Iránban továbbra sem csitulnak a kedélyek

VAJON MENNYIRE LEHET SIKERES AZ ERŐSZAKOS ELNYOMÁS?

A júniusi zavargások áldozataira való csütörtöki megemlékezést követően ismét lángra kaptak a teheráni utcák. A vezetés törekvése, hogy megakadályozza a gyászolás politikai tiltakozássá fajulását, nem sikerült. Az ellenzékiek közül sokan a nap végén egyenesen úgy fogalmaztak, hogy „a mai napon miénk volt a város!” Van, aki pedig egészen odáig ragadtatta magát, hogy azt mondja „megnyerhetjük a csatát!”

De vajon az ellenzék valóban megnyerheti az elnökválasztás után kibontakozott mérkőzést, vagy az állami erőszak gépezet úgymond „bedarálja” majd őket, s helyreáll a megszokott rend? Nos, úgy tűnik, hogy a fokozott erőszak és a stabil elnyomás nem kivitelezhető egy könnyen a mai Iránban, sőt mi több a túlzott erő alkalmazásának a politikai és gazdasági kihatásai igencsak veszélyesek lehetnek a rendszerre nézve.

Az iráni lakosság közel kétharmada 30 év alatti, akiknek az 1979-es forradalomról nem sok emlékük van, és akiknek az iszlám köztársaság rendszere leginkább a szabadságjogok korlátozásával és az erőszak alkalmazásával függ össze, melyre a mostani események csak még inkább ráerősítettek. Most sokan érzik úgy, hogy elvették a szavazatukat, s panaszkodnak: „eddig iszlám köztársaság volt, most már csak iszlám uralom van!” Mindeközben sok fiatal úgy érzi, hogy elég volt, s itt az idő megvívni a saját forradalmukat. Szó mi szó, a társadalmi apátia időszaka véget ért!

Mindaz, hogy a szigorú tiltások és a kemény fellépések ellenére ismételten sokan vonultak utcára, azt bizonyítja, hogy az iráni társadalom egy része továbbra sincs kibékülve a júniusi eseményekkel, s ennek hajlandó hangot is adni, ami elképesztő bátorságról tesz tanúbizonyságot. A forradalmi rendszer legitimitása már most csorbát szenvedett, az erőszak további fokozásával a rezsim iránti ellenszenv tovább erősödhet. S miként sokakban ott motoszkál a düh az „elcsalt választás” miatt, az ún. „spirál-effektusnak” köszönhetően egyre többen csatlakozhatnak majd a tüntetőkhöz.

Az erőszakos elnyomás azonban nem csak politikailag bizonyulhat költségesnek, hanem a forradalmi vezetés pénztárcáját is igencsak megterhelheti. Nem csupán a több száz (több ezer) bebörtönzött fogva tartása és a rendfenntartó erők készültségben (utcán) tartása kerül ugyanis rengetegbe, hanem az információk megszűrése, a cenzúra működtetése is: így például az Internet korlátozása és a műholdas tányér-antennák zavarása. Utóbbi egyes becslések szerint több ezer dollárjába kerülhet a vezetésnek percenként!

Azonban ne feledjük, a 21. században élünk, amikor az információáramlásnak nem lehet gátat szabni. Miként egy iszfaháni diák fogalmazott: „Irán nem Burma!” S ez így is van, a kommunikáció még a legnagyobb ellenőrzés közepette is működik. Csak ezúttal nem magnókazettákat (1979-ben Khomeini beszédei azokon terjedtek.) hanem az internetes levelezést, s naplóírást választják a kommunikálás eszközeként. S noha a kormányzat igyekszik megszűrni a rendszerre veszélyes oldalakat, az élelmes irániak a különféle „anti-filter” programokkal mégis hozzáférnek a független hírforrásokhoz.

Az erőszakos elnyomásra hosszútávon nem igen van lehetőség, már csak azért sem, mert az ellenzék most rendkívül jól szervezett. S nem csupán arra gondolok, hogy Mir Hosszein Muszavi pártalapításra adta a fejét, amely a rendszer keretein belül elfogadott szereplővé tenné a zöld mozgalmat, hanem arra, hogy miként szerveződnek az utcai megmozdulások. Egyes ellenzékiek még tüntetési kézikönyvet is szerkesztettek és sokszorosítottak az Interneten, amelyben felhívják a figyelmet arra, hogy mire is kell ügyelni, ha tüntetésre mennek, s hogy adott esetben mit kell mondani a rendőri ellenőrzés során.

S végezetül ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a túlzott szigor könnyen mozgolódásra késztetheti a befolyásos kereskedőrétegeket is, akik most már nem csak az üzletelés zavartalanságát, hanem a saját hatalmukat is féltik. S mindez a közigazgatási gépezetre is igaz. A politikai játszma most ugyanis arról szól, hogy a gazdasági elit Háshemi Rafszandzsáni személyében szövetséget kötött a Mir Hosszein Muszavi képviselte bürokratikus elittel, amelyet a Mohamad Khatemi féle kulturális elit is támogat, és meccselnek a Forradalmi Gárdával egyre szorosabb kapcsolatokat fűző, családi utódlást tervezgető, s a tradicionális elitet maga mögött tudó legfőbb vezetővel, Ali Khamenei ajatollahhal. A tiltakozások állandósulása, s egy esetleges sztrájk az olajiparban, a bazárban, vagy a bürokráciában, könnyen a rendszer végét jelentheti!

EGY FONTOS SZÉLJEGYZET: AZ IRÁNI AJATOLLAHOK NEDZSEFBE KÉSZÜLŐDNEK!

Az iráni vallási eliten belüli törésvonalak húzódnak, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a hírek szerint a júniusi eseményekkel szemben kritikus nagy ajatollahok egy csoportja látogatást készül tenni Nedzsefben, az iraki síita „központban”.

Mindez jele lehet annak, hogy a síita klérus egyik fele megvonja bizalmát a legfőbb vezetőtől, iraki kollégáikkal értekezvén pedig könnyen meglehet, hogy új forgatókönyv és szereposztás születik majd. A kérdés csak az, hogy vajon Khamenei miként fog reagálni az „inzultusra”!?

Az Iránban élő kilenc nagy ajatollah közül ez eddig csupán kettő „adta áldását” Mahmud Ahmadinezsádra, a többiek csöndben maradtak, s nem foglaltak még állást, miként az Irakban élő három síita „vezető” sem nyilatkozott még az elnökválasztási „mizériáról”.

Militarizálódó iráni politika?

A FORRADALMI GÁRDA POLITIKAI TÉRNYERÉSE

A júniusi elnökválasztást követően kibontakozó tiltakozásokat a legfelsőbb vezetésnek a Forradalmi Gárda Csapatokra támaszkodva sikerült felszámolnia, ezáltal azonban a speciális rendfenntartó erők tovább növelhették az amúgy sem gyenge befolyásukat az iszlám köztársaság hatalmi rendszerében. A Forradalmi Gárda politikai térnyerése pedig azt mutatja: lassanként militarizálódik az iráni politika.

A Forradalmi Gárdát Ruhollah Khomeini ajatollah utasítására hozták létre az 1979-es forradalmat követően azzal a céllal, hogy az iszlám köztársaságot védelmezze. Valójában a katonai szervezet a hagyományos fegyveres erők ellensúlyozására jött létre, amelynek lojalitásában az államalapító ajatollah mindig is kételkedett. A forradalom óta eltelt harminc esztendőben a Gárda folyamatosan erősödött, s mára már nem csupán a hatalmi felépítmény támasztékának számít, hanem katonai, gazdasági, s politikai erejének köszönhetően a rendszer egyik befolyásos szereplőjének is.

De hogyan, s miként jutott el idáig a szervezet? A Forradalmi Gárda Csapatok története lényegében az állandó hatalomnövekedésről szól. Az iraki-iráni háborúban kulcsfontosságú szerepet játszott, aminek az eredményeként 1985-ben létrehozhatta saját tengeri, légi és szárazföldi haderejét, ezáltal pedig valóságos magánhadsereggé változott. A Gárda hatalmát tükrözi, hogy manapság irányítása és ellenőrzése alatt állnak a nukleáris és ballisztikus kutatások illetve kísérletek, valamint hogy neki alárendelten működik számos félkatonai szervezet (lásd Baszídzs Milícia) is.

A „csapat” gazdasági térnyerése a háború lezárulását követően, Háshemi Rafszandzsáni elnöksége alatt kezdődött meg, amikor az ország újjáépítésében a Gárda számos kormányzati megrendeléshez jutott hozzá. Khomeini ajatollah halála után a politikai átmenet zavartalanságának biztosítása ráadásul szükségessé is tette, hogy a katonai erőket valahogyan a politikán kívül kössék le. Így a szervezet az 1990-es évek során több gazdasági és kereskedelmi vállalkozásban is érdekeltté vált, manapság pedig egyes állítások szerint már egyenesen „irányítja” az ország gazdaságát. (Becslések szerint a gazdaság kétharmadát uralja!)

Az elmúlt évek fejleményeit tekintve pedig úgy tűnik, hogy a Forradalmi Gárda nem elégszik meg csupán a katonai és gazdasági szerepvállalással, hanem igyekszik politikai babérokra törni. A politikai folyamatokat szemrevételezve láthatjuk, hogy miként növekszik az egykori gárdisták száma a hatalmi-kormányzati pozíciókban. Mahmud Ahmadinezsád 2005-ös győzelme egyértelmű bizonyítéka volt ennek, különösen, ha kormányának összetételét nézzük (21 miniszteréből 9 egykoron „gárdatag” volt!). A „csapat” politikai térnyerése a tavalyi parlamenti választáson is látható volt, a megválasztott képviselők közel harmada rendelkezik valamifajta kötődéssel a Forradalmi Gárda felé!

