapos iraki látogatása mindenképpen mérföldkőnek tekinthető az iraki-iráni kapcsolatrendszer szövevényes történelmében, Bagdad és Teherán viszonyában azonban az új fejezet már akkor kezdetét vette, amikor a szövetséges erők megdöntötték Szaddám Huszein iraki diktatúráját. A szunnita kisebbség uralmát követően ugyanis egyenes út vezetett az iraki síiták politikai felemelkedéséhez, akik ha nincsenek is véleményazonosságon az iráni vezetéssel, mégis számtalan szállal kötődnek Teheránhoz. Mindez pedig egyet jelentett Irán növekvő regionális hatalmiságával is.

A látogatás több szempontból szimbolikus. Egyfelől kétségkívül történelmi vizit, amely az iraki-iráni kapcsolatok szívélyesebbé és szorosabbá válásáról tanúskodik. Jelen találkozó alkalmával például több területen is együttműködési megállapodás született, így a szállítmányozási és iparfejlesztési kérdésekben. Fontos továbbá megjegyezni azt is, hogy az Irakkal szomszédos államok közül az Iszlám Köztársaság az, amely elsőként kerített sort a magas szintű találkozóra. A vizit másfelől lehetőséget teremtett a teheráni vezetésnek arra is, hogy iraki szerepvállalását pozitívan tűntesse fel.

IRAKI KÁRTYA: MOZGÁSTÉR ÉS SZEREPJÁTÉK

S ha az iráni vezetés az iraki erőszak gázlángját nem is tudja elzárni, de felcsavarni mindenképpen képes lehet, amely a feszült amerikai-iráni viszonyrendszert figyelembe véve komoly ütőkártyát adhat a teheráni vezetés kezébe. Az iraki befolyás latba vetése ugyanis komoly tárgyalási potenciált és egyfajta mozgásteret jelenthet Iránnak a nukleáris programját övező kritikus helyzetben. Annak eshetősége pedig, hogy az Iszlám Köztársaság iraki kapcsolatait felhasználja a koalíciós erőkkel szemben, jelen esetben talán nagyobb elrettentő erőt képvisel, mint maga a nukleáris fegyverkezés.

A Libanonban már megszerzett tapasztalatok minden bizonnyal hasznosak lehetnek Irakban is, ahol a társadalom vallásilag szintén töredezett, és ahol a nagyszámú síita közösség történelmileg ugyanúgy kirekesztődött a hatalomból, mint a cédrusok országában. Az iráni elnök bagdadi látogatása ezért inkább az amerikai-iráni relációban bír jelentőséggel, mintsem az iraki-iráni viszonyban. Teherán az iraki kártyát Washingtonnal szemben bármikor kihasználhatja, most azonban úgy tűnik, hogy azt az amerikai-iráni konfliktusok kezelésére, de még inkább a kapcsolatok menedzselésére használja.

NUKLEÁRIS FIASKÓ, AVAGY GYŐZELEM?

Amíg Irán a bagdadi vizittel az iraki befolyását igyekezett nyomatékosítani, addig az Egyesült Államoknak sikerült a harmadik szankciócsomagot is megszavaztatnia az ENSZ Biztonsági Tanácsával, amely az első kettőhöz képest szigorúbb intézkedéseket tartalmaz az iráni nukleáris engedetlenségre válaszul. Az egybehangzó szavazás (Indonézia tartózkodott) kétségkívül az egységes nemzetközi álláspontot tükrözi, de Kína és Oroszország még könnyen kibújhatnak a gyakorlati megvalósítás alól, Washington olvasatában a szankciók pedig még mindig nem képviselnek kellő erőt.

Irán lehetőségei azonban folyamatosan szűkülnek. Valójában szó sincsen sikerről, hiába fogalmazott ekképpen a legfőbb vezető, Khamenei ajatollah. A vitatott nukleáris program folytatása mellett való elköteleződéssel a vezetés inkább erősnek igyekszik látszani, mintsem hogy pattanásig feszítse a húrt a nemzetközi közösséggel folytatott birkózásában. Mindez érthető, hiszen míg a forradalmat követő évek ideológiai lelkesültségében vállalható volt az elszigeteltség, addig napjainkban Irán számára ez egyet jelentene az öngyilkossággal.

ÜGYDÖNTŐ NÉPSZAVAZÁSRA KÉSZÜLVE IRÁNBAN

A teheráni vezetés határozottsága mögött inkább a hazai fejlemények állhatnak, nevezetesen az, hogy március 14-én parlamenti választásokat tartanak az Iszlám Köztársaságban, amelynek éppen a kampányfinisében járunk. Nem meglepő tehát, hogy valamennyi politikai erő igyekszik minden lehetőséget kihasználni a szavazatszerzés céljából. A választás pedig nem „csupán” a parlamenti helyek elosztásáról szól majd, hanem értékeli is majd egyben Ahmadinezsád hároméves munkáját. A választásnak tehát van tétje, még ha előre úgy is látszik, hogy a parlamenti helyek többségét a mérsékelt konzervatívok fogják megszerezni.

Amerikai-iráni kapcsolatok: Összegzés

Összegzés: „Egymás mellett elhaladó hajók?”

Az iráni nukleáris fejlesztések körül kibontakozó feszült helyzet ellenére a soron következő amerikai és iráni elnökválasztások fordulópontot eredményezhetnek az USA és Irán viszonyában. A történelmi tapasztalatokat szem előtt tartva azonban mégsem lehetünk túlzottan optimisták, hiszen a felek már eddig is számos hasonló lehetőséget tékozoltak el. Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság kapcsolatrendszerét találóan olyan hajókhoz lehetne hasonlítani, amelyek minden esetben az éjszaka sötét leple alatt keresztezik egymás útvonalát, és ütközés nélkül haladnak el egymás mellett. S valóban, amikor a teheráni vezetés keresi a kapcsolatok normalizálásának lehetőségét, az USA csöndben marad, netán rossz válaszreakciót fogalmaz meg, amikor pedig a washingtoni adminisztráció igyekszik párbeszédet kezdeményezni, akkor azt Irán utasítja el azonnal.

