Irán 27 esztendő után: radikalizmus vagy mérséklődés?

Hol tart a Khomeini ajatollah által meghirdetett iszlám forradalom?

Napjainkban rendkívül sokat lehet hallani az ajatollahok vezette Iráni Iszlám Köztársaságról, amely határozott nukleáris törekvéseivel, Izrael állam hangos el nem ismerésével, valamint a nyugati érvelés szerint terroristának tekintett szervezetek hathatós támogatásával került a nemzetközi figyelem középpontjába.

A Teherán által tanúsított magatartás ugyan olykor-olykor valóban túlmegy az általánosan elfogadott nyugati konvenciókon, az Iszlám Köztársaságról alkotott „legfőbb gonosz” kép azonban nem egyezik a valósággal. A mai Irán, még a konzervatív vezetés és harcos retorika ellenére sem az a forradalmi Irán, amely a Khomeini ajatollah vezette 1979-es iszlám forradalom eredményeként megszületett. Az iráni társadalom és politika az elmúlt 27 évben jelentős változáson, ha úgy tetszik mérséklődésen ment keresztül, s az ország messze nem jelent akkora fenyegetést a világ számára, mint azt ma sokan gondolják.

A jelenlegi iráni harcosság mögött kevésbé a forradalmi lelkesültséget és a Khomeini ajatollah elvei iránti elkötelezettséget kell látni, hanem azoknak az eseményeknek a sorát, amelyek 2001. szeptember 11. óta átrendezték a Perzsa-öböl térségének hatalmi viszonyait, s jelentősen növelték az Egyesült Államok fegyveres jelenlétét, amelynek eredményeként „katonai gyűrű” alakult ki Irán körül. Ez az amerikai gyűrű az, ami aggodalmat kelt Teheránban, s ami forrásul szolgál a harcos iráni retorikához. Irán a jelenlegi helyzetben nem akar mást, csak biztonságot, igaz lehet, hogy ennek elérésére nem a legmegfelelőbb stratégiát választotta!

Az 1979-es iszlám forradalom és annak következményei

Az 1979-es forradalom új fejezetet nyitott Irán történelmében. A széles társadalmi mozgalom elsöpörte a sah oly stabilnak hitt diktatórikus hatalmát, s ezzel együtt véget vetett az Egyesült Államok térségbeli legszorosabb stratégiai szövetségének is, jelentősen befolyásolva ezzel a világpolitika alakulását. A sah ellenes mozgalom célja ugyan nem az volt, hogy egy egyházi kormányzatot hozzon létre a császári diktatúra helyébe, ám mivel a forradalomban az iszlám, mint mozgósító, nagy tömegeket aktivizáló ideológia segítségével a vallási vezetés játszott irányító szerepet, majd miután az 1980-as évek – olykor terrorista merényleteket is produkáló – belpolitikai csatározásait is sikerült megnyerniük, már nem volt kérdéses, hogy a vallásnak meghatározó szerepe lesz az iráni politikában. A forradalmi elit megragadhatta a politikai hatalmat, s ennek birtokában hozzájuthatott ahhoz a lehetőséghez, hogy a gyakorlatban is igazolja állam- és társadalom-vezetési elméletének helytállóságát.

Khomeini ajatollah elmélete, mely szerint a tizenkettedik imám távollétében a vezetésnek egy olyan igazságos, erényes vallásjogi tudós kezében kell lennie, akit a nép többsége elismer és elfogad vezetőjeként, gyakorlati alkalmazást nyert az iszlám köztársaság alkotmányában. Ezzel Irán története és kultúrája új irányt vett. Az Iráni Iszlám Köztársaság hatalmi rendszere radikálisan szakított az elmúlt évszázadok síita hagyományaival, amennyiben a spirituális és evilági hatalmat összeolvasztotta Khomeini személyében, s ezáltal a világon egyedüliként a gyakorlatban is megvalósította az „iszlám kormányzást”. Mindez pedig elegendő bizonyítékul szolgált az iszlamisták számára, hogy Iránt tekintsék követendő példaként, ezáltal az iráni események jelentősen hozzájárultak a közel- és közép-keleti folyamatok alakulásához, mindenek előtt az iszlám újjászületéséhez.

