Észak & Dél

SZEMBENÁLLÁS VAGY PARTNERSÉG?

A klasszikus Kelet-Nyugat szembenállás erodálódásával az Észak-Dél páros került a figyelem közép-pontjába. Mit is jelent ez a kettős? Külpolitikai kitekintő globális viszályokról, helyi problémákról, félbevágott országokról.

Vajon a világ két féltekéjének földrajzi megkülönböztetése csupán Észak és Dél? Tényleg az Egyenlítő a határvonal? A felosztás netán a világ fejlettségbeli különbségét jelöli, vagy a modernizációs utakat, kísérleteket? S mi van a társadalmi, politikai és kulturális különbségekkel: vajon azok is megállják a helyüket az észak-dél felosztásban? 

Megannyi társítás kapcsolható az Észak-Dél pároshoz eltérések és hasonlóságok földrajzi elhelyezkedés, fejlettségbeli mutatók, meghatározó értékrendek szempontjából. Sokszor azonban az Észak-Dél megkülönböztetés nem állja meg a helyét a kivételek miatt. Ausztrália például teljes egészében kapcsolódik az északi féltekéhez, amennyiben az ország társadalmi, politikai, vagy gazdasági berendezkedését, angolszász gyökereit tekintjük. És az sem vitás: Latin-Amerika országai pedig a keresztény kultúrkörhöz tartoznak, és többségükben az északi gazdasági és politikai modellt igyekeznek másolni. Jobban járunk, ha inkább a függőségi elméletekből indulunk ki, s a centrum-periféria kifejezést használjuk. 

A jelenleg formálódó új világrendben amúgy sem lesz jelentősége az efféle megkülönböztetéseknek. A nemzetközi rendszer átalakulása új erőközpontokat és hatalmakat hozhat, amelyeknek köszönhetően felvetődhet, hogy vajon hol is van a világtérképünk közepe? A világ súlypontjainak eltolódása, a nemzetközi szereplők megsokszorozódása, valamint az információ és a technológia forradalma mellett a legnagyobb kérdés talán az, hogy vajon egy multipoláris (sokszereplős) világrenddel számolhatunk-e a jövőben, vagy inkább egy olyan új világgal, amelyben a polaritás mentesség (súlytalanság) lesz a meghatározó? 

ÚJ VILÁREND?

Az USA folyamatosan veszít hatalmából, eközben hangsúlyos kihívói akadtak, mint az EU és a BRIC-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína). Úgy fest, nem lesz egyensúly, több szinten zajlik majd az erődemonstrálás (fegyveres, gazdasági, kulturális erődemonstráció).

Egyesek katonailag lesznek erősek – pl. az USA, amely a legtöbbet költés fejleszt hadászati célokra –, és lesznek katonai kihívók – pl. a nagyon fegyverkező Kína. Vagy akár Oroszország, amely ugyanakkor kétdimenziós hatalommá válik: nem csak katonailag lesz fontos, hanem nyersanyagforrásai miatt gazdaságilag is, ahogy mondják, egyfajta Szaúd-Arábia atomfegyverrel. Lesznek kulturális kihívók, a keleti filozófiák és praktikák már most nagyon népszerűek, és ez a tendencia csak erősödni fog,. És ne feledjük: jön az iszlám is, mint a leggyorsabban terjedő vallás napjainkban.

BELSŐ KONFLIKTUSOK, SZÉTSZAKADT ORSZÁGOK

Az Észak-Dél „ellentét” nemcsak világviszonylatban állja meg a helyét, hanem bizonyos esetekben országokon belül is! Gazdasági különbségek a világ számos államában megfigyelhetőek. Olaszországban az általános trend érvényesül, a fejlett északi régió áll szemben a csizma ütött-kopott déli sarkával. Fejlettségi különbség pedig még a világ vezető hatalmában, az Egyesült Államokban is jelen van! De akad ellenpélda is: Bolíviában az északi hegyvidék az elmaradottabb, míg a déli síkság a fejlettebb rész. Hasonló helyzet állhat elő a most még széttagolt Koreai-félszigeten is. 

S itt el is jutottunk a politikai tagoltság kérdéséhez, merthogy a világ országai nem csak gazdasági fejlettségük okán szakadhatnak északi és déli részre, hanem a nagyhatalmi rivalizálásnak és a belpolitikai küzdelmeknek köszönhetően is. Rengeteg példát említhetünk e tekintetben. Így például a múltból a koreai és vietnámi konfliktust, a jelenből pedig Ciprus görög-török megosztottságát vagy éppenséggel a szudáni polgárháborút. A legizgalmasabb példa azonban kétségkívül a két Korea esete, ahol az ideológiai ellentét még 60 év (ebből 20 a hidegháborút követően!) után is jelen van, és meghatározza a mindennapokat.

Az esetek többségében a politikai indíttatás etnikai vagy vallási törekvésekkel is párosul. A világnak egyes részein szó szerint egyfajta észak-déli kulturális megosztottságot tapasztalhatunk. E tekintetben a nigériai példa különösen beszédes: amíg északon az iszlám a meghatározó vallás, addig délen a kereszténység az elterjedt, ebből pedig számtalan konfliktus kerekedett. Mindez azonban szinte egész Nyugat-Afrikára jellemző, sőt az említett szudáni polgárháborúban is tetten érhető. Ezek okai mégsem a civilizációk közötti konfliktus: sokkal inkább a gyarmati határok és az elhibázott fejlődési utak. 

ÉLET AZ EGYESÜLÉS UTÁN?

Az egymástól elszakított országok előbb-utóbb egyesülnek, a kérdés csak az, hogy vajon ez az együttélés mennyire lesz sikeres? Németország példáját ismerjük, sőt valamelyest szerepet is játszottunk benne. A német egység 20 év távlatából igazi sikertörténetnek számít, még akkor is, ha a regionális különbségek továbbra is megvannak, s ha Keleten olykor-olykor még mindig fellángol a baloldali romanticizmus. Az újraegyesült Németországban egyértelműen a nyugati minták és értékek diadalmaskodtak, ráadásul úgy tűnik, hogy így véglegesen Európa vezető hatalmává avanzsált. 

No s mi a helyzet a világ más szegleteiben? Például a majd három és fél évtizeddel ezelőtt újraegyesült Vietnámban? Egykor az északi kommunista vezetés irányításával került sor az egység megteremtésére, a történelem fura fintoraként azonban az országot ma már inkább a Dél által propagált kapitalizmus mozgatja, s teszi a térség kistigrisévé. A különbségek azonban itt is szemmel láthatóak: amíg Hanoi a kommunizmus fellegvára, falvak összessége maradt, addig Saigonból – mert ott délen még mindig így hívják az északi vezér neve után Ho Si Minh-városra átkeresztelt települést – egy igazi metropolis, az ország kereskedelmi-gazdasági életének központja és motorja lett.

Németország és Vietnám példája így vagy úgy, de sikeres egyesülésnek számít, az Arábiai-félsziget déli csücskében fekvő Jemen viszont könnyen ellenpélda lehet. A kilencvenes évek elején egységet fogadó köztársaság ugyanis a történelmi utak különbözősége (a déli régió brit uralom alatt jobban integrálódott a nemzetközi vérkeringésbe, míg az északi vidék törzsi viszonyok közepette elmaradt a fejlődésben) és az újonnan kiújult felekezeti villongások (az iszlám két főbb irányzata, a szunnita és a síita ág mérkőzik meg egymással) miatt könnyen szétszakadhat. A jemeni kudarcot látva pedig a világnak pedig már most újabb veszélyes gócpontja akadt: a kalózoktól hemzsegő Ádeni-öböl.

Az egyesülés utáni életet vizsgálva azonban manapság a koreai kérdés számít a legizgalmasabbnak. Vajon mi lesz a Koreai-félszigettel? Nos, előbb vagy utóbb itt is megvalósul majd az egység, aminek időpontja leginkább az észak-koreai utódlástól (Mi lesz a „kedves vezér” halála után?), és az ország gazdasági teljesítményétől függ. Ezt követően azonban sokkalta nehezebb dolga lesz Dél-Koreának, mint amilyen az egykori NSZK-nak volt. A hatalmas különbségeket látva könnyen azt gondolhatnánk, hogy befellegzett a „dél-koreai csodának”. Csakhogy a bőséges északi nyersanyag-forrásokat és olcsó munkaerőt figyelembe véve akár újabb lendületet is kaphat a távol-keleti ország. 

FEJLETT ÉSZAK ÉS FEJLETLEN DÉL? 

Az Észak és Dél hallatán az ember először nyilván a földrajzi különbségekre gondol, majd a földtekék között húzódó fejlettségbeli különbségekre asszociál. Mennyiben állja meg a helyét ez a distinkció? S vajon a déli földrész mindörökre periférikus szerepre hivatott, vagy van esély ott is a felzárkózásra? 

Jobban tesszük, ha fejlett és fejlődő világról beszélünk, és ha legalább gondolatban feljebb csúsztatjuk világtérképünkön az Egyenlítő vonalát. A földrajzi megszorítások mellett azonban kétségünk sem lehet afelől, hogy Észak és Dél között valóban hatalmasak a fejlettségbeli különbségek. Ehhez elég csupán arra gondolnunk, hogy a világ legszegényebb országai zömmel a – az Egyenlítő csúsztatásával módosított – déli féltekén találhatók. A lemaradás pedig számos területen látható, így például a gazdaság termelékenységi mutatóiban, az analfabetizmus társadalmi arányában, a kórházi ágyak számában és az egészségügyi ellátásban, vagy éppenséggel a folyamatosan éhezők megdöbbentő számadatában. (Íme egy példa: Szudán déli részében az elmúlt 15 év éhínsége és a polgárháborúja közel 1,6 millió emberéletet követelt, miközben jelenleg majd 3 millióan éheznek.) 