                                  

Most mégis úgy tűnik, hogy a bizalmatlanságon túllépve, a kapcsolatfelvételből származó előnyöket felismerve és mérlegelve, valóban sor kerülhet egyfajta megegyezésre Teherán és Washington között. Az iráni vezetés a viszony normalizálásának szándékát meglebegtetve, illetve az iraki síiták körében gyakorolt befolyását a rendteremtésre összpontosítva megtette a kezdő lépést. A labda tehát jelenleg az Egyesült Államok térfelén van, amely már szintén tett lépéseket a kapcsolatfelvétel érdekében, így például majd harminc év után kilátásba helyezte egy teheráni diplomáciai misszió felállítását. De vajon lesz-e olyan amerikai „kapitány”, aki megfogadja az árbockosárban ülő tanácsát, s még időben vissza tudja fordítani az amerikai vitorlást. Vagy az örökös bizalmatlanság csapdájába esve tovább folytatódik a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” több évtizedes birkózása?

Amerikai-iráni kapcsolatok: Elnökválasztás

Elnökválasztás itt és ott: újabb fordulópont?

Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság viszonyában az idén novemberben sorra kerülő amerikai, illetve a jövő év júniusában esedékes iráni elnökválasztás fontos mérföldkő lehet, adott esetben pedig a voksolások eredményei valós párbeszédet is eredményezhetnek a majd harminc éves amerikai-iráni szembenállásban.

Noha az amerikai elnökválasztás legfontosabb külpolitikai vitatémája kétségkívül Irak, de hasonlóan fontos kérdésnek számít Irán is. Az Iszlám Köztársaság központi jelentőségét felismerve most mind a demokraták, mind pedig a republikánusok a tárgyalások mellett törnek lándzsát, ám az elnökjelöltek által képviselt hangnemek igencsak eltérnek egymástól. A demokrata párti jelölt, Barack Obama a Teheránnal való tárgyalások előfeltételeit szűkítené, az ellentétek áthidalására pedig a „bekapcsolás” politikáját választaná, adott esetben pedig az iráni vezetéssel közvetlenül is hajlandó lenne leülni tárgyalni. Ezzel szemben a republikánus párti, John McCain a George W. Bush elnök által képviselt keményvonalas szemléletet igyekszik követni („maradjunk a megkezdett úton”), így például az Iránnal való kapcsolatfelvételt az urándúsítás leállításához és a közel-keleti békefolyamat elfogadásához köti.

Mit jelenthet mindez a jövőt illetően? A demokraták által képviselt külpolitikai váltásnak kétségkívül meglennének az előnyei, s az eddig követett elszigetelés politikájának kudarca miatt a szükségessége is. Bár az elnökválasztás nem oldja meg egy csapásra az iráni problémát, mint ahogyan kérdéses az is, hogy vajon mekkora mozgásteret enged majd az elnöknek az amerikai izraeli lobbi, de a demokrata párti győzelem esetén, a valós külpolitikai nyitás, paradigmaváltás eredményeként komoly változások kezdődhetnek az amerikai-iráni viszonyban. A republikánusok azonban kevésbé ilyen bizakodóak, az elhamarkodott kapcsolatfelvételt pedig meggondolatlan és veszélyes cselekedetnek tekintik, mivel álláspontjuk szerint a közvetlen amerikai-iráni találkozóból, nyilvánosságot nyerve a keményvonalas teheráni vezetés profitálhat a leginkább. Ezért részükről a későbbiekben, ha enyhébb mértékben is, de a nyomásgyakorlás és az „erővel való” politizálás folytatódása várható.

A novemberi amerikai elnökválasztásig hátralevő hónapokban azonban még sok minden történhet, ami hatással lehet a voksolás végeredményére. Így a belpolitikai események mellett az iráni vezetés magatartása és tevékenysége játszik döntő szerepet, s mint egykoron, most is könnyen meglehet, hogy az iráni fejlemények befolyásolják majd, hogy ki kerülhet az amerikai elnöki székbe. Amennyiben Teherán önmérsékletet tanúsít, úgy kedvező irányba terelheti az amerikai külpolitikát, ellenkező esetben azonban a viszony tovább romolhat. Az elnökválasztás kimenetelét másfelől a közel-keleti események befolyásolhatják döntően. Így többek között az iráni nukleáris létesítmények ellen irányuló izraeli katonai csapás, amelynek eshetősége a tavaly decemberi amerikai hírszerzési jelentés óta jelentősen növekedett. Izrael ugyanis attól tart, hogy az USA titokban megegyezik majd Iránnal, ezért ha veszélyben érzi magát, akár önállóan is lépni fog, mindez pedig egy újabb háborúpárti amerikai elnök megválasztását eredményezné.

Mindent összevetve feszült három hónap elé nézünk, amely azonban akár az amerikai-iráni viszony normalizálódásához is elvezethet. Ehhez persze nem elég csupán az elnökválasztási siker, hanem az egész politikai döntéshozatal és a különféle érdekcsoportok egységes támogatása is szükségeltetik. A Barack Obama által megfogalmazott nézőpont mindazonáltal úgy tűnik, hogy már most befolyást gyakorol az amerikai külpolitikára: az elmúlt hetekben egyfelől amerikai-iráni dialógus kezdődött, másfelől pedig Washington időkeretet határozott meg az iraki kivonulást illetően. Mindezek fényében sokan gondolják úgy, hogy demokrata győzelem esetén valóban megvan annak az esélye, hogy az erőn alapuló politizálást a közeljövőben felelősségteljesebb és igazságosabb amerikai külpolitika váltja majd fel, amely – nem számolva egy esetleges izraeli megelőző csapással – pozitívan befolyásolhatja az iráni belpolitikai folyamatokat, és a politikai frakciók közötti küzdelmeket is.

