Az Iszlám Köztársaság Afganisztán problémája és politikája

BEVEZETŐ GONDOLATOK ÉS ALAPVETÉSEK

Afganisztán közel 900 kilométeren határos Iránnal, s megannyi történelmi, kulturális és gazdasági szállal kötődik a perzsa államhoz. A keleti szomszéd azonban mindezek ellenére sohasem volt az iráni külpolitikai prioritások között, mivel Teherán stratégiai gondolkodásában a Perzsa-öböl és az Arab-Kelet mindig is sokkalta lényegesebb szerepet játszott. Afganisztán felértékelődése az iráni kül-politikában az Egyesült Államokkal ápolt speciális (értsd ellenséges) viszonynak tudható be, amely lényegében meghatározza az ország gyakorlati lépéseit és cselekvéseit a keleti szomszédságban. Irán mindenképpen fontos és pozitív szereplő a Talibán hatalmának megdöntését követően formálódó új Afganisztánban, az érdekek és célok ellentmondásossága miatt azonban a teheráni külpolitika egyfajta kettős játékot folytat: egyfelől hivatalos úton erősíti és támogatja a Hamid Karzai vezette kormányzatot, másfelől azonban a háttérben pénzeli és felfegyverzi az Amerika-ellenes lázadó afgán csoportokat.

Jelen írás az iráni-afganisztáni kapcsolatokat hivatott elemezni, konkrétabban a Teherán által követett politikát, illetve az ország többdimenziós (pl. gazdasági és politikai) befolyását, valamint a vezetés jövőbemutató terveit és céljait Afganisztánban és a határos közép-ázsiai régióban. A tanulmány ezért a következő kérdéseket kívánja megvizsgálni és megválaszolni: Először is azt, hogy milyen tényezők és megfontolások formálták-formálják Irán Afganisztán-politikáját régen és most? Másodszor azt, hogy az Egyesült Államokkal való szembenállás mennyiben határozza meg, vagy írja felül az iráni külpolitikai vélekedéseket és lépéseket? Harmadszor azt, hogy a külső-belső tényezők ismeretében hogyan cselekszik az iráni vezetés Afganisztánban, s miként alakultak az iráni-afganisztáni kapcsolatok 2001 után? Végezetül pedig azt, hogy mivel számolnak Teheránban a 2014-es amerikai csapatkivonást követően, s hogy milyen lépéseket tesznek céljaik jövőbeli elérése érdekében?

AFGANISZTÁN AZ IRÁNI KÜLPOLITIKÁBAN

Az iráni külpolitikát szokás irracionálisnak tekinteni, valójában azonban a teheráni magatartás és politika átgondolt számítások eredménye, s abban inkább a reálpolitikai megfontolások játszanak szerepet, mintsem a forradalmi és ideológiai elvek. Nincs ez másként Afganisztán esetében sem, ahol Irán külpolitikáját a forradalom elvi sarokpontjai mellett számtalan egyéb tényező is befolyásolja: így például a történelmi kapcsolatok, a társadalmi-kulturális szálak, az etnikai-felekezeti viszonyok, a geopolitikai megfontolások és a gazdasági érdekek, valamint a külső szereplőkkel ápolt viszonyok és kapcsolatok, illetve az aktuálpolitikai kérdések. Éppen ezért az iráni Afganisztán-politika olykor-olykor igencsak nehezen követhető, vagy éppenséggel ellentmondásosnak tekinthető, valójában azonban abban szinte mindenkor az ország nemzetbiztonsági érdekei dominálnak.

Az Afganisztánnal való kapcsolatok időben messzire nyúlnak vissza, amennyiben az ország nyugati fele egészen 1857-ig, a független afgán állam létrejöttéig perzsa fennhatóság alatt állt. A két ország kapcsolata ezt követően alapvetően jó volt, még ha a Helmand folyó vízmegosztásának kérdése időről-időre gerjesztett is vitákat a felek között. Az 1979-es iráni forradalom és szovjet megszállás azonban új helyzetet teremtett, a kétoldalú kapcsolatok megromlottak, Irán pedig nemzeti érdekeit szem előtt tartva egyre passzívabb politikát kezdett folytatni (szemben az aktív Pakisztánnal). Megalakulását követően az iszlám köztársaság Afganisztán-politikája alapvetően biztonság-központú volt, az afganisztáni és nagyhatalmi fenyegetést ellensúlyozandó az évtizedek folyamán ún. befolyási (ideológiai, politikai, ellenállói, s gazdasági) szférákat hozott létre, hogy ezek által biztosítsa be saját stratégiai érdekeit.

A hivatalos kapcsolatoknál is messzebbre vezetnek azonban azok a társadalmi és kulturális szövetek, amelyek összekötik a két országot. Afganisztánban széles körben beszélik a perzsa nyelvet (a pastu mellett a dári a második hivatalos nyelv), és tartják a perzsa szokásokat (például ünneplik a perzsa újévet). Afganisztán sokszínű etnikumai közül a tadzsikok (25 százalék) és a hazarák (20 százalék) az iráni népcsoportba tartoznak, utóbbiak ráadásul az Iránban államvallásnak minősülő síita iszlámot követik, éppen ezért szoros viszonyt ápolnak a perzsa állammal. (Afganisztán lakosságának közel 20-25 százalékát alkotják a síita muzulmánok.) Irán a kezdetektől fogva igyekezett kihasználni a kulturálisan közel álló csoportokat, és tudatosan felhasználni külpolitikájában az etnikai-felekezeti kártyát. Lásd például az etnikai kisebbségek pastu-ellenes szövetségbe kovácsolását az 1990-es évek elején.

A történelmi és kulturális kapcsolatoknál azonban sokkalta fontosabb a geopolitika. Irán számára Afganisztán fekvése miatt mind stratégiailag, mind pedig gazdaságilag kiemelt jelentőségű terület. Stratégiailag fontos, mert a perzsa állam ellen irányuló korábbi támadások nagy része Afganisztán irányából érkezett – mint ahogyan most is, a keleti határon állomásozó amerikai erők jelentik a legnagyobb fenyegetést a teheráni vezetésnek. A terület gazdasági jelentősége pedig a kulcsszerepében rejlik, nevezetesen, hogy egyfajta kereszteződési pontot képez Közép- és Dél-Ázsia, valamint a Közel- és Távol-Kelet között. Iránnak éppen ezért nem maga Afganisztán a fontos, hanem a távolabbi helyek: Teherán a földrajzi és kulturális kötelékeket meglovagolva befolyásos szerepre törekszik a közép-ázsiai poszt-szovjet államokban, de még inkább az energiahordozók szállításának regionális versenyében.

Végezetül, amikor a teheráni Afganisztán-politika mozgatórugóiról, befolyásoló tényezőiről beszélünk, akkor nem feledkezhetünk meg az afganisztáni destabilizáció határokon átívelő hatásairól sem. Ehhez elég csupán arra gondolnunk, hogy a szovjet megszállásnak, a hosszú polgárháborúnak és a Talibán rémuralmának eredményeként ma közel két és fél millió afgán menekült él Iránban, és ennél többet aligha tudna eltartani, vagy felszívni a számtalan problémával küszködő iráni gazdaság. De legalább ennyire komoly problémát jelent az afgán instabilitás miatt virágzó kábítószer-kereskedelem is, amelyben Irán, mint fogyasztó- és tranzit-ország egyaránt súlyosan érintett. A közel 80 milliós iráni népesség 2,8 százaléka, vagyis több mint 2 millió ember minősül kábítószer-fogyasztónak (ezzel Irán a világelső). Éppen ezért Irán a „megelőzést” szem előtt tartva érdekelt az afganisztáni stabilitásban.