A szervezet átpolitizálódása azonban korántsem új keletű dolog. A forradalmi eliten belül mindig is komoly vita folyt arról, hogy vajon a Gárdának csupán a rendszer védelmezése a feladata, vagy adott esetben aktív szerepet vállalhat más (gazdasági és politikai) ügyekben is? A reformpárti Mohamad Khatemi elnöksége a konzervatív táborban komoly aggodalmakat ébresztett, ezt követően pedig a politikai hátország problematikájával küzdő Ali Khamenei hatalmának garantálása érdekében egyre inkább a fegyveres erőkre kezdett támaszkodni, s fontos pozícióba emelte a hozzá hű gárdatagokat.

De vajon milyen is a kapcsolat a legfőbb vezető és a Forradalmi Gárda között? Vajon ki függ kitől? Vajon Khamenei irányítja a Gárdát, avagy fordítva, s netán a „farok csóválja a kutyát”? A jelenlegi helyzetben – a választási mizéria közepette – a Forradalmi Gárda kétségkívül tovább erősödött, miként kulcsfontosságú szereplővé lépett elő a tiltakozások megfékezésében és a zavargások felszámolásában. Egyes elemzők pedig már arra figyelmeztetnek, hogy a Gárda hódító hadjárata a végső felvonásához közeledik, s hamarosan megkezdődik a politikai hatalomátvétel, s a katonai uralom kiépítése.

Noha Khamenei ajatollah valóban függő helyzetbe került a Forradalmi Gárdától, miként a júniusi események is bizonyítják ezt, de még mindig ő az „úr a házban”. Ne feledjük, hogy Iránban minden katonai kinevezésről a legfőbb vezető dönt! S bár a Gárda egyes tagjaiban minden bizonnyal ég a politizálási vágy, de a hatalmas katonai-gazdasági „behemót” igencsak töredezett, miként az több rivalizáló frakcióból épül fel. Összességében egyfajta szimbiózis látszik körvonalazódni, amennyiben a Forradalmi Gárda Khamenei ajatollah támogatásáért cserébe a rendszer meghatározó – gazdasági és politikai – szereplője lehet.

A kérdés csak az, hogy vajon kikerülhetnek-e valaha a fegyveres erők a civil, jelen esetben klerikális irányítás alól, s a Forradalmi Gárda már nem csak védelmezni fog, hanem kormányozni is?

A FORRADALMI GÁRDA GAZDASÁGI TEVÉKENYSÉGE

A Forradalmi Gárda Csapatokat egykoron a forradalom vívmányainak védelmezésére hozták létre, mára azonban az államtól független befolyásos üzleti konglomerátummá nőtte ki magát. Sokan csak maffiaként emlegetik, amely kétségkívül találó kifejezés, amennyiben a Gárda szervezettségét és a befolyásosságát tekintjük. (Megjegyzem, hogy Észak-Teheránban, a fiatalok nyílt találkahelyének számító bevásárlóközpontok üzleteitől a zaklatás elkerülése végett egyfajta „védelmi” pénzt szednek!)

A „csapat” gazdasági sikeressége egyrészt abban rejlik, hogy a törvényi szabályozás igen rugalmas a Forradalmi Gárda tevékenységét illetően, mi több, bizonyos esetekben az alkotmányos rendelkezések nem is mérvadóak. A kormányzati megrendelésekhez például nagyrészt pályázás és versenyeztetés nélkül jutnak hozzá, s olykor az erőszak alkalmazásától sem riadnak vissza. A szervezet lényegében, mint állam az államban működik, s csakis a legfőbb vezetőnek tartozik beszámolási kötelezettséggel.

Másrészt sikeres, mert a kulcsfontosságú iparágakban rendelkezik komoly pozíciókkal. Így például a hadiipar területén, ahol nem csupán a gyártásban, hanem a fejlesztések polgári alkalmazásában is érdekelt. Hasonló terület az építőipar, ahol szintén több projektben érintett a szervezet (lásd metró, repülőtér, gát és csővezeték építés). Miként az olaj és gáz ügyletekben is fontos szereplőnek számít, legutóbb például a Dél-Pársz nevű gázmező kiaknázásában szerezett komoly érdekeltséget.

S míg a legnagyobb bevételt kétségívül a vastag kormányzati megrendelések adják, addig nagyjából ugyanekkora nyereség származik az ún. „törvénytelen ügyletekből”. A Forradalmi Gárda ugyanis nemcsak a hivatalos vállalkozásokban érintett, hanem az ország fekete gazdaságában is. A szervezet több légi és vízi kikötőt is működtet, ahol nincsen ellenőrzés, és így szabadon folyhat a csempészet. (Egyes becslések szerint ezáltal körülbelül 12 milliárd dollárhoz jutnak hozzá évente!)

A Forradalmi Gárda helyzetét elemezve, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy milyen módon is érintett a „csapat” a jelenlegi politikai vitákban. A szervezet a belső reformokat és a külpolitikai nyitást egyaránt elutasítják. Amíg a liberalizációtól elszámoltathatatlanságukat féltik, addig a külpolitikai enyhülés folyamatát azért utasítják el, mert a kapuk megnyitásával, és a szankciók eltörlésével komolyan veszélybe kerülhet a szervezet gazdasági monopóliuma.

A Forradalmi Gárda gazdasági tevékenysége szerteágazó, s a csoport ennek köszönhetően igencsak befolyásos. Ahogyan egy idézet is fogalmaz: „10-15 évvel ezelőtt, amikor az emberek azt mondták, hogy van egy „befolyásos” kapcsolatuk, ilyen-olyan klerikális ismerősre utaltak, manapság azonban a forradalmi gárdistákra gondolnak!” Most a kérdés csak az, hogy vajon mikor érzik majd magukat olyan erősek, hogy a gazdasági vezetés mellett átvegyék a politikai irányítást is?

Irak és Irán: A síita versengés

MILYEN KAPCSOLAT LEGYEN VALLÁS ÉS POLITIKA KÖZÖTT?

Az iraki rendszer stabilizációját és az iráni választási forrongásokat figyelve érdemes elgondolkodni csöppet, s összevetni azt a két válaszkísérletet, amelyet a formálódó iraki demokrácia és a harminc éve működő iszlám köztársaság ad a síiták történelmi kérdésére, nevezetesen, hogy milyen szerepet is játsszon a vallás a politikában!?

Az iraki és iráni modell rendkívül hasonló, amennyiben mindkettőben az egyház és az állam egyfajta kapcsolata határozza meg a politikát. A klérus legfelsőbb tagjai komoly befolyással bírnak a politikára, s a mindennapokra, melyhez hasonlót aligha találhatunk a Közel-Keleten. Ali Szisztáni nagy ajatollah a 2003-as rendszerváltást követően talán a legbefolyásosabb szereplővé lépett elő, akinek szavára minden iraki síita tekintettel van. Iránban pedig a legfőbb vezető, Ali Khamenei nagy ajatollah az, aki szinte megkérdőjelezhetetlen mindenhatóként irányítja az iszlám köztársaságot.

A két berendezkedés azonban gyökeresen eltér egymástól. Mindez pedig leginkább abból a törés-vonalból ered, amely már évszázadok óta megosztja a síita iszlámot. Nevesül, hogy a vallás mekkora szerepet kapjon a politikában? Ruhollah Khomeini ajatollah, az iszlám köztársaság alapítója szakított a hagyományos kvietista nézettel, s aktivista álláspontra helyezkedett. Az „iszlám jogtudós uralmának” elméletében – amely mind a mai napig meghatározza az iráni politikai berendezkedést – amellett érvelt, hogy a közösség irányítására egy vallási vezetőt kell választani, s nem szabad vég nélkül várakozni az eltűnt tizenkettedik imám visszatérésére.

Más a helyzet a szomszédos Irakban, ahol a vezető klerikálisok, mint maga Szisztáni ajatollah is, nem törvényi felhatalmazásoknak köszönhetően bírnak befolyással, hanem a presztízsükből adódóan. Noha a döntéshozatalban valóban nem vesznek részt, de vallási rendeleteik olyanok a hívő követők számára, mint a szent írás! Az iraki demokratikus kísérletben a klasszikus elmélet látszik visszaköszönni, miként az egyház igyekszik távol maradni a politikától. A vezető ajatollahok csak a távolból hallatják a hangjukat, azokat a mollákat pedig, akik politizálásra adták a fejüket, nem tekintik a klérus tagjainak.

Ahogyan egy pap fogalmazott, a különbség az iraki és iráni modell között lényegében az, hogy milyen szerepet tölt be az egyház a „kormányzati építkezésen”: „Az iráni iszlám köztársaság rendszerében az egyház, mint egyfajta művezető tevékenykedik, aki minden egyes építési feladatért felelősséget vállal. Ezzel szemben a kvietista iraki modellben a klérus csak távolban lévő tulajdonosként, vagy ha úgy tetszik, csak csendestársként van jelen.”