A Dél leszakadásának, lemaradásának számtalan oka van. Így például az európai gyarmatosítás, ami elültette a gazdasági egyenlőtlenség magvait, illetve megalapozta azt az igazságtalan világgazdasági rendszert, amelyben a fejlődő világ még mindig ki van szolgáltatva a fejlett ipari országoknak. Persze akadnak kivételek, mint például a Perzsa-öböl olajmonarchiái (Kuvait), vagy a távol-keleti kereskedő városállamok (Szingapúr), akiknek sikerült a függőségből, szegénységből kitörni, de említhetnénk a „multikulti” Malajziát is, mint a kulturák közti együttélés szép példáját. A lemaradásért azonban hiba lenne csupán az északiakat hibáztatni, abban ugyanis a rossz és hatástalan kormányzat, a belső politikai és gazdasági instabilitás, a túlnépesedés és az etnikai-felekezeti villongások, valamint a természeti csapások mind-mind szerepet játszanak. Nem beszélve az emberi tényezőről, a korrupt és véreskezű diktátorokról. (Lásd az afrikai diktátorokat, s „Az utolsó skót király” c. filmet!) 

Vajon állandósulni, vagy oldódni fog-e a fejlett-fejletlen megkülönböztetés? A bizakodáshoz szükség lenne a „déli” féltekén: kiterjedt és színvonalas oktatásra, jobb és olcsóbb egészségügyi ellátásra, a felhalmozott adóssághegyek eltörlésére, igazságos szabadkereskedelmi megállapodásokra, átgondolt segélyezésre, a zöld technológiai forradalom exportálására, s természetesen demokratikus kormányokra, valamint átgondolt és megvalósítható politikákra. Azért sajnáljuk egy kicsit Északot is! Demokrácia-deficit, elöregedő társadalom, gyengülő gazdasági versenyképesség, migráció – ezekkel minduntalan kénytelen szembenézni az északi ember. Ezen a ponton azonban a két félteke problémahalmazai összekapcsolódnak, az Egyenlítőn átívelnek. Közös gondokért közösen kell tenni (pl. globális felmelegedés). Ez jelenleg Észak és Dél legnagyobb felelőssége és kötelessége.

Változó erőviszonyok a Perzsa-öbölben

VAJON IRÁN VÉGLEG ÁTRENDEZI A RÉGIÓ HATALMI TÉRKÉPÉT?

A Perzsa-öbölben igencsak izgalmasan alakulnak az események, legalábbis Teherán szemszögéből nézve. Az Egyesült Államok képtelen megegyezni az bagdadi vezetéssel a 2011 után Irakban maradó katonák számáról, ezáltal pedig nehézkesebbé válik majd az amerikai befolyás jövőbeli biztosítása. Mindeközben Szaúd-Arábia az USA elszántságában és képességében kételkedve, már az Iránnal való megegyezés lehetőségét fontolgatja és keresi. 

Az ajatollahoknak tehát van okuk az örömködésre, rövid távon ugyanis úgy fest, hogy Irán kénye-kedve szerint átrajzolhatja a regionális erőviszonyokat a Perzsa-öböl térségében. Hosszabb távon azonban már korántsem olyan biztos és valós az iráni hatalmi elsőség a térségben, az Egyesült Államok meggyürkőzve a jelenlegi konfliktusokkal mindenképpen befolyásos szereplő marad a világ kőolaj-kereskedelmének lüktető szívében, miközben új kihívásként egyre inkább megjelenik majd a feltörekvő Törökország is – amely, akárcsak a történelem során megannyiszor, ellenpólusa lesz a terjeszkedni kívánó perzsa birodalomnak. 

IRÁN MINT FELTÖREKVŐ SZUPERHATALOM

Irán az elmúlt évtizedben igazi szuperhatalommá avanzsált a térségben. Ez egyrészt három tényező szerencsés együttállásának köszönhető [a regionális környezet megváltozásának, a kőolaj árának világ-piaci emelkedésének, valamint a teheráni konzervatív tábor és irányvonal megerősödésének], másrészt az ellenpólusok gyengeségében, avagy éppen a szereplők koncepciótlanságában gyökeredzik. Röviden az iráni forgatókönyv, amely szerint az iszlám köztársaság lesz a domináns hatalom a térségben [s amely korszakokon átnyúló, történelmi törekvésnek tekinthető!], jó úton halad a megvalósítás felé. 

Bátran állíthatjuk, hogy a szeptember 11. utáni közel-keleti történések legnagyobb nyertese az iszlám köztársaság: szomszédságában megdőlt két ellenséges rezsim, ahol földrajzi és kulturális kötelékeit felhasználva befolyásos szerepre tett szert, mindeközben az Egyesült Államok [a „Nagy Sátán”, a rendszer ideológiai ellenfele] terror-ellenes háborúi [valamint gazdasági-pénzügyi válsága] folytán súlyosan diszkreditálódott az iszlám világban és erősen meggyengült [odahaza hiányzik a financiális és a társadalmi támogatás]. A Tunéziából kiinduló társadalmi elégedetlenségi mozgalmak ráadásul mintha érintetlenül hagyták volna az iszlám köztársaságot, amely így a felbolydult régióban a stabilitás szigetének számít [persze nem szeretnék Jimmy Carter sorsára jutni!].

A Perzsa-öböl hatalmi viszonyrendszere Irak kiesésével jelentősen megváltozott, az addigi három-szereplős verseny egy szaúdi-iráni versengésre szűkült le. Az iszlám köztársaság regionális elsősége jelen pillanatban alapvetően két központi kérdéstől függ: egyfelől attól, hogy lesz-e meg-, illetve kiegyezés Teherán és Washington között, másfelől pedig, hogy vajon Iránnak sikerül-e a szunnita hatalmakkal elfogadtatni az új status quo-t? Most mindkettőre reális esély kínálkozik, mivel mind az Egyesült Államok, mind pedig a Szaúdi Királyság komolyan bajban van, s hajlik a megegyezésre. 

A washingtoni döntéshozók sokkalta kedvezőbb kondíciókkal számoltak, amikor a 2011-es iraki csapatkivonásról határoztak. A helyzet azonban nagyon másként alakult, s a jelen körülmények között aligha hagyhatják magára Irakot, félvén attól, hogy az ország, s még inkább annak olajkészlete teljes egészében iráni irányítás alá kerüljön. A Perzsa-öböl térségét nem lehetséges negligálni az energia-szempontok miatt. A gond az, hogy egyfelől az USA kellően leterhelt és meggyengült ahhoz, hogy újabb katonai kalandokba kezdjen, másfelől a szövetségesei sem képesek rendet teremteni a térségben, így nem marad más lehetőség mint leülni a tárgyalóasztalhoz, s megegyezni az iráni vezetéssel. [A helyzet pikantériája, hogy Irán nem bízhat az USA-ban, mert mi garantálja, hogy ha Irakból szabadul, akkor nem fog a perzsa államra támadni, az amerikaiak meg attól félnek, hogy Irán nem elégszik meg Irakkal és a szaúdi olajmezőkre tör, végezetül pedig a szaúdiak nem bíznak az amerikaiakban, hogy megvédik őket, amikor szükséges lenne.]

Az iraki fejlemények kapcsán Szaúd-Arábia is nehéz helyzetben van, lévén erejét és figyelmét a közvetlen szomszédságában kibontakozó forrongások [Bahrein], és konfliktusok [Jemen], vagy éppen saját síita kisebbségének lázongásai kötik le, s éppen ezért nem tud az iraki rendteremtéssel és az iráni befolyás ellensúlyozásával foglalkozni. A szövetséges amerikaiak zavarodottságát és külpolitikai következetlenségét látva pedig egyre hangsúlyosabban merül fel a kérdés Rijádban, hogy vajon mennyiben tekinthető Washington megbízható partnernek, s mikor érkezik el az a pillanat, amikor az iráni hatalmiságot elfogadva megegyezést, időleges tűzszünetet kössenek Teheránnal? [Röviden a szaúdiak egyfelől félnek attól, hogy az USA elpártol tőlük, másfelől pedig látják azt, hogy Irán megkerülhetetlen szereplővé lépett elő, akivel jobb inkább nem konfrontálódni, s szép csendben megegyezni.] 

Szó, ami szó, Irán most igazán alkupozícióban érezheti magát, a kérdés csupán csak az, hogy mit tud valóra váltani a követeléseiből. Bár Irán csillaga most fényesen ragyog, az iráni nagy hatalmiságot azonban hosszabb távon több tényező és faktor is korlátozhatja. 

IRÁN IRAKBAN: AZ ÚN. „SOFT POWER” KORLÁTAI

Teherán az iraki rezsimváltásnak köszönhetően kétségkívül megnövelte a befolyását a szomszédos arab országban, ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenünk azt, hogy az iszlám köztársaság nem mindenható Irakban – mint ahogyan a Perzsa-öböl térségében is korlátozottak a lehetőségei. Irán megítélése igencsak ellentmondásos az arab és kurd fejekben, az iraki belügyekbe való beavatkozás pedig hosszabb távon mindenképpen veszélyt jelenthet az újonnan szerveződő, formálódó ország szuverenitására és integritására.

Iránnak számtalan természetes adottsága van, amely lehetővé teszi, hogy meghatározó szerepet játsszon a szomszédos Irakban. Így a könnyen átjárható hosszú határszakasz, az időben messzire nyúló kapcsolat, amelyet a síita és kurd politikusokkal, pártokkal és csoportokkal ápolnak, vagy a vallási és kulturális kötődés és kapcsolódás a két társadalom között, illetve a kereskedelmi és gazdasági szálak és kontraktusok. Teherán ügyes taktikával igyekszik magához édesgetni Bagdadot, vagy legalábbis egyértelművé tenni számára, hogy nélküle nincsen élet a régióban. 

Csakhogy az iszlám köztársaság iraki megítélése korántsem olyan egyértelmű és pozitív. Az elmúlt évek alapján látható, hogy az iráni politika hosszútávon több esetben is kontra-produktív. Így például a saját politikai frakciók kreálásával Irán egyfelől sikeresen tartja fenn a bagdadi rezsim töredezettségét, ugyanakkor ezzel gerjeszti és erősíti a síita táboron belüli ellentéteket, aláásva ezzel a síita egységet. Az Irán által Irakba juttatott fegyverek egy részét ráadásul a síiták egymás ellen is felhasználták. S miközben rádióadásokon és propagandabeszédeken keresztül az iráni vezetők meg tudták nyerni maguknak az irakiakat, addig az olyan iráni akciók, mint például a Fakka olajmező lerohanása és elfoglalása, az észak-iraki kurd területek bombázása, vagy éppen az iraki piac perzsa tömegcikkekkel való elárasztása mindenképpen ellenérzéseket szülnek majd. S felmerül a jogos kérdés, hogy akkor most mik is Irán valós céljai és szándékai?

