Nukleáris patthelyzet?

MÍTOSZOK AZ IRÁNI NUKLEÁRIS PROGRAMRÓL

Az iráni atomprogram már lassan egy évtizede áll a nemzetközi figyelem középpontjában, de ezen idő alatt mégsem kerültünk közelebb a probléma megoldásához. Sőt a teheráni vezetés engedetlensége és határozottsága, valamint a nemzetközi közösség gyengesége és tehetetlensége egyfajta patthelyzetet eredményezett. A nukleáris állóháború feloldására számos forgatókönyv létezik, de korántsem biztos, hogy azok bármelyike is megoldaná az iráni válságot. A jövőbeli stratégia ugyanis csak akkor lehet igazán eredményes, ha megszabadulunk az iráni atomprogramot övező mítoszoktól és sztereotípiáktól.

VAJON MIKOR KÉSZÜL EL AZ IRÁNI ATOMBOMBA?

Manapság legfőképpen az amerikai és izraeli héják ismételgetik, hogy kifutunk az időből, s hogy Irán napról napra egyre közelebb kerül az atomfegyver előállításához. De vajon tényleg karnyújtásnyira lenne az iráni nukleáris áttörés? Aligha, hiszen atomfegyvert nem olyan könnyű összeeszkábálni. S noha Ahmadinezsád elnök folyamatosan nukleáris sikerekről beszél, de a jelenlegi fejlettségi szint mellett az urándúsítás, majd a szükséges átalakítás minimum egy évbe is beletelik, ami az időközben felmerülő technológiai korlátok és akadályok miatt akár három évig is elhúzódhat. Ezt követően pedig további öt esztendőre is szükség lehet (így például a tesztelésekhez) míg Irán valóban képes lesz egy „hirosimai” atombombát előállítani, s azt egy ballisztikus rakétára felszerelni. Mindez azt jelenti, hogy egyhamar nem lesz sikeresen bevethető perzsa bomba. Az iráni nukleáris program vontatottságát pedig jól példázza a buseri atomerőmű, amelynek ünnepélyes megnyitója évről-évre csúszik. Az Oroszország segítségével zajló építkezéseket ugyanis több technológiai akadály és gazdasági nehézség is hátráltatja. Nem beszélve a június óta tartó belpolitikai forrongásról és éleződő frakcióharcokról, amelyek tovább lassíthatják az iráni nukleáris döntéshozatali folyamatot.

EREDMÉNYES LEHET-E A KATONAI MEGELŐZŐ CSAPÁS?

A keményvonalas táborban hangzik el szintén, hogy Iránt fegyverrel kellene jobb belátásra bírni, mivel a teheráni vezetés nem ért másból, csak az erőpolitikából. Csakhogy egy esetleges bombázás nem vetne véget az iráni nukleáris engedetlenségnek, sőt a külső agresszió csak még eltökéltebbé tenné a rezsimet, amely ezt követően már nyíltan és fokozott erőbedobással törekedne a katonai potenciál kiépítésére. Ráadásul mindez a nemzet egységes csatasorba állásához, és a radikálisok hatalmának megszilárdulásához vezetne. A nukleáris létesítmények pedig olyannyira szétszórtan és védetten helyezkednek el az ország területén, hogy azokat aligha lehetne egyetlen csapással felszámolni. A több hetes légi bombázás kivitelezése ugyan lehetséges és a technikai feltételek is adottak, de a katonai akció minden bizonnyal komoly veszteségekkel járna. Irán mindenképpen válaszcsapást mérne az amerikai és izraeli érdekeltségekre, s bár konvencionális fegyverzete kevésnek bizonyulhat, a közel-keleti szövetségesi hálózatát felhasználva mégis komoly bizonytalanságot kelthet a térségben. A megelőző csapás pedig nem csupán az iráni atomprogram ellenőrzését és felügyeletét tenné lehetetlenné a jövőben, hanem súlyos károkat eredményezne a nemzetközi nukleáris non-proliferációs rendszerben. S ki tudja, talán az iráni ügy ezt követően nagyobb támogatást és szimpátiát kapna a szélesebb – különösen az iszlám – világban is.

S MI A HELYZET A SZIGORÚBB SZANKCIÓK ELFOGADÁSÁVAL?

A katonai fellépéssel szemben a szankciópolitika nyújthat sikeres alternatívát, gondolják sokan a másik táborban. S noha a gazdasági jellegű büntetőintézkedések valóban okozhatnak némi fejfájást Teheránnak, azok alapjaiban mégsem fogják megváltoztatni a legfőbb vezetés gondolkodását és a magatartását. A szankcionálás ugyanis csak akkor lehet sikeres, ha kicsiny és a külvilágtól erősen függő országról van szó. Irán viszont nem ilyen: egyfelől népes lakossággal bír, amelyet fűt a perzsa nacionalizmus és büszkeség, másfelől pedig fontos természeti kincsekkel rendelkezik, amelyeknek köszönhetően – páriaság ide vagy oda, de – vonzó kereskedelmi partnernek számít. Az iráni gazdaság Achilles sarkát, a benzin-függőséget támadó szankciók pedig nem csak a kínai és orosz vétókon bukhatnak el, hanem az európai vállalatok – üzleti érdekből fakadó – deviáns magatartásán is. A szankciók erőltetésével ráadásul a nemzetközi egység is megbomolhat. A fogyasztási cikkek korlátozása pedig könnyen kontra-produktív lehet, mivel az éppen az iráni társadalom legprogresszívebb szegmensét, a középosztályt állítaná nehéz helyzet elé, miközben a radikálisok hatalmát tovább erősítené. Ahogyan mondják: „Minél hatékonyabb az embargó, annál nagyobb a hiány, és annál nagyobb a Forradalmi Gárda Csapatok profitja.” (Ne feledjük a csapat uralja az iráni feketegazdaság döntő részét!)

REZSIMVÁLTÁS EGYENLŐ STRATÉGIAVÁLTÁS?

Mások úgy okoskodnak, hogy a teheráni rezsimváltás lehet az egyetlen járható út, amely hosszútávon rendezheti a nukleáris problematikát. Egy demokratikusabb berendezkedésű Irán minden bizonnyal nagyobb betekintést nyújtana a kutatásaiba (Az ellenzék szerint „a nukleáris jogok és ellenőrzések kéz a kézben járnak”.), valójában azonban semmilyen biztosíték nincs arra nézve, hogy a rendszerváltás egyben nukleáris stratégiaváltást is eredményezne. A (polgári és katonai) nukleáris törekvések mindig is jelen voltak a modern Irán történetében, legyen szó a sah abszolutista monarchiájáról vagy az iszlám köztársaság rendszeréről. Az iráni atomprogramot egyfelől a regionális ambíciók, másfelől a gazdasági megfontolások motiválják, éppen ezért aligha várható lényeges elmozdulás a jövőben. Az iráni társadalom körében pedig különösen nagy támogatottságnak örvend az atomenergia ügye, amely szinte nemzeti szimbólummá vált. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a legújabb, 50 ezer riálos bankjegyen Khomeini ajatollah képmása mellett az atomenergia jelképe is helyet kapott. Az összeesküvés elméletekre hajlamos iráni psziché ráadásul egy rendszerváltást követően sem fogja elfogadni a nemzetközi közösség által alkalmazott „kettős mércét”. S bár a rezsimváltás kedvezően is befolyásolhatja az iráni nukleáris problematikát, a demokratikus rendszerváltás kieszközlése roppant nehéz feladatnak tűnik.

IRÁN, MINT NUKLEÁRIS FENYEGETÉS A KÖZEL-KELETEN?

A nemzetközi közösség, legfőképpen pedig a nyugati vezető hatalmak és szövetségeseik úgy vélik, hogy Iránnak az atomklubhoz való csatlakozása egyfajta „rémálom szcenáriót” eredményezne: az iszlám köztársaság nukleáris fegyver birtokában dominálni fogja a Perzsa-öböl térségét, valamint veszélyeztetni a Közel-Kelet stabilitását és biztonságát. De vajon mennyire jelenthet fenyegetést az iráni rezsim? Noha a teheráni vezetésnek kétségkívül vannak regionális ambíció, a nukleáris program mégis az elrettentő potenciál fokozását szolgálja, az amerikai katonai gyűrű ölelésében. Így valójában nem is Irán, hanem inkább a non-proliferációs rendszer összeomlása jelentheti a problémát, miként egyfajta nukleáris láz lett úrrá az iszlám országokon. Az elmúlt esztendőkben olyan államok kezdtek civil kutatásokba, mint például Törökország, Egyiptom, Líbia, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátusok. Többségüket azonban korántsem a széndioxid kibocsátás csökkentése, mint inkább az iráni befolyás ellensúlyozása és a technikai felzárkózás motiválja. A kérdés csupán az, hogy vajon ezeknek az atom-törekvéseknek véget vethet-e, ha a nemzetközi közösségnek sikerül majd megálljt parancsolni az iráni engedetlenségnek? A megoldatlan területi, gazdasági és politikai konfliktusokkal küszködő Közel-Keleten a nukleáris fegyverkezés igazán komoly problémát jelenthet. Éppen ezért precedens értékű megoldás szükségeltetik, amely azonban rendkívül nehezen lesz megvalósítható.

