Az iráni iszlám forradalom: Rövid áttekintés

AZ 1979-ES ISZLÁM FORRADALOM

Az 1979-es iszlám forradalom viharos gyorsaságú győzelmével a „harmadik világ” egyik legszilárdabbnak tartott rendszere, a sah császársága omlott össze. Az Iráni Iszlám Köztársaság létrejötte pedig az első – és eddig az egyetlen sikeres – kísérlet az „iszlám állam”, illetve az „iszlám kormányzás” elveinek gyakorlati megvalósítására. 

A forradalom előzményei

Iránban egy „alulról”, a társadalom oldaláról kiinduló iszlamizációs folyamat döntötte meg azt a monarchiát, amely viszont „felülről” próbálkozott nyugatosító modernizációval. Mohammad Reza Pahlavi sah célja az volt, hogy Iránt modern, európai értelemben vett ipari állammá, a harmadik világ vezető gazdasági és katonai hatalmává alakítsa át. A sah Kemál Atatürk törökországi példája nyomán képzelte el a gyors változások sikerességét. A sah nyugatosító programja, de még inkább az abszolút monarchia, Reza Pahlavi önkényuralma váltotta ki azt az elégedetlenséget, amely a forradalom 1979-es kirobbanásához, majd győzelméhez vezetett. 

Az önkényuralom, az abszolút monarchia 1963-ra épült ki Iránban. Az 1906-os alkotmány, amely független törvényhozást hozott létre az alkotmányos monarchián belül, elméletileg érvényben maradt, gyakorlatilag azonban megsemmisítették. A törvényhozás, valamint az igazságszolgáltatás a végrehajtó hatalom, illetve az uralkodó személyes eszközévé vált. A monarchia lett az ország egyetlen intézménye, amely körül minden hatalom összpontosult, korlátok és ellensúlyok nélkül. Iránban a világ egyik legkeményebb konzervatív önkényuralmi rendszere jött létre, amely az erőszakszervezetek teljes súlyával próbálta szétzúzni a vele szemben álló ellenzéket. Az ország életében a szó parlamenti értelmében vett politikai harcok, sőt a kormány és az államapparátus változásai elhanyagolható szerepet játszottak. A rendszernek két arca volt. Az egyik a nyilvános, a másik a rejtett. Az előbbihez tartozott a miniszterelnök irodája, a kormány, a nemzetgyűlés, a központi döntéssel létrehozott mesterséges politikai párt, valamint a tartományi kormányzók hálózata. A hatalomnak ezt a látható arcát valójában egy rejtett gépezet ellenőrizte, amelynek lényeges alkotóelemei a Császári Ellenőrzés szervezete, a titkosrendőrség (SAVAK), a hadsereg, a katonai bíróságok hálózata, a sah személyéhez közelálló befolyásos kegyencek csoportja, a királyi család hallatlan méretű vagyonát részben kezelő és azt politikai célokra is felhasználó Pahlavi Alapítvány voltak. Voltaképpen egyetlen alapvető elv működtette a rendszert: az, hogy az uralkodó hatalmát meg kell őrizni.

1963 és 1975 között 14 törvényt fogadtak el, amelyeket császári rendelettel a sah és a nép forradalmának nyilvánítottak. A „fehér forradalom” „felülről” végrehajtott, a kapitalizáció folyamatát fölgyorsítani hivatott reformprogram volt. A sah a reformokkal rövid idő alatt kívánt modern, iparilag-technikailag fejlett „európai” államot, a „harmadik világ” vezető nagyhatalmát létrehozni. A Reza Pahlavi sah által kezdeményezett – a nyugatosítás programját szolgáló – „fehér forradalom” azonban kudarcot vallott. Elsősorban az iráni mezőgazdaság katasztrófája, óriási feszültségeket szülő összeroppanása kapcsán. A császári földreformmal voltaképpen az eredeti tőkefelhalmozás egy sajátos, de egyértelműen erőszakos folyamata zajlott le. A legszegényebb földműves réteg és a földbirtokos osztály között a különbségek és feszültségek a földreform hatására még élesebbé váltak. A sah szándékosan feláldozta a mezőgazdaságot, hogy erőltetett módon koncentrálja az erőfeszítéseket az ipari bázis létesítésére. Ezáltal fokozódott az ágazati fejlődés nagyfokú egyenlőtlensége, és nőtt az ipar és a mezőgazdaság, a város és a vidék közötti szakadék. Az iparosítási folyamat rohamosan növelte a mezőgazdaság elmaradottságát, fokozta az élelmiszerhiányt, még jobban kiélezte a különbségeket szegények és gazdagok között, és olyan kulturális sokkhoz vezetett, amely teljesen szétzilálta a nemzet társadalmi szerkezetét.