AFGANISZTÁN AZ AMERIKAI PRIZMÁN KERESZTÜL

Az iráni Afganisztán-politikát – mint láthattuk – számtalan tényező alakítja és formálja, de talán most egyik sem játszik olyan befolyásos szerepet, mint az Egyesült Államokkal ápolt viszony-rendszere. Azt mondhatjuk, hogy jelenleg a teheráni vezetés egyfajta amerikai prizmán keresztül figyeli az afganisztáni eseményeket és alakítja politikáját a szomszédos államban. A 2001-es afganisztáni rendszerváltás egyfelől valódi főnyeremény volt az iszlám köztársaságnak, mivel megdőlt az ellenséges tálib rendszer, és Irán nagyobb befolyáshoz juthatott a keleti határán, másfelől azonban az Egyesült Államok komoly erőket vezényelt a térségbe, amiből a teheráni vezetés azt a következtetést vonta le, hogy veszélyben van a rezsim továbbélése. Mindez még inkább bizonyossá vált George W. Bush kardcsörtető retorikája folytán („gonosz tengelye”), majd pedig a szomszédos Irak megtámadását követően („bekerítettség”).

Noha 2001-ben Teherán és Washington még együttműködött a tálibok elleni háborúban, így például Irán lezárta a határait, fegyverrel és információval támogatta az Északi Szövetséget, sőt még azt is felajánlotta, hogy kimenti az afgán területen bajba került amerikai pilótákat. Az idő haladtával azonban a teheráni vezetés egyre inkább biztonsági kihívásként kezdett tekinteni az amerikai jelenlétre, s bár több alkalommal is tárgyalóasztalhoz ültek a „Nagy Sátán” képviselőivel, de a bizalmatlanságon nem tudtak túllépni. A kedvezőtlen helyzeten az Obama-kormányzat hivatalba lépése sem változtatott. Irán a történelem során mindig elutasította a külső szereplők jelenlétét a szomszédos Afganisztánban, és nincs ez most sem másként. Különösen, ha azt vesszük számításba, hogy Irán az USA-ban elemi fenyegetést lát, s hogy az állami politikának még mindig meghatározó pillére az Amerika-ellenesség.

Washington és Teherán azonban több kérdésben is megegyező állásponton van Afganisztánban, vagy ha úgy tetszik egyfajta érdekközösség áll fenn köztük. Így például együttesen érdekeltek az afgán állam stabilitásában és működőképességében, az ország újjáépítésében és gazdasági fejlődésében, illetve a kábítószer-termesztés és kereskedelem elleni küzdelemben. Egyetértenek a felek továbbá abban is, hogy az új afgán kormányzatnak tükröznie kell Afganisztán etnikai-felekezeti sokszínűségét, valamint hogy a radikális iszlamistákat (a tálibokat) távol kell tartani a hatalomtól. A számtalan közös nevezőt azonban felülírja az amerikai-iráni nézeteltérés, a felek közötti ellenségesség és bizalmatlanság. A komolyabb kooperációt ellehetetlenítik azok a tágabb konfliktusok, amelyekben az USA és Irán szemben állnak egymással (így például a nukleáris vita, a közel-keleti békefolyamat, vagy a Perzsa-öböl helyzete).

Paradox módon tehát a közös érdekek, illetve a potenciális megoldási lehetőségek ellenére, az amerikai-iráni ellentét nem csak a kooperációt teszi lehetetlenné, hanem éppen ellenkezőleg a konfrontációt erősítheti a felek között. Teherán számára az amerikai csapatok távozása egyfajta előfeltételnek számít, amiből egy cseppet sem hajlandó engedni. Irán a biztonsági szempontokat figyelembe véve élesen elutasít mindenféle amerikai katonai jelenlétet, mivel Afganisztán egyfajta ugródeszkaként szolgálhat az USA-nak egy későbbi támadáshoz. Hovatovább az amerikai intervenciót tekintik az afganisztáni instabilitás fő kiváltó okának, amelynek káros hozadékait a környező államoknak kell elszenvedniük. Így például a washingtoni vezetést vádolják a beludzsi szeparatizmus felerősödésével, a szunnita ellenzéki csoportok támogatásával, ami alapjaiban fenyegeti az iszlám köztársaság területi integritását.

Összegzésként elmondható, hogy Teherán Afganisztán-politikáját 2001 után az Egyesült Államokkal szembeni ellenségesség határozza meg a leginkább. Az amerikai fenyegetésre válaszul Irán politikája erőteljesen aktivizálódott, amelyet ezt követően leginkább a következő szavakkal lehetne jellemezni: elrettentés, ellensúlyozás, illetve versengés. Teherán egyfelől „áttételes háborúkat” vívva igyekszik az amerikai vezetést rábírni a távozásra, s elrettenteni az esetleges Irán elleni támadástól; másfelől politikai szövetségeket és kapcsolati hálókat építve arra törekszik, hogy ellensúlyozza az amerikai érdekeket a térségben; végezetül pedig egyfajta vetélkedést folytat Washingtonnal az afganisztáni erőviszonyok és politikák befolyásolását illetően. Röviden: az iszlám köztársaság vezetése úgy tekint Afganisztánra, mint ahol most nyomást gyakorolhat az Egyesült Államokra, s az általa követett politikákra. 

IRÁN KETTŐS JÁTÉKA AFGANISZTÁNBAN

Irán jelenlegi Afganisztán-politikáját alapvetően két cél mozgatja: Teherán egyrészt Afganisztán stabilitásában érdekelt, másrészt viszont a koalíciós erők mihamarabbi távozásában is. Az egymásnak ellentmondó érdekek éppen ezért sajátos kettős politikát eredményeznek, amennyiben az iráni vezetés egyszerre játszik aktív és destruktív szerepet az újonnan formálódó afgán államban. Egyfelől a hivatalos csatornákon keresztül támogatja a Karzai-kormányzatot, s együttműködik vele olyan kulcsfontosságú kérdésekben, mint a kereskedelem, a fejlesztés vagy a környezetvédelem, a történelmileg fontos Herát tartományban pedig komoly befolyási zónát alakít ki magának, másfelől azonban titkos csatornákon keresztül támogatja, illetve felfegyverzi a különféle lázadó csoportokat, többek között az ideológiailag szembenálló tálib mozgalmat, hogy ez által ellensúlyozza az amerikai befolyást a szomszédságában.

Teherán az afganisztáni rendszerváltást követően a segélyezésben, a fejlesztési támogatásokban és az infrastrukturális beruházásokban látja befolyása erősítésének lehetőségét. Irán előkelő helyet foglal el az ún. „donor-országok” körében, ez eddig közel 660 millió USD értékben ajánlott fel támogatást, aminek jelentős részét (majd 90 százalékát) már el is juttatta az afgán kormányzathoz (ezzel Irán világviszonylatban az ötödik, regionális szinten pedig az elsőszámú adakozó). A pénzügyi segélyezés mellett Irán az újjáépítésben is oroszlánrészt vállal magára, így többek között utakat, vasúthálózatokat, villamos távvezetékeket épít, illetve fejleszti a mezőgazdaságot, az egészségügyi ellátást, valamint részt vesz az afgán rendfenntartó erők kiképzésében is. Irán összetett politikájának a lényege nem más, mint hogy egyfelől stabilizálja Afganisztánt, másfelől pedig, hogy magához láncolja a kabuli vezetést.

A tálib rezsim bukása óta Irán befolyása a szisztematikus tervezésnek köszönhetően fokozatosan növekszik. Mindezt a kereskedelmi és gazdasági mutatók tükrözik talán a leginkább: így például amíg 2000-ben a nem olaj-alapú iráni export alig érte el a 150 millió USD-t, addig 2010-ben ez az összeg már az egymilliárd USD-t is meghaladta. Afganisztán érintetlen export-piacnak számít, amit a teheráni vezetés igyekszik is kihasználni (például kereskedelmi kamarát működtet Herátban), és stratégiai helyzetét gazdasági-politikai előnyökre váltani. Irán az ún. „lágy erő” felhasználásával ráadásul nem csupán a gazdasági dimenzióban ért el számottevő sikereket, hanem a kulturális szférában is. Teherán a szellemi együttműködés, de még inkább az ideológiai befolyásolás jegyében pénzzel, tanárokkal, tankönyvekkel, sőt egyetemek alapításával is támogatja, illetve irányítja az afganisztáni szellemi életet.