VAN-E KIÚT A NUKLEÁRIS PATTHELYZETBŐL?

Az iráni nukleáris diót kétségkívül nem lesz könnyű feltörni. A jelenlegi vezetés számára a nukleáris kérdés komoly jelentőséggel bír, és egyfajta legitimációs eszköznek számít. A megalkuvást pedig a gyengeség jelének tekintik, ezért aligha fognak visszakozni. Ám az iszlám köztársaság mégsem tekinthető irracionális és apokaliptikus szereplőnek. Egy összetett stratégiával pedig lehetségesnek tűnik az ajatollahok vezette Irán megrendszabályozása: egyfelől határokat kell szabni a nukleáris fegyverek elterjedésének, másfelől a háttérben álló iráni motivációkat szükségeltetik gyengíteni. A katonai fellépés és szankcionálás csak részsikereket érhet el, de bizonyos erődemonstrációra és célzott szankciókra mindenképpen szükség van annak érdekében, hogy Teherán túlontúl költségesnek találja a nukleáris devianciát. De legalább ennyire fontos a nukleáris fejlesztések katonai aspektusainak és összetevőinek pontos definiálása is, amelyet az egész nemzetközi közösség tiszteletben tart majd a jövőben. Továbbá nélkülözhetetlennek tűnik az érme másik oldalával, az atomfegyverek leszerelésével is érdemben foglalkozni. Hiszen, mint mondják, a nukleáris arzenál csökkentése növeli a bizalmat, s emellett a támogatást is, amelyre az atomfegyverek elterjedésének megakadályozásában égető szükség lenne. Végezetül a stratégia alkalmazása során mindvégig figyelő szemeket kell vetni az iráni belső fejleményekre, s azokhoz kell igazítani a mindenkori taktikát. Nehogy elszalasszuk a történelmi pillanatot...

Forrongó Irán

KETTŐS SZORÍTÁSBAN A TEHERÁNI VEZETÉS

A vitatott júniusi elnökválasztást követően majd félévvel az iráni társadalom még mindig forrong. Az elmúlt hetekben szemmel láthatóan újabb lendületet vettek az események, miközben a kormányzat úgy tűnik, hogy továbbra sem találja a válságos helyzet megoldásának kulcsát. Az iszlám köztársaságnak ráadásul a nemzetközi porondon is fel van adva a lecke, miként nukleáris engedetlensége folytán újabb szankciók elfogadására kerülhet sor a közeljövőben. Szó, ami szó, a forradalmi vezetés most komoly szorításban van, de vajon összeroppanhat-e a társadalmi és gazdasági nyomásnak köszönhetően?

MEGÁLLÍTHATATLAN ZÖLD MOZGALOM?

Iránban a December hónap igencsak forróra sikeredett. Előbb a „diákok napján” került sor komolyabb demonstrációkra, majd a jelenlegi vezetés legfőbb vallási kritikusának, Hosszein Ali Montazeri nagy-ajatollahnak a halálát követően bontakoztak ki tiltakozó megmozdulások, amelyek végül a síiták legszentebb ünnepén, az Asúra napján érték el a tetőpontjukat, véres összecsapásokat eredményezve az ellenzéki tüntetők és a rendfenntartó erők között. S noha a vezetésnek ismét sikerült úrrá lennie az utcai zavargásokon, az események mégis könnyen fordulópontot eredményezhetnek a jövőben.

Az elmúlt hetek történései több szempontból is érdekesek. Egyértelművé tették, hogy az ellenzéki zöld mozgalom a sorozatos letartóztatások, bebörtönzések, koncepciós perek és erőszakos túlkapások ellenére is létezik és működik. Sőt éppen ezek az intézkedések voltak azok, amelyek egységbe kovácsolták és megerősítették az ellenzéket, amely a legfelsőbb tiltással és megfélemlítéssel mit sem törődve százezres nagyságrendben vonult az utcákra. Mindez az állami repressziót tekintve igencsak bátor cselekedetnek számít, és egyben jelzi az iráni társadalom nagyfokú elégedetlenségét is.

Megváltozott a „zöldek” összetételéről alkotott kép is: amíg júniusban még sokan vélekedtek úgy, hogy az észak-teheráni modern elitcsaládok gyermekeinek lázadásáról van csak szó, addig a mostani tüntetéseket látva kétségünk sem lehet afelől, hogy egy igen széles társadalmi mozgalom bontakozott ki. Így például most olyan városokban is tiltakoztak, mint Mashad, Arak vagy Ardabil, amelyek mind konzervatív települések. A zöld mozgalom lényegében egy olyan esernyőszervezetté vált, amelyhez az elszenvedett sérelmek és a megvalósulatlan vágyálmok miatt csatlakoznak az iráni polgárok.

Az ellenzék radikalizálódását jól mutatja, hogy az utcára vonuló tüntetők már nem csupán az ellopott választást követelik vissza, hanem alapvető változást szeretnének látni az ország hatalmi rendszerében. A radikalizálódás azonban nem csak a jelszavakban, hanem a tettekben is megfigyelhető. Egyre többet látni olyan képsorokat, amelyeken a legfőbb vezető, Ali Khamenei képmását égetik a tüntetők, ami súlyos inzultusnak számít. Ráadásul a tiltakozók ezúttal felvették a kesztyűt és visszacsaptak a rend-fenntartó erőknek (Teheránban rendőrségi autókat és őrsöket támadtak meg, illetve gyújtottak fel).

A decemberi összecsapások legizgalmasabb momentuma kétségkívül az lehet, hogy a demonstrációk erőszakos fordulatot öltöttek, amely további lendületet adhat az ellenzéki mozgolódásnak. A vallási ünnepen alkalmazott erőszakot követően (egyeseket rendőrségi furgonok gázoltak halálra) ugyanis az erkölcsi előny a tiltakozók oldalán van. Amit mi sem bizonyít jobban, hogy voltak olyan gárdisták, akik a tűzparancs ellenére haboztak a tömegbe lőni, s egyes képsorok a rendfenntartó erők dezertálását is megörökítették. A forradalmi vezetésnek a demoralizáció mindenképpen komoly veszélyt jelenthet.

NEMZETKÖZI ÉS GAZDASÁGI BONYADALMAK

Az iráni kormányzatnak a hazai gondok mellett a nemzetközi politikában is számos nehézséggel kell szembenéznie. Különösen az ország vitatott nukleáris programja eredményezhet komoly fejfájást, miként az emberi jogi visszásságokat látva a nyugati hatalmak többsége elveszíteni látszik a türelmét, és határozottabb fellépést követel a teheráni vezetéssel szemben. Noha a nemzetközi szankciók alapjaiban nem veszélyeztetik az iszlám köztársaság rendszerét, azok a kőolaj világpiaci árának csökkenésével karöltve mégis fájdalmas gazdasági következményekkel járhatnak.

Az otthoni legitimációs problémák mellett a teheráni vezetésnek nagy szüksége lenne a külpolitikai sikerre, hogy megmaradt támogatóinak körében megőrizze a népszerűségét. Csakhogy a helyzet nem sok jóval kecsegtet. A főbb külpolitikai kérdésekben – így például a nukleáris fejlesztések ügyében – nem visszakozhatnak, mert az a gyengeség jele lenne. Hatalmának megerősítése érdekében a vezetés pedig most paradox módon azoktól a nyugati országoktól függ, amelyeket korábban a rendszer-ellenes tiltakozások támogatásával vádolt meg. A patthelyzet feloldása kétségkívül nem lesz egyszerű.

A nemzetközi közösség aligha lesz engedékeny a soron következő tárgyalásokon, ahol minden bizonnyal a stratégiai célok mellett a morális megfontolások is nagyobb teret kapnak majd. S bár Moszkva és Peking ellenállásán minden bizonnyal most is megbukik a komolyabb szankciócsomag elfogadásának kísérlete, a jelenlegi fejleményeket látva azonban még Irán pragmatista „barátainak” is el kell gondolkodniuk előbb-utóbb azon, hogy vajon a kereskedelmi és pénzügyi érdekeltségeiket hosszútávon szem előtt tartva meddig érdemes kitartani a mostani iráni rezsim mellett?

A nukleáris ügyben terítéken lévő opciók – elfogadás, konfrontálódás, szankcionálás – közül jelen helyzetben a nagyhatalmak számára még mindig a harmadik tűnik a leginkább járható útnak, mivel számukra elfogadhatatlan egy nukleáris Irán, s mert egy háborúnak beláthatatlan következményei lennének a régióban. Csakhogy a szankció-politikának köszönhetően aligha fog változni az iráni álláspont és viselkedés, ahogyan találóan fogalmaznak: „az csak az időhúzást szolgálja, de legalább addig is elkerüljük a háborút”. A rezsim ráadásul már hozzászokott ezen büntetőintézkedésekhez.