A sikertelen földreform és az elhibázott mezőgazdasági politika következményeként született meg az 1979-es forradalom legnagyobb számú bázisa: a végsőkig elkeseredett parasztság és a nagyvárosokba vándorolt földjüket elvesztett mezőgazdasági dolgozók. Az erőltetett iparosítás termelte ki a forradalom másik nagy tömegbázisát, amely munkásokból, iparosokból, szakiparosokból, valamint a polgárság tagjaiból állt össze. A sah túlfeszített fejlesztési terve oly mértékben fokozta a szociális feszültségeket, hogy a korábban a rendszer iránt megértéssel viseltető rétegek (orvosok, tanárok, ügyvédek) is a rendszer ellen fordultak. A sah modernizációs programjának néhány lépése pedig a síita vallási vezetést is a rendszer ellen hangolta. A „fehér forradalom” célkitűzései közül több is szemben állt az iszlámmal, illetve annak etikai normáival. A modernizáció – amely ténylegesen is tekinthető „nyugatosításnak” – nagyfokú szekularizációval járt együtt. A világi és a vallási hatalom közötti közvetlen konfrontáció egyre nagyobb méreteket öltött: megszűnt a vallási célokra juttatott állami támogatás, a sah rendszerének erőszakszervezete egyre brutálisabban verte le a vallási erők tiltakozó megmozdulásait, valamint a síita vallási vezetők sorát börtönözték be, vagy száműzték külföldre. Az iráni önkényuralom hatalmi szerkezete, eltorzult gazdaságpolitikája, valamint korrupciója teremtette meg a társadalmi forradalom feltételeit, amelynek vezető ereje a síita vallási vezetés lett.

A sah uralmának elnyomó rendszere számottevően meggyengítette az ellenzéki mozgalmakat, sem a baloldali csoportosulások, sem a polgári „nemzeti” ellenzék nem volt képes sem szilárd szervezeti struktúrát kiépíteni, sem széles tömegbázisra szert tenni. Vezető erővé csak a síita vallási vezetés válhatott, amely rendelkezett az ehhez szükséges feltételekkel: az évszázadok során kiépült és a társadalom szinte minden szféráját átfogó szervezeti struktúra, a széles néptömegekkel való összefonódás, egy aktív, cselekvő, óriási mozgósító erővel rendelkező, a sok évszázados üldöztetések, ellenzékiség idején nagy harci tapasztalatokra szert tett ideológia a maga hagyományos szembenállásával a despotikus, világi, monarchikus uralmi formákkal, amely egyúttal a ’sajátot’ testesítette meg az idegennel szemben, és végezetül, de nem utolsó sorban, egy egyszerű, a lehető legpuritánabb módon élő, ugyanakkor hallatlan tekintélynek örvendő, a sah által bebörtönzött majd száműzetésbe kényszerített karizmatikus vezető, Khomeini ajatollah. Ruhollah Khomeini az elsők egyikeként fordult nyíltan szembe a sah rendszerével, elítélve a nyugati befolyást és hirdetve az iszlám tisztaságának elvét, a monarchia összeegyeztethetetlenségét az iszlámmal. Nézeteiért előbb börtönbüntetéssel, majd később száműzetéssel kellett fizetnie. Az ajatollah befolyása és népszerűsége azonban ennek ellenére is jelentős volt, annyira, hogy ő maga vált a forradalom vezetőjévé 1978-1979-ben, majd annak győzelmét követően pedig az „iszlám kormányzásról” alkotott elmélete gyakorlati alkalmazást nyert az Iszlám Köztársaság megszületésekor.

