Félárbócon leng Khomeini lobogója

IRÁN: A LEGDEMOKRATIKUSABB DIKTATÚRA ÉS A LEGDIKTATÓRIKUSABB DEMOKRÁCIA

Irán 27 évvel a forradalom után már korántsem a forradalmi fanatikusok országa. Mondom ezt az éles Izrael-ellenes retorika és a határozott nukleáris törekvések ellenére is, amelyeket kevésbé a forradalmi lelkesültséggel, hanem inkább a nemzetközi és regionális környezet megváltozásával és az ország bekerítettség-érzetével szükségeltetik magyarázni. Teheránban és szerte az országban a falakra festett propaganda-festmények ugyan még mindig a forradalmi elveket hirdetik, no meg azt, hogy soha sem fogják letenni a zászlót, amelyet Khomeini ajatollah, az 1979-es forradalom vezetője emelt a magasba. Irán azonban mégis sokat változott, s a forradalmi lobogó már csak félárbócon lobog.

A reformok iránt elkötelezett kormányzat kudarcot vallott ugyan, de a mozgalom a reformokért továbbra is életben van. A reformfolyamat eredményeként pedig kialakult egy öntudatos, politikailag érdeklődő nyilvánosság, valamint a társadalomnak egy olyan többségi része, amely komolyabb liberalizálást és valódi demokráciát kíván. Nem volt hiábavaló Khatami elnök nyolcéves munkássága sem, amelynek eredményeként megjelentek bizonyos „kis szabadságok” a szigorú teokratikus rendszerben, s amely szabadságokhoz az emberek most már foggal-körömmel ragaszkodnak. Az államilag felállított úgynevezett „vörös vonalak” valóban léteznek, ám a gyakorlatban azok következetesen mégsem érvényesülnek. Lényegében „mindent szabad, csak titokban” – hangzik az általános helyzetértékelés. A mai Irán olyan lehet, mint nálunk a Kádár-rendszer utolsó tíz éve volt. Sőt még talán szabadabb is annál!

Az utca embere – a taxistól kezdve a zöldségesig mindenki – bátran politizál, s hangot is ad a véleményének. S többen is élesen kritizálják a rendszert. A papok uralmával és tevékenységével sokan elégedetlenek. Az élőszóban elhangzott bírálatoknál azonban jóval érdekesebb az írott sajtó rendszer-kritikája. Iránban ugyanis alapvetően sajtószabadság van, s mindent meg lehet írni. Ráadásul elképesztően nagy a választék a napilapokat, a magazinokat és a szaklapokat tekintve is. Az egymás mellett sokasodó könyvesboltokban pedig kapható mindenféle irodalom, még az olyan rendszer-kritikus írók művei is, mint például Akbar Ganji, aki a „Szabadság Kémiája” című könyvében a politikai jogokról és a nők helyzetéről ír kritikusan. Iránban – Szíriával ellentétben –valóban nincs előzetes cenzúra, de ha valaki mégis túlságosan éles bírálatot fogalmaz meg, azt később előveszik, s a fejére koppintanak. Ritkábbak a koncepciós perek is, de még mindig léteznek. Erre példaként szolgálhat Ramin Jahanbegloo iráni professzor esete, akit ez év tavaszán fogtak le, s tartanak még mindig börtönben bármiféle vádemelés nélkül. Az értelmiség nagy része azonban bátran kritizál. Nyelvtan tanárom az egyetemen például többször is megjegyezte, hogy a perzsa nyelv, szemben az arabbal, nem tesz különbséget nő- és hímnem között.

S valóban vannak Iránban úgynevezett „kis szabadságok”, amelyeket ki is használnak az emberek. Tanulnak, utaznak, olvasnak, informálódnak, találkozgatnak, és természetesen kifejezik a véleményüket, egyszóval élik az életüket – az adott lehetőségek között. Ha azonban az államilag szabott keretek mégiscsak túl szűknek bizonyulnának, akkor mindig, mindenhol megtalálják azokat a „kiskapukat”, amelyeken keresztül ki lehet játszani a szigorú iszlám szabályokat. Olykor valóban úgy érzi az ember, hogy itt tényleg mindent szabad. S bár nincsenek katonák az utcákon, a vezetés mégis mindent szemmel tart, s időről-időre fel is lép a „forradalom ellenségeivel” szemben, csak hogy tudassa: még mindig ura, s irányítója a helyzetnek. De tudja már azt is, hogy hatalmának megőrzése érdekében kénytelen lesz bizonyos további engedményeket tenni, ezért igyekszik „húzd meg, ereszd meg” taktikával kordában tartani az emberek nagyobb szabadság iránti igényeit.