Az USA iraki kivonulását követően Irán minden bizonnyal nyeregben érezheti magát a szomszédban, az amerikaiak távozását követően pedig megszűnhet a felforgató tevékenység is, mivel Teheránnak kifizetődőbb a politikai frakcióharcokra alapozni a befolyását, mintsem hivatkozási pont nélkül zavart és feszültséget kelteni. Csakhogy, mint láthattuk az irániak iraki befolyása korántsem biztosított. Az iráni „soft power-nek” megvannak a korlátai. Hosszabb távon a biztonsági helyzet alakulásától, az iraki kormányzat politikai komplexitásától, az Egyesült Államokkal kiépített bagdadi kapcsolat-rendszertől, valamint az arabközi eseményektől, illetve a síita-szunnita szembenállás kiéleződésétől függ, hogy milyen szerepet is játszhat Irán Irakban. A két ország kapcsolatában minden bizonnyal a kőolaj-kereskedelem lesz a legkényesebb kérdés, mivel Irak készleteinek köszönhetően ellenfele lehet az iszlám köztársaságnak az Olajexportáló Országok szervezetén belül. 

RÖVID TÁVON: IGEN – HOSSZÚ TÁVON: NEM

A jelen pillanatban úgy fest, hogy Irán a legfelsőbb hatalom, aki az igencsak ingatag régióban stabilan áll, és aki a legnagyobb konvencionális erővel rendelkezik a térségben, s emellett kellőképpen elszánt is arra, hogy uralmi terveinek eleget tegyen a Perzsa-öbölben. De mi a helyzet hosszabb távon? Vajon meddig terjedhet az iszlám köztársaság új hatalmi pozíciója? 

Egyfelől Iránnak minden természetes adottsága megvan, hogy regionális nagyhatalom lehessen: stratégiai fekvés, aranyat érő nyersanyagok és energiaforrások, népes és képzett társadalom, kulturális kiterjedtség, nem is beszélve a perzsa nacionalizmusról [az irániak előszeretettel tekintenek magukra, mint az „univerzum közepére”]. Másfelől azonban akadnak korlátozó tényezők is, méghozzá szép számmal, így például: a túlzott népesség, és a mélyszegénység; a belső problémák: a társadalmi elégedetlenség, illetve a politikai frakcióharcok, valamint a korlátozott gazdasági teljesítmény; a nemzetközi elszigeteltség, valamint a kulturális és vallási korlátok [síitaként és perzsaként elkülönülnek, továbbá egy paradoxon: az irániak valami olyasmi felett szeretnének uralkodni, amelyet mélységesen lenéznek, s amellyel szemben nagyon bizalmatlanok]. S ne feledjük, ez egy olyan térség, ahol mindig is különféle hatalmak rivalizáltak egymással, nem lehetett sokáig konstans vezető, mert a tisztségre mindig sokan pályáznak – feltehetőleg ez a jövőben sem lesz másként. 

De vajon kik lehetnek a kihívók, az ellenpólusok, akik az újjáéledő perzsa birodalmat kordában fogják-tudják majd tartani. Először is, ne legyenek kétségeink, az Egyesült Államok hosszabb távon minden bizonnyal helyreállítja majd megfakult befolyását [ugyan most kiszorulhat Irakból, de a térségből semmiképpen sem, marad Kuvaitban és Bahreinben], miként Szaúd-Arábia sem fogja sokáig tűrni, hogy az öbölben a perzsák diktáljanak. Másodszor, a nagy kérdés, hogy vajon az újjászülető Irak milyen modellt választ, s mennyiben lesz képes felnőni a régi szerepéhez, illetve hatalmához – s lesz-e ellensúly ismételten Iránnal szemben? Az ország adottságait és történelmi tapasztalatait ismerve ez talán nem is olyan elképzelhetetlen. Végezetül, de nem utolsó sorban: az iráni regionális hatalmiság ellensúlya könnyen meglehet, hogy a Kelet felé forduló Törökország lesz. 

Törökország ellentétben Iránnal, igazi feltörekvő hatalom, amit egyértelműen bizonyítanak a kül-politikai szerepvállalások, s amit a török gazdaság rohamos mértékű fejlődése, bővülése is alátámaszt [hét százalék feletti gazdasági növekedés évente / Európa hetedik legnagyobb gazdasága / stb.]. Törökországnak komoly történelmi kapcsolata van a Közel-Kelettel, és valós katonai, gazdasági, politikai hatalommal bír, amit kamatoztatni is tud majd a térségben. Noha a törökök is kívülállónak számítanak az arab világban, szunnita vallásuk miatt mégis jobban passzolnak a régió vallási képéhez. A jelenlegi török külpolitikán kevésbé látszik, de hosszabb távon Ankara és Teherán konfrontálódni fog egymással: ennek egyik elő példája lehet Szíria, ahol a felek eltérő állásponton vannak: amíg Irán a síita kisebbség, az alaviták fennálló uralmát támogatja, addig Törökország a szunnita politikai erők, a tiltakozók oldalán kötelezi el magát. Csupán idő kérdése, s Törökország aktivizálja magát, s akárcsak a történelem során korábban már annyiszor, most is Törökország fogja majd ellensúlyozni Perzsiát.

Milyen lesz Irán Khamenei után?

utódlás: merre tovább iszlám köztársaság?

Ali Khamenei ajatollah egészségi állapotáról már lassan egy évtizede keringenek a pletykák, egyes források szerint leukémiában és prosztatarákban szenved. S miután 2007-ben több hétre eltűnt a kíváncsi tekintetek elől, egyre többen kezdtek el spekulálni azon, hogy vajon mi lesz az iszlám köztársasággal a legfőbb vezető halála után? Nos, akárcsak 1989-ben, az államalapító Khomeini ajatollah halálakor, úgy Khamenei esetében sem valószínű, hogy a rendszer a vezető távozását követően megszűnnék létezni, mindazonáltal jelentős változáson fog keresztülmenni. Azt pedig, hogy milyen irányba fog átalakulni a legfőbb vezetői tisztség, és hogy ki fogja betölteni a főkormányos szerepét a jövőben, lényegében a következő három tényező fogja meghatározni: először is az ideológiai frakciók közti hatalmi egyensúly megléte vagy hiánya, ha úgy tetszik a politikai paletta aktuális állapota; másodszor az iszlám jogtudós (velaját-e fakíh) uralmának éppen meghatározó elmélete; végezetül annak a személyi hálónak és patronázs-rendszernek a befolyása, amelyet Khamenei az évtizedek során kiépített maga körül.

A három utódlási faktort szemügyre véve 2011-ben a következőképpen fest a helyzet. Az ideológiai frakciók közti egyensúly megbomlott, mivel a Khamenei által támogatott „principalisták” (az ultra-konzervatívok) mind a kinevezett, mind a választott intézményekben kvázi egyeduralomra tettek szert. A reformerek és a mérsékelt konzervatívok félreállításával erőteljesen leszűkült a politikai elit, ami egyre élesebb vitákat és csatározásokat eredményezett a forradalmi táboron belül. A politikai ellenfelek félreállításának, illetve az erőközpontok gyengülésének eredményeként ma az iszlám jogtudós abszolút uralmának elmélete érvényesülhet a gyakorlatban. Khamenei ajatollah sokkalta inkább egy hadsereg főparancsnokra emlékeztet, mintsem a politikai csoportok között közvetítő vallási vezetőre. A személyes kapcsolatoknak és kinevezéses jogköröknek köszönhetően pedig olyan széles klientúra-hálózatot hozott létre, amely a forradalmi gárda parancsnokoktól kezdve a pénteki imádságvezetőkön keresztül a minisztériumi alkalmazottakig terjed, s amely képes lehet biztosítani az utódlás zökkenőmentességét.

No, de nézzük akkor, hogy rövidtávon milyen forgatókönyvekkel is számolhatunk Khamenei ajatollah távozását követően? A legkézenfekvőbb és a legvalószínűbb, hogy marad a jelenlegi status quo, vagyis Khamenei személyes kapcsolatrendszerét latba vetve sikeresen továbbmenti a pozícióját és támogatóinak hatalmát. Bár ez idáig a legfőbb vezető nem nevezett meg hivatalos utódot, de jelen pillanatban úgy fest, hogy a pozíció legesélyesebb várományosa Mahmud Shahroudi ajatollah, az igazságszolgáltatás feje lehet. Egy biztos, az új vezető ez esetben a forradalmi elitből, Khamenei szűkebb belső köréből fog érkezni, s hatalma közel azonos lesz a mostanival, mint ahogyan a követett ideológia tekintetében sem várhatunk majd nagyobb változást (marad a szociális konzervativizmus és a hangos antiimperializmus). Ebben a szcenárióban tovább folytatódik a reformerek és a mérsékeltek félreállítása, valamint az uralom központosítása. Mindeközben tovább erősödik majd a Forradalmi Gárda, mivel a legfőbb vezető melletti pretoriánus őrző-védőként még nagyobb befolyásra tehetnek szert a gazdasági-hatalmi felépítményben.

A széles patronázs-rendszer és a beszűkült politikai paletta kétségkívül a jelenlegi rezsim továbbélésének kedvez, ezzel szemben a második lehetséges forgatókönyv esetében az abszolút uralom elmélete játszhat főszerepet, és határozhatja meg a jövőbeli berendezkedést, valamint azt, hogy ki lesz a következő vezető. Ez esetben egy olyan ultra-konzervatív utód kerülhet hatalomra, mint például Meszbáh-Jázdi ajatollah, vagy esetleg egy olyan második generációs forradalmár, aki a felsőbb vezetés támogatásával üstökös-szerűen robbanhat be a politikai közéletbe. Az abszolutista rendszerben a vezetés drákói szigorral, így például minden korábbinál erőszakosabb fellépéssel, illetve a speciális egyházi bíróságok verdiktjeivel fogja bebiztosítani a hatalmát. Az újonnan kiépülő rendszerből pedig véglegesen száműzni fogják a nép részvételén alapuló köztársasági elemeket, ezzel téve egyértelművé az isteni szuverenitás elsődlegességét (például a választott parlamentet egy tanácsadó testületté redukálják majd le). Az iszlám köztársaság így lényegében olyan kirekesztő rezsim lesz, mint a harmadik világ bármely elnyomó diktatúrája.