A békülékeny amerikai politikának persze továbbra is megvan az a veszélye, hogy Iránban a nyitási szándékot félreértelmezik, de a jelenlegi körülmények között mégis úgy tűnik, hogy a teheráni vezetés valóban hajlandó a kiegyezésre. Egyfelől, mert az amerikai fegyverek és a nemzetközi szankciók gyűrűjében veszélyeztetve érzi a hatalmát, másfelől pedig, mert a közel-keleti és világpolitikai folyamatoknak köszönhetően olyan alkupozícióban találja magát, ahonnan alakíthatja és formálhatja az esetleges amerikai-iráni kapcsolatfelvételt. Annak eshetősége pedig, hogy az Iszlám Köztársaság iraki és afganisztáni kapcsolatait felhasználja a koalíciós erőkkel szemben, jelen esetben talán nagyobb zsarolási potenciált képvisel, mint maga a nukleáris fegyverkezés. De mit is akar Irán valójában? Nos mindenek előtt azt, hogy az Egyesült Államok fogadja el az iszlám köztársaság rendszerét, és ennek megfelelően tegyen le a rendszerváltoztató törekvésekről, valamint hogy Washington ismerje el és vegye figyelembe a perzsa állam regionális hatalmiságát, így például vonja be a helyi konfliktusok kezelésébe és megoldásába. Amennyiben ezek a feltételek teljesülnek, úgy iráni részről biztosan nem lesz akadálya a kapcsolatok újrafelvételének.

Az iráni elnökválasztásra ugyan csak jövő júniusban kerül majd sor, Mahmud Ahmadinezsádnak viszont már most számos kihívója akad, a politikai paletta szinte valamennyi spektrumából. Az iráni hatalmi eliten belül ugyanis egyre inkább növekszik azoknak a száma, akik elégedetlenek a jelenlegi köztársasági elnök populista politikájával, gazdasági melléfogásaival, illetve az országot elszigetelő külpolitikájával. Mindezt egyértelműen bizonyította a tavasszal megrendezett iráni törvényhozási választás, amelyet ugyan a konzervatívok nyertek meg, de az új parlamentben az elnök kritikusai és a reformista képviselők is fontos pozíciókat szereztek. A tekintélyes házelnöki tisztséget például Ali Laridzsáni, a jelenlegi elnök egyik legfőbb riválisa nyerte el. Az iráni elnökválasztást követően pedig meglehet, hogy Teheránban is egyfajta pragmatikus váltásra kerül sor, és olyan személy kerül az elnöki székbe, akivel már Washington is szívesen fog leülni tárgyalni. A republikánusok sikere esetén azonban nem sok minden fog változni, ellenkezőleg, folytatódni fog a már több évtizede tartó retorikai háborúk és „áttételezett konfliktusok” sorozata.

Amerikai-iráni kapcsolatok: Merre tovább?

Merre tovább? Háború, kiegyezés, vagy megbékélés?

Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság viszonya a 21. század hajnalán, még a részleges iraki kapcsolatfelvétel ellenére is, igencsak ellenséges. Washington a térség destabilizálásával, a terrorizmus támogatásával, valamint nukleáris fegyverkezéssel vádolja Iránt, mindeközben Teherán az ország köré font amerikai katonai gyűrűben hatalmát félti, és az Egyesült Államok gazdasági és politikai érdekeit szolgáló közel-keleti neokolonializmusról beszél. A felek közötti antagonizmus egyértelmű, de az már kevésbé, hogy ez az ellentét hogyan s miként alakul majd a közeljövőben. Egyfelől számolhatunk katonai konfliktussal, amelynek eszkalálódásával tovább növekedhet a Közel-Kelet konfliktusossága. Másfelől azonban a patthelyzet elfogadása és az érdekazonosság felismerése – mint ahogyan azt már korábban is láthattuk – rövid távú kiegyezést, adott esetben pedig akár hosszú távú megbékélést is eredményezhet a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” viszonyában.

A fegyveres konfliktus kirobbanása elsősorban a vitatott iráni atomprogram folytatódásától függ, valamint attól, hogy Irán mikor lépi át a „nukleáris határt”, ahonnan már nincs visszaút. Az amerikai-iráni viszony elmérgesedését eredményezheti továbbá az is, ha Washington kézzelfogható jelét találja annak, hogy Irán valóban destruktív szándékkal avatkozik be Afganisztán és Irak belügyeibe. Ennek a konfrontációnak azonban számos negatív és kontra-produktív következménye lenne: 1.) A nukleáris létesítmények elleni támadással nem lehet a kiterjedt iráni atomprogramot felszámolni, mint ahogyan a perzsa nacionalizmus által fűtött nukleáris törekvéseknek sem lehet megállást parancsolni, ráadásul a katonai agressziót követően csak felgyorsulnának a nukleáris fegyver kifejlesztésére irányuló iráni próbálkozások. 2.) Az amerikai hadi potenciál kétségkívül felülmúlja az iráni katonai képességeket, de az ország nagysága és földrajzi elhelyezkedése, még inkább a forradalmi vezetés regionális kapcsolatrendszere olyan lehetőségeket jelentenek, amelyekkel élve Teherán gazdasági és stratégiai bizonytalanságot okozhat, és ezzel megnehezítheti az Egyesült Államok dolgát. 3.) A katonai akció végül egyfajta egységet teremtene Iránban, aminek részeként a társadalom tekintélyes hányada a Mahmud Ahmadinezsád vezette kormányzat és politika mellett sorakozna fel, mindez pedig Irán radikalizálódását eredményezné.