De vajon melyik modell a jobb, melyik a sikeresebb? Az iráni elnökválasztást követően kibontakozott zavargásokat és tiltakozásokat figyelve Irakban sokan úgy vélik, hogy időt állóbb és hatékonyabb választ adtak a történelmi kérdésre. Mert mint mondják: „Ha meg kívánod szerezni az emberek szimpátiáját, meg kell hagynod nekik a világias ügyek intézését!” S szó mi szó, ebben van valami. Főleg ha azt nézzük, hogy míg Irán kétségkívül iszlám köztársaság, a lakosság jelentős – talán többségi – része mégis szekuláris érzelmű és gondolkodású, addig Irakban a kormányzat kétségkívül nem vallásos, az embereknek viszont nagyobb hányada gyakorolja aktívan a vallását!

Egykoron az iráni forradalmárok kívánták eszméjüket exportálni a szomszédos Irakba, sikertelenül. Ironikus módon most könnyen meglehet, hogy az iraki „demokraták” fogják befolyás alá vonni a szomszédos Perzsiát. Az iraki demokrácia sikerével megerősödő klasszikus kvietista iskola, mely a politika és vallás szétválasztását vallja, könnyen támogatókra találhat (ismét) az iráni egyházi fejekben is. Az elnökválasztási mizériának köszönhetően ugyanis jelentősen erodálódott Khamenei pozíciója, s sokan úgy érzik, hogy hosszútávon a rendszer legitimációja is veszélybe kerülhet. Ahogyan mondják: „lejáratódott a rendszer!”

A vallási központok közötti versenyben megeshet, hogy korábbiakkal ellentétben, ezúttal Kum fog Nedzsefre figyelni, s nem fordítva!
 

VITA A VALLÁSI SZEMINÁRIUMOKBAN

Az elnökválasztást követően kibontakozó megmozdulások ugyan csillapodni látszanak, de a vihar korántsem ült még el. Az utcákról a vallási szemináriumokra terelődtek a szempárok, ahol komoly vita látszik kibontakozni.

Egyfelől formálódik egy reformpárti szövetség, többek között Montazeri és Szanei nagy ajatollahok vezetésével, amely a júniusi eseményeket tisztességtelennek tekinti, s a választás legitimációját erősen megkérdőjelezi. Másfelől a keményvonalas konzervatív tábor tűnik elkülönülni, amely ugyan töredezett, de továbbra is kiáll Khamenei és Ahmadinezsád mellett. (Megemlíthető az a szóbeszéd is, hogy Mahmud mellett ez eddig csak két nagy ajatollah tette le a voksát!)

Az iráni klérusnak azonban van egy harmadik, csöppet sem gyenge ereje a politikai centrumban, azok a mollák és ajatollahok akik még nem vallottak színt nyíltan. S noha mozgolódásukra nincs sok esély (komoly nyomás alatt állnak), többségük azonban növekvő aggodalmakkal figyeli az eseményeket. Ahmadinezsád populista politikáját és a választások utáni erőszakot tekintve sokuk úgy véli, hogy az iszlám köztársaság rendszere súlyosan diszkreditálódott, lejáratódott.

S valóban, valami megváltozott Iránban! Egyfelől meggyengült a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah pozíciója, miként nyíltan állást foglalt Ahmadinezsád győzelme mellett, s szabad utat adott a tiltakozások véres felszámolásának. Másfelől a frakcióharcok elmélyülése a forradalmi eliten belül, amely sok tekintetben a forradalom utáni politikai-hatalmi csatározásokat tükrözi. A legitimitásvesztés pedig a frakcióharcok elhúzódásával könnyen a rendszer válságához vezethet.

Izgalmas lesz tehát, hogy miként vallanak majd színt az egyházi vezetők: Vajon a rövidtávú túlélést választják, s csöndben maradva felsorakoznak a Khamenei ajatollah mellett, vagy pedig a rendszer legitimitásának hosszú távú megőrzésére voksolnak, s szembemennek a legfőbb vezetővel? Nem tudni. Egy biztos, az iszlám köztársaság már nem lesz olyan mint régen!

Az elnökválasztás után

IRÁNI HELYZET ÉS KÖRKÉP

Majd másfél hónappal a vitatott elnökválasztást követően csillapodni látszik a forradalmi lelkesültség a teheráni utcákon, mindazonáltal a tiltakozó megmozdulásokkal kibontakozó politikai vihar továbbra sem ült el Iránban. Sőt a társadalmi megosztottság mellett a forradalmi eliten belül is kiéleződtek a frakcióharcok, ami a társadalmi mobilitás állandósulásával komoly válságba sodorhatja az iszlám köztársaság 30 éve fennálló rendszerét.

ELNÖKVÁLASZTÁSI OLVASATOK

A tízedik iráni elnökválasztás minden kétséget kizáróan rendkívül izgalmasra sikeredett, mind a végeredményt, mind pedig a következményeket tekintve. Mahmud Ahmadinezsád utcahosszal nyerte meg a választást, közel kétszerannyi szavazatot kapott, mint ellenlábasa, Mir Hosszein Muszavi. Ezt aztán sok iráni nem tudta elfogadni, s csalást kiáltott. Az utcák napokra, hetekre lángba borultak, és súlyos összecsapások voltak országszerte. A tiltakozó megmozdulásoknak végül az elképesztő méretű biztonsági fellépés és szigor vetett véget. De vajon mi is történt Iránban az elmúlt bő egy hónapban? Nos, erre több válasz is létezhet.

Az elnökválasztás egyik olvasata, hogy Ahmadinezsád, így vagy úgy (csalással vagy anélkül), de megnyerte a voksolást. Osztályalapú szavazást feltételezve nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen az elnök populista politikájával rendkívül sok szavazatot szerezhetett a szegényebb rétegek körében. Ne feledjük, hogy az ország lakosságának még mindig közel harmada él a szegénységi küszöb alatt! Az olcsó hiteleket meghálálva például sok azeri, földijével (Muszavival) szemben a „Doktorra” adta a voksát. Ahmadinezsád népszerűsége azonban nemcsak az „osztogatásnak” köszönhető, hanem az általa kínált alternatíváknak is. Vallásosságával például azon irániakat tudja maga mellé állítani, akik még mindig a tradíciókhoz ragaszkodva élik a mindennapjaikat, az elit korrupciós ügyeit firtatva a rendszer régi vezetésével elégedetlen kritikusokat is meg tudja nyerni magának, végezetül a nemzet-biztonság ügyében tanúsított határozottsága pedig igencsak vonzóvá tette a nacionalista perzsák körében is. Ahmadinezsád kétségkívül nem a legjobb gazdasági szakember, de a lakosság egyik felének (a tömegrendezvényeket és beszélgetéseket tekintve igen sokaknak) kétségkívül tetszetős választ és jövőképet kínál.

Az elnökválasztás másik olvasata, hogy komoly csalás történt, amelyet az elégedetlen ellenzékiek nem fogadtak el, és az utcára vonulva hallatták a hangjukat. A szájról szájra járó hírek szerint „Muszavi 21 millió szavazatával szemben a Doktor csak hatot gyűjtött!” A fejleményeket látva sokan egyenesen „zöld forradalomról” (Muszavi kampány színe volt!) vagy „perzsa tavaszról” beszéltek, míg mások egyszerű lázadásról. Az események mindenképpen különböznek a korábbi tiltakozó mozgalmaktól, így például a tíz évvel ezelőtti diáktüntetésekkel szemben nem csupán egy érdekcsoportra és az egyetem szomszédságára korlátozódtak az események, hanem a főbb nagyvárosokban is mozgolódás volt, amelyben szinte valamennyi társadalmi osztály és korcsoport részt vett. A forradalmi analógiák kétségkívül megállják a helyüket, miként 30 esztendővel ezelőtt, most is széles társadalmi aktivizmus bontakozott ki, a Khomeini féle „magnókazetták” az Internet korában is megvannak, Muszaviból valóságos nemzeti hős lett, a tetőket pedig akárcsak akkor, most is tüntetők lepték el, s kiáltozzák éjjelente: „Allah u Akbar!” Mégis túlzás lenne forradalmi hangulatról beszámolni, mert a társadalom inkább megosztott mintsem egységes, a vezetés pedig korántsem gyengült meg, csak vitatkozik.

S akkor itt el is érkeztünk oda, hogy valójában miről is szólt az elnökválasztás. Ahogyan egy fiatal műszaki egyetemista, Farhad fogalmazott, nem másról, mint egyszerűen arról, hogy „az ajatollahok elnököt választottak!” Hellyel-közzel igaza is van a fiúnak, mert az elnökválasztás lényegében csupán egy (igen csak hangos) állomása volt a forradalmi eliten belül zajló politikai adok-kapoknak. S ha már a forradalmi analógiáknál vagyunk, akkor érdemes megjegyezni, hogy a jelenlegi események inkább a forradalom győzelme után kibontakozó frakcióharcok időszakát tükrözik, mintsem a forradalomhoz vezető napokat. A letartóztatások és kemény fellépések, a cenzúra, valamint az alkotmányos jogok megkurtításának korszakát. Ekkoriban zajlott a vita, hogy tulajdonképpen milyen tartalmat kapjon az újonnan létrejövő iszlám köztársaság? Egyik oldalon álltak a keményvonalas vallásiak és a bazári kereskedők, másikon pedig a szekulárisabb polgári liberálisok és baloldaliak. A harcból akkor a „tradicionalisták” csoportja került ki győztesen, de a polgári értékeket képviselők továbbra is jelen vannak, újabban pedig meg is erősödtek. Egyesek éppen ezért úgy látják, hogy a jelenlegi vita nem másról szól, mint a „reformpártiak” harminc éve megkezdett küzdelmének folytatásáról.