A gazdasági szankciók eddig nem sok sikert értek el, a jelen körülmények között azonban el-képzelhető, hogy a gazdaság Achilles sarkát („energia-import függőségét”) célzó szankciók sikert hozzanak. A vezetésnek megvan a vészforgatókönyve, de az energia-függetlenség megvalósítása és a hazai fogyasztás visszafogása igencsak nehéz feladatnak tűnik. Egyfelől nehéz lesz a modern technológiához hozzájutni, másfelől még ennél is nehezebb lesz a szociális juttatások rendszerét megnyirbálni, ami akár a populista politika társadalmi támogatottságának megingásához is vezethet.

MERRE TOVÁBB ISZLÁM KÖZTÁRSASÁG?

A decemberi eseményeket látva úgy tűnik, hogy az elnökválasztással megkezdődött iráni dráma még közelről sem ért véget. Sőt a véres összecsapásoknak köszönhetően akár fordulóponthoz is érkezhet, mivel a vallási ünnepen alkalmazott erőszak aktivizálhatja a mérsékeltebb vallási köröket, a szankciók kellemetlen hatásai pedig könnyen mozgásba lendíthetik a társadalom egyéb, eddig passzívan figyelő rétegeit is. Egy biztos, hogy a soron következő évfordulón – február 11-én a forradalom 31 évvel ezelőtti győzelméről emlékeznek meg – az ellenzék ismételten az utcákra vonul majd.

De vajon hova vezethet az ellenzék és a kormányzat csatározása, s vajon merre haladhat tovább az iszlám köztársaság a jövőben? A Khamenei-Ahmadinezsád párosnak igen nehéz a dolga, mivel a felgyülemlett sérelmeket nem könnyű orvosolni. A jelenlegi vezetésnek ráadásul beszűkülni látszik a mozgástere is: a visszakozás könnyen a fennálló rendszer összeomlását, a túlzott erőszak alkalmazás pedig a társadalmi engedetlenség fokozódását eredményezheti. A rezsim komolyan bajban van, mert ballépéseivel akár a „maradék” támogatóit is elveszítheti, s így végzetesen meggyengülhet.

Ahmadinezsád radikalizmusa már eddig is sokakat eltávolított a konzervatív tábortól, miként a június óta zajló események is felerősítették a forradalmi eliten belüli törésvonalakat. Az erőszakos oltóanyag használata, s az új kormányzat túlzott ideologizáltsága, valamint a közhangulat megváltozása megosztja a konzervatív tábort. A keményvonalasoknak így most egyre nehezebb a konzervatív szimpatizánsaikat megszólítani, s csatasorba állítani. A forradalmi gárdisták dezertálását látva pedig kérdéses, hogy vajon a rendfenntartó erők mennyire egységesek, és lojálisak a legfelsőbb vezetés iránt?

A tüntetések megmutatták a zöld ellenzék erejét és kiterjedtségét, de a tiltakozók által alkalmazott erőszak könnyen kontra-produktív lehet, mivel hivatkozási pontot nyújthat az erőszakosabb fellépésre, mint ahogyan a demoralizációt sem segíti elő. Azt már tudjuk, hogy az ellenzék képes a piros betűs napokat a politikai tiltakozás szolgálatába állítani, a kérdés most már inkább az, hogy vajon lesz-e valós polgári engedetlenségi mozgalom – egyfajta „perzsa intifáda”? A mindennapok tiltakozási formáit, s a normalitást megkérdőjelező kampány sikerességét látva akár bizakodhatunk is.

A vezetésen belül most egy piciny klikk látszik elkülönülni, amely nem csupán az iráni társadalomnak, hanem a forradalmi elitnek is csak egy keskeny szeletét képviseli. Mindez pedig sem a lakosságnak, sem pedig a döntéshozatalból kiszoruló politikai erőknek nem tetszik, ezért tiltakoznak is hangosan. Amennyiben a keményvonalasok nem lépnek vissza, vagy nem hoznak gyökeres reformokat, akkor a növekvő társadalmi elégedetlenség, a növekvő állampolgári aktivitással párosulva komoly össze-csapásokat eredményezhet. S ki tudja, talán véget vethet az iszlám köztársaság rendszerének is…

Montazeri: Az ellenzéki nagy ajatollah

Montazeri nagy ajatollah: Teológiai kritika a rendszerrel szemben

 

Hoszein Ali Montazeri nagy ajatollah különleges helyet foglal el a rendszert bíráló kléruson belül. 1985-ben a Szakértők Gyűlése Khomeini ajatollah utódjául választotta, 1989-ben azonban mégsem ő, hanem Ali Khámenei lett az ajatollah törvényes utódja. A Rafszandzsáni-Khámenei kormányzat eltávolította Montazeri ajatollahot a politikából: szigorú házi őrizet alá helyezték és megvonták tőle a nyilvánosság minden formáját, támogatóit pedig bebörtönözték, illetve kivégezték. Az ajatollahra gyakorolt hosszantartó nyomásgyakorlás és elszigetelés ellenére az iszlám baloldal középszintű papjai továbbra is szimpatizálnak Montazerivel. Emellett az utóbbi években megfigyelhető a támogatottságának a növekedése más társadalmi és politikai osztályokban is.

A Montazeri ajatollah körül csoportosuló vallási ellenzék – egyedüliként – nem a jogtudós uralmát utasítja el, hanem kizárólag Khámenei személyét kérdőjelezi meg. Montazeri az 1979-es alkotmány teokratikus és tekintélyelvű elemeivel szemben a köztársasági elemeket kívánja megerősíteni. Vitatja a jogtudós kormányzásának, mint megfelelő vezetési koncepciónak a muzulmán világban való alkalmazhatóságát, ezért a népszavazások bevezetését javasolja a jogtudós uralmának kiegészítésére. Elméletének középpontjában a legfelsőbb vezetőnek a nép által történő közvetlen választása áll, valamint az, hogy a vezető jogtudós nem állhat a törvény fölött, hanem a népnek és az iráni alkotmánynak tartozik felelősséggel.

Montazeri gondolkodásmódja éles ellentétben áll a jelenlegi kormányzat felfogásával, amely a szigorú szabályozás és folyamatos ellenőrzés ellenére sem képes gátat szabni a reformista elképzeléseknek. Khámenei ajatollah kísérlete, hogy megszerezze a nagy ajatollahok többségének támogatását, kudarcot vallott. A vallási ellenzék továbbra is elutasítja a legfelsőbb vezető azon törekvését, hogy megszerezze a nagy ajatollah címet, s csak mint politikai vezetőt hajlandók őt elismerni. Emellett továbbra is kritizálják a vallási tananyag szabványosítására, modernizálására és politizálására irányuló tervezetét. A vallási ellenzék attól fél, hogy ezáltal a síita teológiai iskolák vallási és anyagi függetlenségüket veszítenék el. Az erőszakmentes vallási „fél-ellenzék” bebörtönzött tagjainak szabadon bocsátását, valamint a kormányzat tartózkodását a vallási ügyekbe való beavatkozástól követeli. Ezeket az igényeket azonban a Khámenei-féle vallási vezetés nem tudja elfogadni. A szilárd álláspontok alapján egy csendes, vallási „hidegháború” zajlik a két fél között, amiben folyamatosan váltja egymást a nyílt konfrontáció és a rövid fegyverszünet. 

Halálával az iráni ellenzék, és a demokráciáért vívott küzdelem egy markáns alakját vesztette el, akit aligha pótolhat bárki is a jelenlegi reformkurzusból. Noha Juszef Szanei és a hasonszőrű reformista egyházfők egyre népszerűbbek, a síita teológia fellegvárának számító Kumban pedig egyre több a progresszíven gondolkodó molla és hodzsatoleszlám, de olyan karizmával és támogatottsággal, mint amilyennel Montazeri bírt, egyikőjük sem rendelkezik. Ráadásul az egyházi ellenzékieken jóval nagyobb nyomás van, mint a hétköznapi kritikusokon, hiszen egy-egy megszólalásukkal, vallási rendeletükkel tízezreket tudnak megmozgatni. A Khamenei vezette forradalmi vezérkar éppen ezért igyekszik minden másként gondolkodó vallási figurát szoros ellenőrzés alatt tartani, nehogy bárki is átvehesse az ellenzéki ajatollah megüresedett pozícióját. 

Egyházi ellenzék az iszlám köztársaságban

Az iráni vallási ellenzéki csoportokról…

 

Az 1979-es forradalom egyik legfőbb eredménye a síita iszlám legfőbb vallási funkciójának (mardzsijjat) és a legmagasabb politikai funkciónak (velájat) az egyesítése volt Khomeini ajatollah személyében. 1989-ben az iráni hatalmi elit Ali Khámenei ajatollahot választotta meg Khomeini utódjául, ez azonban visszavonhatatlanul magával hozta a mardzsijjat és a velájat szétválasztását. Mindez annak volt köszönhető, hogy az utódlásra kinevezett Khámenei ajatollah nem rendelkezett – és továbbra sem rendelkezik – a megfelelő képességekkel és minősítésekkel ahhoz, hogy legfőbb vallási méltósággá váljon. Khámenei alatt a velájat-e-faqíh egész koncepciója – amely a rendszer ideológiai gerincét alkotta – összeomlott. Ez pedig az iszlám kormányzatot sebezhetővé és támadhatóvá tette a síita klérus ellenzéki tagjainak körében. A síita papságnak ez a tábora – egyes nagy ajatollahok vezetésével – alkotja az erőszakmentes vallási „fél-ellenzéket”.