Az 1979-es iszlám forradalom következtében létrejött iszlám köztársaság, mint államforma önmagában véve nem egyedülálló, de mégis igen sajátos, amennyiben jellegzetesen síita alapokra épül. A síita iszlám 1501 óta államvallás Iránban (1935 előtt Perzsiában), a köztársasági államforma és intézményei pedig az 1906-1911-es alkotmányos forradalom óta szerves részei az iráni politikai gondolkodásnak. Ez a két eszmei irányzat lenne hivatott az Iráni Iszlám Köztársaságban szerves egésszé összeolvadni, azonban az ellentmondásokat a mai napig nem sikerült kielégítő módon feloldani. A két irányzat ugyanis éppen a legalapvetőbb kérdésben mond ellent egymásnak: nevezetesen, hogy kié a legfőbb hatalom. A síita iszlám alapelvére felépített „velájat-e faqíh” a csalhatatlan vallásjogtudós uralmát állítja előtérbe, míg a köztársaság a népakaratra és szuverenitásra épül. Ez a kettősség, illetve ennek a két elemnek az egymás alá-fölérendeltsége a teljes iráni politikai struktúrát meghatározza.

Megszületett egy új köztársasági forma, amelyben ugyan intézményesültek bizonyos demokratikus elvek (pl. parlamentnek felelős kormány és közvetlenül választott törvényhozás), de a hatalmi struktúra kettős felépítésével, a kinevezéses pozíciók felállításával, valamint a legfőbb vallási vezetőnek – aki jelen esetben nem más volt, mint maga Khomeini ajatollah – biztosított korlátlan hatalommal olyan „kétnyomú” modellt eredményezett, amely meghatározó szerepet biztosított a vallási elitnek, és korlátozott szerepet a rendszer szokványos politikai elitjének. Az 1979-es forradalom eredményeként azonban nem csak a politika iszlamizálására került sor, az ajatollah vezette forradalmi elit igyekezett az egész társadalmat átnevelni, vagy ha úgy tetszik helyes irányba terelni a lakosság egészének gondolkodásmódját. Ezt szolgálták az olyan lépések is, mint a csador viselésének kötelezővé tétele a nők körében, vagy a nemek elkülönítése a városi autóbuszokon. Az iszlám kormányzás gyakorlati megvalósítása mindazonáltal különlegessé tette a teheráni vezetést, hiszen ezt eddig senkinek sehol sem sikerült megvalósítani a gyakorlatban.

Ehhez illeszkedett az iráni külpolitika is, amely amellett, hogy meghirdette a „domináns hatalmakkal” szembeni el nem kötelezettség politikáját (a „se nem Kelet, se nem Nyugat”), arra igyekezett kísérletet tenni, hogy saját forradalmi vívmányait exportálja az iszlám világ egészébe. A teheráni vezetés szemléletét az idealizmus, az ideologizálás, az igazság iránti vágyakozás, az igazságtalan világrend megkérdőjelezése jellemezte. Egy olyan felfogást képviselt, amely támogatta a közösség-központúságot, a felelősség vállalását a muzulmánok felé, az elnyomottak és a szabadságmozgalmak támogatását az egész világon, buzdítva az iszlám ébredést, az iszlám értékek hangsúlyozását az iszlám világban, az igazságos nemzetközi rend helyreállítását és a harcot a globális elnyomás ellen. Ez volt az az időszak, amikor Irán feltétel nélkül támogatta az iszlám világ forradalmi szervezeteit, vagy éppenséggel – mint a libanoni Hezbollah esetében – bábáskodott azok megszületésénél.

Irán: a forradalmi fanatikusok országa?

Az 1979-es forradalom eredményeként megszülető Iszlám Köztársaság a politikai iszlám gyakorlati alkalmazásával, forradalmi „se nem Kelet, se nem Nyugat” külpolitikájával, valamint saját lakosságának iszlamizálására tett kísérleteivel sokak szemében a forradalmi fanatikusok országává vált – nem is alaptalanul, ha azt tekintjük, hogy mekkora szerepet játszottak az iráni események az iszlám újjászületésében.

Az iráni fanatizmus különösen az iraki-iráni háborúban nyert bizonyítást, amikor a nemzetközi közvélemény láthatta a fiatal forradalmi gárdistákat, amint fegyver nélkül igyekeznek átgázolni az iraki aknamezőkön. Ám éppen az Irakkal folytatott majd nyolc évig tartó háború volt az, amely véget vetett az ország forradalmi fanatizmusának. Bár a teheráni vezetés győzelemként könyvelte el az Irakkal kötött 1988-as fegyverszünetet, valójában nem aratott sikert, sőt ellenkezőleg miután láthatta, hogy az iraki síiták nem lázadtak fel Szaddám Huszein ellen, mint ahogyan elmaradt ez a síiták lakta öbölmenti olajmonarchiákban is, szembesülnie kellett azzal, hogy a forradalom nem exportálható.