A harmadik forgatókönyv a korábbiakkal ellentétben egyfajta demokratikus átalakulást vizionál. A frakcióharcok és a személyi küzdelmek ugyanis – mint ahogyan azt Ahmadinezsád esetében is láthattuk – alááshatják Khamenei szerepét és a legfőbb vezető tisztségét is. A vezetésből kiszoruló politikai erők, a mérsékelt konzervatívok és reformpártiak koalíciót formálva komoly fenyegetést jelenthetnek a jelenlegi elit hatalmára, nem is beszélve a vezetéssel szembeni általános elégedetlenségről, illetve a társadalom szabadság utáni vágyakozásról. Ebben a demokratikus szcenárióban a progresszív erők és iskolák aktivizálódásának köszönhetően egy reform-orientációjú vezér, egyfajta „iráni Gorbacsov” kerülhet majd hatalomra (például Juszef Szanei ajatollah személyében). S bár az iszlám köztársasági keret alighanem megmarad a jövőben is, de a működése alapjaiban meg fog változni: az elszámoltathatóbb és átláthatóbb rendszerben a legfőbb vezető hatalmát fékek és ellensúlyok fogják majd korlátozni, s ezáltal a döntések meghozatalában nagyobb szerep jut majd a néprészvételnek és a pragmatizmusnak is.

A negyedik lehetőség egy vezetői tanács létrejötte lehet, amely ötlet már többször is napirendre került az 1979-es forradalom óta eltelt három évtizedben. (Így például az 1989-es utódlás kapcsán, mert akkor sokan úgy vélték, hogy a legfőbb vezetői tisztség csakis kizárólag Khomeinire volt megtervezve.) E szerint a forgatókönyv szerint a frakcióharcok kiéleződése, az alkalmas és karizmatikus személyiség hiánya, valamint a „megosztott vezetés” koncepciójának támogatottsága miatt a legfőbb vezetői tisztség meg fog szűnni, helyét pedig a jövőben egy úgynevezett „Vezetői Tanács” fogja átvenni, amelynek tagjait a Szakértők Gyűlése választaná meg. Ebben az esetben egyfelől – a demokratikus fordulathoz hasonlóan – nagyobb társadalmi részvétellel és intézményi nyitottsággal számolhatunk (így például a tanácsnak konzultálnia kellene a törvényhozással és a köztársasági elnökkel), másfelől azonban a politikai csoportok közötti csatározással és a személyi rivalizálással, amely adott esetben olyan élessé is válhat, hogy azt aligha lehet majd könnyed kompromisszumokkal orvosolni.

Végezetül, mint utolsó eshetőség, fennáll a rendszer bukásának a lehetősége is. A legfőbb fejedelem meggyengülése és az eliten belüli törésvonalak elmélyülése a társadalmi elégedetlenséggel és a polgárok aktivizálódásával karöltve akár véget is vethet az iszlám köztársaság jelenlegi berendezkedésének, s a legfőbb vezetői tisztségnek. Akár a Forradalmi Gárda, akár a szekuláris erők veszik át az irányítást, a klérus ez esetben mindenféleképpen ki fog szorulni a hatalomból, s vissza fog térni a klasszikus kvietista szemlélethez. A „fennmaradó” köztársasági modellben valamennyi tradicionális politikai csoport és társadalmi erő aktív szerepet kaphat és játszhat, de igazán kitüntetett jelentősége az iráni nacionalizmusnak lesz (meghatározó ideológia lehet a politikai diskurzusban és döntéshozatalban). Az új politikai rendszer a katonai uralomtól kezdve a demokratikus kormányzatig többféle formát is ölthet, feltehetőleg azonban megtartja majd az informális hálózatok szerepének a jelentőségét, valamint a hatalomnak a vezető személyében, illetve az annak felelős bürokrácia alakjában való centralizációját.

Khomeini halálát követően az utódlás viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen zajlott le: az alkotmány passzusai alapján az új legfőbb vezetőt a Szakértők Gyűlése választotta meg. A jelenleg terítéken lévő utódlás azonban úgy fest, hogy eltérő menetrend szerint fog lezajlani. Napjainkra ugyanis a helyzet jelentősen megváltozott, a 86 tagú politikai-vallási intézmény például elvesztette a korábbi befolyását, s ezért aligha játszhat tényleges szerepet az új vezető kiválasztásában, mint ahogyan a forradalmi elit nagy része sem, akiket időközben Khamenei ügyesen félreállított. Összességében azt mondhatjuk, hogy a nagyhatalmú Forradalmi Gárda lesz az, aki az utód személyéről dönteni fog – hiszen nincsen más olyan szervezett erő, amely harcba szállhatna vele a hatalomért. Az utódlás ugyanakkor akár 1989-et is idézheti, amennyiben a gárdisták egységesen és gyorsan egy gyenge legfőbb vezetőt választanak majd maguknak. A kérdés ez után az lesz, hogy az vajon mennyire tud, illetve mennyire hagyják őt Khameneihez hasonlóan felnőni a feladathoz, és megerősödni a rendszerben?

Ha időben előre tekintünk, úgy érdemes megemlíteni, hogy hosszabb távon számos egyéb tényező is szerepet kaphat az utódlás mikéntjében, illetve annak végeredményében. A 2009-es elnökválasztás után Khamenei pozíciója és legitimációja meggyengült, és ez az idő előre haladtával csak még inkább így lehet. A kiszorított politikai frakciók nagy száma, valamint a társadalom széles elégedetlensége hosszabb távon biztosan megkérdőjelezi majd az ajatollah uralkodói státuszát, s végzetesen meggyengíti a vezető támogatói hálózatát is. Az iszlám köztársaság sajátossága az, hogy a hatalmi súlypontok ciklikusan változnak, vagyis csak idő kérdése, hogy mikor szerveződik egy új olyan csoport vagy erőközpont, amely átveszi majd a legfőbb befolyásoló szerepét. Az új generációk és világképek megjelenése mellett legalább ennyire fontos az is, hogy a jelenlegi vezetés mennyiben lesz képes orvosolni a társadalmi problémákat, így például a lakosság megélhetési gondjait és a fiatalság modernitás utáni vágyakozását. S persze ne feledjük, hogy a nemzetközi történések is hatással lehetnek az iráni utódlási procedúrára.

Iránban jelen pillanatban két erő látszik körvonalazódni, akik az elkövetkezendő időben meghatározó szereppel bírhatnak majd az iszlám köztársaság „átalakításában”: egyfelől a Forradalmi Gárda, amely intézményileg számít fajsúlyos szereplőnek, másfelől pedig az úgynevezett Zöld Mozgalom, amely viszont társadalmilag tekinthető erősnek. Ahhoz, hogy sikerrel járjanak, mindkettőnek ugyanazzal a problémával kell szembenézniük, nevezetesen hogy vajon képesek lesznek-e menedzselni a töredezettségüket és biztosítani az egységes fellépést. Az ellenzékről köztudott, hogy rendkívül heterogén összetételű, de nincs ez másként a gárda esetében sem, amely ideológiailag és társadalmilag is igencsak megosztott (lényegében csak a „profit” tartja a tagjait össze). A gárdisták és a civilek párharcából rövidtávon minden valószínűséggel az előbbiek kerülnek majd ki győztesen, de a fiatal és tájékozott iráni társadalmat, az életteli civil szférát (így például a feminista mozgalmakat), valamint a globális információs forradalmat tekintve hosszabb távon mégiscsak az utóbbiaknak áll majd az a bizonyos zászló...

Khamenei vs. Ahmadinezsád

HATALMI HARCOK AZ ISZLÁM KÖZTÁRSASÁGBAN

Iránban egyre hangosabb a vezetésen belüli ellentét, amely majd három hónapja kezdődött, amikor is Mahmúd Ahmadinezsád menesztette a titkosszolgálatokért felelős miniszterét. A kormányzati pozíciók odaítélése körüli vita láttán úgy fest, mintha az elnök úr és a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah között az egykor igencsak szoros viszony erőteljesen megromlott volna, s most könnyen megtörténhet az is, hogy a Doktort impeachment eljárás keretén belül elmozdítják a tisztségéből. [100 képviselő aláírásával már letétbe is helyezték az elnök parlamenti vizsgálatának indítványát.]

Az iszlám köztársaságban körvonalazódó hatalmi harc, a frakciók egymásnak feszülése még nem volt ennyire súlyos a forradalom óta eltelt három évtizedben. Ahmadinezsád tevékenysége mély töréseket eredményezett a konzervatív körökben, a személyében önálló életre kelt marionett-baba pedig komoly kihívást magával a rendszerrel szemben. Jelenleg egy olyan kormányzati válság van kibontakozóban, amelynek végkimenetele alapjaiban határozhatja meg az iszlám köztársasági modell jövőjét. 

AHMADI BYE BYE

Azt követően, hogy 2009 júniusában az újraválasztásával az iszlám köztársaság legnagyobb válságát okozta, nem sokan gondolták volna, hogy Ahmadinezsád elnök egyszer majd elveszítheti a legfőbb vezető támogatását. Ne feledjük azt az ominózus esetet, amikor anno az elnöki beiktatási ceremónián kezet csókolt Khamenei ajatollahnak. Most azonban mégis úgy látszik, mintha a Doktor kegyvesztetté vált volna a felsőbb vezetésben, sőt egyesek most egyenesen kígyót-békát kiáltanak rá, s „deviáns viselkedése” miatt felelősségre vonását szorgalmazzák. De vajon mi lehet az oka a korábbi támogatás megvonásának? 