Afganisztáni befolyásának biztosítása érdekében Teherán igyekszik az olyan ügyeket is felhasználni, mint például kábítószer-ellenes küzdelem, a vízzel kapcsolatos probléma, vagy a menekültek kérdése. Az utóbbi különösen hatékony fegyver, mivel az afganisztáni állapotok egyelőre nem teszik lehetővé a menekültek zökkenőmentes hazatérését és beilleszkedését, ezért az erőszakos iráni hazatoloncolás minden esetben komoly biztonsági és humanitárius problémát generál, amit kihasználva Irán egyszerre képes a szövetséges erőfeszítéseket aláásni, illetve koncessziókat kikényszeríteni az afgán vezetésből. Teherán a menekült-ügyekkel egyértelművé kívánja tenni Kabul számára, hogy Nyugat-Afganisztán stabilitása elsődlegesen Irántól, és nem az Egyesült Államoktól függ. Az Iránban szocializálódott menekültek ráadásul hazatérve csak tovább erősíthetik a perzsa állam ráhatását az afgán fejleményekre.

Irán azonban nem csak a „lágy erő” eszközével él, amikor az afganisztáni eseményeket és politikákat igyekszik befolyásolni, hanem a „kemény erőt” is felhasználja céljainak elérése érdekében. Az amerikai támadástól félve, Teherán egyre szisztematikusabb és szorosabb kapcsolatot kezdett el ápolni az afgán ellenálló mozgalmakkal, amit egyértelműen bizonyítanak a lelepleződött fegyverszállítások és a pénzzel teli aktatáskák is. Sőt, az amerikai fenyegetés hatására az iráni vezetés felvette a kapcsolatot a tálibok egyes csoportjaival is, akiket támogatva leköthetik az Egyesült Államok afganisztáni haderejét. Irán stratégiai érdekei most azt diktálják, hogy az ideológiai és felekezeti ellentéteket félretéve működjön együtt a Talibánnal, amely akárcsak a teheráni vezetés, mélységesen elutasítja az amerikai katonák afganisztáni jelenlétét. Tipikus esete ez „az ellenségem ellensége a barátom” elv érvényesülésének.

AFGANISZTÁN JÖVŐJE: MI LESZ 2014 UTÁN?

Irán az elmúlt évtizedben a több-dimenziós kapcsolatokat kihasználva, s a kínálkozó lehetőségeket megragadva komoly befolyási zónát alakított ki magának Afganisztánban. Az ország jelenlegi állapota azonban cseppet sem bíztató, s ezért az iráni vezetést jelenleg több tényező is aggasztja: egyfelől a biztonsági helyzet folyamatos romlása, másfelől a tálib mozgalom visszatérése-megerősödése, végül pedig az Egyesült Államok kivonulási terve, s az amerikai-afganisztáni kétoldalú kapcsolatok 2014 utáni alakulása. A bizonytalan helyzetben Teherán továbbra is igyekszik erősíteni az afgán központi kormányzatot, ugyanakkor megpróbál minden eshetőségre felkészülni, s egyszerre több vasat tartani a tűzbe. Stratégiai és biztonsági érdekeit szem előtt tartva valamennyi afgán politikai erőt támogatja, hogy bármi történjék is Afganisztánban, befolyása biztosított legyen a jövőben is.

A fegyveres csapatok kivonásával párhuzamosan a washingtoni vezetés átlépni látszik a korábbi „vörös vonalakon”, amennyiben tárgyalásokba bocsátkozott a tálibokkal. Bekapcsolódásuk az afgán politikai folyamatokba több szempontból sem kedvező a teheráni vezetésnek. Egyfelől, mert a tálibok bevonása a döntéshozatalba megerősítheti a szerepüket, ami pedig hosszabb távon akár egyfajta „talibanizációt” is eredményezhet. Másfelől pedig, mert a Talibán hatalomba emelkedése együtt járna Pakisztán és Szaúd-Arábia regionális befolyásának a növekedésével is. Mindez komolyan veszélyezteti az iráni érdekeket, illetve befolyásolási képességeket, ezért a teheráni vezetés igyekszik egyrészt marginalizálni a Talibánt, másrészt viszont kapcsolatot is kiépíteni a tálib erőkkel, akik ráadásul – mint fentebb láthattuk – egyfajta eszközt is jelentenek az Egyesült Államok presszionálására.

Az amerikai és szövetséges csapatok tervezett kivonulása vákuumhelyzetet teremthet, és egyben a regionális szereplők aktivizálódását vonhatja maga után, ez által pedig egy újabb „nagy játék” veheti kezdetét Közép-Ázsiában. Iránnak ebben a regionális viaskodásban a fő riválist Pakisztán jelenti, aki kulcsfontosságú aktor az afgán kérdésben. Teherán és Iszlámábád egyaránt komoly befolyással bír az afgán eseményekre, s bár számos kérdésben azonos véleményen vannak (így például az afganisztáni stabilitást és az USA korlátozott szerepét illetően), kapcsolatukban mégis az ideológiai és stratégiai versengés dominál. Egyfelől eltérő erőket támogatnak: amíg Irán a síita csoportokat és a kisebbségi etnikumokat segíti, addig Pakisztán a pastu és szunnita erőket igyekszik felkarolni; másfelől pedig ugyanazért versengenek, nevezetesen, a Közép-Ázsiából a déli kikötőkhöz vezető tranzit-útvonalakért.

Az amerikai kivonulás nem egyenlő a teljes távozással, ezt a teheráni vezetés is tudja, miként tisztában van azzal is, hogy egyfelől Irakhoz képest sokkalta kisebb a ráhatása az afganisztáni eseményekre, másfelől pedig, hogy az arab szomszéddal szemben az afgán állam sokkal inkább függ az amerikai fegyverektől és segélyektől. Ezért a teheráni külpolitikát az óvatosság jellemzi, ugyanakkor minden erejével azon dolgozik, hogy az USA befolyását és szerepét korlátozza Afganisztánban. A 2014 utáni helyzet tekintetében az amerikai-afganisztáni stratégiai partnerség szerződésbe foglalása nyugtalanítja leginkább az iráni vezetést. Konkrétabban a támaszpontok kérdése és az afgán kormányzat Amerika-barátsága. Ebből kifolyólag Irán egyfelől igyekszik megfúrni az egyezményt, másfelől pedig egyfajta garancia-szerzés céljából hasonló kétoldalú biztonsági megállapodást kötni az afgán vezetéssel.

Az iráni külpolitika célja tehát jelenleg nem más, mint hogy bebiztosítsa és védelmezze érdekeit a szomszédos Afganisztánban. A történelmi és kulturális kapcsolatokat, illetve a segélyezési és fejlesztési politikákat felhasználva Irán Herát térségében egyfajta „autonóm ütközési zónát” kíván létrehozni, amely kettős célt szolgál: egyfelől védelmet nyújt, ha Afganisztán ismételten polgárháborúba süllyedne, másfelől viszont megalapozza saját pénzügyi és politikai befolyását, ha az afgán helyzet stabilizálódna a jövőben. Ebben az értelemben Teherán Afganisztán-politikája lényegében egyfajta minimum-maximum stratégiaként határozható meg: egyrészt igyekszik minimalizálni a konfliktus kockázatát (értsd elkerülni a konfrontációt az Egyesült Államokkal), másrészt viszont törekszik maximalizálni a saját sikerének lehetőségét is (lásd a hosszú távú közép-ázsiai és afganisztáni szerepvállalást).