Mindeközben az Irakkal folytatott háború arra is rávilágított, hogy a sajátságos külpolitikájának eredményeként Teherán jelentősen elszigetelődött a nemzetközi porondon. A „se nem Kelet, se nem Nyugat” külpolitika káros eredményeit felismerve már maga Khomeini ajatollah jelentette ki azt, hogy Iránnak a világ minden országával kapcsolatot kell létrehoznia, valamint azt is, hogy a kapcsolatok megszakítása mind a vallással, mind az értelemmel ellenkezik. Habár az Egyesült Államok és Izrael állam felé történő nyitást még mindig elutasították, mégis elkezdődött egy enyhülés az iráni külpolitikában. 

Merre tovább az ajatollah halála után?

A külpolitikai enyhülés folyamatának megindulása azonban háttérbe szorult, amikor 1989. június 3-án meghalt Ruhollah Khomeini, a forradalom vezetője. Sokan úgy gondolták, hogy az Iszlám Köztársaság nem fogja túlélni karizmatikus vezetőjének az elvesztését, és össze fog omlani. Csalódniuk kellett, a hatalomváltás során az iráni vezetés váratlan egységet és mérsékletet tanúsított. Az arra hivatott Szakértők Gyűlése kétharmados többséggel választotta meg Ali Khamenei ajatollahot Irán új szellemi vezetőjévé, az Iszlám Köztársaság legfelsőbb vezetőjévé. Az iszlám kormányzás rendszerén azonban már ekkor komoly törések mutatkoztak.

Ez leginkább abban a legitimációs válságban jelentkezett, amely abból adódott, hogy Khamenei ajatollah nem bírt olyan vallási autoritással, politikai erővel, tömegtámogatottsággal és személyes karizmával, mint maga Khomeini ajatollah. A szükséges vallási képesítések hiánya ugyan az 1989-es alkotmánymódosítást követően már nem jelentett problémát, Khamenei ajatollah pozíciója mégis meggyengült. Az alkotmány módosításának köszönhetően a hatalom súlypontja Khomeini halála után a vallási vezető helyett a köztársasági elnöki intézmény irányába tolódott el. Mindennek eredményeként a belpolitika területén is kezdetét vette egy enyhülési folyamat, amelynek eredményeként Khomeini halálát követően egy olyan rendszer született meg, amelyben egyetlen személy vagy csoport sem rendelkezhetett hatalmi monopóliummal, és a politikai nézetek és frakciók sokféleségét tolerálták – bizonyos iszlám határokon belül.

A politikai mérséklődés ezzel párhuzamosan a külpolitika terén is jelentkezett, így például akkor, amikor Teherán semleges álláspontra helyezkedett a kuvaiti konfliktus kapcsán és kurd menekültek ezreit fogadta be, kivívva ezzel a nemzetközi közösség elismerését. Úgy tűnt, hogy Iránban ténylegesen megkezdődött valami. Az iráni rendszer fokozatosan stabilizálódott, bár a sorozatos politikai irányváltozások miatt nem látszott túlzottan annak. Egyes kérdésekben a megfontoltság és a pragmatizmus jelentkezett (a gazdasági rekonstrukció és a szomszéd államokkal való kapcsolat terén), más esetekben pedig a radikalizmus érvényesült (az iszlámista mozgalmakkal való viszonyban), ellentmondást okozva az iráni politikában.

Khomeini halálával a radikális tábor elvesztette a fő támogatóját és egyben kulcsszerepét a hatalmi rendszerben. Az iszlám forradalmi doktrína helyett a nemzeti érdekek kaptak hangsúlyt, és az erőegyensúly a mérsékelt és konzervatív tábor között oszlott meg. Hásemi Rafszandzsáni nyolcéves elnöksége alatt összességében a pragmatizmus felé irányuló trend érvényesült, de ugyanakkor a mérsékeltek és a konzervatívok közötti ellentétek is fokozódtak, az 1990-es évek közepére pedig állandósult a szembenállás és a hatalmi harc a két tábor között. Az 1996. évi törvényhozási választások egyértelműen bizonyították ezt, ahol a két korábbi szövetséges már egymás ellen küzdött a képviselői helyekért.