HATALMI (H)ARCOK

A frakcióharcok mindig is jellemezték az Iráni Iszlám Köztársaság berendezkedését, az elit ugyanis korántsem olyan egységes mint azt elsőre gondolnánk. A vezetést – akárcsak magát a társadalmat – a mély nemzeti tagolódás jellemzi a perzsa nacionalizmus és az iszlám, a modernizálás és a kulturális erkölcsi szigor, a gazdasági hatékonyság és a szociális igazságosság tekintetében. A politikai frakciók között jelentős nézetkülönbségek vannak abban a kérdésben, hogy hogyan kell az iszlámot értelmezni. Ezen felül a vezető elit tagjai között számos lappangó – olykor nyilvános – személyi versengés is fennáll. Nincs ez most sem másként!

Az érdeklődés középpontjában kétségkívül az elnökjelöltek, a reformpárti Muszavi és a populista Ahmadinezsád állnak, de vajon tényleg ők lennének az iráni dráma valódi főszereplői? Közelről sem, az események, mint ahogyan az Iránban bevett szokás, a háttérben zajlanak és dőlnek el. Jelen esetben sem az aspiránsok az érdekesek, hanem azok, akik mögöttük állnak, vagy ha úgy tetszik azok, akik mozgatják és pénzelik a feleket. Ez egyfelől a legfőbb vezető, az iszlám köztársaság legfőbb ura, Ali Khamenei nagy ajatollah, másfelől pedig Háshemi Rafszandzsáni ex-elnök, számos fontos testület vezetője, s az ország leggazdagabb embere. A meccs kettőjük között zajlik, amelyben a korábbi évek választásai (Szakértők Gyűlése és Medzslisz) után a mostani elnöki referendum is fontos szerepet kapott. Merthogy az elnöki tisztség nem kirakat intézmény, hanem az valódi jelentőséggel bír, így például alkotmányos felhatalmazásainak, politikai szerepének, még inkább a közvetlen választás intézményének köszönhetően komoly befolyással és legitimációval rendelkezik az iráni hatalmi felépítményben. De vajon miről szól a két „nagy” vitája? Röviden megválaszolva, nem másról, mint a hatalmi rivalizálásról és a konzervatív táboron belül jelentkező csatározásokról.

Az államalapító Khomeini ajatollah halálát követően Khamenei és Rafszandzsáni egyfajta munka-megosztásban még közösen vezényelték le az átmenetet, ám kettejük között már akkor számos súrlódásra került sor. S bár mindketten konzervatív táborhoz tartoznak, közöttük szöges ellentétek vannak. Amíg Khamenei a keményvonalasokhoz húz, addig Rafszandzsáni a pragmatistákhoz. Az ország és a forradalom jövőjéről is eltérő véleménnyel vannak: előbbi az alapokhoz térne vissza, utóbbi pedig a reformokat sürgeti. Körülöttük két tábor kezd körvonalazódni, amelyek egyre élesebb vitákat vívnak egymással, mint azt a júniusi utcai események is bizonyították. Az egyik kérdés, ami többek között a megosztottsághoz vezetett, hogy vajon milyen következményei lehetnek egy esetleges amerikai kapcsolatfelvételnek. A pragmatisták az előnyöket szajkózzák (fizetőképes piac, technológiai transzfer, stb.), a keményvonalasok azonban attól tartanak, hogy az esetleges kiegyezés kapcsán nem csupán a reformerek erősödhetnek meg, akiket eztán már nem lehet árulónak bélyegezni, hanem adott esetben egyfajta „bársonyos forradalomra” is sor kerülhet. Talán még ennél is komolyabb fejfájást okoz a radikális konzervatívoknak, hogy az amerikai-iráni relációban bekövetkező enyhülés, a szankció-politika feloldásával járna, amely alapjaiban kérdőjelezheti meg keményvonalasok hatalmát, akik az ország gazdaságának jelentős részét tartják jelenleg ellenőrzésük alatt!

A külpolitikai és gazdasági kérdéseknél is fontosabb azonban az a belső küzdelem, amely a forradalmi elit régi és új generációja között látszik kibontakozni. Maga Ahmadinezsád személye, még inkább kormányzati garnitúrája egyfajta neokonzervatív hatalomátvételt hozott 2005-ben, amely több ponton is szembement a tradicionális konzervatív elittel. Így például amikor korrupció gyanújával vádolt meg több prominens személyiséget, vagy mikor sógorát szerette volna elsőszámú alelnökének kinevezni, vagy éppenséggel amikor túlontúl aktivista álláspontot fogalmazott meg a vallási kérdésekben. Szó mi szó sokaknak a tyúkszemére lépett. Erre válaszul a Rafszandzsáni vezette mérsékelt konzervatívok ellentámadásba lendültek, a választást megelőzően pedig úgy tűnt, hogy emberük, Muszavi sikert arathat. A legfőbb vezető azonban nem így gondolta, s Ahmadinezsádra szavazott. Vajon miért tette mindezt? Nos, egyfelől mert a Rafszandzsánival folytatott meccsben minden lojális „katonájára” szüksége van, s mert kellően erősnek gondolja, hogy vele csatába szálljon a veszélyes regionális vizeken! Ne feledjük, hogy Izraelben keményvonalas vezetés van, az amerikaiak nem tettek érdemi lépéseket, a szomszédos államok nagy része pedig igencsak instabil (lásd irak, pakisztán, afganisztán)! A lényeg pedig, csakhogy nehogy elsikkadjon, hogy a hírek szerint Rafszandzsáni azon ügyködik Kum szemináriumaiban, hogy valamiféle „puccsot” hajtson végre a legfelső vezetésben.

VALAMI MEGVÁLTOZOTT

Az iszlám köztársasági rendszer jól vizsgázott a zavargások megfékezésében, a speciális rendfenntartó erők (például a Baszídzs milícia) rendet teremtettek az utcákon. Csakhogy a meccs még koránt sincsen lefutva, miként azt a Rafszandzsáni beszédre összegyűlt ellenzékiek is jeleztek. Nem tudni, hogy a háttérben kiéleződő frakcióharcok miként zárulnak majd, mivel mindkét tábor komoly támogatói bázissal bír. Azt azonban már most bizton állíthatjuk, hogy a csatározásoknak köszönhetően valami megváltozott az iszlám köztársaságban.

„Az üveg összetört”, fogalmazott találóan egy libanoni lap, utalva arra, hogy az elnökválasztási mizériának köszönhetően a forradalmi vezetés körüli védőburok megrepedt. Szó mi szó, a korábbi gyakorlattal ellentétben a kritikák nagy része most kerek-perec a legfőbb vezető ellen irányul, légyen szó akár fiatal tiltakozókról vagy éppenséggel egykori „bizalmasokról” (pl. Ali Laridzsáni). S ami még a hangos kritikáknál is izgalmasabb, hogy a tiltakozók és vezéreik a legfőbb vezető útmutatásával (tiltásával) mit sem törődve vonultak utcára, s mindez kétségkívül nyilvános szembefordulásnak számít! De sokan vannak azok is, akik a régi lemezt veszik elő, s Khamenei vallási képességeit veszik tűz alá (lásd Hosszein Ali Montazeri nagy ajatollah). A „turbános sah”, ahogyan sok ellenzéki nevezi Khameneit, óvatlan volt, amikor nyíltan Ahmadinezsád mellé állt, mivel így nem sok helyet hagyott magának a politikai manőverezésre. A hátország problémájával mindig is küszködő Khamenei könnyen meglehet, hogy éppen a saját sírját ásta meg a tiltakozások véres elfojtásával. (Egyes beszámolók szerint közel 200 halálos áldozattal jártak az utcai zavargások.) A legfőbb vezető által jóváhagyott fellépést sokan sérelmezik, s bár a lángok alábbhagytak, a parázs még izzik a háttérben. Arról nem is beszélve, hogy a lakosság közel kétharmadát kitevő fiataloknak az információi és élményei mennyiben befolyásolják a családi vélekedéseket és állásfoglalásokat!

A tiltakozókkal szemben alkalmazott túlzott erőszak, de még inkább a szavazás hivatalos korrekciója komoly legitimitásvesztést eredményezett. Választási visszásságok ezt megelőzően is voltak, de az eredménnyel most nagyon nincs kibékülve a társadalom egyik fele, s mondhatjuk nem is alaptalanul. (Két tartományban is 100 százalék „feletti” volt a részvétel, a választást követően a voksok számolása a megszokottól „eltérően” zajlott, és több szabálytalanságot is megállapítottak.) Hasonló esetre az iszlám köztársaság 30 éves fennállása alatt még nem igen került sor. Most sokan vélekednek úgy, hogy a szavazatukat elvették, s panaszkodnak, hogy „Irán eddig iszlám köztársaság volt, de ezután csak iszlám lesz!” A szavazás pedig mindig is fontos eleme volt a rendszernek, miként arra maga Rafszandzsáni is rávilágított pénteki szónoklatában: „Az iszlám köztársaság a részvételre épül… s az emberek szavazata nélkül nem működik!” (Beszédében egyébként az elnökválasztást övező heteket válságosnak nevezte!) S valóban az iráni politikai rendszer három évtizedes sikertörténetének egyik eleme a „népi részvétel”, amely most súlyos csorbát szenvedett, és ha végérvényesen elveszik a népszuverenitás látszata, úgy a rendszer is könnyen válságba kerülhet. Főleg, ha azt tekintjük, hogy a másik elem (az „egységes vezetés”) szintén rogyadozik, miként az eliten belül is erősödni látszanak a törésvonalak, s élesednek a frakcióharcok.