ÖSSZEGZÉS: MIT AKAR IRÁN AFGANISZTÁNBAN?

Irán Afganisztán politikáját megvizsgálva három lényeges megállapítást tehetünk: 1.) Irán számára a legfőbb prioritás Afganisztán stabilitásának a megteremtése, mivel a kaotikus állapotok negatív hatásai az iszlám köztársaságot is érinthetik (lásd menekült-kérdés vagy kábítószer-kereskedelem); 2.) A teheráni vezetésnek a rezsim túlélése, s a nemzetbiztonsági kockázatok elhárítása a legfontosabb szempont, ebből kifolyólag az iráni külpolitikát Afganisztánban nem az ideológiai expanzió, hanem a politikai realizmus jellemzi, s mozgatja; 3.) Az afgán kérdés felértékelődése a rendszer biztonsági percepciójával függ össze, nevezetesen az Egyesült Államok regionális jelenlétével, illetve a felek között több síkon mozgó konfliktusossággal. Mindezek függvényében az iszlám köztársaság kettős politikát folytat a szomszédos Afganisztánban: egyfelől komoly összegekkel járul hozzá az afganisztáni stabilizációhoz, támogatja a Hamid Karzai vezette kormányzatot, valamint vehemensen ellenzi a tálibokkal való kiegyezést, másfelől azonban az árnyék-diplomáciát bevetve pénzeli és felfegyverzi az USA- és kormány-ellenes lázadó csoportokat, illetve széles befolyási hálót épít ki lokális szinten.

Irán mindenképpen fontos szereplő Afganisztánban, aki nélkül aligha lehet rendet tenni a közép-ázsiai országban, ahogyan Hamid Karzai fogalmazott: „A jelen kormányzat csak akkor lehet sikeres, ha Irán is helyet foglal a tárgyalóasztalnál.” Mivel azonban Teherán az amerikai prizmán keresztül szemléli az afgán eseményeket, az amerikai-iráni kapcsolatokban bekövetkező normalizáció nélkül aligha várható, hogy komolyabban együttműködjön az Egyesült Államokkal. A felek közötti viszony elmérgesedése (például a nukleáris ügy kapcsán) ráadásul könnyen azt eredményezheti, hogy az iszlám köztársaság hathatósabban támogatja majd a tálib erőket, ez által lehetetlenítve el a konfliktus rendezését és a stabilitás megteremtését. Irán célja Afganisztán hosszú távú stabilitásának biztosítása, de amíg nem biztonságos számára a környezet, addig minden bizonnyal folytatni fogja megkezdett kettős játékot.

Iráni terror Amerikában?

Iráni terrorkísérlet az USA-ban?

A nemzetközi hírek szalagcíme volt az elmúlt napokban, hogy az amerikai belbiztonsági szervezetek felszámolták azt az iszlám köztársaság által finanszírozott és irányított terrorista összeesküvést, amely Szaúd-Arábia diplomáciai képviselője, nagykövete ellen irányult volna. Noha az ajatollahok vezette rezsimnek kétségkívül rossz az „erkölcsi bizonyítványa”, miként a múltban és a jelenben számtalan terrorista cselekményben volt érintett (gondoljunk csak a libanoni polgárháborúban, vagy az iraki és afganisztáni konfliktusban való iráni szerepvállalásra), de a jelen eset kapcsán mégis komoly kételyek merülnek fel: Vajon tényleg Irán áll a leleplezett összeesküvés hátterében?

Nos, az összeesküvés inkább hasonlít egy B kategóriás hollywoodi filmre, mintsem a valóságra. Egy iráni származású amerikai használt-autó kereskedő megkísérel felbérelni egy mexikói drogkartellt, hogy gyilkolja meg a szaúdi királyság washingtoni nagykövetét... aztán jön Bruce Willis, s megmenti a helyzetet és a világot – folytathatnánk a film forgatókönyvét. Az amerikai mozinak van némi valóságalapja, amennyiben a teheráni vezetés sem az Egyesült Államokat, sem pedig Szaúd-Arábiát nem kedveli különösebben. Előbbit azért, mert az minden erejével azon van, hogy ellehetetlenítse az iszlám köztársaságot (például az atomtudósok levadászásával, a Stuxnet számítógépes vírus bevetésével, vagy éppen az egyre szigorúbb szankciók elfogadásával), utóbbival pedig lényegében több évtizedes ideológiai, vallási, politikai és hatalmi harcot folytat a Perzsa-öböl fennhatóságáért (közismert, hogy a szaúdi vezetés titkos találkozókon többször is kérte a perzsa állam bombázását amerikai szövetségesétől). Az indok tehát adott, de a célpontválasztás, az akciószervezés és végrehajtás már korántsem jellemző az iszlám köztársaságra.

Az iszlám köztársaság számtalan akciót követett már el a múltban, lásd a Libanonban a nyugati katonák ellen elkövetett merényleteket a 80-as években, vagy az izraeli célpontok elleni robbantásokat Argentínában a 90-es évek elején, vagy éppenséggel a Mykonos-ügy néven elhíresült akciót, amikor Berlinben számoltak le kurd ellenzékiekkel. (Széljegyzetben megemlíthető, hogy Irán követett már el terrorcselekményt amerikai földön, amikor 1980-ban Washingtonban meggyilkolták Ali Tabatabai-t, a sah egykori sajtóattaséját.) Az Irán által szponzorált akciókat azonban minden esetben egy megbízható és ideológiailag-vallásilag közeli szövetséges hajtotta végre (például a Hezbollah, a Szadrista katonák, vagy a szimpatizáns afgán lázadók), éppen ezért nehezen hihető, hogy az iráni vezetés egy tőle igencsak távol álló bűnbandát bízna meg a feladattal, amely szervezet ráadásul tele van amerikai és mexikói beépített ügynökökkel. Szinte kizárt, hogy az iráni rezsim vezetői, vagy éppenséggel a külső ügyeket irányító Forradalmi Gárda (a Kudsz Erők) parancsnokai komolyan bíznának egy ilyen ideológiailag-felekezetileg távoli csoportban. Az iszlám köztársaság vezérkara soha-semmikor nem használt olyan személyeket (ügynököket), akik csak lazán kötődtek az országhoz, még inkább annak vezetéséhez (a legtöbb elkövető aktív tagja a Forradalmi Gárda Csapatoknak).

Az iráni rezsim minden alkalommal igyekezett a gyanú legkisebb árnyékát is távol tartani magától, s igen körültekintően járt el, amikor egy-egy terrormerényletet megszervezett a múltban, adott esetben le is fújta az akciókat, ha nem volt 100 százalékosan biztosított a siker és a háttérben maradás (lásd a 80-as évek végi kuvaiti repülőgép eltérítéseket). Irán forradalmi vezetői még a legvéresebb időkben is racionális költség-haszon számítást végeztek, és a rövidtávú érdekekkel szemben a hosszú távú célokra koncentráltak. (Az irániak túlságosan éles elméjűek ahhoz, hogy csak úgy, ész nélkül cselekedjenek.) Ezzel szemben a feltárt összeesküvés túlságosan amatőrnek látszik ahhoz, hogy valóban az iszlám köztársaság akciójáról beszélhessünk. Hovatovább a merénylet sikere (a halálos áldozatok) esetén Iránnak minden bizonnyal komoly válaszcsapással kellett volna számolnia, amelyet azonban a teheráni vezetés igyekszik minden erejével elkerülni, hiszen nem érdeke a fegyveres konfliktus a világ vezető katonai hatalmával – amelyből csak vesztesen kerülhet ki. A további szankciók elfogadásával és az ország fokozódó elszigetelődésével ráadásul egyre nehezebbé válik a hazai helyzet (problémák) kezelése is. Az akció napvilágra kerülése továbbá ismételten megerősítené az Iránra aggatott rossz fiú címkét.