Khomeini iszlám államában a nagy ajatollahok kiszorultak a hatalomból, és a „csendes” klérus elvesztette politikai és vallási autonómiáját is. Khámenei ajatollah kijelölése az utódlásra elégedetlenséget váltott ki a körükben.  A megkövetelt képesítések hiányában nem fogadták el őt, mint legfelsőbb vezetőt. Ezáltal a rendszer ellenzékévé váltak, amelyen belül négy különböző, egymáshoz lazán kötődő és kevésbé szervezett csoportot lehet megkülönböztetni. Mindegyik csoport – Iránon belül és kívül egyaránt – valamely magas rangú nagy ajatollah körül született meg, akik az Iránban (Kumban, Mashadban) és külföldön (Kuvaitban, Libanonban, Irakban, Szíriában) teológiai tanulmányokat folytató diákok támogatásával is rendelkeznek. A teológiai iskolák mellett számos alapítvány és szervezet is támogatja a vallási ellenzék ezen csoportosulásait. Az ország határain túl tevékenykedő ellenzéki csoportokat pedig a befogadó országok vezetése szintén támogatja. A nagy ajatollahok eltérő hangnemben utasítják el a velájat-e-faqíh állami doktrínáját, de a kormányzat megtorlásától félve gyakran hallgatni kénytelenek. Az állami-vallási vezetés bebörtönzésekkel, szigorú házi őrizetekkel, a nyilvánosság megvonásával kívánta megakadályozni a rendszer kritikáját, és elejét venni a szervezkedéseknek. Khámenei ajatollah legfőbb és leghatékonyabb fegyvere a Különleges Vallási Bíróság, amely 1990-es megalakulása óta „sikeresen” lép fel a legfelsőbb vezető elleni összeesküvésekkel, valamint a deviáns viselkedésmódokkal szemben. Mindazonáltal napjainkban ez a vallási „fél-ellenzék” jelenti az iráni oppozíció egyik legerősebb bástyáját a Khámenei-féle keményvonalas vallási vezetéssel szemben.

Az erőszakmentes vallási „fél-ellenzék” első csoportja a velájat-e-faqíhot a rejtőzködő Imámba vetett hit törvénytelen kisajátításának tekinti. Úgy gondolják, hogy a tizenkettedik Imám visszatéréséig nem létezhet törvényes uralkodó, főleg nem a klérus köréből. Az ellenzék e tábora eltérő okokból a papság teljes kivonulására hív fel a politika területéről: egyrészről azért, mert csak így lehet megőrizni a vallás integritását, másrészről mivel attól tartanak, hogy az összefonódással az egész klérus járatódik le a társadalom széles köreiben. Ezt az álláspontot számos nagy ajatollah képviseli, úgy mint Haszan Tabátabái Qomi, Ali Szísztáni, Szádeq Rúháni és Mirza Haszan Háeri Ehqáqi.

Az előző csoporthoz hasonlóan a vallási „fél-ellenzék” Szajjid Mohammad Sírázi nagy ajatollah körül csoportosuló frakciója is kategorikusan elutasítja a jogtudós uralmát, ugyanakkor nem javasolja a teljes kivonulást a politikából. Egyfajta vétójogot kíván megtartani a fontosabb politikai, társadalmi és vallási kérdésekben, amelyet a legmagasabb rangú teológusok alkotta iszlám jogtudósok tanácsa gyakorolna, hogy megőrizzék az állam iszlám jellegét. Továbbá a tanács minden tagja a saját regionális követőit, mint legfőbb autoritás szolgálná a jogi, társadalmi és morális ügyekben. A testület pedig a helyi szinteket összefogva döntene a fontos kérdésekben. Sírázi nagy ajatollah 2001-es halála óta azonban az ellenzék ezen csoportja háttérbe szorult.

A harmadik vallási csoport szintén kritikus Khámenei legfelsőbb vezetővel szemben, de továbbra is hisz abban, hogy a velájat-e-faqíh intézménye megreformálható: intézményi reformokkal, vagy a jelenlegi legfelsőbb vezetőnek egy képzettebb személlyel történő felcserélésével. Vezetői közvetítő szerepet töltenek be a rezsim és a jogtudós uralmát elutasító vallási erők között, és az egyes témák kapcsán hol az egyik, hol a másik tábor oldalán foglalnak állást. A csoportosulás – amelynek népszerűsége az utóbbi időben növekedni látszik – erősen támogatja az előbb megválasztott majd később felmentett Khomeini-utódot, Hoszein Ali Montazeri nagy ajatollahot.

A vallási ellenzék legkarizmatikusabb és legbefolyásosabb alakja kétségkívül Hoszein Ali Montazeri nagy ajatollah, aki a forradalom aktív harcosából (többek közt a forradalom exportálásának élharcosából) lett az iszlám köztársaság, különösképpen pedig Ali Khámenei személyének legfőbb kritikusa. A forradalomban, majd az iszlám köztársaság megszilárdításában még aktív szerepet játszott, majd felmentését követően egyre inkább szembefordult a központi vezetéssel. Azt, hogy mekkora befolyással bír, jól mutatja, hogy a hatóságok lényegében már évtizedek óta házi őrizet alatt tartják.

Vajon mit érhetnek el az Irán elleni szankciók?

KÉSZÜLŐDIK A NEGYEDIK CSOMAG

Az iráni nukleáris engedetlenség folytán úgy látszik, hogy az Egyesült Államok vezetésével a nagy-hatalmak újabb szankciócsomagot kívánnak életbe léptetni az iszlám köztársasággal szemben. De vajon a gazdasági büntetőintézkedések sikert eredményezhetnek-e, s vajon a gazdasági szorításban Irán feladhatja-e atomprogramjának vitatott elemeit?

Az immáron negyedik szankciócsomag az iszlám köztársaság benzin-behozatalát és nemzetközi pénzügyi tranzakcióit kívánja korlátozni, ezzel gyakorolva nyomást, hogy a perzsa ország nukleáris politikájában változás álljon be. Többen ugyanis a jelenlegi iráni helyzetet tekintve úgy vélik, hogy a gazdasági megszorítások az eddigieknél komolyabban érinthetik a forradalmi vezetést. A nukleáris kérdésben ez eddig közös nevezőn volt a társadalom, de könnyen meglehet, hogy a gazdasági recesszióért egyre többen Ahmadinezsád kormányát teszik majd felelőssé, s akár a középosztály és az olajszektor mozgolódására is sor kerülhet.

A jelenlegi helyzet kétségkívül igencsak izgalmas, a szankciók története azonban nem különösebben sikeres, különösen Irán esetében nem az. Az iszlám köztársaság kvázi fennállása óta együtt él a gazdasági és kereskedelmi megszorításokkal. A vezetés elszántságát látva nem sokat számít majd egy újabb bűntető csomag megszavazása. Ráadásul most nem csak a szankciók elfogadásához szükséges nemzetközi koalíció nincsen meg (Moszkva és Peking alighanem vétózni fog), hanem a bűntető intézkedések betartatásához sincs meg a kellő egység és eltökéltség (az európai és ázsiai olajipari vállalatokat igen nehéz lesz megregulázni).

A szankcionálás sikeres lehet, de csak akkor, ha kicsiny és a külvilágtól erősen függő országról van szó. Irán viszont nem ilyen. Egyfelől népes lakossággal bír, amelyet fűt a perzsa nacionalizmus és büszkeség, s amely hajlamos, hogy a nehéz pillanatokban zárja sorait. Másfelől pedig Irán fontos természeti kincsekkel rendelkezik, amelyeknek köszönhetően az ország – páriaság ide vagy oda, de – vonzó kereskedelmi partnernek számít. A szankciók már csak azért sem járhatnak komolyabb sikerrel, mert azok nem a forradalmi elit gazdasági pillérét, a Forradalmi Gárda tevékenységét és érdekeltségét célozzák meg, hanem – az üzemanyag árak emelkedésével – az egyszerű irániakat sújtják. A keményvonalas vezetés ráadásul az újabb szankciócsomag elfogadását propaganda eszközként használhatja majd fel bázisának erősítésére az ellenzékkel vívott csatájában.

A terítéken lévő opciók – elfogadás, konfrontálódás, szankcionálás – közül jelen helyzetben még mindig a harmadik tűnik a leginkább járható útnak, mivel a nemzetközi közösség számára elfogad-hatatlan egy nukleáris Irán, és mert egy háborúnak beláthatatlan következményei lennének a régióban. Csakhogy a szankció politikának köszönhetően aligha fog változni az iráni álláspont és viselkedés, ahogyan sokan fogalmaznak: „az csak az időhúzást szolgálja… de legalább addig is elkerüljük a háborút…”

IRÁNI B TERV

Az iszlám köztársaságot a foganatosított szankciókkal ez eddig egyetlen egyszer sem sikerült térdre kényszeríteni, s álláspontjának felülvizsgálatára rábírni. A gazdasági és kereskedelmi korlátozásoknak köszönhetően ráadásul az ország sok tekintetben önállóvá vált az elmúlt évtizedekben. (Lásd a katonai és polgári fejlesztéseket.)