Az Irán elleni katonai csapás még mindig napirenden van, de a lehetséges következményeket számba véve az amerikai adminisztráció csak a legvégső esetben szánhatja el magát a fegyveres fellépésre. Ehelyett a washingtoni vezetés egyfajta hidegháborús stratégiával kísérli meg elszigetelni az Iszlám Köztársaságot: egyfelől retorikai hadjáratot folytat a „gonosz birodalma” ellen, másfelől pedig széles szövetséget épít ki vele szemben. Washington a jól bevált kelet-európai taktikát is igyekszik latba vetni, az amerikai kormányzat majd 75 millió dollárt különített el az iráni rendszerváltás támogatására, illetve a demokratikus átalakulás népszerűsítésére. Az utóbbi időszakban pedig megemelték a titkos hadműveletekre fordított összegek mértékét, és egyre nagyobb támogatásban részesültek a különböző iráni ellenzéki mozgalmak is. Az iráni lakosság körében bár akadnak olyanok, akik pártfogolnák a külföldi intervenciót, de az öntudatos és nacionalista perzsák körében még mindig többen vannak azok, akik elutasítják az amerikaiak teheráni rendszerváltoztató beavatkozását. Iránban egyre inkább fokozódik a forradalmi vezetéssel szembeni társadalmi elégedetlenség, az Iszlám Köztársaság rendszere azonban – politikai (pl. Őrök Tanácsa), gazdasági (pl. Vallási Alapítványok), illetve katonai pilléreinek (pl. Forradalmi Gárda Csapatok) köszönhetően – továbbra is stabil lábakon áll. Emellett a „terrorizmus elleni háború” eredményeként átrajzolódott Közel-Keleten Irán olyan befolyásra tett szert, amelyet az Egyesült Államok már csak kevésbé képes békés úton ellensúlyozni. A „perzsa atomhatalom” jelentette fenyegetéssel szemben összehozott arab koalíció pedig a résztvevő országok érdekellentétét és rivalizálását figyelembe véve csupán időlegesen lehet életképes megoldás, amely ráadásul a síita-szunnita szembenállást kiélezve tovább növelheti a régió konfliktusosságát is.

Washingtonnak a hidegháborús taktikával sikerült térdre kényszerítenie a Szovjetuniót, Irán esetében azonban úgy tűnik, hogy nem fog működni ez a stratégia. Az Iszlám Köztársaságot egyelőre sem diplomáciai nyomásgyakorlással, sem nemzetközi szankciókkal, sem „helyettesített” háborúkkal nem lehet mérsékletre bírni, a közvetlen fegyveres konfrontáció pedig abszolút rossz ötletnek látszik. Az Egyesült Államoknak jelen esetben nincsen más lehetősége, mint leülni tárgyalni Iránnal, amely stabil és megkerülhetetlen szereplőnek bizonyul a Perzsa-öböl térségében. Az iraki rendteremtéshez ráadásul szüksége is van Washingtonnak Teheránra, amelynek kulturális és történelmi kapcsolatai révén komoly befolyása van az arab országban. S ha az iráni vezetés az iraki erőszak gázlángját nem is tudja elzárni, de felcsavarni mindenképpen képes lehet, amely a feszült amerikai-iráni viszonyt figyelembe véve komoly ütőkártyát adhat a teheráni vezetés kezébe. Az Egyesült Államoknak, mint ahogyan az már Kuba, Kína és Vietnám esetében bebizonyosodott, nem szabad elzárkóznia a tárgyalásoktól, hiszen azok, ha nem is működnek tökéletesen, de mindenképpen kifizetődőbbek lehetnek a katonai konfliktusnál. Az Iszlám köztársasággal való kiegyezésnek köszönhetően pedig nemcsak a nukleáris fenyegetésnek lehetne elejét venni (lásd Észak-Korea példáját), hanem a Közel-Kelet konfliktusait is könnyebben lehetne orvosolni. Kérdéses azonban, hogy van-e olyan politikai erő Washingtonban, amely hajlandó lenne meglépni ezt, az amerikai-iráni viszony rendezésére irányuló merész lépést, mint ahogyan az is, hogy miként reagálna Teherán az amerikai külpolitikai nyitásra.

Mahmud Ahmadinezsád retorikája kétségkívül tükrözi azon aggodalmakat, amelyeket az amerikai katonai csapás jelenthet az Iszlám Köztársaság számára, de a pragmatizmus a háborús hangnem és a kardcsörtető magatartás ellenére is jelen van Iránban, amelynek forradalmi elitje ráadásul közel sem olyan egységes, mint ahogyan azt első pillantásra gondolnánk. Az iráni társadalmat és politikát a mély tagolódás jellemzi a perzsa nacionalizmus és az iszlám, a modernizálás és a kulturális erkölcsi szigor, a gazdasági hatékonyság és a szociális igazságosság tekintetében. Emellett a frakcióharcoknak mindig fontos tárgya volt a külpolitika is, különösképpen pedig a „Nagy Sátánnal” való kapcsolatok alakulása. Nincs ez most sem másként. Az Amerika-ellenesség forradalmi dogmája ugyan továbbra is érvényben van, de az ország bekerítettségét érezvén egyre többen vetik fel a viszony normalizálásának szükségességét, még mielőtt túlságosan késő lenne. Az iráni politikának ugyanis a folyamatos harcok mellett sajátos jellemzője az is, hogy a politikai elit a veszélyes pillanatokban, amikor hatalmát veszélyeztetve érzi, zárja sorait és igyekszik egységesen fellépni, attól függetlenül, hogy kinek milyen a pártállása.