Az iráni iszlám forradalomnak a sah politikája mellett kirobbantó oka volt az amerikai érdekeknek alárendelt külpolitika és olajpolitika is. A sah egyszemélyi hatalmának idején 1963-tól 1978-ig az iráni külpolitikát az a törekvés jellemezi, hogy az ország épüljön be az amerikai támaszpontrendszerbe. A monarchia külpolitikája kiegyensúlyozott, konzervatív, főleg gazdasági szempontból mértéktartó és reális külpolitika volt, amelyet azonban egyértelműen alárendeltek az amerikai stratégiai érdekeknek: Teherán a nemzetközi politikában mindig a radikális arab rendszerekkel szemben lépett fel és az egyes országokban bekövetkezett irányváltozásokhoz is eszerint igazította a maga politikáját; Irán a kapcsolatok javításának lehetőségét következetesen a politikailag konzervatív arab országokkal kereste; Teherán szilárdan elhatárolta magát az arab világ Izraellel kapcsolatos politikájától, ebben még a legkonzervatívabb arab országok magatartásától is. Ha formailag önálló regionális hatalomként viselkedett és geopolitikai, valamint gazdasági jelentőségét felhasználva igyekezett is nyomást kifejteni időnként Washingtonra, Iránnak a Perzsa-öbölben folytatott akciói végső soron mindig az amerikai stratégia megvalósítását szolgálták. Az iráni olajpolitikát – a kezdeti önállóság után – szintén a washingtoni érdekek irányították. Az amerikai támaszpontrendszerbe való integrálódás és annak kísérőjelenségei (elsősorban a nagyszámú amerikai katonai szakértők jelenléte és az értelmetlen, túlhajtott fegyverkezés) szították az Amerika-ellenes érzelmeket Iránban. Az 1979-es iszlám forradalom kirobbanását azonban nem a sah rendszerének általános külpolitikája váltotta ki, bár közvetve jelentős szerepet játszott abban. Az olajpolitikának a gazdaságra tett hatása szintén tekinthető a válság egyik közvetett okának. Az olajjövedelmek megugrása ugyanis gerjesztette azt a gazdaságpolitikát, amely Irán tényleges fejlettségi szintjére való tekintet nélkül az erőltetett és torz gazdaságfejlesztés programjához vezetett. Ez pedig már közvetlen kiváltó oka volt az 1978-ban megkezdődött drámai eseménysorozatnak.

A despotikus, autokrata tekintélyuralmi rendszer, az ellenzéki megmozdulásokat kegyetlenül leverő erőszakszervezet, az Egyesült Államokkal – és Izraellel – való szoros külpolitikai és gazdasági kapcsolat, a nyugati kapitalizmustól egyoldalúan függő gazdasági fejlődés, az iszlám hagyományok és értékek teljes figyelmen kívül hagyása, a rohamos vagyoni-jövedelmi differenciálódás, a néptömegek széles rétegeinek marginalizálódása, romló életkörülményei, a „fehér forradalom” pozitívumait felülmúlva az 1970-es évek végére az iráni társadalom széles rétegeit szoros egységfrontba sorakoztatták a sah rendszerével, az abszolút monarchiával szemben, amely széles összefogás elsöpörte a sah – nemzetközi körökben – oly stabilnak hitt hatalmát. 