KhAtEmi elnök és a reformok

Mohammad Khatemi köztársasági elnökké választása 1997-ben vízválasztó hatású esemény volt az iráni politikai frakciók között zajló küzdelemben. Khatemi győzelme a köztársasági elnöki választáson az eddigi legnagyobb politikai fordulatot jelenti Iránban az iszlám forradalom 1979-es győzelme óta. A reformista elnök vezetésével a nyitottabb társadalom és a mérsékeltebb politika keresésének időszaka vette kezdetét 1997-ben.

Khatemi megválasztása váltást jelentett az egy karizmatikus vezető irányította rendszertől egy a nép akarata által megkívánt rendszer felé. Ez új nézőpontot nyitott és nagyobb lehetőséget nyújtott a népi igények képviseletére az adminisztráción belül is. A lehetőségeknek azonban megmaradtak a határai, miután az alkotmány által rögzített politikai berendezkedés lehetővé tette, hogy a konzervatív tábor továbbra is hatalmon maradjon az olyan kulcsfontosságú intézményekben, mint az Őrök Tanácsa, amely a jogosult a jelöltek előéletének az iszlám törvények alapján történő átvilágítására, előzetes szelektálásukra, illetve a választott a parlament és köztársasági elnök által elfogadott törvényjavaslatok megvétózására.

Mindezek ellenére Khatemi nyolcéves elnöksége nem múlt el eredménytelenül. A reformista adminisztráció azáltal, hogy biztosította a társadalomnak a „kis szabadságokat”, hozzájárult ahhoz, hogy kialakult egy öntudatos, politikailag érdeklődő nyilvánosság, valamint egy olyan társadalom, amely liberalizálást és demokráciát kíván. A reformokra irányuló kívánság évről-évre sürgetőbben jelentkezett a választásokon, az intellektuális fejlődésben és a társadalmi tiltakozás különböző formáiban. Az iráni lakosság – melynek közel 60 százaléka huszonöt év alatti – elvesztette az iszlám rendszer iránti illúzióit, és politikai reformokat követel. A szabadabb légkörben számos újság és magazin került kiadásra, az iráni lakosság pedig egyre bátrabban kérdőjelezte meg az egyéni kifejezés szabadságának korlátait. A korábbi évekhez képest sokkalta nagyobb tér nyílt a kritikának, amelyek olykor-olykor a Khomeini-féle örökséget is erőteljesen megkérdőjelezték.

Ezt tette maga Khatemi elnök is, amikor nyilvánosan párbeszédet kezdeményezett az Egyesült Államokkal, amelyet a forradalmi elit még mindig a „Legnagyobb Sátánnak” tekintett. (Itt érdemes megjegyezni azt, hogy az iráni lakosság a leginkább Amerika-barát a Közel-Keleten!) Kétség kívül jelentős változásokat hozott a reformista elnök által meghirdetett „civilizációk közötti párbeszéd” is, amelynek eredményeként Irán majd minden irányba mérséklődött. Khatemi elnök személyében pedig 1979 óta először tett iráni vezető hivatalos látogatást Nyugat-Európában.

Ahmadinezsád győzelme és az esetleges visszarendeződés veszélye

A Khomeini ajatollah halála után egyre határozottabban jelentkező pragmatizmus egyfelől hozzájárult a forradalmi rendszer életképességéhez, másfelől azonban olyan változásokat is útnak indított, amelyek egy esetleges rendszerváltás irányába hathatnak. 2005-ben Mahmúd Ahmadinedzsád megválasztásával ugyan a reformkormány csődöt mondott, de a mozgalom a reformokért továbbra is életben van.

A konzervatív jelölt győzelmét inkább a gazdasági kérdésekre helyezett populista kampányának köszönhette, mint ideológiai pártállásának – különösen ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Irán lakosságának majd 40 százaléka él a létminimum alatt. Az iráni társadalom többsége számára az igazságos és szabad iszlám társadalomról Khomeini ajatollah által alkotott ábrándkép nem vált valóra. A gazdasági gondok megoldását és a szabadságjogok kiterjesztését követelő elégedetlenségi mozgalom formálódását pedig maga a konzervatív vezetés is érzékeli. Ezért nem elképzelhetetlen, hogy az úgynevezett „kínai modell” érvényesül majd Iránban is. Vagyis a konzervatív vezetés annak érdekében, hogy megőrizhesse hatalmát, engedni fog a reformok iránti követeléseknek. Szoros állami kontroll mellett biztosítani fogja a társadalom széles rétegei által kívánt szabadságot, valamint meghozza a gazdasági jóléthez szükséges alapvető gazdasági reformokat.