Végezetül kérdéseket vett fel az az információ is, amely szerint az iráni rezsim 100 ezer dollárt utalt ki a nagykövet elleni merénylet végrehajtására. Egyfelől az összeg túlságosan kevés ahhoz, hogy egy jól szervezett és kivitelezett akcióról beszélhessünk, a merénylet sikeréhez nagyobb anyagi ráfordításra lett volna szükség. Másfelől fizikailag lehetetlen, hogy egy iráni bank közvetlenül pénzt utaljon át egy amerikai számlára, a bankszektor szankcionálásának eredményeként ugyanis nincs közvetlen pénzügyi kapcsolat, avagy összeköttetés a két ország között. Ezért csak egy harmadik félen keresztül érkezhetett pénz az elkövetők számlájára, amely nehezen követhető, s ez alapján számos lehetséges tettesről beszélhetünk. Összességében tehát elmondható, hogy bár az iszlám köztársaság múltja – és jelene – cseppet  sem makulátlan, de a washingtoni terrorkísérlet semmiképpen sem illik az „iráni terrorizmus” kategóriájába.

De ha nem az iráni rezsim áll a háttérben, akkor kik lehetnek az elkövetők? A kérdésre számtalan választ lehetséges adni. Így többek között az iráni belső hatalmi helyzetet, a frakcióharcokat és a Khamenei-Ahmadinezsád párharcot szemlélve elképzelhető, hogy valamely politikai tábor vagy szereplő magánakciójáról van szó, amellyel a legfőbb vezető pozícióját igyekeznek megingatni, azáltal hogy személyét túlzottan radikálisnak, és a rendszerre veszélyesnek tűntetik fel. Egyes jelentések szerint Ahmadinezsád elnök egy magánbeszélgetésen korábban azt javasolta a legfőbb vezetőnek, hogy Irán újítsa fel a merénylet-politikáját az ellenzékiekkel (disszidensekkel) szemben, hogy ezzel akadályozza meg az „arab tavasz” kellemetlen mellékhatásait, sőt az elnök állítólag egy merényletekkel foglalkozó speciális csoport felállítását is szorgalmazta. A politikai csatározások intenzitása kétségkívül eredményezhet magánakciókat (mint például anno a Karin-A esetében).  

Az elkövetők kilétét vizsgálva-kutatva – lévén az iszlám köztársaságnak sok az ellensége, s a rosszakarója – több lehetséges forgatókönyv is elképzelhető. Így elsősorban az, hogy valamely iráni ellenzéki csoportosulás igyekszik tovább rontani az iszlám köztársaság renoméján, és adott esetben kiprovokálni a forradalom óta propagált fegyveres rendszerváltást. (Ne feledjük az iráni atomdosszié azt követően került az ENSZ Biztonsági Tanácsának napirendjére, hogy a Népi Mudzsahedek nevű ellenzéki szervezet részletes jelentést tett közzé a titkos nukleáris létesítményekről.) Tovább vizsgálódva a szaúdi vezetést is érdemes megemlíteni, amely az összeesküvés napvilágra kerülésével csak még inkább presszionálhatja amerikai szövetségesét, hogy valamilyen formában most már muszáj fellépni az iszlám köztársasággal szemben. Az iráni atomfegyver árnyékában rettegő öböl-menti monarchiák így vagy úgy, de mind érdekeltek a perzsa állammal szembeni komolyabb fellépésben. Az eset hasonlóképpen kapóra jön az izraeli vezetésnek is, amely Irán-ellenes álláspontját látja igazolva az amerikai terror-kísérletben. Sőt, a washingtoni retorikai hadviselést is számításba kell venni, mikor a merénylet felelőseit keressük. Végezetül pedig arról sem lehet megfeledkezni – különösen a Breivik féle esetet követően –, hogy egy Irán-szimpatizáns, egy „magányos farkas” állhat a tervezett merénylet mögött.

Tehát, amíg egyfelől bátran állíthatjuk, hogy nem iráni akcióról van szó, addig másfelől igencsak bajban vagyunk, hogy akkor ki is lehetett a valós elkövető? A kérdésre előbb-utóbb választ kapunk majd, de addig is érdemes levonni a tanulságot a vitatott esetből. Így többek között azt, hogy a jelenlegi felfokozott és felforrósodott viszonyban mekkora jelentősége lenne a közvetlen kapcsolatnak, egyfajta „forró drótnak” Teherán és Washington között, hogy a tévés információk alapján nehogy konfrontáció robbanjon ki a felek közt.

Perzsa blogok

IRÁN: AZ INTERNETES NAPLÓK ORSZÁGA

Iránban a szólásszabadság erősen korlátozott, s nincs ez másként az internetes térben sem, amely sok tekintetben inkább Intranet, mintsem Internet. Az iszlám köztársaság a világ talán legnagyobb internet-blokkolójának számít, közel 10 millió weboldal van tiltó listán. Az irániak azonban, mint megannyi esetben, itt is rendkívül leleményesek, s igyekeznek kijátszani a szigorú szabályokat. A világhálóhoz való korlátlan hozzáférés érdekében számos trükköt és technikát fejlesztettek ki (odahaza és külföldön). Így például a FreeGate nevű szoftvernek (amely megváltoztatja az IP címet), a helyettes szervereknek, vagy a különböző anti-filter programoknak köszönhetően mégiscsak lehetséges a tiltott oldalakon való böngészés. 

Az Internet igazi jelentősége azonban nem a tiltott információkhoz való hozzájutásban rejlik, hanem az internetes naplóírásban, a blogolásban. Ma több blogbejegyzés íródik perzsául, mint kínaiul, németül, olaszul, oroszul, vagy spanyolul. Közel százezerre tehető az aktív felhasználók száma, s ezzel Irán a negyedik a világon. De vajon miben rejlik a blogírás népszerűsége? 

Nos, leginkább talán abban, hogy az az iszlám köztársaság szigorú rendszerében lehetőséget teremt az egyéni önkifejezésre, a vágyak és vélemények szabadabb megfogalmazására, s egyfajta privát szférát jelent, ahol mindent szabad. Egy internetes napló teret enged azon írások (kritikák) publikálásának is, amelyekre a nyomtatott sajtóban nem lenne lehetőség. Számtalan betiltott könyv kerül fel a világhálóra, így például Salman Rushdie „Sátáni versek” című munkája is. A blogok emellett egyfajta kávézóként is funkcionálnak, ahol autentikus vitát lehet folytatni szinte bármilyen témáról. Akár még arról is, hogy milyen a demokrácia és az iszlám kapcsolata, vagy hogy szükséges-e a „Nagy Sátánnal” (az USA-val) való megbékélés. Az internetes naplók azonban nem csak vitafórumokként szolgálnak, hanem a hírek elterjesztésének csatornájaként is. Ehhez elég csupán a tavaly júniusi vitatott elnökválasztásra gondolni, amikor a blogolók mint helyszíni tudósítók közvetítettek az eseményekről. 

A mai Iránban mindenki blogol, legyen az egyházi személy, politikai vezető, vagy éppenséggel huszonéves fiatal. Így például blogírásba kezdett maga az elnök, Mahmúd Ahmadinezsád is, akiről aligha gondolnánk, hogy igazi Internet-függő. Rendszeresen frissített oldalán nemcsak elnöki teendőiről olvashatunk, hanem a Brazíliától Kínáig terjedő rajongótáborának kommentjeit is szemügyre vehetjük. Szó, ami szó, az iráni vezetés igyekszik propagandatevékenységét minden színtérre, így a blogszférára is kiterjeszteni. A fiatal generáció alternatív életformák iránti vágyakozásának és a rendszerrel szemben megfogalmazott kritikának azonban mégsem tud gátat szabni. Az internetes naplók lényegében nem másról, mint az iráni társadalomban jelenlévő problémákról és vágyálmokról szólnak. 