Az iráni politikai folyamatok jövőbeli alakulását illetően nem könnyű előrejelzéseket tenni, de a lehetőségeket mindazonáltal érdemes felvázolni. Az iszlám köztársaság ugyan nincsen válságban, mégis igencsak benne van a slamasztikában. Khamenei ajatollah a megállapodást a gyengeség jelének tekinti, így aligha várható, hogy visszakozzon, s új választásokat írjon ki. Ha mégis megtenné, úgy befolyása biztosan jelentősen csökkenne. Amennyiben kitart protezsáltja, Ahmadinezsád mellett, úgy egyfelől a frakcióharcok elhúzódását, másfelől pedig a társadalmi mozgolódásokat kockáztatja, amelyek nem hogy a saját hatalmát, de a rendszer stabilitását is veszélyeztetik. A széleskörű elnyomás a „zöld mozgalom” szervezettségét és kitartását látva nem tűnik könnyű feladatnak, ráadásul csak tovább növelné a társadalmi ellenszenvet. A helyzet komplikáltságát növeli, hogy az igazán nagy kérdések még nem dőltek el, a vallási szemináriumokban még komoly vita zajlik az események értelmezéséről, a klérus állásfoglalásáról és pártválasztásáról. Csöndben maradt eddig a bazár és a középosztály jelentős része is, miként a kulcsfontosságú olajiparban sem került sor komolyabb mocorgásra. Egy biztos az iszlám köztársaság jövője most talán bizonytalanabb, mint valaha…

Miért nem lesz forradalom Iránban?

AZ ELLENZÉKI MEGMOZDULÁS KEVÉSNEK BIZONYULHAT

A köztársasági elnökválasztást követően kibontakozó megmozdulásokat, azok jellemvonásait és teheráni intenzitását tekintve sokakban felmerülhet, hogy Iránban 30 esztendő elteltével egy újabb forradalom kezd kibontakozni. A helyzet azonban igencsak csalóka, s bár sok tekintetben az 1979-es események látszanak megismétlődni (lásd például a tetőkön összeverődött zászlókat lobogtató és rendszerellenes jelszavakat skandáló csoportokat!), valójában azonban azt mondhatjuk, hogy aligha kerülhet sor földrengető változásokra.

Mert mi is kell egy forradalomhoz? Először is egy széles társadalmi mozgalomnak kell szerveződnie, mely a társadalom valamennyi szegmensét magában foglalja. Noha a tiltakozók között szinte valamennyi kor- és társadalmi osztály képviselteti magát, döntő többségében mégis a fiatalok képezik a megmozdulások központi erejét. A középosztály kétségkívül elégedetlen a jelenlegi helyzetével, de mégsem aktivizálódott annyira, hogy az utcákon képviselje érdekeit. Sokan inkább csendben maradnak, és inkább igyekeznek eddig megszerzett pozíciójukat megtartani, mintsem hogy egy bizonytalan kimenetelű csatározásba bonyolódjanak bele. S akkor még nem beszéltünk az ország szegényrétegeiről, akiknek a jelenlegi populista irányvonal nemcsak megfelelő, hanem igencsak szimpatikus is. Szó mi szó, hiányzik a 30 évvel ezelőtti széles társadalmi ellenzéki koalíció.

Másodszor szükségeltetik egy olyan vezető személyiség, aki nemcsak hogy összefogja a kritikus tömeget, hanem képes őket mobilizálni is. Mir Hosszein Muszavi személye ugyan sokaknak vonzó, s mint látjuk sok embert képes megszólítani, s az utcára hívni. A teheráni megmozdulásokon ez eddig több tízezren, de akár százezren is megjelenhettek (A pár nappal ezelőtt az Azadi térre szervezett tüntetésen majd öt mérföld hosszú tömeg kígyózott!). A magát fundamentalista reformernek tekintő Muszavi azonban korántsem olyan karizmatikus figura, mint amilyen anno az iszlám köztársaság alapítója, Ruhollah Khomeini ajatollah volt. A személye ellen irányuló vádak, nevezetesen, hogy összekössék a korrupt forradalmi elittel (A köpönyegforgató és vagyonokat összeharácsoló Háshemi Rafszandzsáni embereként tüntetik fel!) igencsak sikeresnek bizonyul a szegényebb körökben.

Harmadszor a forradalmi események kibontakozásához az kellene, hogy a vezetés meggyengüljön, illetve hogy az államszervezetben repedések és a forradalmi eliten belül komoly törésvonalak keletkezzenek. Noha a frakcióharcok kétségkívül jelen vannak, mint ahogyan a belső kritikák is felerősödtek (Ezt bizonyítja például Ali Laridzsáninak, a parlament házelnökének pár nappal ezelőtt televízióban elhangzott beszéde, amelyben nemcsak a választáson vereséget szenvedett politikai erőket, hanem a vezető konzervatív köröket is bírálta!), de a forradalmi vezetés továbbra is stabil lábakon áll. A hatalmi felépítmény háttérintézményei (például az Őrök Tanácsa) politikai, az önálló tevékenységet folytató vallási alapítványok gazdasági, a legfőbb vezetőnek felelős fegyveres erők (így a Forradalmi Gárda Csapatok) pedig katonai támasztékot biztosítanak a vallási vezetésnek.

Negyedszer szükséges lenne az ideológiai megalapozottság és program, amely a társadalom egészét képes megszólítani, s csatasorba állítani. Muszavi változást sürgető programja kétségkívül sokaknak vonzó, de a szabadságjogok kiterjesztése és a nemzetközi kapcsolatok normalizálása korántsem képez olyan átütő erejű ideológiát, mint amilyenek a Khomeini ajatollah által megfogalmazott irányelvek (Így az iszlámra alapozott új, radikális és egalitárius rendszer, valamint az igazságtalan világrenddel való szembeszállás!) voltak három évtizeddel ezelőtt. Ráadásul a forradalmakat követő események, így például az értékrendek megváltozása, s az esetleges társadalmi és gazdasági következmények (Például az élet megdrágulása, mint amit Mohamad Khatemi elnöksége alatt tapasztalni is lehetett!), netán egy újabb háború kirobbanása mind-mind kételyeket ébresztenek a változás támogatását illetően.

Végezetül, a forradalmi események galvanizálódásához nélkülözhetetlen lenne egyfajta külpolitikai aspektus, amely a nacionalista eszme megerősödésével a társadalom aktivizálódásához vezethetne. Ne feledjük, hogy az 1979-es események egyik közvetlen kiváltó oka az volt, hogy az Egyesült Államok Reza Pahlavi diktatórikus rendszerének támogatást nyújtva, beavatkozott az iráni belügyekbe, amely akkor a nacionalista eszme megerősödésével járt, s szinte valamennyi társadalmi csoportot a vezető erővé avanzsált síita egyház mellé állított. Érdemes továbbá azt is megjegyezni, hogy 30 évvel ezelőtt nem csupán az ország közel 60 százalékát kitevő perzsák aktivizálódtak, hanem a szabadságjogokért küzdő etnikai kisebbségek is (Így például akkoriban döntő szerepe volt a legnagyobb lélekszámú azeri etnikumnak!). Jelenleg azonban az ország határvidékein élők igencsak passzívnak látszanak.

Mindent összevetve most azt mondhatjuk, hogy a feltételek korántsem adottak egy, az 1979-es eseményekhez hasonló széles társadalmi mozgalomhoz, miként a forradalmi rendszer sem látszik megrogyni az elhúzódó tüntetések láttán. A választás eredményét lehet kritizálni, de a lakosság egyik felének körében – arányoktól függetlenül – az iszlám köztársasági rendszer továbbra is legitimitással rendelkezik!

Tábrizban jártam, s nyugalmat láttam

CSENDBEN A TÖRTÉNELMI JELENTŐSÉGŰ VÁROS

Tábriz városa Irán északnyugati részén fekszik, és noha döntő többségében az ország törökül beszélő azeri etnikumnak az otthona, mégis központi jelentőségű, s számos esetben történelmi fontosságú szereplője volt az iráni történelemnek. Nincs ez most sem másként, hiszen az elnökválasztáson alulmaradt, és az azóta kibontakozó ellenzéki megmozdulások, vagy ha úgy tetszik a „változás” központi figurájává emelkedett Mir Hosszein Muszavi is a városhoz közel eső falucskában látta meg a napvilágot. De vajon mennyire mozgolódik az ellenzéki város?

Tábriz komoly „ellenzéki” múltra tekint vissza, légyen szó akár a Kadzsar-dinasztia „perzsásító”, asszimilációs törekvéseiről, vagy éppenséggel a századelő alkotmányos forradalmának felszámolására tett reakciós kísérletekről, netán az orosz, majd később a szovjet terjeszkedési próbálkozásokról. A város az 1979-es forradalom során is egyfajta „zászlóshajónak” számított, hiszen a sah centralizációs kísérleteivel szemben itt már jóval korábban kibontakozott az ellenállás, minthogy a síita egyház országos szinten vezető erővé emelkedett volna. S bár Muszavi személyének köszönhetően most is a figyelem középpontjába került, mégis egyfajta passzivitás, avagy nyugalom figyelhető meg a színes hegyek közé ékelődött több mint kétmilliós településen.

Tábriz utcáin még sok helyen kint vannak a fundamentalista reformer választási plakátjai, s a nagy többség kétségkívül rá adta a voksát (Ahogyan mondják: „Csakis Muszavi!”), mivel személyében a szabadságjogoknak és a kisebbségek jogainak védelmét, illetve érvényesülését látták megtestesülni, a városban mégis nyugodalom honol, s az elhúzódó teheráni forrongásokhoz hasonló eseményekre nem került sor. Az emberek a tiltakozás helyett most a távol maradást választották, ennek megfelelően piknikező családok lepték el a város közparkjait, valamint turistáskodó helybéliek szállták meg a törökországi Kappadókiához hasonló Kandován települését. Vajon mi lehet az oka ennek a passzivitásnak?