Nos, Ahmadinezsád előzetes konzultáció nélkül változtatott a kormány összetételén, majd a legfőbb vezetői dorgálásra válaszul 11 napig nem volt hajlandó befáradni az irodájába. [Ehhez hasonló esetre nem került még sor!] A gyufát azonban mégsem a gyermeteg viselkedésével húzta ki Khamenei-nél, hanem azzal, hogy a 2009-es válság után megerősödve érezvén magát, saját klientúra-építésbe kezdett, amely a legfőbb vezető olvasatában hosszútávon alááshatja a rendszer alapjait, miként megbonthatja a tradicionális politikai-hatalmi struktúrákat. A forradalmi vezetésen belül így most a régi konzervatívok és az egyházi vezetők csapnak össze az Ahmadinezsád köré szerveződő feltörekvő elittel, az ún. neokonzervatívokkal. A generációs különbségek mellett a két tábor világnézete is eltérő, mint ahogyan az is, ahogyan az iszlám köztársaságról vélekednek: az egyik oldalon Khamenei ajatollah a status quo fenntartásában érdekelt, a másik oldalon pedig a nacionalista-populista kurzus a klerikális vezetés marginalizálásában. 

Mint ez eddig minden esetben, a legfőbb vezető, Khamenei ajatollah célja most is az, hogy a rendszer továbbélését biztosítsa, illetve a status quo-t megőrizze. Az újonnan feltörekvő politikusok és elitek pedig kihívást jelenthetnek a legfőbb autoritással szemben. Az Ahmadinezsád elnök köré szerveződő politikai erő támogatottsága az iráni társadalom bizonyos szegmenseiben már-már kikezdte, felülmúlta a forradalmi vezetés popularitását. Az elnök első számú mentora, támogatója, barátja, esetleges utódja, Rahim Mashaei például különösen nagy népszerűségnek örvend, s így már érthető a felelősségre vonása, illetve félreállítása, a politikából való száműzése. Ahmadinezsád elnököt és támogatói körét „deviáns viselkedéssel” [így például a forradalmi ösvényről való letéréssel, illetve pogány rítusok követésével] vádolják, és egyszerűen „hitehagyott csoportnak” bélyegzik [ami kvázi egyenértékű a felségárulással]. Az elnök mögül ráadásul a Forradalmi Gárda is kihátrált, amelynek vezetői továbbra is a legfőbb vezető iránt lojálisak [így például Mohammad Kalibaf teheráni főpolgármester].

Ahmadinezsád ráadásul nem csak a legfőbb vezető támogatását veszítette el, hanem túlzott vallási aktivizmusával a klérus, radikális retorikájával és gazdasági hozzá nem értésével pedig a konzervatív körök támogatását is. De megrendült a társadalmi bizalom is az elnökben. Ahamadinezsád az állami szubvenciók csökkentésével például éppen azokat a szegény sorsú társadalmi csoportokat idegenítette el magától, akiknek megválasztását köszönhette. A Doktort ma már nem csak az ellenzéki szakértők „bombázzák” nyílt levelekkel [gondoljunk csak a gazdasági teljesítményt és hozzáértést kritizáló közgazdászokra], hanem az egyszerű állampolgárok is, akik a saját szavazóbázisát jelentették egykoron [így például a minap jelent meg egy háziasszony elnök úrnak címzett levele a Khoraszani Napilapban]. Ahmadinezsád elnök talpa alól kicsúszni látszik a talaj, s úgy fest, hogy ő is beáll a korábbi köztársasági elnökök sorába, akik megszürkültek és marginalizálódtak az elnöki pozícióban. Akár menesztik, akár megmarad tisztségében, a Doktor mindenképpen egyfajta „béna kacsa” lesz hátralevő két esztendőben. 

KHAMENEI A MODERN KORI SZULTÁN

Ali Khamenei utasítására az egyházi vezetés prominens tagjai, majd pedig a rezsim támogatói bázisa egyaránt szembefordult a deviáns elnökkel. Az események láttán egyértelművé válhatott mindenki számára, hogy Iránban továbbra is a vallási vezetés irányít, vagy ha úgy tetszik még mindig Khamenei ajatollah keveri és osztja a lapokat, még akkor is, ha az elmúlt esztendőkben, különösen pedig a 2009-es eseményeket követően, egyre jobban kezdett el függeni a Forradalmi Gárda Csapatoktól, amely fegyveres erők – a politikai és gazdasági pillérek mellett – eddig is a rendszer fő támasztékát jelentették. [A Forradalmi Gárda különösen a Khamenei utáni korszakban válhat majd meghatározó, illetve kormányzó erővé.] 

Ali Khameneinek a kezdeti hátrányát, avagy gyengeségét, amely a karizmatikus jellemvonások, illetve a síita teológiai képesítések hiányából eredt, a hosszú évek folyamán a lojális fegyveres erőknek [a Forradalmi Gárdának és a paramilitáris egységeknek], illetve a kinevezett kommiszárok hálózatának [a modern bürokráciának], valamint a legfőbb vezetői tisztség hatalmának kiteljesítésének köszönhetően sikerült ledolgoznia. Khamenei ajatollah ma sokkalta nagyobb hatalmat és beleszólást gyakorol, mint az államalapító Khomeini ajatollah. A forradalmi kormányzatból igazi vallási despotizmust alkotott, s most lényegében, mint egy 21. századi pápa kormányozza az iszlám köztársaságot. A legfőbb vezető részben a legméltóságteljesebb egyházfő, részben közvetítő a frakció-harcokban, részben diktátor a döntések meghozatalában, részben a fegyveres erők főparancsnoka, részben pedig rendőrfőnök. Összességében elmondható, hogy Ali Khamenei a legbefolyásosabb szereplő a mai Iránban. [Ahmadinezsád beáll a sorba, elbukott elnök lesz a legfőbb vezetővel szemben, ebben a modern szultanátusban aligha versenghet bárki is a legfőbb vezetővel.]

Ali Khamenei mint egy modernkori szultán uralkodik, s kormányozza az iszlám köztársaságot. Irán tökéletesen passzol a Max Weber által megalkotott szultanátus kategóriájába, mert egyfelől az uralom a tradíciókon, a patrimonális autoritáson alapszik, másfelől a hatalom korlátlan és mindenre kiterjedő, végezetül pedig mert az uralom a gyakorlatban a katonai erőben és az adminisztratív rendszerben ölt testet. Khamenei nem enged semmiféle autonómiát, és kvázi kézi irányítással vezeti az országot, s hozza a döntéseket. Ugyan a napi ügyek vitelével nem ő foglalkozik, de a kinevezések – legyen szó katonai vezetőkről, az Őrök Tanácsa tagjairól, a közmédiumok irányítóiról, vagy éppen bíróság tagjairól – mind-mind a legfőbb vezető hatáskörébe tartoznak, mint ahogyan a kulcsfontosságú kérdésekben is ő az, aki kimondja a végső szót. Tudtán kívül aligha történhet bármi az iszlám köztársaságban. S persze azt se feledjük, hogy ő rendelkezik az erőszak monopóliumával. 

Noha Khamenei hatalma sziklaszilárdnak tűnik, de a legfőbb vezető tisztsége koránt sincsen kellően bebetonozva, s ha a mostani kormányzati válság nem is, a legfőbb vezető esetleges halála [régóta keringenek hírek a megrendült egészségéről] és az utódlás kérdése mindenképpen fordulópont lesz mind a tisztség, mind pedig az iszlám köztársaság jövője szempontjából. A legfőbb vezető utódlását lényegében három faktor fogja meghatározni: 1.) a versengő frakciók hatalmi egyensúlya [ki és milyen döntési-hatalmi pozícióban van?]; 2.) a velaját-e fakíh [iszlám jogtudós uralma] elméletének vallási és politikai legitimációja [megítélése]; 3.) az Ali Khamenei köré szerveződött személyi hálózat [ki fogja az utódlási döntést meghozni: a Gárda vagy a Szakértők Gyűlése?]. Az utódlás sok tekintetben 1989-et idézheti majd, amennyiben az elit egységesen és gyorsan ismét egy gyenge legfőbb vezetőt választ magának, a kérdés eztán csak az, hogy vajon mennyire tud, illetve mennyire hagyják majd Khameneihez hasonlóan felnőni a feladathoz és megerősödni a rendszerben?!

MERRE TOVÁBB ISZLÁM KÖZTÁRSASÁG?

A jelen körülmények közepette továbbra is igaz, hogy Ali Khamenei a legfőbb hatalom birtokosa az iszlám köztársaság rendszerében, ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy a jelenlegi kormányválság nem csupán Ahmadinezsádnak és támogatóinak, hanem magának az iszlám köztársaságnak a politikai jövőjéről is szól. A történelem iróniája, hogy a rezsim továbbélését most az elnök „deviáns viselkedése” sokkalta jobban fenyegeti, mint a 2009-es zöld ellenzéki mozgalom, amelyet erőszakkal hallgattattak el az elmúlt két esztendőben. Akár mondhatjuk azt is, hogy Khamenei legfőbb vezető öngólt rúgott, amikor egyértelműen pártot választott és állást foglalt a 2009-es elnökválasztáson. S meglehet, hogy ezzel a rendszer sírját is megásta.

A legfőbb vezető és a köztársasági elnök közti kapcsolat kétségkívül megbomlott, s Khamenei minden bizonnyal szívesen megszabadulna protezsáltjától, csakhogy a helyzet nem olyan egyszerű. Ahmadinezsád eltávolítása számtalan kellemetlen következménnyel járna. [„Olyan ő mint egy kés a legfőbb vezető oldalában, ha kihúzzuk akkor minden bizonnyal komoly vérzést eredményez, ha azonban bennhagyjuk, akkor előbb-utóbb elviselhetetlenné válik majd a fájdalom.”] Ahmadinezsád leváltása a gyengeség jele lenne, amit az zöld ellenzék minden bizonnyal igyekezne meglovagolni, s tőkét kovácsolni belőle a jövőt illetően. [Khatemi ex-elnök nem is olyan régen komoly kritikát intézett a rendszer irányítói felé, amikor társadalmi tiltakozást hirdetett a jelenlegi vezetéssel szemben, amely már nem szolgálja a nép érdekeit, ahogyan fogalmazott: „A hezitálás ideje lejárt!”] Az felelősségre vonással, illetve a hiba beismerésével, nemcsak a köztársasági elnök intézménye, hanem a legfőbb vezető pozíciója is diszkreditálódna – tovább mélyítve az amúgy is súlyos legitimációs válságot.