Teherán befolyása egyértelműen növekedett az elmúlt évek közel-keleti rendszerváltásait követően, az olajárak emelkedése folytán pedig több tekintetben az önbizalmát is visszanyerte a forradalmi vezetés. Az iráni adminisztráció a kínálkozó lehetőségeket kihasználva szeretné regionális hatalmiságát elfogadtatni Washingtonnal, mindazonáltal tisztában van azzal, hogy a túlzottan nagy és rendkívül gyorsan megszerzett hatalom komoly veszélyeket rejthet magában, ezért igyekszik is önmérsékletet tanúsítani mind Irakban, mind pedig Afganisztánban. Az iráni nukleáris engedetlenség kapcsán elfogadott szankciók egyelőre nem okoznak komolyabb problémát, kérdéses azonban, hogy a Teheránhoz gazdaságilag és politikailag kötődő Peking és Moszkva – előbbi kőolajat, földgázt vesz, és egyre többet fektet be Iránban, utóbbi pedig nemcsak nukleáris know-how-t és fegyvereket ad át, hanem egyfajta USA-ellenes frontot is alkot az Iszlám Köztársasággal – meddig tudja obstruálni a komolyabb büntetések elfogadását. Az elszigeteltségből a keleti kapcsolatrendszer (Kína és India) és az Oroszországgal való partnerség kiutat jelenthet ugyan az Iránnak, de a gazdasági és technológiai fejlődéshez mégiscsak szüksége van a nyugati kapcsolatok normalizálására, főleg ha ténylegesen szeretne bekapcsolódni a világgazdasági vérkeringésbe. A mérséklődésre pedig már csak azért is szükség van, mert anélkül aligha képzelhető el az ország Világkereskedelmi Szervezethez való csatlakozása, valamint a jövedelmező közép-ázsiai földgáz és kőolajvezeték játszmában való részvétele. Szó, ami szó, úgy tűnik, hogy az iráni politikai elit nagy részének esze ágában sincsen visszatérni az 1980-as évek önelszigetelő politikájához.

Az USA és Irán kapcsolatát alapvetően továbbra is a szembenállás határozza meg, s bár az iráni nukleáris engedetlenség miatt egyre feszültebb a helyzet, valójában azonban egyik félnek sem áll érdekében a katonai konfrontáció kirobbantása. Éppen ezért a teheráni és a washingtoni vezetés is igyekszik nyitva hagyni a kiskapukat az esetleges megállapodás érdekében, amelynek megvalósulása az érdekazonosság felismerése, illetve kihasználása, valamint az egyes külpolitikákban bekövetkező mérséklődések esetén egyáltalán nem látszik elképzelhetetlennek. A kapcsolatok normalizálódása a regionális és nemzetközi folyamatok alakulása mellett most leginkább attól függ, hogy vajon lesz-e Washingtonban őrségváltás a novemberi választásokat követően.

Amerikai-iráni kapcsolatok: Fordulópontok

Történelmi fordulópontok az amerikai-iráni viszonyrendszerben

Ahhoz hogy megértsük, miként alakulhatott ki Teherán és Washington barátságosnak csöppet sem nevezhető kapcsolata, azokat a történelmi fordulópontokat kell szemrevételeznünk, amelyek napjaikig vízválasztó eseményeknek számítanak, és amelyek még mindig meghatározzák a másikról kialakított vélekedésüket. Hiszen az egyes történelmi sérelmek kapcsán szerzett keserű tapasztalatok, illetve a belőlük levont következtetések azok, amelyek a „bizalmatlanság téglafalát” felhúzva, teljes mértékben ellehetetlenítik a felek közötti megbékélést. Ennek megfelelően a több mint ötven évre visszanyúló amerikai-iráni kapcsolatrendszerben a következő eseményeket kell górcső alá vennünk: 1.) a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszadek elleni puccsot; 2.) a túszul ejtett amerikai diplomaták kálváriáját; 3.) az iraki-iráni háború alatt kötött titkos fegyvereladási ügyleteket; 4.) a Mohammed Khátemi elnök által kezdeményezett civilizációk közti párbeszédet; valamint 5.) az Egyesült Államokat ért terrortámadást követően kibontakozó „terrorizmus elleni háborút”.

1.) Moszadek-affér (1953)
 

Az iráni nacionalizmus második világháború utáni szárnybontogatásának eredményeként került hatalomra a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszadek miniszterelnök, és az őt támogató Nemzeti Front, amely egyfelől igyekezett újraformálni az iráni politikai és társadalmi berendezkedést, másfelől pedig kísérletet tett arra, hogy visszaszerezze az ország nyersanyagkincse fölötti ellenőrzést. Az iráni olajipar államosítása (1951) kapcsán azonban komoly nemzetközi konfliktus bontakozott ki: London a magántulajdon sérelmére hivatkozott, míg Teherán az ország természeti kincsei feletti rendelkezés jogos követelésének adott hangot, a válságban pedig az Egyesült Államok igyekezett közvetíteni, majd Dwight D. Eisenhower elnök hivatalba lépését, illetve Moszadek támogatottságának csökkenését követően London és Washington 1953-ban a titkos katonai akció mellett döntött.