Az elnökválasztás eredményhirdetését követően ugyan itt is volt mozgolódás, ám a keménykezű fellépés (A múlt heti vasárnapi megmozdulás elfojtása minimum egy halálos áldozattal járt!) és a fokozott készültség (Rendőri erők és fegyveres katonák sorakoztak fel több helyütt is! A Tábrizi Egyetemet pedig egyszerűen bezárták.), meg az igencsak hangos ellenkampány (Pénteken egész nap hangosbemondóból szólt a választás eredményét legitimáló szentbeszéd!), de még inkább a tavalyi események, nevezetesen hogy a kisebbségi jogok gyakorlását (például a török nyelv szabad használatát) követelő tiltakozásokat erőszakosan, több tucat emberéletet kioltva számolták fel, kétségkívül elvette a lakosság ellenzéki, s tiltakozó kedvét.

Mindez különösen azért érdekes, mert ahhoz, hogy az iszlám köztársaság felépítményében lényeges, adott esetben forradalmi változás legyen, az szükségeltetik, hogy az olyan méretű városok is, mint amilyen Tábriz, hosszútávon bekapcsolódjanak az ellenzéki megmozdulásokba. S ne feledjük azt sem, hogy az 1979-es eseményekben az etnikai csoportok lázadása a sah rendszerével szemben legalább annyira fontos volt, mint a középosztály megmozdulása, vagy az egyházi személyek aktivizálódása. Irán társadalmának valamennyi szegmense meg kell, hogy mozduljon, különben lényeges áttörésre nem kerülhet sor! Tábriz városának csendben maradása e tekintetben sokat elárul…

Utazás kiskatonákkal Tábrizba

Helyzetkép a hadseregben

Rásht városában ülök az autóbusz-pályaudvaron, és várom, hogy induljon az éjszakai buszom Tábrizba, amikor katonák jönnek felém. Egy, kettő, majd három, végül egy egész csapat gyülekezik körülöttem. Mint kiderül, a tarkaruhás csoporttal fogom tölteni az éjszakát, együtt utazunk az ország északnyugati felében fekvő városkába. Csak amíg én turistáskodni megyek, addig ők valamilyen kiképzésben részesülnek majd.

Sok csevegésre nem számítok, de azt gondolom, hogy így legalább biztonságban leszek. Azonban még mielőtt elindulnánk, kiderül, hogy mégis lesz beszélgetés. Érdeklődnek felőlem, ki fia vagyok, s mit keresek errefelé, egy szem fehér emberként. Jönnek a már megszokott kérdések, így például az, hogy milyen az élet arrafelé, a távoli „Mádzsaresztánban”? Szó mi szó, egyeseknek fogalmuk sincs, hogy merre lehet, talán valahol Azerbajdzsán vagy Türkmenisztán mellett!? Mindez nem is meglepő, hiszen a katonák többsége azon fiatal fiukból kerül ki, akik nem tudnak meglógni a hadkötelezettség alól, vagy mert szegény sorból származnak, s nem futja az iskolára, netán az egészségügyi felmentésre, vagy pediglen egyszerűen azért, mert kevésbé bizonyultak okosnak az egyetemi felvételi során.

Első nekifutásra nehezen is megy a kommunikáció, főleg mert legtöbbjük valamely távolabbi szegletéből származik az országnak, ahol a könyvekből megtanult perzsa nyelvtől lényegesen eltérő dialektust használnak. Na de azért próbálkozunk, s szerencsémre akad is egy olyan fiatal katona (Reza), aki meglepően jól beszél angolul. Mint kiderül ő még az Egyesült Államokban született anno, de hazatért, s legnagyobb „balszerencséjére” (Ő fogalmazott így!) itten ragadt, az útlevelét bevonták, s sorkatonai szolgálatra fogták. Mondja is: „ha véget ér a kiképzés, amint lehet, igyekszik majd azonnal elhagyni az országot, s valahol külföldön próbál majd szerencsét!” Társai irigykedve nézik, hogy milyen könnyen tud szóba elegyedni egy idegennel, csak néha-néha kapcsolódnak be a beszélgetésbe.

Ahogyan azonban fogynak a kilométerek, úgy ered meg a többi egyenruhás nyelve is, amin – őszintén szólva – igencsak meglepődök. Mindezen felbuzdulva úgy döntök, hogy átveszem a kérdező szerepét, s arról faggatom őket, hogy mit tudnak a teheráni eseményekről, s hogy vajon szerintük milyen kifutása lehet a megmozdulásoknak. Hát kiderül, hogy nem sokat, s többségüknek nem hogy fogalma sincsen, de nem is érdekli a politika. Néhányan azért megosztják velem, hogy miként szavaztak, de azért igencsak gyanakvóak. Ahmed, aki „klasszikus” egyhetes borostát visel, azt mondja, hogy „Ahmadinezsádra szavazott, mert ő a szegényeket képviseli, az olyan családok érdekeit, amilyenből ő is származik.” S mit mondja: „Szüleinek nagy segítség minden állami juttatás és támogatás!” Amerikai „barátom” azonban ellenkező véleményen van, s finoman a rendszer kritikáját adja elő: „Irán egy rendkívül gazdag ország, amely számos erőforrással és lehetőséggel rendelkezik, amit azonban a jelenlegi vezetés abszolút nem használ ki!” A nagy többség azonban mélyen hallgat.

Gyorsan át is ugrom a következő kérdésre, hogy vajon miként vélekednek az Egyesült Államokról, s annak Irán-politikájáról. A kapott válaszok megint csak igen vegyesek. Reza, az amerikai kapcsolatok jelentőségéről beszél, no meg arról, hogy „nem szabad egyenlőségjelet tenni a jelenlegi és a korábbi washingtoni kormányzat közé.” Ahmed ezzel szemben azt mondja, hogy „az USA számos lépést tett és tesz még mindig, amelyek elfogadhatatlanok a számára. (Itt leginkább az amerikai Izrael-politikára utal!)” A nagytöbbség egyetért abban, hogy sok mindennek kell még megváltoznia ahhoz, hogy a kapcsolatok normalizálódjanak. S akkor már át is tértünk a következő kérdésre, a nukleáris kutatások ügyére. Ebben aztán egységes állásfoglalás bontakozik ki a tucatnyi egyenruhás körében, mégpedig, hogy „az urándúsítás elvitathatatlan joga az Iszlám Köztársaságnak, s igazságtalan a nemzetközi közösség által alkalmazott kettős mérce!” Ahogyan az eddig szótlanul figyelő Mohamed fogalmaz: „egyszerűen nem akarják tudomásul venni, hogy Irán vezető hatalom a Közel-Keleten, s a Perzsa-öböl térségében!”

Végezetül, mielőtt mindenki elaludna az éjszakai járaton, azt érdeklődöm, hogy vajon mit gondolnak, lesz-e valamilyen katonai konfliktus Irán és az Egyesült Államok, vagy annak regionális szövetségese, Izrael állam között. A többség igencsak pozitívan áll a kérdéshez, s nem győzik hangsúlyozni, hogy „Irán ez eddig egyetlen egyszer sem kezdeményezett támadó háborút, hanem mindig csak szenvedője volt az agressziónak”, legyen szó akár az iraki támadásról, vagy a több száz évvel ezelőtti mongol és egyéb hódításokról. Azt azonban határozottan szögezik le, hogy „bármi is légyen a jövőben, ők készen állnak az ország megvédésére, bárhonnan is jöjjön a támadás!” A felfokozott hangulatban aztán még elhangzik egy-két katonai mondóka, végül azonban mindenki nyugovóra tér. Hajnalban pedig azzal búcsúznak el tőlem, hogy bármi is legyen, vigyázzak magamra! Megígértem, hogy igyekszem majd…

Helyzetkép a szombati tüntetéseket követően

ROMOK AZ UTCÁKON ÉS REMÉNYVESZTETTSÉG AZ ARCOKON

Tegnap, szombat este volt talan a legkomolyabb ellenzeki megmozdulas Teheran utcain, azt kovetoen, hogy pontosan egy hettel ezelott bejelentettek az elnokvalasztas vegeredmenyet, Mahmud Ahmadinezsad abszolut merteku gyozelmet. A kepek es beszamolok tanusaga szerint a belvaros teljes egeszeben langba borult, s mar nemcsak kukak egtek, hanem autobuszok es egyeb kozlekedesi eszkozok. Sot a hirek szerint Nyugat-Teheranban a tiltakozok egy mecsetet is megtamadtak, Khomeini ajatollah sirjanal pedig egy ongyilkos merenylo robbantotta fel magat.

Az utcakon meg lathatok a tegnapi “rendbontas” eredmenyei. Megolvadt kukak es betort kirakatok, na meg osszetort uvegtablak, megrongalt ahmadinezsad poszterek tanuskodnak az elszabadult indulatokrol. A boltok tobbsege ma ki sem nyitott, vagy csak korlatozottan, koradelutanig tart nyitva. Mikent a muzeumok is koran bezartak, jelezven, hogy az emberek inkabb odahaza toltsek el a szabadidejuket, minthogy az utcan kolbaszoljanak, es esetleg a tiltakozasokhoz csapodjanak! S mikent sokan mondjak, negy ora utan csak ovatosan lehet kozlekedni az utcakon, mert az esemenyek minden bizonnyal ma is folytatodnak majd.