Az 1979-es iszlám forradalom eseményei

James Earl Carter amerikai elnök 1977. december végi teheráni látogatásakor Iránt még a stabilitás szigetének nevezte. A monarchia ellenzéki erői azonban már 1977 tavaszán szervezkedésbe kezdtek, sürgetve a rendszer kritikai elemzését és liberalizálását. A monarchiát ugyan nem kérdőjelezték meg, de hevesen bírálták annak abszolút jellegét és mindenekelőtt a titkosrendőrség erőszakos fellépéseit. 1978. január 7-én, az Etteláat című iráni napilap egy cikke Khomeini ajatollah ellen intézett támadást. Az újságcikk ellen tüntetőkre Kumban, az iráni iszlám egyik központjában leadott sortűzzel vette kezdetét az a forradalmi folyamat, amely megdöntötte a sah önkényuralmi rendszerét.

A síita vallási vezetők döntése nyomán, az egyházi szabályok szerint minden negyvenedik napon megemlékezést szerveztek a sortűz áldozatainak emlékére. Az áldozatokra emlékező összejövetelek fokozatosan a rendszerellenes tüntetések helyszínéül szolgáltak. Az 1978. február 28-ai tüntetés az események új szakaszát nyitotta meg: az irányítást a vallási vezetés vette át. Khomeini ajatollah irányításával a rendszer ellenzéke elutasított minden kompromisszumot a sah rendszerével, és követelte a Pahlavi-dinasztia trónfosztását, valamint egy iszlám köztársaság kikiáltását. A negyven naponként menetrendszerűen ismétlődő tüntetések kapcsán a sah elleni mozgalom tüntető tömegei radikalizálódtak, amelyre a rendszer a szelektív rendőri és katonai elnyomás módszerével válaszolt. A letartóztatások és sortüzek eredménye végül is a tüntetések és az azon részt vevők számának növekedése volt.

A társadalmi elégedetlenség és mozgolódás kiterjedése az egész országra a sah rezsimjét taktikai visszavonulásra kényszerítette. Reza Pahlavi intézkedései és engedményei azonban nem csöndesítették le a mozgolódó tömegeket. Mindez a császári hatalom erőteljes megingását jelezte. A sah ilyen körülmények között kénytelen volt a határozottabb katonai fellépés és elnyomás felé fordulni. A hadsereg átvette a hatalmat a miniszterelnöktől, és a tömegtüntetésekre minden esetben kegyetlen választ adott. A katonai nyomás bizonyos ingadozást váltott ki az ellenzék soraiban, de a sah a forradalmi eseményeknek és a tömegtüntetéseknek így sem tudott véget vetni. 1978 novemberében katonai kormány alakult Gholám Reza Azhari tábornok vezetésével, amely a monarchia utolsó bástyáját jelentette a tömegmozgalommal szemben. Azonban új kormánynak sem sikerült a tüntetéseknek véget vetni, és helyreállítani a rendet az országban. A helyzet reménytelenségét látva a sah – az Egyesült Államok hathatós közbenjárásával – az ellenzék egy tagjának, Sápur Bakhtiárnak adott kormányalakítási megbízást. Bakhtiár kísérletet tett az alkotmányos monarchia keretei között maradó kompromisszumos megoldás létrehozására, de ez a kísérlete eleve kudarcra volt ítélve. Az új miniszterelnök ugyanis amerikai közreműködéssel került hatalomra, s nem volt olyan szoros kapcsolata a vallási vezetéssel, amely biztosíthatta volna politikájának sikerességét.

1979. január 16-án a sah elhagyta az országot. Tábornokai ugyan kézcsókkal búcsúztak tőle, de Teheránban és az ország más területein is hatalmas örömtüntetésekre került sor. Az ítélet már a császári repülőgép távozásakor kimondatott: a „pávatrón”, a sah rendszere megbukott. Reza Pahlavi távozásával lénygében eldőlt a harc: a Pahlavi-dinasztia abszolút uralma megdőlt, ezzel együtt pedig a sah nyugati mintájú modernizációs programja is megbukott. Khomeini és az általa vezetett vallási ellenzék vált az események iramát diktáló fő erővé. De ott volt még a bukásra ítélt Bakhtiár kormányfő és a hadsereg, mint a legnagyobb kérdőjel a hatalom szempontjából.