Az Egyesült Államokat több tényező is motiválhatta a döntésben, így például a Szovjetunió és a kommunista ideológia feltartóztatása, vagy éppenséggel a hatalmas iráni olajvagyon, illetve a britek pozícióinak megkaparintása. S bár Moszadek csöppet sem szimpatizált a kommunista ideológiával, kormánya mégis a hidegháborús versengésnek esett áldozatul. A „zéró végösszegű játékban” az iráni nacionalistáknak, akárcsak más – a harmadik világbeli – nacionalista mozgalmaknak, nem sok esélyük volt a sikerre. Az Ajax-hadművelet, amelynek keretében megdöntötték Moszadek baloldali kormányát, a legsikeresebb CIA puccsként vonult be a történelembe, s ezt követően az amerikai titkosszolgálat bátran vetette bele magát a világ más tájain is hasonló rejtett akciókba. 

A puccs eredményeként Mohamed Reza Pahlavi visszatért a száműzetéséből, és ezzel megkezdődött az abszolút monarchia kiépülése is, amihez az Egyesült Államok nyújtott hathatós támogatást. Mindez évtizedekkel vetette vissza az iráni demokratizálódás folyamatát, de ugyanakkor előre jelezte az iráni politika radikalizálódást is, amelynek vezető erejévé az elkövetkezendő években a síita egyház vált, mivel szervezettségénél és történelmi tradíciójánál fogva képes volt összefogni a sahhal szembeni tömegmozgalmat. Még ennél is fontosabb, hogy a Moszadek elleni akcióval leomlott az a nimbusz, amely az Egyesült Államokat övezte Iránban. Ezt követően Amerikára már nem mint a demokrácia élharcosára, illetve a szovjet machinációkkal és a brit imperializmussal szembeni megbízható partnerre tekintettek, hanem mint az elnyomó rendszerek támogatójára, külső agresszorra, amely önös érdekeitől vezérelve beavatkozott egy szuverén ország belügyeibe. Az Egyesült Államokkal szembeni gyanakvás ezután döntően határozza majd meg az iráni külpolitikai gondolkodást.

2.) Teheráni túszdráma (1979)

Az amerikai-iráni drámában hamarosan Washingtonnak is meg kellett tanulnia a leckét. 1979 novemberében, a sah kiadatását követelve, radikális diákok foglalták el az Egyesült Államok teheráni nagykövetségének épületét, és az ott dolgozó diplomatákat 444 napra túszul ejtették. Az amerikai média által felkapott témával a Carter adminisztráció nem tudott mit kezdeni: előbb gazdasági szankciókat hirdetett, majd katonai mentőakciót szervezett, de egyik sem hozott eredményt. A Vietnám-szindróma ismétlődött meg: az USA távoli konfliktusba keveredett, és megint legyőzetett, nem tudott hathatós választ megfogalmazni a túsz-válság feloldására. A megerősödött iráni vallási vezetést végül az iraki-iráni háború kirobbanása, illetve elhúzódása kényszerítette a megegyezésre, s a túszok szabadon engedésére.

A forradalmat vezető Khomeini ajatollah számára a túszdráma kettős célt szolgált. Egyfelől lehetőséget teremtett a belső ellenzékével való leszámolásra, a követségen talált terhelő bizonyítékokat követően valóságos csillaghullásra került sor a politikai eliten belül. De a túszügynek köszönhetően nemcsak reakciós ellenfeleiket járathatták le, hanem sikeresen mozgósíthatták a lakosságot, és egyben konszolidálhatták a hatalmukat is. Másfelől pedig megelőző csapást mérhettek Amerikára, amelyről úgy gondolták, hogy biztosan be fog avatkozni az iráni forradalom végkimenetelébe, s nem fogja hagyni a stratégiai fontosságú ország kiválását az amerikai támaszpontrendszerből. A túszejtéssel pedig komoly vereséget mérhettek a népszerűtlen Carter elnökre is. Khomeini ajatollah azonban elszámította magát, mert Ronald Reagannel a határozott erőpolitika kerekedett felül az USA-ban.

Az amerikai túszdrámát Iránban sikerként könyvelték el, és rövid távon valóban hozzájárult az iszlám köztársaság rendszerének megszilárdulásához, de hosszú távon elvetette az ellenségeskedés magját az Egyesült Államokban, annak közvéleményében és kormányzatában egyaránt. Amíg az irániak számára az 1953-as puccs jelentett törést az USA-val való kapcsolatban, addig az 1979-es teheráni túszdráma az amerikai fejekben hagyott mély nyomokat. A túszejtés eredményeként az Egyesült Államok is felépítette a bizalmatlanság áthatolhatatlannak tűnő falát. A teheráni túszdráma személyes története volt megannyi ártatlan sors tragédiájának, amelyeknek hatására Iránról, a „vallási fanatikusok országa” kollektív élmény alakult ki az USA-ban. A mentőakció sikertelenségét követően az amerikai katonai vezérkarban pedig azóta is sokszor elhangzott már: „Nem kell nekünk még egy Teherán!”

3.) Irán-Kontra ügy (1984)

A teheráni túszdrámát követően állandósult az ellenségesség Teherán és Washington között. Miután az álláspontok mindkét oldalon megkeményedtek, a megbékélés lehetetlennek bizonyult. Az iraki-iráni háború elhúzódása, illetve a libanoni polgárháború eszkalálódása azonban a legélesebb szembenállás idején is titkos együttműködést eredményezett a felek között, amely „Irán-Kontra ügy” néven rögzült a köztudatban. Az Egyesült Államok kormánya kongresszusi tiltás ellenére titokban fegyvereket adott el Iránnak, az üzletből befolyt pénzekből pedig a nicaraguai kontrákat, a baloldali Sandinista rendszer ellenzékét támogatták. A közvetítő szerepet a biztonsági megfontolásai által vezérelt Izrael vállalta.