A teherani helyzet ketsegkivul kezd igencsak forrova valni, amit az utcan tapasztalhato rendori keszultseg egyertelmuen bizonyit. A Forradalom utjan vegigbuszozva, szinte mindegyik keresztezodesnel nagy szamban lehetett latni vedooltozekbe bujt rohamsisakos es pajzsos biztonsagi eroket. A fak es a passzazsok arnyekaban, kisteherautokon ucsorogve huzzak meg magukat, s keszulnek az esti esetleges ujabb osszecsapasokra. Emellett rengeteg a motoron parosaval ulo biztonsagi ero is, akik hangos motorzugassal jarnak helyszinrol helyszinre, s ha szukseges keszen allnak a beavatkozasra. Elkepsztoen nagy lett a fegyveres jelenlet az utakon, s mi tobb a levegoben menetrendszeruen koroz, illetve huz el egy rendorsegi helikopter! A fontosabb kormanyzati epuletek kozeleben pedig komoly utlezarasok vannak, mikent a kozparkokat is elleptek az egyenruhasok! Nemely fiatalt azonban ugy latszik ez sem fog vissza, motoron elhuzva a strazsalo erok mellett hangosan bekiabalnak nekik, s mutatjak az ellenzeki mozgalom kozponti jelkepet, a ketujjas bekejelet.

Az allami iranyitas alatt allo televizioban egymast kovetik a kepsorok az esti forrongasokrol. S mutatjak a felduhodott tomeget, amely rendoroket es biztonsagi alkalmazottakat utlegel. Majd interjukat kozolnek a lefogott tuntetokkel. Az esti osszecsapasok vegeredmenyet illetoen azonban semmifele hirt nem kozolnek, s csask talalgatni lehet, hogy pontosan mennyien is serulhettek meg, avagy hany halottja volt az esemenyeknek. (Egyes becslesek szerint tobb mint 200 sebesult es kozel 30-40 halalos aldozat.) A kommenarok sem maradnak el, mikent egy holgy fogalmaz: “Ezek nem is emberek, hanem allatok, huliganok, akik mecsetet tamadnak meg, s artatlanokat sebesitenek meg!”

S mig sokaknak ketsegkivul elege van a randalirozasbol, addig masok ugy velekednek, hogy a vezetes minden erovel igyekszik verbefolytani az esemenyeket, s elhallgattatni a kritikus hangokat. Egy kurd szarmazasu fiatalember, aki mellesleg egy komoly kormanyati beruhazason dolgozik, mint elektromernok a nemregiben Parizsban lezajlott rendbontasokkal igyekszik osszehasonlitani az esemenyeket, s ennek kapcsan megjegyzi, “Amig Jacques Chirac akkoriban ugy fogalmazott, hogy az elegedetlenkedok tettere nincs mentseg, am ugyanakkor a rendbonto fiatalok ugyanugy tevoleges polgarai az orszagnak, mint a tobbiek, addig ezzel szemben, Iranban ezeket a fiatalokat egyertelmuen ellensegnek kialtjak ki, akiket meg kell semmisiteni. Ez a nagy kulonbseg Europa es Iran kozott!”

Az emberek tobbsege a hatarozott kormanyzati fellepest latva komolyan ketsegbe van esve, s a nagy tobbseg ketsegkivul igyekszik tavol maradni a bizonytalan kimenetelu esemenyektol s helyszinektol. A tavolbol figyelnek, sokak arcan pedig a dobbenet es a felelem is megjelenik. Egy fiatal parocska mellett slisszolt el a Laleh parkban, s szo szerint latni lehetett, hogy a katonak latvanya elkepesztoen megremitette oket. Mikent az idosebbek is aggodalommal figyelik a fejlemenzeket, sokaknak ketsegkivul a 30 evvel ezelotti esemenyek jutnak az eszukbe, s mondjak, “Irannak eleg volt ket forradalom, nem szukseges egy harmadik is. Csak sajnalni tudjuk a fiatalokat, akik a mostani tortenesek legnagyobb vesztesei lehetnek!”

Miként gondolkodik az iráni ifjúság?

EGY KIS KÉRDEZ-FELELEK

Az Iráni Iszlám Köztársaság a világ egyik olyan országa, amely rendkívül fiatal lakossággal bír, a közel 70 milliós népességnek majd kétharmada 25 év alatti. A jelenlegi forradalmi vezetésnek mindez komoly fejtörést okozhat, miként az ifjúság a globalizáció hatására új igényeket és szükségleteket fogalmaz meg, amelyeket a túlzott erkölcsi szigor csak tovább erősíthet.

A nyüzsgő és modern metropolisztól, Teherántól az elzárt és hegyekbe ékelődött Maszuleh faluig szinte mindenhol lehet látni olyan fiatalokat, akik a szigorú iszlám erkölcsi szabályozások ellenére is igyekeznek követni a legújabb divatot, legyen szó akár hajviseletről, akár öltözködésről! Az utcákon járva-kelve olyan frizurákat lehet látni, amelyek bármely nyugati divatlapban is megjelenhetnének. A fiuk és a lányok egyaránt igyekeznek követni az aktuális trendeket. A plasztikai sebészet, különösen pedig az orr-műtétek, olyan gyakoriak, hogy ez által Irán akár a távoli Thaifölddel is felvehetné a versenyt! De nem mindenki megy el a „radikális” beavatkozásokig, hanem csak finoman és szolidan igyekszik divatozni. A nyár beköszöntével például igen jól megy az utcai napszemüveg árusok sora, ahol szó szerint komoly forgalom van. Fiuk és lányok nézelődnek, és próbálnak a legújabb trendeknek megfelelő napszemüvegeket beszerezni maguknak. S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a hölgyek milyen körömfestési és sminkelési lázban égnek, vagy, hogy micsoda költekezés van a ruha és kiegészítő szaküzletekben. Az arcfestést ráadásul egyesek már igencsak korán elkezdik, sok tini lányt lehet látni, akik szintén igyekeznek követni az aktuális divatot! Az erősebbik nem pedig nemcsak a hajviseletre, hanem az arcszőrzet formálására is komoly hangsúlyt fektet.

A külsőségek tekintetében tehát mindenképpen megfigyelhetők a globalizáció, s a nyugatosodás trendjei, de vajon miként gondolkodnak magáról a politikáról, az iszlám köztársaságról, s az ország Közel-Keleten elfoglalt helyéről, vagy éppenséggel a „Nagy Sátánnal” való kapcsolatokról?

A jelenlegi legfőbb beszédtéma kétségkívül az elnökválasztás és az azt követő társadalmi mozgolódás. A fiatal korosztály nagyobbik fele a változásra, vagyis Mir Hosszein Muszavira szavazott egy héttel ezelőtt, ahogyan Hamid, egy 23 éves teheráni joghallgató mondja: „azért mert az országnak meg kell újulni, s a vezetésnek figyelembe kell venni a fiatal korosztály nagyobb szabadságra irányuló igényeit, s erre ő lenne a legmegfelelőbb személy!” Farhad a 21 éves műszaki egyetemista pedig arról beszél, hogy „az eredményeket látva sokakban elveszett a remény, a gazdasági helyzetet tekintve pedig már nemcsak szabadságjogaik korlátozódnak, hanem a jövőbeli lehetőségeik sincsenek biztosítva, az egyetem után ugyanis rendkívül nehéz megfelelő és jól fizető munkát találni!” A pesszimista kép így kétségkívül általános a fiatalság körében, de ugyanakkor vannak olyanok is, szép számmal, akik ugyan szintén több szabadságot szeretnének, de alapjaiban elégedettek az ország irányvonalával. Így például a 24 éves számítástechnikai (komputer) szakon végzett Afshin, aki azt mondja, hogy „azért szavazott Mahmud Ahmadinezsádra, mert a szükségleti javak árának alacsonyan tartásával nem csupán az ország szegényrétegeinek, hanem valamennyi lakosának kedvezett, arról nem is beszélve, hogy milyen előrelépésekre került sor az elmúlt négy évben!” Érdemes továbbá azt is hangsúlyozni, hogy a fiatalok többsége (még a legvérmesebb reformerek is) úgy vélekednek, hogy az iszlámnak mindenképpen szerepet kell kapnia az ország politikai rendszerében, ahogyan Nasrin, egy fekete csadorba öltözött fiatal hölgyemény mondja: „Nagyobb szabadságot, politikai reformokat szeretnénk, de mindezt úgy, hogy közben az ország iszlám jellege ne szenvedjen csorbát!”