A teheráni vezetésnek a jelen helyzetben is, amikor gazdaságának Achilles sarkát – üzemanyag-import függőségét – támadják a körvonalazódó szankciók, megvan a vészforgatókönyve: egyfelől igyekszik csökkenteni a hazai fogyasztást, másfelől pedig biztosítani az alternatív üzemanyagforrást. Az első lépések már meg is történtek. Komoly olajipari (elsősorban kőolaj-finomítási) projektek indultak be, amelyeknek deklarált célja az energia függetlenség biztosítása, miközben az üzemanyag jegyrendszer bevezetésével, és a szubvenciók fokozatos csökkentésével a fogyasztást kísérlik meg visszafogni.

Noha a vezetés igencsak magabiztos, hosszútávon azonban több buktatója is lehet a modernizációs tervezetnek. Így például a nyugati szankciókkal nemcsak a tőkebefektetés csökkenhet, hanem a modern technológiákhoz való hozzáférés is, ami mindenképpen lassíthatja a grandiózus terveket. (A kínai és venezuelai „segítő kezek” könnyen kevésnek bizonyulhatnak!)

Végezetül a jelenlegi közhangulatot tekintve, a szociális ellátó intézmények megnyirbálása könnyen a populista politika társadalmi bázisának megingásához, és Ahmadinezsád népszerűségvesztéséhez vezethet. Ne feledjük, hogy akik a „Doktorra” adták a voksukat, azok elsősorban a pénztárcájuk szerint szavaztak.

Baszídzs Milícia

VÉDELEM A „BÁRSONYOS FORRADALOMMAL” SZEMBEN?

A júniusi tüntetések leverésében, majd a rend helyreállításában, még inkább a félelem légkörének megteremtésében kulcsfontosságú szerep jutott a Baszídzs milíciának, amely paramilitáris egység idestova harminc esztendeje számít az iszlám köztársaság fontos pillérének. De kik alkotják ezt a „csapatot”, és milyen érdekek és célok motiválják őket, illetve a legfontosabb kérdés, hogy vajon mit tartogathat számukra a jövő?

A Baszídzs milíciát Khomeini ajatollah utasítására hozták létre a forradalom győzelmét követően azzal a céllal, hogy a forradalmi rezsim külső és belső ellenségeivel szemben védelmet nyújtson. Igazi jelentőségre azonban csak az iraki-iráni háború alatt tett szert, amikor tagjai tragikus, ámbár igen jelentős szerepet játszottak a Szaddám Huszein vezette Irakkal folytatott harcokban. A milicisták feladata volt ugyanis, hogy egyfajta önfeláldozó „emberáradatként” (nyakukban a paradicsomba bebocsátást jelentő műanyagkulcsokkal) vonulva fel az aknamezőkön tiszta utat biztosítsanak az iráni tankoknak. A háború lezárulását követően a Baszídzs milícia tovább erősödött, s a Forradalmi Gárda irányítása alá kerülve az iszlám köztársaság legfőbb fegyveres biztosítékává vált. A rendfenntartásban játszott szerepük az 1990-es évek végén kibontakozó reformfolyamatra válaszul pedig csak tovább erősödött, miként a vezetés egyre inkább a speciális erőkben látta meg a stabilitás zálogát.

A háborús mobilizációt követően a milícia legfőbb feladata az iszlám értékek védelmezése és az erkölcsi szabályok betartatása lett. A paramilitáris szervezet az iszlám öltözködési és viselkedési szabályokra ügyelve egyfajta erkölcsrendőrségként kezdett el tevékenykedni, ezzel kísérelve meg ellehetetleníteni a társadalom körében jelentkező szekularizálódást. A Baszídzs feladatköre azonban még tovább bővült. Egyfelől most már nem csak a rendfenntartásban játszik szerepet, hanem a megelőzésben is, miként egyfajta „Nagy Testvérként” igyekszik mindenen rajta tartani a szemét. Másfelől pedig a milícia gazdaságilag és politikailag is aktivizálódott. A csapat az állami projektekben és a fekete-gazdaságban jelentős pozíciókkal bírva ma már kvázi maffiaként tevékenykedik, miközben az elmúlt években egyre nagyobb szerephez jutott a politika színpadán is. (Lásd a választásokba való aktív beavatkozást, vagy az egykori tagok politikai és közigazgatási szerepvállalását!)

A szervezet tevékenysége azonban régiónként erőteljesen különbözik. Amíg a központi területeken és a nagyobb városokban kétségkívül a társadalmi „devianciák” felszámolása számít a központi feladatának, addig a „távolabbi” és határ-menti tartományokban eltérő feladatokkal kell megbirkóznia. Így például a Pakisztánnal és az Afganisztánnal határos Szisztán és Beludzsisztán, illetve Khoraszan tartományokban a milícia legfőbb rendeltetése a kábítószer-kereskedelem elleni küzdelem. Az Irakkal szomszédos Khuzesztán provinciában pedig a határellenőrzésben, míg a Perzsa-öböl menti területeken a Forradalmi Gárda haditengerészeti tevékenységében segédkeznek.

De vajon kikből is áll, és mit képvisel a Baszídzs milícia? A tagok jelentős része a szegényebb és iskolázatlanabb rétegekből kerül ki, akik kétségkívül irigységgel viseltetnek gazdagabb és sikeresebb honfitársaik iránt. A kétkezi munkások felülprezentáltságát tekintve pedig akár az „osztályharc” képviselőjének is tekinthetjük a csapatot. Csakhogy a milícia közel félmilliós tagságában, még inkább a majd egymillió tartalékosa és megannyi szimpatizánsa között találhatunk „magasabb” társadalmi csoportba tartozó polgárokat is. Amíg egyeseket a hatalom- és pénzszerzés, addig másokat a milícia által kínált lehetőségek motiválnak. (Így részvétel az egyetemi oktatásban, a lakáshoz való könnyebb hozzájutás, valamint a mentesség a katonai szolgálat alól.) A Baszídzshoz tartozás lényegében egyfajta társadalmi identitást hoz létre, amely kétségkívül sokaknak jelent kapaszkodót.

A milícia a szocializáció folyamatában is meghatározó szereplőnek számít, miként a fiatal (12 éves) gyerkőcöknek képzéseken és nyári táborokon keresztül nyújt ideológiai útmutatást. Az indoktrináció mellett azonban a legfontosabb feladata még mindig a forradalmi elit hatalmának védelmezése, s a fennálló rendszer megőrzése, mint ahogyan azt a júniusi események is bizonyították. A legfőbb vezető, Ali Khamenei nagy ajatollah a rendfenntartó erőkre támaszkodva vetett véget az ellenzéki megmozdulásoknak, az utcákat pedig azóta is a milícia katonái uralják. A csapat ráadásul lépést tartva a korral, s a kihívással, új taktikákat alkalmazott. Így például nem csupán civil ruhában, hanem a legújabb divatnak megfelelően öltözködve igyekeztek elvegyülni a tiltakozók között. S noha a Baszídzs milícia továbbra is a legfőbb vezető irányítása alatt áll, a jelenlegi helyzetet szemlélve mégiscsak kérdéses, hogy vajon lojalitásuk meddig fog kitartani?

Az önkéntes milícia korántsem tekinthető monolitikus szerveződésnek, mivel a tagjait – mint láthattuk – eltérő motivációk mozgatják. Míg egyesek szó szerint hajlandóak lennének életüket áldozni az iszlám köztársaságért, addig mások sokkalta racionálisabban, egyfajta „költség-haszon” számítást végezve gondolkodnak. Arról nem is beszélve, hogy a jelenlegi konfliktus a milícia soraiba is beférkőzött, ahol egyébként találhatunk Muszavira szavazó polgárokat is. Ráadásul, ahogyan a konfliktus eszkalálódik, úgy egyre több kétely merülhet fel az önkéntes „harcosokban”, akiknek könnyen meglehet, hogy a jövőben szomszédjaikat, netán saját gyermekeiket, illetve családtagjaikat kell megrendszabályozniuk az utcákon. Amennyiben a vezetés úgy dönt, hogy tovább fokozza az erőszak alkalmazást, úgy könnyen megeshet, hogy az eddig „ultra-lojálisnak” számító forradalmi milicisták – akárcsak 1979-ben a katonák – kihátrálnak majd a vezetés mögül.

Iráni kulturális forradalom 2.0

TANÉVKEZDÉSI GONDOK AZ ISZLÁM KÖZTÁRSASÁGBAN

Szeptember 23-án megnyílnak az egyetemek kapui, s megkezdődik az iráni felsőoktatási tanév, a diákoknak azonban ezúttal nem csak az érdemjegyeik miatt kell majd aggódniuk. A legfelsőbb vezetés ugyanis az elnökválasztást követő eseményeket látva fejébe vette, hogy ismét megpróbálkozik a kulturális forradalommal, így kísérelve meg visszaállítani a rendszer stabilitását, illetve visszaszerezni annak ideológiai támogatottságát. Csakhogy az 1980-as évek „iszlamizációs” törekvései napjaink Iránjában megismételhetetlennek látszanak.