Washington számára az iraki-iráni konfliktus valóságos főnyeremény volt, hiszen abban egymást gyengítette a két regionális főszereplő. A reagani vezetés minden eszközzel igyekezett meggátolni az iszlamista erők térnyerését, ezért a háborúban Irakot támogatta Iránnal szemben. A Libanonban túszul ejtett amerikai katonák és diplomaták kiszabadításának igénye azonban szükségessé, a teheráni vezetés által kínált pénzösszeg pedig vonzóvá is tette Washington számára a titkos megegyezést. Iráni részről az Irakkal vívott háború megpróbáltatásai vezettek a kapcsolatfelvételhez. Az elképesztő gazdasági nehézségek, a társadalmi tömegtámogatás elapadása, illetve a fegyverzeti alkatrészek utánpótlásának szüksége együttesen késztette megegyezésre a forradalom vezetőjét. Mindazonáltal az üzlet annyira jól sikeredett, hogy Teherán ezt követően több ízben is megpróbálkozott a túszok jelentette ütőkártya kihasználásával Libanonban.

A titkos megállapodást ugyan mindkét oldalon a pragmatizmus eredményezte, mindez azonban az amerikai-iráni kapcsolatokon semmit sem változtatott, sőt a skandalum napvilágra kerülését követően csak még inkább erősödtek a korábban megfogalmazott sztereotípiák. Az USA-ban lejáratódott a Reagan vezette kormányzat, az amerikai külpolitika pedig óvatosabbá vált. Ezután már senki sem mert új és merész Irán-politikával előállni. Az iráni mérsékeltekbe vetett hit megrendült, Washington  pedig azóta is gyanakvással figyeli a pragmatisták ténykedését az Iszlám Köztársaságban. Az Irán-Kontra ügy nem hagyta érintetlenül az iráni belpolitikát sem, ahol a „Nagy Sátánnal” való kapcsolat-felvétel komoly frakcióharcokat eredményezett. S bár az ajatollah halálát követően a mérsékeltek kerültek vezető pozícióba, az Egyesült Államokkal való kiegyezésre azonban a konzervatív elutasítás miatt mégsem kerülhetett sor, a botrány ugyanis újabb hivatkozási alapot jelentett a számukra: „Washingtonban nem lehet megbízni”.

 

4.) Civilizációk párbeszéde (1997)

A reformista Mohammed Khátemi sikere az 1997-es elnökválasztáson új fejezetet nyitott az iszlám köztársaság történetében. A korábbi évek önelszigetelő magatartásával, a „se nem Kelet, se nem Nyugat” külpolitikával szakítva, a teheráni vezetés végleg nyitott kifelé: meghirdette a „civilizációk párbeszédének” programját, amelynek alapjául az együttműködés, a kölcsönös függőség, a nemzetközi normák elfogadása, a szomszédok tiszteletben tartása, valamint a dialógus szükségessége szolgált. Khátemi elnök, az addigi legkomolyabb kihívást intézve a forradalmi ideológia ellen, kezdeményezte a kapcsolatok normalizálását a „Nagy Sátánnal”. A CNN hírtelevíziónak 1998 januárjában adott interjújában az Egyesült Államok és Irán közötti párbeszédre hívott fel.

Az iráni békülékenységnek a hátterében elsősorban az a felismerés állt, hogy nem dacolhatnak tovább a hidegháború lezárulta után globális hatalommá vált Egyesült Államokkal, valamint hogy az ország gazdasági és technológiai fejlődéséhez elengedhetetlen a Nyugattal való kapcsolatok felvétele és elmélyítése. Mindehhez megvolt a társadalmi támogató bázis is, miután a lakosság döntő részét kitevő fiataloknak már nem igen voltak forradalmi emlékeik, mindennapi életükre pedig egyre inkább a globalizáció kezdett el hatást gyakorolni. Az iráni nyitás pedig a washingtoni vezetést is politikájának újragondolására késztette, hiszen az adott körülmények között (pl. az Európai Unió által követett „kritikus párbeszédnek”, az arab államokkal való kapcsolatok javulásának, és Oroszország „stratégiai partnerségének” köszönhetően) már nem tűnt folytathatónak az Irán elszigetelésére irányuló politika. Megfogalmazódott a kérdés: hogy ki kit tart vissza, hogyan és meddig?

A civilizációk párbeszéde” mindenképpen elindított egyfajta közeledést az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság között, de a szimbolikus gesztusokon (pl. a birkózó-diplomácia) túl mégsem történt érdemleges változás a viszonyukban. Egyrészt, mert a sajátos, kettős felépítményű iráni hatalmi rendszerben, a valós döntéshozatali pozícióval bíró konzervatívok még mindig elutasították a „Nagy Sátánnal” való kiegyezést. Másrészt pedig, mivel a Bill Clinton vezette adminisztráció továbbra is bizalmatlankodva figyelte az iráni mérsékelteket, és bár végül elmozdult a hagyományos „féken tartás politikájától”, de csak kis lépéseket tett, és túlságosan későn. A korábban megfogalmazott amerikai vádak (pl. a közel-keleti terrorizmus támogatása) és szankciók (pl. az iráni-líbiai szankciótörvény) érvényben maradása miatt az iráni álláspont újból megkeményedett.