A belpolitikai problematikáról a nemzetközi porondra terelve a szót, afelől érdeklődöm az ifjúság körében, hogy vajon miként látják országuk szerepét, helyzetét a világpolitikában. Mindez különösen izgalmas téma, hiszen az irániak többsége, s így a fiatalok is, igencsak nacionalisták. Nem meglepő tehát, hogy a nagytöbbség a nukleáris mizériával kezdi a megszólalását. A 22 éves mérnöknek készülő Rafi azt mondja, hogy „az országnak alapvető joga az urándúsítás és a békés célú nukleáris energia-kutatás, amelyet a nemzetközi közösség nem hátráltathatna a szankciók elfogadásával!” Szó mi szó, az összeesküvés elméletekre való fogékonyság (hogy a külvilág kénye-kedve szerint avatkozik bele az országuk belügyeibe) általánosságban jellemzi az ifjúságot is. Az Egyesült Államok megítélése ennek megfelelően vegyes. Ebi a 28 éves motorkerékpár szerelő, s a fiatalabb Hamed, aki a teheráni műszaki egyetemen tanul, közel azonos állásponton van a washingtoni politikát illetően: „Az USA önző, csakis magára gondol, az energiaszükségleteinek biztosításának érdekében Afganisztánban és Irakban is háborút kezdeményezett!” Azonban míg a Bush-kormányzatot szinte mindenki szapulja, addig az új demokrata adminisztrációt, s különösen Barack Obama személyét sokan ígéretes lehetőségnek tekintik. Sokan vannak azok, akik látták az amerikai elnök újévi beszédét (amelyet hivatalosan nem vetítettek le), s azt rendkívül fontosnak tekintik, ahogyan Morteza, a 24 éves egyetemista fogalmazott: „Rendkívül szép és bíztató beszéd volt!” S míg ezzel a nagy többség egyetért, sokan mégis úgy gondolják, hogy igazából valós cselekvésekre lenne szükség, így például a szankciók eltörlésére és az Izrael-politika felülvizsgálatára!

Ezzel elérkeztünk egy másik igencsak érdekes témához, amely megosztja az iráni fiatalságot. Izraelre az ifjúság egy része úgy tekint, mint a közel-keleti problematika központi okozójára, amellyel szemben az iszlám köztársaságnak, mint ellensúlyozó erőnek kell megjelennie, vagy fellépnie! S noha a zsidó államot sokan nem kedvelik, ez nem jelenti azt, hogy a zsidó vallást ne fogadnák el, egy teológiát tanuló fiatal, Ahmed azt hangsúlyozza, hogy „a zsidók ugyanúgy a könyv népei, akárcsak mi, s nekünk nem a zsidó közösséggel van gondunk, hanem a cionista mozgalommal, és az ország vezetésével!” Ennek megfelelően sokan bírálják a jelenlegi keményvonalas izraeli kormányt, s annak Irán ellen irányuló agresszív retorikáját. Az ifjúság körében ugyanakkor általános véleményként fogalmazódik meg, miként azt Mirjam, a 22 éves orvostanhallgató is mondja, hogy „a jelenlegi teheráni vezetés túlontúl sok pénzt és áldozatot fordít a közel-keleti problematikára, a palesztin szervezetek támogatására, miközben idehaza is akadnak gondok bőven, előbb a saját gondjainkat kellene megoldani, s nem elkótyavetyélni az olajdollárokat a távoli messzeségben!” Ezzel kapcsolatos az az általános attitűd is, amely az arab országokkal szemben fogalmazódik meg, a fiatalság nagy része ugyanis cseppet sem szimpatizál arab hittársaikkal, ahogyan Hirad, a 26 éves egyetemet végzett fiú mondja: „Minden rossz az arab hódítással kezdődött, szó szerint megsemmisítették a kultúránkat, most pedig mi nyújtunk nekik segítséget, miközben azt egyáltalán nem érdemlik meg, lásd az iraki-iráni háborúban mindegyikük ellenünk harcolt!” A perzsa kivételesség-tudat tehát erősen jelen van a fiatal fejekben, amely még mindig egyfajta kultúrfölénnyel és vezető szereppel párosul. Az iráni ifjúság többsége, akárcsak az idősebb korosztály, vezető szerepet kíván kivívni magának, s ebben semmiféle kompromisszumot nem fogad el.

Összességében azt mondhatjuk, hogy noha a fiatalok annyiféle véleménnyel bírnak, mint ahányan vannak, de bizonyos kérdésekben mégis közös álláspontot fogalmaznak meg, politikai pártállástól függetlenül: Országuknak vezető szerepet kívánnak az iszlám világban, elismertséget a nemzetközi porondon, odahaza pedig megbecsülést, szabadságjogokat, s lehetőségeket szeretnének, hogy ezzel tovább építhessék a perzsa „birodalmat”. S persze, mint mindenhol máshol, élni szeretnének, s élvezni a mindennapokat, szórakozni, kikapcsolódni, s természetesen önmagukat kifejezni, s megvalósítani álmaikat…

Teheránban háború - vidéken piknik

A FORRONGÁSOK EGYELŐRE CSAK A FŐVÁROSRA KORLÁTOZÓDNAK

Teheránban a feszültség továbbra sem csillapszik, a pénteki elnökválasztás végeredményét meg-kérdőjelező ellenzéki megmozdulások tovább folytatódnak és egyre erőszakosabb formát öltenek. Ezzel szemben a Kaszpi-tenger partján fekvő kisvárosokban viszonylagos nyugalom honol, mintha nem is hallottak volna a fővárosi felfordulásról.

Mir Hosszein Muszavi támogatói a hatósági korlátozásokkal és a forradalmi vezetés tiltó szavával mit sem törődve tovább folytatják megmozdulásaikat Teherán utcáin. Még az sem rémiszti el őket, hogy a híresztelések szerint már több halottja is van a péntek óta tartó forrongásoknak. (A tányérantennával fogható ellenzéki csatornákon elképesztő felvételeket sugároznak, és megdöbbentő képeket mutatnak a biztonsági erők és a tüntetők összecsapásáról!) Ahmadinezsád vasárnapi tömegrendezvényére válaszul a zöldbe öltözött hívek hétfőn majd öt mérföldes rádiuszban töltötték meg az Azadi (Szabadság) teret, amely talán a legnagyobb megmozdulásnak számít az 1979-es forradalom óta. A tüntetésen megjelent a reformpárti elnökjelölt, Mehdi Karrubi, s számos más prominens személyiség is. S noha egy „zöld forradalommal” nem igen számolhatunk, de úgy tűnik, hogy a jubileumi elnökválasztás kapcsán kibontakozott zavargásoknak egyhamar nem lesz vége, mindez pedig jelentősen befolyásolhatja majd a főbb politikai folyamatokat, illetve akadályozhatja az iráni döntéshozatalt is.

A kérdés az, hogy vajon mennyire vannak kihatással a fővárosi fejlemények az ország többi részére? Az északi régió városaiba a hírek ugyan kétségkívül eljutnak (Miként a helyiek egyszerűen csak úgy fogalmaznak, hogy Teherán megint bedugult, avagy tömve lett!), de a teheráni tömegrendezvényekhez és rendbontásokhoz hasonló eseményekre ez eddig nem került sor. Mindez nem is csoda, hiszen például a Kaszpi-tenger partján fekvő Száriban olyan szembetűnő a rendőri jelenlét, hogy nem sok esély lenne egy komolyabb tüntetés megszervezésére. Fekete autók bekapcsolt piros szirénáikkal járják a várost, s minden gyanús viselkedést hangos rendreutasítással igyekeznek felszámolni. Ők a belbiztonsági erőkhöz tartoznak, és nem igazán ismernek pardont. A városka reformpárti lakosai azonban rendkívül élelmesek, autóba ülve, motorra pattanva körözgetnek az utcákon, és hangosan nyomják a dudát, miközben a bátrabbak az ablakon kifelé, vagy a motor kormányát elengedve a Muszavi-kampány központi szimbólumát, a kétujjas békejelet mutogatják.

A teheráni polgárok közkedvelt üdülőhelyén, Csoluszban, inkább a vicces kommentárok mennek. Egy öregúr például ma azzal jött oda hozzám, hogy „a fővárosi eseményeknek köszönhetően most itt mindent meg lehet tenni!” S szó mi szó, a hegyen piknikező családok körében minden hölgyemény rácsatlakozott a vízipipára. (Ami szigorúan tilos nyilvános helyen az iszlám erkölcsök szerint.) Az ellenzéki kampány nyoma pedig itt is megfigyelhető, a zöld karszalag még sokaknak ott van a csuklóján, miként szolidan ottan lobog az autók kilincsén, avagy antennáján is. S még mindig meglepően sok a zöld póló, s fejkendő! A fővárosi forrongások központi beszédtémának számítanak itten is, amelyet az emberek így vagy úgy, de mindenképpen kommentálnak. Üljön csak be az ember egy taxiba, vagy sétáljon a tengerparton, netán vacsorázzon egy helyi étteremben, mindenkinek van véleménye. Sofőröm arról beszél, hogy a gond az, hogy „nincsen igazi vezetője a teheráni tiltakozóknak”, s éppen ezért előbb-utóbb el fognak laposodni a tüntetések. Egy középkorú úr, aki Budapesten is járt valamikor, meg azt sérelmezi, hogy „az embereknek miért kellene valaki olyasvalakit [a legfőbb vezetőt, Ali Khamenei ajatollahot] követni, akinek nincsenek meg a szükséges vallási képesítései!?” Majd hozzáteszi, hogy „mindenkinek megvan a maga vallásértelmezése, s ez olyan megszokott dolog, amit nem szabadna figyelmen kívül hagyni!” Egy egyetemi tanár pedig arra panaszkodik, hogy „a vezetés olyan országokkal barátkozik, amelyekkel a történelmi sérelmek okán (lásd arab országok), vagy a jelentéktelenség (pl. Venezuela) folytán nem állna érdekében!”

A kritika tehát minden szinten megfigyelhető, de a teheráni eseményekhez hasonló komoly elégedetlenségi formát mégsem öltenek. Leginkább azért, mert nem látnak rá reális esélyt, hogy bármi is változzék, vagy éppenséggel azért, mert tudják, hogy előbb-utóbb sor kerül majd valamifajta átalakulásra! A nagy többség azonban nem kíván politikával foglalkozni, hanem inkább a tengerparti szórakozásnak, a piknikezésnek és egyéb családi programoknak szentelné az idejét.