A 2009-es események paradox eredménye, hogy az iszlám köztársaság már aligha menthető meg vallási oldalról. A pártválasztással és az erőszakos fellépéssel teljesen lejáratódott a vallási vezetés. [Gondoljunk csak a 2009-es Ashúrára, mikor a gárda elképesztő brutalitással lépett fel a tüntetőkkel szemben!] Ráadásul Khamenei központosított rendszerében nincsen életképes klerikális alternatíva, mint ahogyan a reformpárti ajatollahok is el vannak lehetetlenítve. Montazeri nagy ajatollah halálával pedig már nincsen karizmatikus és populáris reformista egyházfő sem, aki új életet lehelhetne a Khomeini által megálmodott rendszerbe. Mindezt látva, illetve a Forradalmi Gárda térhódítását szemlélve, úgy tűnik, hogy az iszlám köztársaság végleg átalakul, és csak nevében lesz teokrácia, a gyakorlatban inkább tovább militarizálódik majd a rezsim, ahol a legfőbb vezető, Khamenei ajatollah mellett éppen a gárda lesz majd a pretoriánus őrző-védő. 

A jelen történések tovább erősítik annak a lehetőségét, hogy előbb-utóbb a Forradalmi Gárda veszi át az irányítást, amely egyszerre rendelkezik politikai, gazdasági és katonai hatalommal. Az esetleges utódlásnak köszönhetően, amelyben most a Gárda szava lesz a döntő, tényleges kormányossá léphetnek majd elő. A Forradalmi Gárda tagjai, vezetői megtanulták a leckét, s tudják, hogyan kell kiépíteni, illetve fenntartani az uralmat. Az iráni pretoriánus rendszer sikeres lesz egyfelől azért, mert nincsen más szervezett erő, amely harcba szállhatna Gárdával a hatalomért, másfelől mert a Gárda rendelkezik a szükséges gazdasági háttérrel és pénzügyi támogatással [autonómiával], végezetül pedig mert a Gárda tekinthető a legfontosabb és legfajsúlyosabb katonai entitásnak a jelenlegi Iránban. Az új Irán pedig egyszerre lesz erős és stabil köszönhetően annak, hogy a konszolidálódott rendszer véget vet a frakcióharcoknak, és ezáltal maga Irán is sokkalta kiszámíthatóbb aktorrá válik majd [s így akár visszatérhet a világporondra is].

2009: Egy elhibázott választás története

KHAMENEI ROSSZUL DÖNTÖTT AZ ELNÖKIVÁLASZTÁSON  

Khamenei ajatollah idestova 22 esztendeje kormányozza az iszlám köztársaságot. Ezen idő alatt ügyesen lavírozott a frakcióharcok útvesztőjében, valamint túlélte a különféle külső-belső válságokat és az ország leghatalmasabb urává emelkedett. A mai iráni politikai-hatalmi felépítményben nincsen nála befolyásosabb szereplő: Khamenei egyszerre méltóságteljes egyházfő, közvetítő a frakcióharcokban, diktátor a döntések meghozatalában, valamint a fegyveres erők és a rendőrség főparancsnoka, és a közmédiumok irányítója. A legfőbb vezető azonban két évtizedes regnálása alatt, különösen pedig a 2009-es elnökválasztás során, súlyos hibákat is vétett, amelyek nem csak a saját uralkodói pozícióját, hanem a rendszer továbbélésének lehetőségét is veszélybe sodorhatják. Különösen így van ez, ha az utódlás kérdését vizsgáljuk, nevezetesen azt, hogy milyen tisztséget hagy hátra maga után Khamenei ajatollah, illetve hogy milyen körülmények közt kerül majd sor az új vezető megválasztására, s végezetül, hogy ki fogja a jövőben valójában betölteni a főkormányos szerepét.

Ali Khamenei teljesítménye kétségkívül dicséretes, már-már eléri a summa cum laudét, a legfőbb vezető azonban súlyos hibát vétett – vagy ha úgy tetszik öngólt rúgott – amikor 2009 júniusában Mahmud Ahmadinezsád erőszakos beiktatása mellett tette le a voksát. Pártválasztásával kiélezte a frakciók közötti harcot, elveszítette közvetítői szerepét, a tiltakozások vérbe fojtásával pedig nemcsak a saját pozíciója, hanem maga az iszlám köztársaság is veszélybe került. Ráadásul a legfőbb vezető egyre inkább kiszolgáltatottá vált a Forradalmi Gárdának, miközben a „Doktor” személyében egy olyan erő került hatalomra, amely most ironikus módon sokkalta nagyobb kihívást jelent a rezsimnek és a fejedelemnek, mint az elmúlt két évben sikeresen vérbe fojtott ellenzéki Zöld Mozgalom. A vitatott elnökválasztást követően úgy fest, hogy a legfőbb vezető már nem rendelkezik a Machiavelli által elképzelt és dicsőített „virtussal”, azzal a rugalmassággal, amellyel a fejedelem képes lenne a körülmények és az idő változásának megfelelően élni az erényeivel, az erő és a bölcsesség alkalmazásával.

Khamenei párthoz kötődése súlyos hiba, aminek veszélyeire maga Machiavelli is felhívta a figyelmet könyvében. Szerinte a fejedelemnek mindenkor képesnek kell lennie a hatalmasságok egymás ellen történő kijátszására, vagyis a közvetítőként eljáró vezetőnek nem szabad hagynia, hogy az egyik vagy másik oldal túlzottan megerősödjék és a saját befolyására veszélyt jelentsen. Khamenei ajatollah azonban a legfőbb vezetői tisztség birtokában elég erősnek gondolta magát, a reformpártiak választási sikereit látva pedig szükségesnek is érezte, hogy a politikai palettát átformálja. Noha Ahmedinezsáddal azonosulva sikerült megerősítenie a pozícióját, s félreállítania a reformereket, de ezzel felborította a politikai frakciók közti kényes egyensúlyt is, mivel a hatalmat egy szűk elit kezébe tette le. A forradalmi rendszerben egykor meghatározó szerepet játszó csoportok és személyek háttérbe szorításával ráadásul a konzervatív táborban is kiéleződtek a csatározások. Az államalapító Khomeinivel ellentétben Khamenei nemcsak hogy nem tudta kezelni a frakcióharcokat, hanem még inkább felerősítette azokat.

Ahmadinezsád felkarolásával a Khamenei ajatollah képes volt teljes mértékben marginalizálni a politikai ellenfeleit. Mindeközben azonban hagyta önálló életre kelni a kiválasztott marionett-babát, aki ma már komoly fenyegetést jelent a hatalmára. A „Doktor” saját klientúra-rendszerének kiépítésével megbontotta a tradicionális hatalmi-politikai struktúrákat, illetve deviáns viselkedésével megkérdőjelezte a legfőbb vezető kizárólagos autoritását. Ahmadinezsád a kinevezések kapcsán többször is szembement Khamenei döntésével, túlzott vallási aktivizmusával pedig odáig merészkedett, hogy egy dokumentumfilmben magát az ajatollahhal egyenértékűként tüntesse fel. Az legfőbb fejedelem nehéz helyzetben van, mivel szeretne megszabadulni kellemetlenné vált protezsáltjától, de az elnök félreállítása a hiba beismerése, a gyengeség jele lenne, ami minden bizonnyal csak erősítené az ellenzéket. Ahmadinezsád olyan, mint egy kés a legfőbb vezető oldalában: ha kihúzzák, akkor alighanem komoly vérzést eredményez, ha azonban bennhagyják, akkor előbb-utóbb elviselhetetlenné válik majd a fájdalom.

Ahmadinezsád térnyeréséhez kísértetiesen hasonlít a Forradalmi Gárda megerősödése is. Khamenei rájuk támaszkodva volt képes megerősíteni a hatalmát, mára azonban egyre inkább függő helyzetbe került a gárda csapataitól. Mindezt egyértelművé tette, hogy 2009 folyamán a teheráni utcákon csak a forradalmi erőknek köszönhetően sikerült rendet teremteni. A gárda ráadásul Ahmadinezsád elnöksége alatt igazi gazdasági hatalommá is avanzsált, vezetői a privatizációs folyamatokban olyan befolyásossá váltak, mint az orosz oligarchák. S bár a Pazdaran parancsnokait a legfőbb vezető nevezi ki, s időről-időre cserélgeti is őket, támogatottsága a gárdán belül, különösképpen az alsóbb rangú tagság körében korántsem biztos. A Forradalmi Gárda köreiben egyre inkább általános az nézet és törekvés, hogy a klérust félreállítva az iszlám köztársaság irányítását a saját kezükbe vegyék. A gárda térhódításával az iszlám köztársaság nagyon megváltozott, és ma már csak a nevében tekinthető teokráciának, a gyakorlatban erőteljesen militarizálódott, s belőle egyfajta modern pretoriánus rendszer született.

A legfőbb fejedelem nem csak azt a mozgásterét veszítette el, amellyel a frakcióharcokat kezelni, a Forradalmi Gárdát ellensúlyozni tudná, hanem a függöny mögötti vezér szerepét is: a tüntetések során, és még inkább azok leverését követően mint a legfőbb gonosz került a középpontba, s a tiltakozók célkeresztjébe. A „halál Khameneire!” kiáltások és falfirkák egyértelműen bizonyították, hogy a korábbi tabuk megdőltek, mint ahogyan azt is, hogy a legfőbb fejedelem már nem képes a felelősségét másokra hárítani. A legfőbb vezető pozíciója és legitimációja súlyos csorbát szenvedett. Ráadásul a Khamenei család feddhetetlensége és mérsékletessége is elillanni látszik, mivel Modzstaba Khamenei (Khamenei ajatollah második fia) egyre sűrűbben tűnik fel a politika színpadán, s nemcsak hogy egyfajta bizalmas jobbkézzé, consigliere-vé nőtte ki magát, hanem egyes pletykák szerint még a dinasztikus utódlás jelöltjeként is felmerült a neve. A 2009-es elnökválasztás során pedig azzal is megvádolták, hogy Ahmadinezsád elkötelezett támogatójaként ő vezényelte le az erőszakos rendteremtést.