[A téma iránt érdeklődőknek ajánlott olvasmány: Nasrin Alavi: We Are Iran. The Persian Blogsphere. Portobello Books, London, 2005.]

Internet-blokkolók

AZ INTERNET FORRADALMA, VAGY MÉGSEM?

A globalizáció folyamatának és az információs technológiák forradalmának eredményeképpen világunk mára jelentősen megnyílt. Napjainkban a világháló szinte már az egész földgolyóbist behálózza, ám még mindig akadnak olyan rezsimek, amelyek vasmarokkal igyekeznek kontrollálni az internetes teret, s kizárni polgáraik életéből a külvilágot, s a külső impulzusokat.

KIK A LEGNAGYOBB BLOKKOLÓK?

A világhálót leginkább korlátozó államok körébe zömmel diktatórikus rezsimek tartoznak. Így például a legnagyobb blokkolónak az Iráni Iszlám Köztársaság, és a Kínai Népköztársaság számít. Mindez nem is meglepő, ha azt tekintjük, hogy az efféle autokratikus rendszereknek mekkora kihívást is jelent az Internet. A kibertér egyfelől a kapcsolattartás és kölcsönös egymásra hatás olyan erőteljes eszköze, amely az ellenőrzés minden formáját elutasítja, másfelől pedig olyan színtér, ami lehetőséget teremt a társadalmi mobilizációra, a politikai kritikára, s az alternatív tájékozódásra, önkifejezésre.

De nemcsak a diktatúrák cenzúrázzák az Internetet, hanem a fejlett világ demokráciái is. Így amikor a világhálót korlátozó, blokkoló államokról beszélünk, nem feledkezhetünk meg Ausztráliáról vagy Dél-Koreáról sem, amely országokban – még ha kevésbé látványosan is, de – állami kontroll mellett zajlik az internetes forgalom. Szigorú törvények vonatkoznak az Internet használatára mindkét országban, s míg előbbiben a weboldalakat blokkoló szűrőrendszer működik, addig utóbbiban a rendszerkritikus bloggerek elleni bírósági perek tanúskodnak az Internet korlátozásáról. 

AZ INTERNET ELLENSÉGEINEK TÍZES LISTÁJA

Napjainkban a világháló kétségkívül behálózza az egész földgolyóbist, azonban még mindig akadnak olyan országok, ahol a vezetés vaskézzel uralja, s ellenőrzi az internetes teret. Íme az Internet legfőbb ellenségeinek tízes listája: 

10. Pakisztán: A weboldalakat kezdetben az iszlám-ellenes tartalmuk miatt cenzúrázták, ma viszont szinte a teljes internet forgalmat ellenőrzik. A nemzetközi hozzáférés, illetve a weboldalak bejegyzése csak állami engedéllyel történhet. Újabban pedig a közösségi portálokat is korlátozzák.

9. Burma: Az Internet egyrészt megfizethetetlen, másrészt pedig rettentően ellenőrzött (inkább egy Intranet). A lakosság csupán alig egy százalékának van internetes hozzáférése, ráadásul többségük csak az államilag kontrollált internet-kávézókon keresztül csatlakozhat a világhálóra. 

8. Jemen: Mindennemű, a forradalmat, s a fennálló rendszert illető kritika tilos, mint ahogyan az iszlám-ellenes, erkölcstelen oldalak is cenzúrázva vannak. De feketelistán vannak a különféle videó és zene oldalak is. Burmához hasonlóan rendkívül alacsony (egy százalék alatti) hozzáférés.

7. Észak-Korea: Az egyetlen olyan ország, ahol nincs Internet (ahhoz csak a párt-elit tagjai férhetnek hozzá), hanem Intranet van. A kormányzatilag létrehozott weboldalakon pedig kritikának helye nincs, ott csakis Kim Dzsong Il csodálatos életéről és politikai vízióiról olvashatunk. 

6. Szíria: Itt van az egyik legszigorúbb közel-keleti Internet-ellenőrzés és korlátozás. A társadalmilag és vallásilag erkölcstelen oldalak mellett a politikailag érzékeny kérdéseket mind cenzúrázzák, illetve blokkolják, mint ahogyan a nemzetközi telefonálást és levelezést is.

5. Kuba: A szocialista ideológiát sértő politikai bejegyzéseket mind cenzúrázzák, a kritikát keményen büntetik, a levelezéseket pedig ellenőrzik. A kubai internetezőket ezért egyfajta önkorlátozás jellemzi. Ráadásul a számítógéphez jutást a törvény és a pénzügyi helyzet is korlátozza.

4. Egyesült Arab Emírségek: Noha az EAK egyértelműen bekapcsolódott a nemzetközi információs vérkeringésbe, de a politikai, vallási, vagy erkölcsi értékeit továbbra is foggal-körömmel igyekszik védeni. A telekommunikáció állami irányítás alatt áll, s a teljes internet forgalmat felügyelik. 

3. Szaúd-Arábia: Nincs külön törvényi szabályozás, a sajtótörvény a mérvadó, amely kimondja, hogy minden publikációt államilag kell engedélyeztetni. A kormányzat széles ellenőrzést gyakorol, s egyre kifinomultabb szűrőrendszereket használ (SmartFilter). A szaúdiak közel 400 ezer oldalt blokkolnak.

2. Irán: Az iszlám köztársaságban működik a világ egyik legkiterjedtebb internet-blokkoló rendszere. Az oldalak rendszeres szűrése (majd 10 millió oldal van tiltólistán) mellett külön hivatal foglalkozik a törvénytelen oldalak felderítésével. A kapcsolatot pedig igyekeznek szisztematikusan lassítani. 

1. Kína: A kínai nagy tűzfal szerepel a lista élén, amely kétségkívül a legszofisztikáltabb és legerősebb cenzúra-rendszer. (A pekingi nyomásnak még a Google is kénytelen volt beadni a derekát.) Különösen a politikai tartalmak, mint például Tibet, Tajvan vagy Tiananmen ügye számít forró témának. 

+1 Ausztrália: A legkisebb kontinens jó példa arra, hogy nem csak a diktatórikus és fejletlen államok korlátozzák a világhálót. Az Internetet itt a szövetségi rendőrség tartja ellenőrzése alatt, törvényileg igen széles felhatalmazása van a cenzúrára, a gyakorlatban azonban ez egyelőre kevésbé érvényesül. 

MILYEN INDOKKAL CENZÚRÁZNAK?

 

Az Internet-blokkoló országok a cenzúrázást számtalan érvvel igyekeznek alátámasztani, így az erkölcsi normák és nemzeti törvények megszegésével, a szerzői jogok védelmével, vagy éppenséggel a nemzet-biztonsági kockázattal. 

A politikai cenzúra a polgárok politikai szabadságjogainak korlátozására irányul. Kínában, Vietnámban és Kubában alaptétel, hogy minden olyan oldalt, bejegyzést blokkolnak, törölnek, amely a szocialista ideológia vagy az állampárt kritizálására irányul. 

A társadalmi cenzúra alapvetően az értékek és erkölcsök felett őrködik. Így például Szaúd-Arábiában, s az iszlám országok többségében, különösen nagy hangsúlyt fektetnek az obszcén oldalak kiszűrésére. Mint ahogyan itt a szerencsejáték is tabunak számít. 

A nyugati világban alapvetően két okból korlátozzák a világhálóhoz való hozzáférést: egyrészt a terror elleni háború folytán biztonságpolitikai megfontolásokból, másrészt pedig az erkölcstelen oldalakkal és jogdíj köteles tartalmakkal szemben megfogalmazott etikai és jogi szempontokból.

HOGYAN BLOKKOLNAK AZ INTERNET-BLOKKOLÓK?