Ali Khamenei ajatollah bő két hete professzoroknak tartott előadásában éles kirohanást intézett a társadalomtudományok ellen, amelyeket egyenesen az iszlámra károsnak nevezett, mert azok az iszlám alapelveket megkérdőjelezve bizonytalanságot eredményezhetnek. Szó, ami szó, nem véletlen, hogy a felsőoktatásban részt vevő hallgatók majd kétharmada társadalom-tudományi szakot választ (különösen a szociológia és a pszichológia népszerű), mivel ezek egyfajta „szemfelnyitó” képzéseknek számítanak, ahol számos hivatalosan nem propagált szerzővel és művel is meg lehet ismerkedni.

A vezető körökben most általános az a vélekedés, amely szerint az egyetemek „kilengése”, vagy ha úgy tetszik a forradalmi elvektől való eltérése vezetett a júniusi zavargásokhoz. Éppen ezért komoly tisztogatásokra kell majd számítani az elkövetkezendő szemeszterben. A liberális tudományokat oktató egyetemi tanárok ellen már a nyári hónapokban megkezdődött az ellenőrzés, s olykor az eljárás is. (Egyesek a társadalomtudományokra vonatkozóan már terhelő vallomásokat is tettek.) Most pedig egyre többet beszélnek a tantervek felülvizsgálatáról, s az oktatási rendszer „iszlamizációjáról”

A kollégiumi szobáikat elfoglaló diákoknak pedig mind meg kell jelenniük a fegyelmi bizottság előtt, s színt kell vallaniuk, hogy részt vettek-e a júniusi zavargásokban. Közöttük sokan vannak azok, akiket az eltanácsolás, vagy a felfüggesztés veszélye fenyeget, s a mozgásterüket a továbbiakban csak még inkább igyekeznek majd korlátozni. Mindebben hatékony eszköz lehet a vezetés számára a Baszídzs Milícia (a Forradalmi Gárda Csapatok paramilitáris egysége), amely most nagyobb kvótát kapott az egyetemi helyeket tekintve, mint korábban bármikor.

A felsőoktatás iszlamizálásának, még inkább a háttérben zajló hatalmi harcoknak köszönhetően került az érdeklődés középpontjába a Szabad Iszlám Egyetem, amelyet a Rafszandzsáni-család irányít és működtet. A magánfinanszírozású egyetem-hálózat szinte minden nagyobb iráni városban rendelkezik karokkal, a szakokat tekintve pedig igen széles spektrumú képzést nyújt. A Szabad Iszlám Egyetem elleni fellépés (esetleges bezárása) különösen érzékenyen érintheti az ellenzék mögött álló Háshemi Rafszandszánit, akinek így a szervezett egyetemi (tömeg)bázisa kerülhet veszélybe.

A forradalom győzelmét követően kibontakozó kulturális forradalomnak kettős célja volt: egyfelől le akart számolni a kritikus értelmiséggel (közel 600-700 professzort távolítottak el az egyetemekről), másfelől pedig előtérbe kívánta helyezni az iszlám tanításait (új tankönyvek és könyvek íródtak, a „deviáns” szakok többségét pedig felszámolták). Az előbbi minden bizonnyal könnyedén fog menni most is, ám az utóbbi sokkalta nehezebben kivitelezhető, miként az iráni társadalom ma már koránt sem olyan ideologikus, mint korábban, ráadásul az iszlamizálás sikeréhez hiányzik a hiteles vezető is.

A demográfiai változást, a technológiai fejlődést, valamint az emberek tájékozottságát és érdeklődését látva a vezetés a lehetetlenre vállalkozik, ha vissza kíván térni a 80-as évek dogmatikus világához. A forradalmi vezetésbe vetett hitet – bármennyire is szeretnék – ma már nem lehetséges indoktrinációval előmozdítani. A „szekularizációs lejtőn” meginduló iráni társadalmat az ideológia ismételt előtérbe helyezése csak még inkább elidegeníti az iszlám köztársaság rendszerétől, tovább súlyosbítva ezzel a júniusi elnökválasztást követően elszenvedett legitimációvesztést.

Ahmadinezsád New Yorkba készül

DE VAJON MILYEN FOGADTATÁSRA SZÁMÍTHAT AZ IRÁNI ELNÖK?

Mahmud Ahmadinezsád a héten New Yorkba utazik, s mint az elmúlt négy esztendőben, most is arra készül, hogy az Egyesült Nemzetek Szövetségének központi éves ülésén beszédet tartva elkápráztassa a nemzetközi nagyérdeműt. Csakhogy az iráni elnöknek nem lesz könnyű dolga. Egyrészt korábban nem látott méretű tüntetések várják majd, másrészt a hivatalos „fogadtatás” sem lesz olyan, mint a korábbi években. S meglehet, hogy az elnöki „PR-utazás” éppen ezért ellenkező hatást fog majd kiváltani, s a legitimációszerzés helyett legitimációvesztést fog eredményezni.

Ahmadinezsád korábbi látogatásait mindig is övezték tiltakozások, de most igencsak élénk kampány és kiterjedt szervezkedés folyik ellene, s nem kizárt, hogy szeptember 22-24. között az ENSZ székháza előtt az eddigi legnagyobb iráni ellenzéki demonstrációra kerül majd sor. A szervezők nem csak interneten mozgósítanak, hanem az amerikai és kanadai nagyvárosokból külön buszjáratokat is szerveznek New Yorkba, ahol számos család ajánlotta fel, hogy elszállásolja a fedél nélkül maradt tiltakozókat. De szimpátiatüntetések lesznek más nagy városokban is, így például Los Angelesben.

A tradicionálisan politikailag inaktív, valamint az otthoni gazdasági és családi kapcsolataikat féltő, s éppen ezért csendben szemlélődő iráni diaszpóra (közel 1 millió fő) megmozdulása fordulópont lehet a júniusi elnökválasztást követően kibontakozó eseménysorozatban. Akárcsak 1977-ben, amikor tíz-ezrek tiltakoztak a sah washingtoni látogatása ellen, a mostani megmozdulás is intő jel lehet a vezetésnek, nevezetesen, hogy törékeny lábakon áll az otthoni hatalma. Ráadásul olyan pillanatban kaphat komoly kritikát, amikor valamennyi kormány képviselője jelen van, s árgus szemekkel figyel.

Ahmadinezsád amerikai beutazása ellen korábban is voltak már tiltakozások, ám most más fronton zajlik a demonstrálás. Az iráni ellenzékiek azokat a szállodákat veszik kritika (a profitszerzés érdekében „véres pénzt” fogadnak el) és e-mail-ostrom alá (szó szerint elárasztják levelekkel a szállodamenedzserek virtuális postaládáit), amelyek a híresztelések szerint elszállásolják az iráni delegációt. Kampányuknak köszönhetően előbb a Barcalay Intercontinental, majd pedig a New York’s Helmsley Hotel mondta vissza az iráni foglalásokat. Mindez igencsak kellemetlen a vezetésnek.

Az iráni elnök nem csak az utcákon és az üléstermekben számíthat kedvezőtlen fogadtatásra, hanem az elnöki látogatás egyéb állomásain és programjain is. Így például kellemetlenül alakulhatnak az elnöki fogadások, amelyeken a mindenkori államfő az Iránnal foglalkozó amerikai kutatókat, illetve az Egyesült Államokban élő iráni közösség tagjait látja vendégül. Több prominens személyiség ugyanis már jelezte, hogy „a jelen körülmények között” nem kíván részt venni az Ahmadinezsád-féle vacsorán. A résztvevők között pedig biztosan lesz olyan, aki zöld színű ruhát öltve fog tiltakozni, s provokálni.

A teheráni vezetés feltehetőleg a hitelességének és legitimitásának helyreállítását célozta meg, amikor megszervezte Ahmadinezsád amerikai látogatását, csakhogy úgy tűnik, hogy számításaik kudarcot vallhatnak, s az események akár kontra-produktívak is lehetnek. A tömeges megmozdulás, amelyet ráadásul európai szolidaritás is követ (tiltakozások lesznek Berlinben, Párizsban és Londonban is), komoly legitimitás-vesztést eredményezhet a nemzetközi fronton, s mindez az október 1-én kezdődő tárgyalásokat megelőzően tovább szűkítheti a forradalmi elit mozgásterét.

Arról nem is szólván, hogy idén már nem lesz ott Bush elnök, akit támadni lehetne, Ahmadinezsádnak helyette az iszlám világ iránt nyitottabb Obamával kell számolnia, aki azonban a jelenlegi forgató-könyvek szerint nem kíván találkozni közvetlenül iráni kollégájával. Ilyen körülmények között pedig aligha lehetnek sikeresek a korábbi évek „világmegváltó” beszédei, ha azonban nem a megszokott retorikát használja, úgy könnyen odahaza kerülhet veszélybe a hatalma. Szó, ami szó, a nem csak odahaza, hanem a nemzetközi téren is fel van adva a lecke.

AMERIKAI FORDULAT ÉS OROSZ ENYHÜLÉS: IRÁNI FEJFÁJÁS?