A sah távozását követően az események gyors iramban követték egymást. 1979. január 19-én tömegtüntetések kezdődtek, követelve a sah rendszerének felszámolását és a Bakhtiár-kormány távozását. 1979. február 1-jén Khomeini ajatollah hazatért száműzetéséből és ideiglenes kormányt nevezett ki Mehdi Bazargán vezetésével. Így egy rövid időre kettős hatalom alakult ki Iránban. Khomeini vezetésével azonban sikerült megnyerni a forradalom ügyének az addig határozatlan álláspontot valló hadsereget is, ezzel pedig elhárult az akadály a hatalom tényleges átvétele elől. A vallási ellenzék Bakhtiár miniszterelnököt távozásra kényszerítve fokozatosan vette át a hatalmat. 1979. február 13-án hivatalosan is megalakul a Bazargán-kormány, egyértelművé téve a forradalom győzelmét. Az Iráni Iszlám Köztársaság kikiáltásával 1979. április 1-jén pedig végleg lezárult az 1978-1979-es iráni iszlám forradalom.  

Az iráni forradalom eredményei: „iszlám kormányzás” és „el nem kötelezettség”

Az iszlám forradalom amellett, hogy közvetlen hatásokkal járt a közel- és közép-keleti folyamatokra (mindenekelőtt az iszlám „reneszánszára”), valamint a világpolitikára is, éppen „iszlám” jellege következtében bizonyult egyedülállónak. A forradalomban a vallási vezetés játszott ugyanis irányító szerepet, az iszlám, mint mozgósító, nagy tömegeket aktivizáló ideológia segítségével a sah és az általa képviselt „nyugatosítás” ellen egységfrontba tömörítve a lakosság túlnyomó részét. A vallási vezetésnek a forradalom útján sikerült megragadnia a politikai hatalmat, s ennek birtokában hozzájutott ahhoz a lehetőséghez, hogy a gyakorlatban is igazolja államvezetési elméletének helytállóságát. Khomeini ajatollah vezetésével Irán komoly lépéseket tett az „iszlám állam” teóriájának gyakorlati megvalósítására. Az Iráni Iszlám Köztársaság volt a helyszíne az egyetlen jelenkori kísérletnek a politikai iszlám elveinek a gyakorlatba való átültetésére. Ebből ered intellektuális és politikai jelentősége.

Khomeini ajatollah „Az iszlám állam (kormányzás)” című munkájában fektette le az „iszlám kormányzás” alapelveit, a vallás és politika szerves egységéről, a teljes egészében iszlám elvekre épülő állam létrehozásának a szükségességéről. Az ajatollah elmélete 1979 után gyakorlati alkalmazást nyert az Iszlám Köztársaságban. Bár a velájat-e-faqíh („iszlám jogtudós uralma”) gondolat nem teljesen új a síita politikai elméletben, Khomeini teóriája a faqíh (vallásjogi tudós) felügyelő-irányító szerepéről végső soron egy régi, szunnyadó téma és megoldás váratlan feléledését jelenti. Khomeini doktrínája az állam iszlám formájának létezésén alapul, egy olyan nézeten, amelyet már más fundamentalisták (Rasíd Ridá és Szajjid Abú Alá al-Maudúdi) is javasoltak. Abban a nézetben nincsen semmi sajátosan síita vagy khomeinista, hogy egy iszlám állam szükséges és lehetséges. A Khomeini-féle „iszlám állam” lényege nem annyira alkotmányában vagy szabályainak abban az elkötelezettségében van, hogy azok feleljenek meg a saríának, az iszlám törvénykezésnek, hanem a legfelsőbb vezető voltának speciális minőségében. Ezt fejezi ki a velájat-e-faqíh elv is, amelyet Khomeini a forradalmat megelőző években fogalmazott meg, és amely az 1979-es iszlám alkotmányban alkalmazást nyert. Az 1979-es alkotmány 5. cikkelye szerint a tizenkettedik imám távollétében a vezetésnek egy olyan igazságos, erényes vallásjogi tudós kezében kell lennie, akit a nép többsége elismer és elfogad vezetőjeként. Ilyen egyetlen személy hiányában néhány jogtudósból (gyakorlatilag a legkiválóbb vallási vezetőkből) álló testület tölti be ezt a funkciót. Ez a velájat-e-faqíh lényege.