Az Internet blokkolásának nemcsak az indokai szerteágazóak, hanem a megvalósulási formái is igen eltérőek lehetnek. Míg egyesek kifinomult szűrőrendszerekkel és megfigyelő hálózattal rendelkeznek, addig másoknak csak kevésbé választékos eszközök állnak a rendelkezésükre. 

Az olyan országok esetében, mint amilyen Türkmenisztán vagy Kazahsztán, ahol viszonylag alacsony a felhasználók száma, s még kezdetleges az infrastruktúra, ott elegendő lehet az Internet sebességének a lassítása is, hogy a kritikus tartalmak iránt érdeklődök a hosszas várakozást követően más weboldalra szörfözzenek. Máshol mindez kevésnek bizonyulhat, s ezért erőszakos megfélemlítésekre és koncepciós perekre van szükség, mint Egyiptomban vagy Szíriában. Kínában és Iránban ezzel szemben az Internet-korlátozás legmodernebb technológiáját használják, itt kulcsszavas ellenőrző programok szolgálják a rendszer biztonságát. A „kínai nagy tűzfal” minden kétséget kizáróan a legprofibb blokkolást nyújtja. 

Különbségek lehetnek persze abban is, hogy mit is blokkolnak az egyes kormányzatok. Thaiföldön az uralkodót negatív színben feltüntető minden bejegyzést automatikusan törölnek. Iránban nem csupán a reformpárti lapokat, hanem weboldalakat is igyekszik betiltani a keményvonalas vezetés. A szomszédos Pakisztánban pedig nem is olyan régen a közösségi portálok (Facebook) kerültek terítékre, s betiltásra. A videó-megosztó portálokat (Youtube) Mexikótól Indonéziáig a világ számos országában tartják állami megfigyelés alatt. Az igazán diktatórikus rezsimekben pedig a levelezőrendszereket is szemmel követik, sőt olykor be is tiltják, mint ahogyan az a Gmail kapcsán történt Kínában. 

VAJON MINDENKI NÉZHETI A YOUTUBE-OT?

A videókat megosztó portál, a Youtube az egész világban nagy népszerűségnek örvend: nap mint nap milliók látogatnak el a weboldalra, s ottan keresgélnek, nézegetnek különféle filmeket, felvételeket. Csakhogy nem mindenki szörfözhet és mozizhat zavartalanul itten. A világ egyes kormányzatai ugyanis időről-időre beavatkoznak és blokkolnak. A cenzúrázást pedig az erkölcsi és etikai normák, a nemzeti törvények megszegésével, a szerzői jogok védelmével, vagy éppenséggel nemzetbiztonsági okokkal, kockázatokkal indokolják. 

Az esetek ennek megfelelően igen sokfélék lehetnek. Így például, Thaiföldön blokkolnak minden olyan felvételt, amely negatívan ábrázolja az uralkodót. Németországban, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban a videókat szerzői szabálytalanságok miatt törlik. Mexikóban az is megesett, hogy bírósági döntést követően kellett levenni egy filmet, amely negatív színben ábrázolt egy szenátort. Egyiptomban és Iránban pedig a választásokat megelőzően szinte teljesen ellehetetlenítik a reformpárti jelöltek efféle internetes kampányát. 

Egyes rezsimek azonban nem csupán a problémás felvételeket blokkolják, hanem időlegesen magát az internetes oldalt is. Az okok pedig ez esetben is különfélék. Így amíg Törökországban az államalapító Musztafa Kemált ért inzultus miatt, addig Pakisztánban a Mohamed-karikatúrák következtében tiltották be a videó-portált. Kína a tiananmen-téri vérengzésről szóló videók és a Tibet függetlenséget forszírozó filmek miatt kelt ki magából, s zárolta az oldalt már több ízben is. De a lista még folytatható, Indonézia és Tunézia egyaránt nagy Youtube-blokkoló.

Az, hogy a Youtube-ot cenzúrázó, blokkoló államok listáján csak diktatórikus rezsimek vannak (Burma, Irán, Kína, Líbia, Pakisztán, Szíria, Tunézia, Türkmenisztán), nem meglepő. Mindez leginkább annak köszönhető, hogy a videó-megosztó portál komoly kihívást jelent a politikai vezetésnek mindenütt, ahol igyekeznek a szabad gondolkodást és informálódást korlátozni, s a központi egyeduralmat fenntartani. Különösen így van ez, ha választás, vagy történelmi megemlékezés zajlik, ilyenkor a társadalmi és politikai zavargástól félve a rendszerek szigorítják a weboldalhoz való hozzáférést. A portál ennek eredményeként egyszerre jelent alternatív hírforrást, s személyes önkifejeződést. 

LEHET-E VALÓJÁBAN AZ INTERNETET KORLÁTOZNI? 

Bátran állíthatjuk, hogy a világháló korlátozására irányuló kísérlet lehetetlen vállalkozásnak tűnik, amennyiben az Internet-blokkoló kormányzatok és az élelmes informatikai vállalkozók kvázi macska-egér játékot űznek egymással. A betiltott oldalak, bejegyzések helyére szinte azonnal újak kerülnek, miközben évről-évre egyre több az internetes felhasználó, s érdeklődő. A tömegeknek a kibertérre való benyomulása kétségkívül komoly kihívás elé állítja a 21. század modern diktátorait.

Azt, hogy az Internetet lehetetlen korlátozni, Irán példáján keresztül láthatjuk a leginkább. A klerikális vezetés ugyan igyekszik tűzzel-vassal ellenőrizni a világhálót (közel 10 millió oldal van tiltólistán), a leleményes irániak azonban a különféle technikáknak és trükköknek, így az anti-filter programoknak és a kihelyezett szervereknek köszönhetően még a legnagyobb állami szigor ellenére is szörfözhetnek a tiltott oldalakon. A világháló túlságosan nagy, átláthatatlan, s népszerű ahhoz, hogy bármely forradalmi, vagy ideológiai csapat át tudja venni felette az irányítást.

Porontyok a csatatereken

Gyermekkatonák a világban…

Becslések szerint ma a világban közel 300 ezer gyermekkatona vesz részt fegyveres konfliktusokban. Burmától Szudánig és Kolumbiától Kongóig tizenévesek tízezrei harcolnak fegyverrel, vagy szolgálnak küldöncként, szakácsként, őrként, netán szexuális rabszolgaként. Egyeseket a szegénység, másokat a bosszúvágy hajt a fegyveres erők soraiba. Ördögi kör ez, amelybe már a sokadik generáció veszik oda.

A gyerekkatonák jelentette probléma napjaink globalizálódott és konfliktusos világban, valamint a megváltozott hadviselésnek köszönhetően igen felértékelődött. A fiatalkorúak harci tevékenysége azonban időben messzire nyúlik vissza, a gyermek-katonaság intézménye már az ókori spártaiaknál megjelent, s azt követően folyamatosan végigkísérte az egész emberiség történetét. 

Ki minősül gyermekkatonának?

A gyermekkatona fogalmának meghatározása igencsak nehéznek ígérkezik. Kérdéses ugyanis, hogy mikortól beszélhetünk felnőtté válásról, vagyis mi az az életkor, amelyet betöltve részt lehet venni a fegyveres konfliktusokban? Például vajon egy kalap alá lehet venni a 10 esztendős palesztin merénylő fiúcskát és az Afganisztánban éles bevetésben szereplő 17 éves brit újoncot? További fejtörést okozhat az is, hogy vajon ki alkalmazza a fiatalokat: a reguláris hadsereg, avagy a paramilitáris egységek? Vagy, hogy milyen feladatokra használják őket: cipekedésre vagy lövöldözésre?

Itt érdemes megjegyezni, hogy a nyugati gyermek-kép, és -világ szöges ellentétben áll a fejlődő országokéval, ahol nem ritka, hogy az iskola és játék helyett dolgozni kell a tizenéveseknek.