A teheráni vezetésnek ráadásul nem csupán a nemzetközi fogadtatással, a legitimációszerzéssel kell majd megküzdenie, hanem az október 1-én kezdődő hatoldalú tárgyalásokon is komoly össztűzre számíthat a nukleáris engedetlensége miatt is. Azt követően ugyanis, hogy Washington bejelentette, eláll a Kelet-Európába tervezett rakétavédelmi rendszer megépítésétől, könnyen meglehet, hogy Moszkva rugalmasabb lesz a gazdasági szankciók elfogadásának tekintetében.

Noha Oroszországnak továbbra sincs érdekében, s esze ágában, hogy az amerikaiak helyett megoldja az iráni nukleáris kérdést, de az Obama-adminisztráció „pálfordulása”, vagy ha úgy tetszik gesztusa, valamint a nyugat-európai kormányok hangos nyomásgyakorlása hatással lehet az orosz tárgyalási pozíciókra, s irányvonalakra. Bár a gazdasági érdekek miatt minden bizonnyal nemet mondanak majd komolyabb szankciókra, de közös megdorgálás és elítélés mindenképpen lesz.

Az iszlám köztársaság, rövidtávon talán megúszhatja a felelősségre vonást, de hosszabb távon, az amerikai-orosz viszony „olvadását” követően már aligha lesz könnyű dolga. Az oroszok támogatása nélkül ugyanis Peking nem valószínű, hogy egyedül vétózna az iráni atomkérdésben. Teherán pedig a jelenlegi körülmények között nem engedheti meg, hogy visszacsússzon a 80-as évek elszigeteltségébe, mivel az a gazdasági öngyilkossággal lenne egyenlő.

Talán az Egyesült Államok tényleg belátta, hogy együttműködéssel jobban mennek a dolgok. A nemzetközi porondon bekövetkező változások mindenesetre komoly fejfájást okozhatnak Teheránban.

Vajon Pakisztán segíthet-e az iráni nukleáris ügy kezelésében?

AZ IRÁNI-PAKISZTÁNI ÉRDEKHÁZASSÁG

Irán szomszédjai mind fontos szerepet játszhatnak a nukleáris ügy kapcsán foganatosított szankciók sikerességében, az Egyesült Államokkal szoros kapcsolatot ápoló Pakisztán azonban úgy tűnik, hogy aligha fogja támogatni a „konfrontációt” (legyen az katonai csapás vagy gazdasági nyomásgyakorlás) a szomszédos perzsa országgal szemben. Iszlámábádnak ugyanis túlontúl sok a veszítenivalója, mivel „Irán nem csak Afganisztánban, Irakban és Libanonban képes bajt keverni, hanem Pakisztánban is!”

Teherán és Iszlámábád már régóta tart fenn „baráti” kapcsolatot (Pakisztán anno az elsők egyikeként ismerte el az iszlám köztársaságot a forradalmat követően), a pakisztáni „rendszerváltás” után pedig csak még szorosabbra fűzték viszonyukat, miként az ország új elnöke, Aszif Ali Zardari igyekezett erősíteni a szomszédos államokkal való kapcsolatokat, így kísérelve meg javítani Pakisztán gazdasági kilátásait. S valóban, az energiaszükségletek kielégítésével küzdő Pakisztánnak (ahol nem ritkák a sorozatos áramkimaradások) létfontosságú partner az iszlám köztársaság, amely egyaránt dúskál kőolajban és földgázban is. Noha az iráni-pakisztáni gázvezeték még mindig csak papíron létezik, de a felek közötti gazdasági együttműködés fokozatosan erősödik: az elmúlt esztendőben 28 százalékkal nőtt a két ország közötti kereskedelmi forgalom.

Az iráni-pakisztáni közeledésnek ugyanakkor létezik egy másik magyarázata is, ami a pakisztáni belpolitikai helyzettel áll összefüggésben, és ami miatt aligha várható, hogy az iszlámábádi vezetés szakítson a nukleáris ügyekben eddig tanúsított passzív szemlélődésével. A „tiszták országa” ugyan az USA regionális partnerének számít, ám a közvélemény 64 százaléka mégis ellenségként tekint az Egyesült Államokra. Éppen ezért az Iszlám Köztársaság elleni újabb szankciók elfogadása, s még inkább azoknak a nyílt támogatása komoly belpolitikai vihart kavarhat. Azt ugyanis az iszlamisták iszlám-ellenes cselekedetként állíthatják be, ezáltal pedig képesek lehetnek tovább radikalizálni a pakisztáni lakosságot, ahol egyébként a „pániszlamizmus” újra felfedezett eszméje egyre inkább részét képezi a konzervatív gondolkodásnak és retorikának. Az iszlámábádi vezetés ráadásul nem csupán az iszlamista veszély ellensúlyozására használhatja az iráni kártyát, hanem Szaúd-Arábia pakisztáni befolyásának kordában tartására is.

S bár Iránt ma Pakisztánban kétségkívül baráti országnak tekintik, csakhogy Teherán és Iszlámábád viszonya korántsem tekinthető problémamentesnek. Míg Iszlámábádnak nem tetszik, hogy Irán egyre szorosabbra fűzi a kapcsolatát Indiával, addig Teheránt az „újraformálódó” amerikai-pakisztáni szövetség aggasztja. S persze nem feledkezhetünk meg a Pakisztánban időről-időre erőszakos formát öltő síita-szunnita rivalizálásról (az országban közel 33 millió síita él, akiket a szélsőséges szunniták mind eretneknek tekintenek), miként a regionális befolyásért folytatott afganisztáni csatározásokról sem (Irán és Pakisztán közel sincs egy oldalon az afganisztáni hatalmi harcokban: előbbi a Karzai kormánnyal szimpatizál, utóbbi a Tálibokkal igyekszik együttműködni). S akkor még nem beszéltünk a beludzsok szeparatista törekvéseiről, amelyeknek fokozódásáért egymást hibáztatják a felek.

Az iráni-pakisztáni reláció számos problémával terhelt, ezért nem tekinthető stratégiai jelentőségűnek. Inkább egyfajta érdekházasságnak számít, amelyben a felek az aktuális érdekközösség miatt kerülnek egy oldalra. S most úgy tűnik, hogy ebben az atomválság sem eredményezhet komolyabb változást. Pakisztánnak ugyan vannak fenntartásai az iráni nukleáris klubtagságot illetően, de aligha kíván az iráni ellenségek közé kerülni, s az 1980-as évekhez hasonló szektariánus konfliktusokkal és áttételes szaúdi-iráni háborúval szembenézni. Iszlámábád éppen emiatt minden bizonnyal igyekszik majd továbbra is kimaradni az iráni nukleáris „rendezésből”.

Külső-belső szorításban az Iszlám Köztársaság

IRÁNBAN A FORRÓ NYARAT ÚGY TŰNIK, HOGY FORRÓ ŐSZ KÖVETI

Három hónappal a vitatott elnökválasztást követően az iráni dráma még közelről sem ért véget. Sőt a legfelsőbb vezetésnek most kettős kihívással kell szembenéznie. Egyfelől a belső fronton a szűnni nem akaró társadalmi kritikával, s a „zöld mozgalom” megállíthatatlanságával, különösen, hogy a soron következő Jeruzsálem-nap, majd pedig a jövő héten esedékes tanévkezdés könnyen újabb lökést adhat a tiltakozásoknak. Másfelől a külső fronton az ország nukleáris engedetlensége folytán foganatosított szankciók, és a kőolaj világpiaci árának esetleges csökkenése miatt kell majd gazdaságilag „fájdalmas” következményekkel számolnia a forradalmi vezetésnek.

Teherán utcáin a júliusi virrasztást övező demonstrációkat követően az elmúlt két hónapban nem került sor komolyabb társadalmi mozgolódásra, de hogy a „parázs” izzik még a fejekben, s hogy az események végkimenetelébe sokan nem törődtek még bele, jól mutatja számos új tiltakozási forma. Megszaporodtak a bankjegyekre feljegyzett politikai üzenetek és véleménynyilvánítások, a gerilla-kampány eredményeként pedig Muszavi-plakátok jelennek meg időről-időre a közterületeken, így a teheráni autósztrádákon átívelő felüljárókon és hidakon. Miként a politikai graffiti is bevett fegyverré vált, a bátor ellenzékiek olykor-olykor esténként szó szerint zöldre festik a főváros utcáit. (Persze ügyelnek arra, hogy sárga és kék festéket vegyenek, s aztán abból keverjenek zöld színű alapanyagot!)

A legfelsőbb vezetés igyekszik az elrettentés eszközével élni, csakhogy napjaink Iránjában már nem hatékonyak a koncepciós perek, mert azok a kívánt céllal ellentétes eredményre vezetnek. Az erőszakkal kikényszerített vallomások ma már közel sem bírnak meggyőző erővel az irániak körében, hanem éppen ellenkezőleg, csak még inkább erősítik a vezetéssel szemben már amúgy is meglévő ellenszenvet. Ne feledjük a mai iráni társadalom már korántsem olyan ideologikus, mint a nyolcvanas években volt. Ráadásul sokkalta tájékozottabb és öntudatosabb is. Arról nem is beszélve, hogy a lakosság közel kétharmadának semmiféle forradalmi emléke nincsen – ők ugyanis 1979 után születtek, s akiknek az elmúlt három évtized nem jelent mást, csak erőszakos elnyomást.