A valóságot szemlélve azonban nem sok sikerrel. A nemek kapcsolattartását ugyan szigorú szabályok határozzák meg, csókolózó párokat nem is igen látni az utcákon, kézen-fogva sétáló párocskákat viszont annál is inkább. Parkokban ücsörögnek és beszélgetnek. S ezt teszik a teázókban is, ahol a vízipipa okozta „bódulat” már nem csak a férfiak kiváltsága. Habár elméletben továbbra is tilos nőknek nyilvános helyen pipázniuk, a nyugati jellegű éttermekben és a tradicionális kávézókban mégis bőven láthatunk pöfékelő hölgyeket. Csütörtök és péntek este pedig megtelik Teherán Darband nevű része is, ahol a nőknek nem csupán dohányzásra és pipázásra nyílik lehetősége, de szabadabban értelmezhetik a szigorú erkölcsi és öltözködési szabályokat is. A fiataloknak pedig bőven megvan a lehetőségük arra, hogy ismerkedjenek. Moziba és színházba járnak, ahová ugyan külön ajtón keresztül jutnak be, de odabent már egymás mellé ülnek le. A sötétben pedig a kendő is lassan-lassan hátrább csúszik. Nem zavartatja őket egyébként a belvárosi forgatag sem, nyíltan ismerkednek az utcán is. A fiúk bátran oda-oda szólnak a lányoknak, s a kacsintás pedig teljesen új értelmet nyer. Az itt valóban az ismerkedés egyik formája. Az illegális házibulikon és magánklubokban pedig folytatódhat a barátkozás tovább.

A városi autóbuszokon, szép színes – világoszöld, rózsaszín és narancssárga színekben pompázó –Ikarusokon azonban még mindig érvényben van a nemek elkülönítése, s hasonlóképpen a metróban is van külön metró-kocsi mindkét nemnek. Ám a technológiával karöltve haladnak az erkölcsi szabályok is. A metrón ugyanis már vannak közös kocsik is, ahová férfiak és nők egyaránt beszállhatnak. A távolsági autóbuszokon és éjszakai vonatokon – nem is beszélve a repülőkről – pedig már közösen utazhatnak. De hasonlóan érdekes szituáció állhat elő a legnépszerűbb napi közlekedési eszköz, az iránytaxi használatakor is. Itt ugyanis a sofőr mellett hat személynek van lehetősége helyet foglalni az autóban. Így aztán, ha telt ház van, könnyen előfordulhat, hogy az ember ölébe egy csadoros hölgy fog leülni a következő párszáz méterre. A fiatalok pedig ki is használják ezt a lehetőséget, és egymás kezét megfogva összesimulva utaznak percekig. A nők ugyan motort továbbra sem vezethetnek, az embert próbáló teheráni forgalomban azonban egyre több női taxisofőr tűnik fel és vezet, nem is rosszul.

S hogy valóban enyhültek-e a forradalmi erkölcsök, azt bizonyítja az is, hogy az évek során a kendők is hátrébb csúsztak a fejeken, s olykor már csak egy hajszál híja van annak, hogy leessenek. Apropó kendők. E tekintetben nagy divatozás folyik. Van mindenféle „fejfedő”. Hagyományos fekete, fiatalos színes, flitterrel díszített, avagy hímzett, valamint ezer s egy különféle mintákat felvonultató is. Az iszlám erkölcsöknek megfelelő ruha és kendő alatt pedig tovább folytatódik a divatozás, a pénztárcának megfelelően. A nők, mint bárhol másutt a világon, itt is szeretnek tetszeni a másik nemnek. Így aztán sminkelnek, körmöt festenek, s fodrászhoz járnak. Igen fodrászhoz. Mert a kendő viselése mellett ma már lehetőség van arra, hogy egy-egy hajtincs kibukjon a kendő alól, s az pedig egyáltalán nem mindegy, hogy az a tincs hogyan s milyen színben teszi mindezt. A fodrászok pedig végzik a dolgukat, nem is rosszul, mivel némelyik kisasszony olyan, mintha egy nyugati divatmagazinból lépett volna ki.

A férfiak körében egyáltalán nem divat a szakáll, hacsak nem egyházi személy az illető (Jazdban egy fiatal pár meg is kérdezte tőlem: „azért van szakállad, mert szereted a papokat?”), helyette bajusz, méretre vágott borosta, vagy csupasz arcbőr a jellemző. A frizurák és öltözködés tekintetében pedig a fiatalok szintén követik a nyugati divatot. Beckham „imitátorok” és hosszú hajú „lázadók” egyaránt akadnak Teherán utcáin. A férfiak közül már nem mindenki jár kizárólagosan csak sötétszínű ingekben, helyette inkább színes pólókban és rövid ujjú fölsőkben tetszelegnek. A nyakkendő – amely a sah idején vált gyűlöletes szimbólummá – azonban továbbra sem jellemző. Azt pedig ecsetelnem se kell, hogy az emberek öltözködése mennyi mindent árul el arról, hogy kinek milyen a pártállása. Különösen a cipők árulkodóak. Szép fényesre tisztított vagy koszos lábbelik, nyúzott edzőcipők vagy finom bőrcipők, papucsok vagy magas sarkú cipellők beszélnek a viselőikről.