Ugyanakkor létezik egy másik forgatókönyv is, amely szerint a vallási vezetés nem enged majd a makacsságából, s ez esetben a reformerőknek egy hosszú és nehéz harcban kell kikényszeríteniük a politikai rendszer átalakítását. A valódi demokrácia megszületése még sok időbe fog telni, de az elkövetkező pár évben mindenképpen láthatóvá válhat egy jelentőségteljes demokrácia létrejötte Iránban, az ezt a fejlődést ellenző frakció ereje és folytatódó harca ellenére is.

2001. szeptember 11. után még mindig érvényesül az 1997-ben megkezdett pragmatizmus, de a nemzetközi és regionális események alakulása, valamint a belpolitikai visszarendeződés lehetősége komoly változásokat rejthet magában az iráni külpolitika jövőbeli irányait illetően. Jelenleg az Iszlám Köztársaság külpolitikájának jövőjét illetően négy lehetséges forgatókönyvvel számolhatunk. Az első lehetőség szerint Teherán folytatja a külpolitikai nyitás programját, amelynek eredményeként az Iszlám Köztársaság végleg a nemzetközi közösség aktív szereplőjévé válik. A második eshetőség az, hogy Teherán mérsékelt politikája mellett tovább folytatja „kritikus” tevékenységét olyan területeken, mint a palesztin szervezetek támogatása, vagy a nukleáris program vitatott célokra történő felhasználása. A harmadik lehetőség értelmében Irán komolyabban konfrontálódik az Egyesült Államokkal és nyugati szövetségeseivel, esetleg következő állomásául szolgál a terrorizmus felszámolására és a Közel-Kelet demokratizálására irányuló amerikai háborúknak. Végül a negyedik eshetőség az, hogy Teherán visszatér a Khomeini-korszakban alkalmazott el nem kötelezettség politikájához és tartósan elszigetelődik a nemzetközi közösségtől.

Az iráni lakosság körében a fennálló rendszerrel szemben jelentkező elégedetlenség miatt, valamint a teheráni vezetés helyzetfelismerésének és -értékelésének köszönhetően a felvázolt forgatókönyvek közül feltehetőleg az első fog érvényesülni. Az Iráni Iszlám Köztársaság a mérséklődés politikáját folytatva végleg vissza fog térni a nemzetek közösségébe. Mindehhez azonban a világ kormányzatainak és közvéleményének támogató segítségére van szükség.

Összegzés

Az Iráni Iszlám Köztársaság túlélte karizmatikus vezetőjének elvesztését, az ajatollahnak az iszlám kormányzásról alkotott elmélete továbbra is él a gyakorlatban és mindmáig meghatározza az iráni politikai-hatalmi berendezkedést, az iszlám jogtudós uralmának elmélete azonban napjainkban már egyre nagyobb legitimációs válsággal és egyre szélesebb társadalmi elutasítással találkozik. A forradalom exportálását célul kitűző külpolitika az iraki fiaskónak köszönhetően már a feledés homályába merült, bizonyos kérdéseket leszámítva az Iszlám Köztársaság szalonképes nemzetközi szereplővé lépett elő.

Napjainkban Iránt alapvetően az útkeresés jellemzi a társadalom és a síita egyház számára egyaránt megfelelő politikai berendezkedés kialakítását, az ország számára kedvező külpolitikai irányvonal megtalálását, valamint az ország biztonságát garantáló hatékony védelmi képességek megteremtését illetően. A fennálló iráni rendszerben bekövetkező bármilyen jellegű változás azonban az iráni belső fejlődés alakulása mellett erősen függ a világpolitika alakulásától is.

Iránt egyenrangú partnerként kell kezelni, bevonva a térség válságainak rendezésébe, ezáltal biztosítva számára az oly nagyon áhított regionális hatalmi pozíciót. Minden olyan kísérlet, amely arra irányul, hogy elszigetelje az Iszlám Köztársaságot, csak még inkább védekező pozícióba kényszerítené Teheránt, amely automatikus radikalizálódáshoz vezetne. A fennálló iráni rendszer megdöntését tervező – amerikai – stratégáknak pedig csak egyetlen egy dolgon kellene elgondolkodniuk azok után, hogy milyen eredményeket értek el Irak pacifikálásában, mégpedig azon, hogy mekkora erőt képvisel a perzsa nacionalizmus az öntudatos irániak körében – legyenek azok radikális reformerek vagy éppenséggel vallásos konzervatívok.