5.) Terrorizmus elleni háború (2001-)

A Clinton-adminisztráció képtelen volt időszerű és hatásos választ adni az iráni külpolitikai nyitásra, de az elszalasztott lehetőséget követően a 2001. szeptember 11-ei tragédia újabb alkalmat kínált arra, hogy Teherán és Washington megkísérelje rendezni ellenséges viszonyát. Irán kapva-kapott a lehetőségen, és igyekezett megszabadulni a korábban nem minden ok nélkül ráaggatott „rosszfiú” címkétől. Ugyan nem lett tagja a „terrorizmus elleni” koalíciónak, de közvetve mégis szerepet vállalt a háború első, Afganisztán elleni felvonásában. A szélsőséges tálib mozgalommal való szembenállás ugyanis azonos oldalra állította a feleket, ami a háború alatt számos titkos megállapodást, a harcokat követően pedig több sikeres együttműködést is produkált. Teherán konstruktív fellépése azonban csak időlegesen terelhette el a figyelmet az Iszlám Köztársaság terrorista priuszáról, a George W. Bush vezette adminisztráció kardcsörtető magatartásával – Iránnak a „gonosz tengelyéhez” sorolásával –  a korábbi évek erőskezű, elszigetelő Irán-politikáját hozta vissza a gyakorlatba.

A terrortámadást követően az amerikai külpolitika jelentősen megváltozott. Az óvatos realista politikát és a multilaterális konfliktuskezelést felváltotta az idealista politizálás és az önállóan, önerőből történő cselekvés. A diplomáciai nyomásgyakorlást és a fegyveres elrettentést elutasítva a megelőző csapásra helyeződött a hangsúly. A külpolitikai döntéshozatali pozíciókat uraló republikánus neokonzervatívok gondolkodásmódja érvényesült, amely a reagani évekhez hasonlóan a határozott fellépést tekintette az egyedüli járható útnak. A fenyegetést azonban ezúttal már nem a kommunista terjeszkedés, hanem a nemzetközi terrorizmus és az iszlám radikalizmus jelentette számukra. A biztonság garanciáját pedig a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásában, illetve a demokratikus rendszerek és értékek elterjesztésében látták. Az új környezetben Irán már nem problémaként jelent meg, amit menedzselni kell, hanem mint radikális és kellemetlen rezsim, amelyet minden erővel meg kell dönteni.

A 2001-es amerikai eseményeket követően Teherán igyekezett kihasználni a kínálkozó alkalmat, hogy normalizálja viszonyát Washingtonnal, a megtett lépések azonban kevésnek bizonyultak. Az Egyesült Államok külpolitikai irányváltása pedig nem hagyta érintetlenül az iráni politikai folyamatokat sem. A terrorizmus elleni háború kétségkívül kedvező fejleményekkel szolgált Irán számára, de ugyanakkor komoly biztonsági fenyegetést is eredményezett. Az afganisztáni harcoknak, majd még inkább az iraki intervenciónak köszönhetően amerikai katonai gyűrű formálódott az ország határai mentén, ezáltal pedig az addig távoli fenyegetésnek tűnő washingtoni rezsimváltási törekvések kellemetlen közelségbe kerültek. Az éles amerikai retorikára válaszul Iránban előbb egységes elutasítás fogalmazódott meg, majd a parlamenti és elnökválasztásokat követően konzervatív visszarendeződésre került sor. Mahmud Ahmadinezsád személyével pedig ideologikus politika körvonalazódott Teheránban is. A külső fenyegetések nyomán az iráni hangnem élesedett, a hangsúly pedig a tárgyalás helyett az ellenség elrettentésre helyeződött (pl. a nukleáris fejlesztések esetében).

A 2001-el kínálkozó lehetőség tehát kihasználatlan maradt, az amerikai-iráni kapcsolatok pedig az azóta eltelt időszakban nem hogy javultak volna, hanem éppen hogy romlottak. Washingtonban és Teheránban egyaránt rögzült az elutasítás politikája, ami az időleges együttműködés (pl. földrengés-diplomácia) mellett továbbra is ellehetetlenítette az amerikai-iráni viszony normalizálását. A jelenlegi amerikai és iráni vezetést és retorikát szemlélve pedig úgy tűnik, mintha két fundamentalizmus (iszlám és protestáns) versengene egymással, amelyek egyaránt fekete-fehérben szemlélik a világot, és amelyek csak a saját álláspontjukat látják helytállónak. A kérdés csupán az, hogy vajon ez a rivalizálás eredményezhet-e a felek között fegyveres konfliktust, netán egyfajta hidegháborús versengést, vagy pediglen végül mégis az egyes oldalakon megfogalmazódó észérvek diadalmaskodnak?

Amerikai-iráni kapcsolatok: Bevezető

Lehetséges-e kitörni a bizalmatlanság csapdájából?

Washington és Teherán, vagy ahogyan egymást címkézik, a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli”, idestova több mint 28 esztendeje feszül egymásnak és mellőz mindenfajta hivatalos párbeszédet. Irak kapcsán ugyan sort kerítettek már nagyköveti szintű találkozóra, de a diplomáciai kapcsolatfelvétel mind a mai napig várat magára. Az amerikai-iráni kapcsolatrendszerre jellemző gyanakváson nem sikerült túllépni, sőt a vitatott iráni nukleáris program miatt a fegyveres konfrontáció eshetősége sem zárható ki a jövőben. Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság közötti viszony most legalább olyan fagyosnak tűnik, mint amilyen annak idején 1979 novemberében, a teheráni túszdrámakor volt.

Irán és az Egyesült Államok kapcsolata azonban korántsem csak antagonizmusok sorozata, hiszen viszonyuknak a retorikai hadviselés és a kölcsönös gyűlölködés mellett több ízben jellemzője volt a pragmatikus megegyezés és a titkos együttműködés is. S mindez, a látványos szembenállás és a kardcsörtető magatartás ellenére, napjainkban is megfigyelhető a két fél kapcsolatában. Teherán és Washington egyfelől konfrontálódik az iráni nukleáris program és a közel-keleti békefolyamat tekintetében, másfelől azonban együtt is működik olyan létfontosságú kérdésekben, mint például az afganisztáni újjáépítés, illetve a kábítószer-kereskedelem ellen folytatott mindennapos küzdelem.