Az erős állami ellenzés ellenére a nyugati világ és kultúra csak beszüremkedett Iránba is. Ez év tavaszán például sor került az első iszlám divatbemutatóra. Teheránban pedig „nyugati” mozi működik, ahol külföldi filmeket vetítenek (Csak megjegyezném, hogy Jancsó Miklós nevét többen is ismerik, nálunk meg tudna valaki említeni egy iráni filmrendezőt?) de emellett havonta egyszer az állami televízióban is leadnak valamilyen hollywoodi filmet. Az utcán pedig a legújabb mozifilmeket lehet megvásárolni kalóz-DVD formájában. A filmekhez hasonlóan a nyugati zene is jelen van és könnyen hozzáférhető az emberek számára. Az észak-teheráni kávézókban és belvárosi Internet-kávézókban pedig Pink Floyd, Frank Sinatra, vagy Leonard Cohen szól. Az Internet különösen népszerű, főleg ha azt vesszük figyelembe, hogy az iráni a negyedik legnagyobb blogoló nemzet. Érthető, hiszen a szigorú szabályok között egy hivatalosan ellenőrizhetetlen személyes napló lehetőséget nyújt az önkifejezésre. Az Internet mellett a parabola-antennák adnak lehetőséget tájékozódásra és betekintésre a szabad világ ügyeibe. Európában ugyan arról cikkeznek, hogy Iránban leszedik a tányérantennákat, én azonban csak azt látom, hogy folyamatosan teszik fel őket a háztetőkre.

A nyugati befolyás megjelent az utcákon is. A világ leghosszabb (~20 km hosszú) utcáján, a Vali Asr úton – amely Észak- és Dél-Teheránt köti össze – egymás mellett sorakoznak a nyugati mintájú gyorséttermek és üzletek. A globalizáció itt is megtette a hatását, szinte minden nyugati termék megkapható, a Nokia telefonon, a Tefal vízforralón és Nike cipőn keresztül. Ehhez kacsolódóan csak két történet. Az egyik: kissrác Coca-Cola-t szürcsölve meglátja a nyugati utazót, és örömittasan felpattan, s magasba tartja az üdítőt, majd megszólal: „éljen a nyugati imperializmus”. A Coca-Cola ezek szerint az Iszlám Köztársaságban is sikertörténet. A másik: Iszfahánban, az Imám-térhez közeli tradicionális étteremben költeném el az ebéd utáni sziesztámat egy csésze tea mellett, de nem lehet, hiszen a helyemre percek óta egy francia turistacsoport várakozik lelkesen. Hiába, már a mesés keletet is megfertőzte a profitorientált piaci szemlélet.

Az Egyesült Államokat pedig még mindig a „lehetőségek országának” és a „szabadság földjének” tekintik. Nem véletlen, hogy a Közel-Keletet tekintve az iráni a leginkább Amerika-barát nemzet! Elképesztően nagy különbség van szinte minden tekintetben az állami retorika és az átlagpolgárok véleménye között. Részben ebből adódik az ország sajátos kettősége. Iszlám köztársaság ugyan, de a mecsetek mégis panganak az ürességtől. Ezzel szemben a szekuláris Törökországban csordultig telnek az imahelyek. Mintha kicserélődtek volna a szerepek. Ráadásul az irániak többsége, ha teheti, folyamatosan kijátssza a szigorú iszlám szabályokat. A böjt időszakában például az élelmesebb családok az iszlám azon kitételét használják ki, amely szerint az utazónak nem kell lemondani az evésről és ivásról még a böjt ideje alatt sem. Ezért autóba vágják magukat és elindulnak az autópályán Teheránból mondjuk Iszfahán felé, majd ötven kilométer után megállnak és az útszéli parkolóban piknikeznek egyet, aztán mint akik jól végezték dolgukat, hazaindulnak.

Bájos ország ez, minden kétséget kizárólag. Különleges kettőség jellemzi. Valahol félúton a tradicionalizmus és a modernizáció, illetve a demokrácia és a diktatúra között foglal helyet. Teokratikus köztársaság ugyan, de mégis viszonylagos szabadság van. A többi közel-keleti állammal összevetve pedig viszonylagos jólétben is élnek az emberek. A forradalmi elit azonban továbbra is szilárdan őrzi a pozícióját, s igyekszik is minden komolyabb kritikát elnyomni. A lakosság pedig mindeközben belefásult a folyamatos politikai csatározásokba, s a kis szabadságok megtapasztalásával el is kényelmesedett annyira, hogy a már kiharcolt jogosítványait és lehetőségeit ne kockáztassa a vallási vezetéssel való esetleges konfrontációban. Mindez azt jelenti, hogy egyhamar nem lesz forradalom Iránban. Az ország azonban lassan, de biztosan továbbdöcög majd a „szabadabb lét” felé…