Khamenei ajatollah a véres teheráni leszámolás következtében elvesztette az erényes uralkodó látszatát, és ez által a tömegek támogatását és ragaszkodását is. A fejedelem egyre inkább az előkelők (az ún. „lojális katonák”) kegyeit keresi, ami korántsem lehet további politikai sikerességének a garanciája. A meg nem alkuvás ugyan rövid távon eredményes volt, de hosszabb távon a rendszer működését áshatja alá. Az iráni társadalom és a legfőbb vezető közötti szakadék végzetesen elmélyülni látszik, mivel a felek világképei és vágyálmai homlokegyenest szemben állnak egymással. Így például amíg az előbbi óhajtja, addig az utóbbi féli a kulturális nyitást. E tekintetben beszédes, hogy amíg a legfőbb vezető 1989 óta egyetlen egyszer sem hagyta el az iszlám köztársaságot, addig az ország lakosságának közel kétharmadát kitevő 30 év alattiak az Internet és a műholdas tévécsatornák révén bebarangolták már szinte az egész világot. A mai iráni fiatalság már nagyon vágyik a szabadságra, éppen ezért aligha lehet őket vallási dekrétumokkal és parancsuralmi rendszerrel sokáig kordában tartani.

A 2009-es események paradox eredménye, hogy az iszlám köztársaság már aligha menthető meg vallási oldalról. Egyfelől a pártválasztással és az erőszakos fellépéssel teljesen lejáratódott a vallási vezetés, mint ahogyan azt a tüntetők követelése is jól mutatta: „Iszlám helyett Iráni Köztársaságot!”. Másfelől az egyházi szigornak, a demográfiai-kulturális változásoknak, a rendszer legitimáció-vesztésének, valamint a globalizációs folyamatoknak az eredményeként az iráni társadalom szekularizálódott. Ráadásul Khamenei központosított rendszerében nincsen életképes klerikális alternatíva, mivel a reformpárti ajatollahok el vannak lehetetlenítve. Montazeri nagy ajatollah halálával pedig már nincsen olyan karizmatikus és népszerű reformista egyházfő sem, aki új életet lehelhetne a Khomeini által megálmodott rendszerbe. Mindezt látva, illetve a Forradalmi Gárda térhódítását érzékelve, úgy tűnik, hogy az iszlám köztársaság alapvetően és végleg átalakul, a jövőt illetően pedig akár az is elképzelhető, hogy Khamenei ajatollah lesz az, aki utoljára töltötte be az iszlám köztársaság legfőbb vezetőjének tisztségét.

Életrajzi adalékok: Ali Khamenei ajatollah

ALI KHAMENEI: AZ AJATOLLAH, AKI MEGVÁLTOZOTT

Az Iráni Iszlám Köztársaság legfőbb vezetőjét megnyilatkozásai és cselekedetei alapján konzervatív embernek gondolhatjuk. Khamenei ajatollah azonban korántsem volt mindig ilyen, a fiatal Ali rajongott a művészetekért, különösen a költészetért és a zenéért, de elismerően beszélt a pluralizmusról is, hivatalba lépésével azonban világképe jelentősen megváltozott. Hatalomra kerülését követően a jogtudós uralmának abszolutista értelmezését tette a magáévá, s mint ahogyan azt 2009 folyamán láthattuk, sikeresen ki is építette modernkori szultanátusát. 

Khamenei a költészet iránti rajongását édesanyjának köszönhette, aki gyermekkorában rendszeresen olvasott neki Háfez költeményeiből. Az ifjú Khamenei így lett tagja a Meshedi Firdauszí Irodalmi Egyesületnek, ahol több későbbi költővel is szoros barátságot kötött [Mehrdad Avesta], ám akadtak köztük olyanok is, akiket a forradalom előrehaladtával, így vagy úgy de félreállított az irodalmi pályáról [így Mehdi Akhavan-Sales idő előtt és nyugdíj nélkül volt kénytelen visszavonulni, Mohammad Mokhtari pedig titkos-ügynökök akciójának esett áldozatul]. Az irodalom iránti rajongása akkor is megmaradt amikor Kumba került, s felsőbb teológiai tanulmányait folytatta. Ekkoriban irodalmi esteket szervezett, és Amin álnév alatt saját költeményeket is alkotott, mindezt a vallási szemináriumokban persze korántsem nézték jó szemmel. 

Az ifjú Ali azonban nem csak költeményeket olvasott, hanem regényeket és novellákat is, ami még inkább tiltott gyümölcs volt az iráni vallási körökben és szemináriumokban. A külföldi irodalmakért való rajongása miatt sokan a klérus tagjai közül éppen ezért egyszerűen „Khamenei Wahhabi”-nak hívták, utalva ezzel is deviáns magatartására. A kedvenc olvasmányok listája mindenesetre beszédes, a teljesség igénye nélkül csak néhányat említsünk: Victor Hugo / Nyomorultak, Dante / Isteni színjáték, Lev Tolsztoj / Háború és béke, Romaine Rolland/ Megbabonázott lélek, vagy a klasszikusok közül az Ezeregy éjszaka meséi. De előszeretettel olvasta Jean Paul Sartre egzisztencialista alkotásait, vagy Will Durant filozófikus munkáit. [Állítólag csak úgy falta a betűket, még meshedi évei alatt történt, hogy minden zsebpénzét könyvek vásárlására költötte, de úgy hírlik, hogy még napjainkban is, legfőbb vezetőként is sokat olvas.]

Ali Khamenei irodalom iránti rajongásához hasonló lelkesedéssel viseltetett a zene irányában is. Jó barátja volt a híres szitár-művésznek, Ahmad Ebadi-nak, az egykori meshedi szomszédságból pedig sokan azt állítják, hogy jó hangja volt az ifjú Alinak, vagyis előszeretettel énekelt. Csakhogy muzikalitás és zeneszeretet ide vagy oda, a legfőbb vezetővé avanzsált Khamenei már kevésbé volt zenepárti, mint ahogyan azt a Khatemi érában elhangzott kritikák is egyértelműen bizonyították. [A legfőbb vezető több alkalommal is szigorúan megfedte a reformpárti elnököt, amikor az a zene oktatását az egyetemeken is elő kívánta mozdítani, Ali Khamenei az iszlámmal való összeférhetetlenségre hivatkozva minden ilyen kezdeményezést elutasított.]

Fiatal korában nem csak a költészet és a zene iránti rajongása miatt számított különcnek az ún. mainstream forradalmárok körében, hanem viselkedésével is. Így a kléruson belül sokak számára a tisztség szentségével ellentétes volt az, ahogyan Khamenei vízipipát pöfékelve magyarázta a Koránt. Mások viszont éppen emiatt kedvelték meg, ő még a tradicionális vallási felöltőben is jól festett, s sokakkal ellentétben igencsak meggyőzően érvelt. S persze sokaknak nem tetszett az sem, hogy Khameneinek baloldali barátai is vannak (legyenek írók, költők, zenészek, vagy éppen egykori börtöntársak), akiket persze az idő előrehaladtával sikerült félreállítania a forradalmi vezetésnek.

Szó, ami szó, Khamenei, aki egykoron egy olyan világot képzelt el, ahol a költők szabadon alkothatják meg műalkotásaikat, ahol az írók köztiszteletben állnak, s nem kell rettegniük a politikai felelősségre vonástól, és ahol még a kommunistáknak sem kell félniük a letartóztatástól, valamint ahol a fiatalok azt a zenét hallgathatják, amelyiket csak szeretnék, nos, ez az ember jelentősen megváltozott. A hitbéli változásban a személyes élmények-sérelmek [behatások], illetve a betöltött legfőbb vezetői tisztség [erős ember] egyaránt szerepet játszhattak. Egyszer el is szólta magát az ajatollah, amikor nem is olyan régen úgy fogalmazott, hogy „szeretne szabadon bóklászni a teheráni egyetemmel szembeni könyvesboltokban.” [Ami köztudottan mindig is Teherán egyik „legértelmiségibb szeglete” volt.] A legfőbb vezetőnek tehát igencsak hiányozhatnak az ifjú évei…

Politikai lexikon: A legfőbb vezető

A legfőbb vezető szerepe és pozíciója az iszlám köztársaság rendszerében

Az iszlám köztársaság politikai rendszerében a Forradalom Legfőbb Vezetőjének Irodája számít a legbefolyásosabb és a leghatalmasabb intézménynek. A legfőbb vezetői tisztség elválaszthatatlanul összefonódik a Ruhollah Khomeini ajatollah által kidolgozott politikai-vallási teóriával, a csalhatatlan iszlám jogtudós uralmának elméletével. Az alkotmány értelmében a legfőbb vezető gyakorolja a politikai és a vallási hatalmat, személyében integrálódik a vallás és a politika. Az Iráni Iszlám Köztársaság első vezetője maga Khomeini ajatollah volt, aki ezt a tisztséget, mint a köztársaság alapítója és teológiai védelmezője töltötte be. Az ajatollah 1989-es halálát követően a legfőbb vezetői pozíciót Szajjed Ali Khamenei ajatollah birtokolja.

A legfőbb vezető tisztségét nem tekintik választott intézménynek. S valóban, a gyakorlatban nem választás eredményeként kerül pozíciójába, még ha elméletileg fontos szerep is jut a társadalmi felhatalmazásnak. A legfőbb vezetőt ugyanis az alkotmány értelmében a nép által közvetlenül választott Szakértők Gyűlése nevezi ki 7 éves időtartamra, s menti fel tisztségéből, ha az nem képes kötelezettségeit teljesíteni, vagy ha elveszti vezetői képességét, vagy ha világossá vált, hogy ezek valamelyikével kezdettől fogva sem rendelkezett. A nagyhatalmú Őrök Tanácsának azonban lehetősége van a Szakértők Gyűlésének választását megelőzően a jelöltek között szelektálni, ezáltal pedig alakítani is a testület összetételét és ideológiai elkötelezettségét. Ennek megfelelően a legfőbb vezetővel szembeni kritikus hangok aligha merülhetnek fel nyilvánosan a Szakértők Gyűlésén belül, de a testület így is komoly hatalmi szereplőnek tekinthető az iráni hatalmi felépítményben. 