A kemény fellépés mellett a forradalmi vezérkar igyekszik elkerülni a kritikus helyzeteket is, így például a Ramadán (a böjtölő hónap) számos vallási ceremóniáját (első ízben az iszlám köztársaság története során) törölték, illetve nem tartották meg, félve attól, hogy a társadalmi „összeverődést” kihasználva ismét tüntetések robbanhatnak ki. A vallási központnak számító Kum városában több magas rangú ajatollah beszédét is elnapolták, miként az államalapító Khomeini ajatollah sírjánál évente megrendezett ünnepségre sem került sor (ahol többek között Mohammad Khatemi reformer ex-elnök tartott volna szónoklatot). A rezsim azonban hosszútávon nem folytathatja az események ilyetén elodázását. Ezt a pénteken megrendezésre kerülő „Jeruzsálem-nap” is jól bizonyítja.

A forradalmi elit a történelem megismétlődésétől tartva igyekszik körültekintően kezelni az egyetemi tanévkezdést (1978 őszén a sah hónapokkal késleltette az évkezdést, ám amikor végül megnyíltak az egyetemek kapui, diákok tízezrei lepték el az utcákat, a tiltakozások továbbgyűrűztek, s januárban végül az uralkodó kénytelen volt elhagyni az országot.). De ahogyan a rendszer fontos ünnepeit sem lehet elnapolni, úgy az oktatás megkezdését sem lehet mondvacsinált indokokkal (a légszennyezettség mértékére és az influenza járványra hivatkozva) elhalasztani. Arról nem is beszélve, hogy a kulturális forradalom megismétlődéséhez most korántsem adottak a feltételek. Így például ma sokkal több a felsőoktatási hallgató, mint három évtizeddel ezelőtt, akiktől nehezen lehetne elvenni a tanulás jogát.

S amíg a vezetés odahaza kétségkívül nehéz feladat elé van állítva, addig a nemzetközi porondon Teherán közel sem látszik elveszve, sőt úgy tűnik, hogy a nukleáris ügyeket jobban kezeli, mint a belső problémákat. S valóban, első szempillantásra a Khamenei-Ahmadinezsád páros nincs rossz pozícióban. Irán az amerikai és európai ultimátumra pozitív választ adott, aminek eredményeként tárgyalások kezdődhetnek majd október 1-én, s amelyeket a jelenlegi vezetés a nacionalista kártya kihasználásával könnyen hatalmának megszilárdítására használhat fel. A kemény retorika („Nem engedünk a nukleáris jogainkból!”) fényében nem valószínű, hogy az iráni vezetés a tárgyalásokon komolyan keresi majd a megegyezés lehetőségét. A kérdés csak az, hogy meddig húzható még a nukleáris engedetlenség, amelynek adott esetben katonai és gazdasági következményei is lehetnek.

A jelenlegi helyzetben, a kínai és orosz vétó mellett aligha várható, hogy komolyabb Irán elleni szankciócsomag kerüljön elfogadásra (különösen Moszkvának nem áll érdekében, s esze ágában sincs, hogy az amerikaiak Irán-problémáját megoldja), ráadásul az iráni napirendi pontok között nem is szerepel a nukleáris kérdés (a világ ügyeinek intézéséről és regionális kérdésekről kívánnak majd csak tárgyalni). Így igencsak kérdéses, hogy lehetséges-e áttörés az atom fronton. A helyzet azonban veszélyessé is válhat, ha ugyanis Washington nem lesz képes érdemi lépéseket tenni a nukleáris program blokkolására, akkor Izrael könnyen egyoldalú lépésre szánhatja el magát (mivel egyre végesebbnek látja az időt a cselekvésre), amely felboríthatja az eddigi forgatókönyveket. Egy esetleges katonai csapás pedig az iráni belső helyzetet is döntően befolyásolhatja – megszilárdíthatja a jelenlegi vezetést.

A nemzetközi események alakulása azonban nemcsak a nukleáris ügy kapcsán lehet izgalmas, hanem a kőolaj világpiaci árának alakulása miatt is. Noha az elmúlt hetekben (különösen az OPEC csúcsot követően) emelkedtek a jegyzési árak, de hosszútávon semmi sem garantálja a magas olajbevételeket. A jelenlegi vezetés pedig éppen annyira sebezhető az olaj-fronton, mint amennyire az elődje volt. Az iráni olajipart sújtó szigorú szankciók elfogadására feltehetőleg nem kerül majd sor, de az olajárak ingadozása, a tartalékok hiánya, az infrastruktúra korszerűtlensége, valamint a fogyasztás növekedése komoly problémákat eredményezhet az olajfüggő iráni gazdaságban. S mivel ma az irániak többsége a gazdasági kérdéseket tekinti a legfontosabbnak, a jelenlegi gazdaságpolitika jövőbeli kudarca egyben a rendszer végét is eredményezheti.

„ZÖLD PÉNTEK KÉSZÜLŐDIK?”

Iránban pénteken a hagyományoknak megfelelően kerül megrendezésre a „Jeruzsálem-nap”, amelynek keretén belül az iszlám köztársaság minden évben a palesztin ügyről emlékezik meg. Csakhogy ezúttal úgy látszik, hogy nem a távoli „testvérek” játsszák majd a főszerepet, hanem a „zöld mozgalom”, amely komoly szervezkedésbe kezdett. Az ellenzéki tüntetők közül ráadásul sokan valósággal már ki vannak éhezve a véleménynyilvánítási lehetőségre, a tanévkezdésnek köszönhetően pedig ismét rengeteg a fiatal diák a fővárosban. S mivel a ceremóniát – ideológiai jelentőségére való tekintettel – nem lehet elnapolni, így feltehetően ismét komoly demonstrációkra, s utcai összecsapásokra kerülhet majd sor.

A júniusi elnökválasztáson vereséget szenvedett és csalást kiáltó Mir Hosszein Muszavi internetes oldalán és egyéb információs csatornákon keresztül mozgósít, mint ahogyan a reformpárti vesztes, Mehdi Karrubi is demonstrálásra bátorított. Megszólalt a Khomeini halálát követően félreállított, ám az ellenzéki körökben még mindig rendkívül népszerű Hosszein Ali Montazeri ajatollah is, aki egyházi kollégáit igyekezett aktivizálni, miként az államalapító Khomeini ajatollah fiatalabbik fia, Ahmad is, aki beszédében azt hangsúlyozta, hogy „a Kudsz nap nem csupán az izraeli elnyomás elleni tiltakozásról szól, hanem mindenfajta elnyomó hatalommal szembeni megemlékezésről és harcról is.”

Szó, ami szó, valami készülődik, ráadásul a pénteki „szentbeszédet” ezúttal nem más tartja, mint az elnökválasztási csetepaté meghatározó háttérfigurája, Muszavi támogatója, a befolyásos Háshemi Rafszandzsáni. A hagyományok szerint ugyanis ezen a napon a Szakértők Gyűlésének (amely testület jogosult a legfőbb vezető elmozdítására) mindenkori elnöke mondja a szónoklatot. Persze meglehet, hogy a vezetés szakít a tradíciókkal, és nem kockáztat, s egy lojális ajatollahra bízza a beszédet. Az ellenzéki mobilizációt, s a társadalmi kedélyeket látva azonban mindez aligha lesz elegendő. Sőt, a pénteki nap könnyen meglehet, hogy egy újabb tiltakozási hullámot indít majd útnak.

A „zöld mozgalom” ugyanis rendkívül szervezettnek tűnik (az internetes közösségi oldalakon igen komolyan megy a szervezkedés). A pénteki nap pedig remek alkalom lehet arra, hogy az ellenzék ismételten hallassa a hangját, és az eredeti programtól eltérve, Izrael helyett Ahmadinezsád ellen tüntessen. A szlogenek már meg is vannak: „Sem Gáza, sem Libanon – A mi szívünk Iránért dobban!” Miként a transzparensek is készülnek, a mozgalom főbb vezetőinek (Muszavinak, Karrubinak és az ex-elnök, Khateminek) az arcképével. A hosszú kihagyást követően Teherán utcái ismét hangosak lesznek, egyesek szerint pedig „a legnagyobb menetelésre kerül majd sor a Jeruzsálem napon!”

A kérdés csak az, hogy vajon az egyetemi kapuk megnyitásával állandósulhatnak-e a tiltakozások, vagy a biztonsági szolgálatok erőszakos fellépése és hangos figyelmeztetése, netán a nyári összecsapások emléke eltántorítja a változásra szavazókat az utcai demonstrálástól. Egy biztos, a vezetés komoly erőkkel készül (a Forradalmi Gárda teheráni főparancsnoka és a legfőbb vezető egyetemi ügyekért felelős megbízottja egyaránt óva intett mindenkit az ünnepség „eltérítésétől”), az erőszak túlzott alkalmazása azonban könnyen kontra-produktív lehet, és a spiráleffektus hatására egyre többen fordulhatnak szembe a rendszerrel, s kérdőjelezhetik meg annak legitimitását.