A hatályos nemzetközi konvenciók és szerződések értelmében (már aki aláírta és be is tartja azokat) gyerekkatonának minősül minden olyan 15 év alatti fiatal, aki fegyveres akcióban érintett, vagy részt vesz (egyes országokban 18 esztendőt állapítanak meg). Közös jellemzőjük, hogy függőségben élnek. Az ilyen katonák átlagéletkora 13-14 év, de természetesen akadnak kirívó esetek is (pl. 10 év alatti merénylők Sri Lankán). A militarizálódás pedig nincs tekintettel a nemekre sem, így a fiúk mellett bőven találunk lánykákat is a csatasorokban (a gyerekkatonák 40 százalékát a gyengébbik nem adja).

Kikből lesznek a harcosok?

A gyerekkatonák többsége a szegény, hazátlan, és családjuktól elszakadt fiatalkorúak közül kerül ki. Egyes területeken még manapság is – szó szerint – vadásznak a fiatalokra (a sri lankai tamil tigrisek és a különféle afrikai „lázadó hordák” az iskolákból és az utcákról ragadják el őket), más országokban sokkalta finomabb eszközökkel igyekeznek beszervezni a 18 év alatti korosztályt (Kongóban nem ritka, hogy az adózás egyik lehetőségeként kínálják fel, a családtól egy gyermek katonai szolgálatát követelve), s nem ritka az sem, hogy a gyerekek önszántukból csatlakoznak a fegyveres csoportokhoz.

A gyerekkatonák közel 60 százaléka „önkéntes”. De vajon mi visz rá egy tizenévest arra, hogy csatlakozzék a fegyveres erőkhöz? Többségüket egyszerű gazdasági motivációk vezérlik: a csoporthoz tartozás számukra élelmezést és ellátást jelent. Sokan a védelem céljából állnak be a fegyveresekhez, egyszerűen azért, mert ott nagyobb biztonságban érzik magukat, mint egyedül, fegyvertelenül. De mozgósítóan hathatnak a társított szerepek (védelmező, hős katona), a karrierlehetőségek, valamint a beígért státuszszimbólumok is (Libériában Charles Taylor minden gyermeknek számítógépet ígért!).

Egy biztos, a frontokon szolgáló fiatalok többsége korántsem jószántából, vagy saját elhatározásból vesz részt a harcokban, hanem ha úgy tetszik, a körülmények áldozataként.

Mire jó a gyerek a hadszíntéren?

Azt, hogy miért is jó gyerekkatonákat alkalmazni, illetve hogy mire is használják a fiatalkorúakat, talán a kolumbiai névtársítások, elnevezések mutatják meg a legjobban. A gyermekkatonákat egyrészt „kis csengőknek” hívják, mivel ártatlanságuk és észrevehetetlenségük miatt őrszemnek és megfigyelőnek is egyaránt kiválóan megfelelnek. Másrészt „kis méhecskéknek” tartják őket, akik előbb „csípnek” mintsem hogy az áldozat észrevenné, hogy megtámadták. A rajtaütésekhez remek eszköz a gyermek! Végül pedig nevezik őket „kis talicskáknak” is, mert alkalmasak a teherhordásra, s a csempészetre.

A gyermekkatonák felhasználásának azonban számtalan egyéb oka is létezik. Így például az, hogy a 18 év alatti hadseregeket könnyebb és olcsóbb fenntartani, mivel a gyermekeknek nem kell zsoldot fizetni, s mert ők kevesebbet esznek felnőtt társaiknál. Röviden: sokkal kisebb az igényük. De sokat nyom a latban az is, hogy a fiataloknak nincs félelemérzetük, és bármilyen parancsot végrehajtanak, minden kérdezősködés, habozás nélkül ölnek. Ráadásul a fájdalmat nem ismerő gyermekek nem csak börtön-őrként, hanem vallatóként is bevethetőek, mint azt a Pol Pot féle Kambodzsában láthattuk.

Ahogyan egy csádi tábornok fogalmazott: „a gyerekkatona jó fegyver, mert nem panaszkodik, nem vár fizetséget, s mindenre kaphatók.”

Mit lehet tenni?

A gyerekkatona jelenséggel szemben, illetve annak megszűntetése érdekében már régóta folyik a küzdelem. A nemzetközi közösség egyrészt igyekszik a fiatalokat hadrendbe állító vezetőket elítélni és megbüntetni, másrészt az ún. DDR programmal kísérletezik, amely a fegyverek begyűjtésével (de-militarizáció), a fiatalok hazatérésének elősegítésével (demobilizáció), és az egykori gyermekkatonák társadalmi beilleszkedésének támogatásával (reintegráció) igyekszik lecsökkenteni a harcoló fiatalok számát. 

A gyakorlatban elítélt néhány afrikai vezető azonban korántsem jelent komoly elrettentő, visszatartó erőt, mint ahogyan a különféle programokra elköltött dollármilliók sem tudják végleg felszámolni a gyerek-katonaság intézményét. Az oktatás és a szakképzés mellett ugyanis arra lenne a legnagyobb szükség, hogy véget érjenek a fegyveres konfliktusok, felszámolódjanak az életveszélyes körülmények, s elfelejtődjenek a rémséges élmények, amelyekre – valljuk be – nagyon-nagyon csekély az esély. 

A különféle konvenciók ígéretes irányba fejlődnek, s egyre több kormányzat és szervezet hajlik a gyerekkatonák leszerelésére, vagy a hadműveletekben való mellőzésükre, a gyakorlatban azonban a szavak mögül hiányoznak a tettek, és a cél szentesíti az eszközt elv alapján továbbra is kihasználják a fiatalkorúakban rejlő lehetőségeket. 

Keretesek: 

1.) Gyermekkatonák a világban

A világ szinte minden térségében harcolnak gyermekek. A fiatalkorúak közel 30 konfliktusban vettek-vesznek részt, s a világ háborúinak háromnegyedében fogtak fegyvert. Példaként néhány ország, ahol még az elmúlt években is alkalmaztak, ill. alkalmaznak gyerekkatonákat a fegyveres konfliktusokban: Afganisztán, Burma, Csád, Elefántcsontpart, Fülöp-szigetek, India, Indonézia, Irak, Kongó, Kolumbia, Nepál, Sri Lanka, Szomália, Szudán, Thaiföld, Uganda, valamint Izrael és a palesztin területek.

2.) A vörös kéz nap / Red Hand Day

A vörös kéz nap keretén belül 2002 óta minden év február 12. napján (ekkor lépett életbe a fegyveres konfliktusban érintett gyermekekről, illetve az őket megillető jogokról szóló kiegészítő jegyzőkönyv) megemlékezéseket és demonstrációkat tartanak világszerte, amellyel a gyermekkatonák helyzetére igyekeznek felhívni a nemzetközi közvélemény, de még inkább a politikai vezetők figyelmet. (A piros szín és tenyér a logóban a tiltást igyekszik jelképezni.)

3.) Elképesztő, megbotránkoztató adatok

A burmai hadseregben és a különféle paramilitáris egységekben közel 75 ezer gyerekkatona szolgál! (A 350 ezer fős hadsereg több mint egyötöde 18 év alatti!) / A kolumbiai forradalmi fegyveres erők kötelékébe tartozó gerillacsoportok tagságának 30 százaléka gyermekekből verbuválódik össze! / Az ENSZ becslése szerint közel 20 ezer fiatalkorú harcolt a libériai polgárháborúban! / Kongóban jelenleg 30-50 ezer gyermekkatona szolgál! / Szudánban a két évtizede tartó polgárháborúban majd 100 ezer gyermek vett-vesz részt! / Az izraeli erők palesztin gyereket használnak bomba-hatástalanításra!