Az iszlám köztársaság rendszerében a legmagasabb és leghatalmasabb méltóság a legfőbb vezető, aki a velájat-e fakíh elv értelmében a legfőbb jogtudós jogait és autoritását gyakorolja. Hatáskörébe tartozik a három hatalmi ág felügyelete, és tevékenységüknek az összehangolása, valamint az esetleges viták feloldása. A legfőbb vezető feladata továbbá az ország általános politikai irányvonalának meghatározása és végrehajtásának ellenőrzése, a népszavazások elrendelése, az elnökválasztás eredményének jóváhagyása, a köztársasági elnök kinevezésének aláírása, illetve az elnök esetleges elmozdítása. A legfőbb vezető a fegyveres erők főparancsnoka, ő jelenti be a hadiállapotot és a békét, ő adhat parancsot a hadsereg mozgósítására. S ő az, aki kegyelmet adhat, vagy csökkentheti az elítéltek büntetését. Hatalmának megnyilvánulási formája továbbá, hogy számos tisztségviselőt nevez ki, akik ennek eredményeként lojalitással viseltetnek a személye iránt. Így például a vezető nevezi ki a következő személyeket: az Alkotmány Őreinek Tanácsának hat egyházjogászát; az ország legfőbb igazságügyi méltóságát; az állami rádió és televízió szolgálat elnökét; az Iszlám Forradalmi Gárda Csapatok főparancsnokát; a reguláris hadsereg, valamint a biztonsági szolgálatok főparancsnokát. Irányítása alá tartoznak továbbá az olyan intézmények – elsősorban vallási alapítványok – is, amelyek minden állami-hatalmi ág és szervezet hatóságán, illetve ellenőrzésén kívül esnek.

A modern államszerkezet ellenére a valódi hatalmat a legfőbb vezető gyakorolja, akit ebben számos intézmény és tisztségviselő segít. A Legfőbb Vezető Irodája szervezi meg az ország vezetőjének találkozóit, megjelenéseit és külföldi látogatásait, valamint tájékoztatja őt az aktuális iráni politikai fejleményekről. Az Iroda szervezésében tíz különleges megbízott dolgozik, akiknek a segítségével a vezető kérdéseket vethet fel a kultúra, a gazdaság, a katonai ügyek, valamint a tömegtájékoztatás tárgykörében. Összességében jelenleg körülbelül 600-700 ember dolgozik közvetlenül a Legfőbb Vezető Irodájában.

A vezetői hatalom másik fontos eleme a küldöttek, illetve képviselők rendszere, akiket az ország élén álló legfőbb vezető közvetlenül nevez ki, vagy közvetetten hagy jóvá. Többségük a vallási hierarchia tagja. A „vallási komisszárok” szinte valamennyi fontosabb állami intézményben és minisztériumban, illetve a vallási és forradalmi alapítványoknál is jelen vannak. Számukat 2000-3000 főre becsülik. A képviselők egy sokrétű, az országot behálózó, külföldi kapcsolatokkal is rendelkező hálózatot képeznek, amely a legfőbb vezető autoritásának szolgálatára és érvényesítésére hivatott. Hatalmuk sokkalta nagyobb, mint a minisztereké és a kormányzati tisztségviselőké, mivel jogosultságuk van az állami ügyekbe beavatkozni. A küldöttek rendszerén keresztül a legfőbb vezető képes, hogy hatalmát a főbb politikai, társadalmi és gazdasági szférákban gyakorolja. Így például az állami minisztériumoknál és a végrehajtó hatalom egyéb intézményeinél, a fegyveres erőknél és a biztonsági szolgálatoknál, a tartományi képviselőknél és pénteki imavezetőknél, a forradalmi és vallási alapítványoknál, valamint a kulturális központoknál és a külképviseleteknél.

A vezetői küldöttek közül különösen jelentős szereplőnek minősülnek a pénteki imavezetők, akik kulcsszerepet játszanak az iráni hívők oktatásában, nevelésében, és nem utolsósorban mobilizálásában, és akiket éppen ezért a legfőbb vezető közvetlenül nevez ki az ország 28 tartományában. A teológiai iskolák és vallási szemináriumok többségében szintén rendelkezik saját képviselőkkel, amelyeknek a támogatása fontos alapja a legfőbb vezető hatalmának. Az egyházi hálózatok és a vallási intézmények révén a vezető mindenkoron és országszerte befolyásolni tudja a politikai viták tónusát és irányát, valamint támogatói bázisra tehet szert a tartományokban. A legfőbb vezető hatalmának támaszaként azonban a vallási küldöttek mellett legalább ennyire nagy jelentőségük van a biztonsági- és titkosszolgálatoknak is. A vezető képviselőin keresztül közvetlen ellenőrzést gyakorol a Biztonsági és Hírszerzési Minisztérium felett, valamint irányítása alatt áll több fegyveres alakulat is. A vallási és forradalmi alapítványok kereskedelmi és gazdasági tevékenysége pedig az egyik fő bevételi forrását adja a legfőbb vezető irodájának, és egyben magának a forradalmi rendszernek is. A külkapcsolatok tekintetében a legfőbb vezetőnek számos iroda és központ áll a rendelkezésére, amelyekkel az ország imázsát formálhatja és alakíthatja.

A képviselők rendszere kétségkívül széles hatalmi lefedettséget nyújt a legfőbb vezetőnek, a patronázs rendszer pedig nemcsak érdekérvényesítést, hanem hatékony ellenőrzést is lehetővé tesz. A legfőbb vezető azonban mégsem egyedüli személyként gyakorolja a hatalmat a politikai döntéshozatalban, hanem inkább egyfajta közvetítő és szervező szerepet játszik abban. Amíg Khomeini ajatollah közvetlenül belefolyt minden az iszlám köztársaságot érintő kérdésbe és vitába, addig az utód, Khamenei ajatollah inkább igyekszik távol maradni a mindennapos politizálástól. Az ügyek vitelét illetően különös munkamegosztás alakult ki az évek során, amely szerint a legfőbb vezető határozza meg a főbb irányvonalakat, dönt a fontosabb vallási és politikai kérdésekben. A hétköznapi ügyeket illetően a köztársasági elnöknek vannak jogosítványai, mint ahogyan az ország gazdaságpolitikájáért is a közvetlenül választott elnök a felelős.

Ez a sajátos munkamegosztás az 1989-es alkotmánymódosítás és a Khomeini ajatollah utáni politikai polarizáció eredményeként alakult ki az 1990-es évek elején. Az 1979-ben elfogadott alkotmány a legfőbb vezetőt ruházza fel a legfőbb hatalmi jogosítványokkal. Khomeini ajatollah idejében a gyakorlatban ez tovább bővült, a halála után bevezetett alkotmánymódosítások és az utódlás kérdése azonban elindított egyfajta legitimációs válságot. Khamenei ajatollah messze nem rendelkezett azzal a karizmával, amivel az államalapító Khomeini ajatollah bírt. Valódi gyengeségét azonban mégsem ez jelentette, hanem az hogy nagyformátumú elődjével szemben, nem volt birtokában a legfőbb vallási autoritás képességeinek. Ennek eredményeként került sor az 1989-es alkotmánymódosításra, amely eltörölte azt a kitételt, hogy a legfőbb vezetőnek egyben a legfőbb vallási tekintélynek (mardzsa-e taklíd) kell lennie, ugyanakkor hozzátette, hogy továbbra is megfelelő tudással kell rendelkeznie ahhoz, hogy vallási rendeleteket adhasson ki az iszlámjog különböző kérdéseiben. A Khomeini személyében összefonódó politikai és vallási hatalom így ismételten szétvált, az új legfőbb vezető ezt követően csak politikai autoritással rendelkezhetett, mindez pedig útjára indította az Iszlám Köztársaság legitimációs válságát.

Az iszlám köztársaság alkotmánya szerint az országot ugyanis egy olyan iszlám jogtudósnak kell vezetnie, akinek vallási és társadalmi tanításait a társadalom többsége elfogadja és követi, mivel azonban Khamenei ajatollah csak megszorításokkal tekinthető az „utánzás forrásának”, ezért a velájat-e fakíh elv alapjaiban csorbult 1989 után. Az eredeti felfogásrendszer értelmében Khamenei ajatollah nem lehetett volna az Iszlám Köztársaság legfőbb vezetője, a gyakorlati szükségszerűség azonban legitimálta az iszlám jogtudós uralmának elvétől való eltávolodást. Khamenei teológiai autoritásának hiánya megmutatja az egész rendszer vallási legitimációjául szolgáló iszlám jogtudós uralmának elv sérülékenységét. Könnyen megeshet ugyanis az, hogy a síita vallási közösség egyik nagy ajatollahja olyan vallási és társadalmi rendeletet adjon ki, amelyet Khamenei ajatollah nem tud ellensúlyozni. Ha mindez megtörténik, akkor az magával hozhatja az egész forradalmi rendszer összeomlását.

Habár a legfőbb vezető hatalmát továbbra sem korlátozhatják a választott intézmények és személyek, Khamenei ajatollah befolyása korántsem akkora, mint egykoron Khomeini ajatollahé volt. A jelenlegi legfőbb vezető kevésbé képes ellensúlyozni a vallási vezetésen belül egymásnak feszülő politikai erők közötti vitákban. Ehelyett a velájat-e fakíh elvet elfogadó és támogató erőkre támaszkodik, akik könnyen hozzájárulhatnak vallási kvalitásainak növekedéséhez és szélesebb körű elfogadottságához. Khamenei ajatollah ennek megfelelően magát egyértelműen a konzervatív táborhoz köti. Hatalmának megőrzése érdekében pedig az állami apparátus nagy részét is közvetlen ellenőrzése és irányítása alatt tartja. A személyi és intézményi rivalizálások azonban felerősíthetik a rendszer legitimációs válságát, s mi több ideológiai disputát is eredményezhetnek, mint ahogyan tette azt, a reformista Mohammad Khátemi elnök alatt kibontakozó vita is a vallási uralom és a demokratikus eszmények kapcsolatáról.

Az Iráni Iszlám Köztársaság politikai berendezkedésében kétségkívül a legfőbb vezető minősül a legerősebb pozíciónak, mivel nemcsak széles jogköri felhatalmazással, hanem igen kiterjedt formális-informális kapcsolatrendszerrel is rendelkezik. Álláspontját szinte minden szinten érvényesíteni tudja, ugyanakkor egyes esetekben a rendszer többi szereplőjére is rá van utalva, így például a Célszerűségi Tanácsra, valamint a Szakértők Gyűlésére. Iránban a legfőbb vezető a legnagyobb politikai autoritás, de nem tekinthető egyedüli politikaformáló erőnek, hiszen abban a nagy befolyással rendelkező egyének és testületek is szerepet játszanak.