Khomeini elmélete radikális eltávolodást jelent a kormányzásról alkotott klasszikus síita nézettől, amely a vallás és politika szétválasztása mellett foglalt állást. Az ajatollah nem egyszerűen visszatér egy régi felfogásrendszerhez, hanem a régi rendszer újraértelmezett, ideologizált koncepcióját hozta létre. Khomeini a modern és a hagyományos sajátos kombinálásával jutott el a velájat-e-faqíh elméletéhez. A hangsúly eltolódása saríáról a vallásjogi jogtudósra azt eredményezte a gyakorlatban, hogy elsőbbséget adott a politikának, vegyítve a vallásos és szekuláris fogalmakat és gyakorlatot. Másrészt a szekuláris intézményeket, mint a köztársaság, az alkotmány, a kormány és a parlament átértékelte olyanokká, amelyeket iszlámnak kell tekinteni. Az Iszlám Köztársaság ezáltal alapjában olyan egyházi kormányzattá vált, ahol a politikai tényező nyert elsőbbséget a vallással szemben.

Az iszlám forradalom győzelme nagy mértékben érintette az iráni külpolitikát. A „se nem Kelet, se nem Nyugat” politikát alkalmazva Irán története és kultúrája új irányt vett. Az Iráni Iszlám Köztársaság a világnak – egyetlen – olyan országa lett, ahol az Egyesült Államok csillagos zászlaja, a Dávid csillag, valamint a sarló és kalapács szimbólumok egyaránt ellenséget jelképeztek – jelképeznek. Az iráni külpolitika alapja a „domináns hatalmakkal” szembeni el nem kötelezettség lett. A teheráni vezetés kilépett a CENTO-ból – amelynek Irán még a sah idejében lett a tagja – és törölte a fegyvervásárlásokat a Nyugattól, így lépve a szuperhatalmaktól való egyforma távolságtartás független politikájának útjára. Az Iszlám Köztársaság független diplomáciára törekedett: az államférfiak kötelezettségeit egy etikai kódexbe foglalták, hangsúlyozva az önbizalmat, az önellátásra való törekvést, az abszolút szuverenitást, és a független kultúrát, visszautasítva az idegen-imádatot, ellenezve a szövetséget bármelyik szuperhatalommal, kívánva az igazságos világrend helyreállítását, és a forradalom exportját. Mindez ortodox színezetet adott Irán külpolitikájának. A forradalom utáni időszakban az iráni külpolitika fő törekvését az iszlám ideológia terjesztése és a forradalom exportja képezte. Az teheráni vezetés szemléletét az idealizmus, az ideologizálás, az igazság iránti vágyakozás, az igazságtalan világrend megkérdőjelezése jellemezte. Egy olyan felfogást képviselt, amely támogatta a közösség-központúságot, a felelősség vállalását a muzulmánok felé, az elnyomottak és a szabadságmozgalmak támogatását az egész világon, buzdítva az iszlám ébredést, az iszlám értékek hangsúlyozását az iszlám világban, az igazságos nemzetközi rend helyreállítását és a harcot a globális elnyomás ellen.

Az új iráni külpolitikában, Irán külkapcsolataiban az ideológia és a forradalmi érzület döntő szerepet játszott. Khomeini ajatollah vezetésével az Iszlám Köztársaság elhatárolódott a két szuperhatalomtól (az Egyesült Államoktól és a Szovjetuniótól), és elszigetelődött a világ más országaitól is. A „ma Irán holnap Palesztina” jelszó alatt sor került az Izraellel való kapcsolatok felszámolására, valamint Irán frontországgá való nyilvánítására a cionista rezsimmel szemben. A forradalommal megszületett új külpolitika jegyében Irán támogatta az – értékelése szerint – elnyomott népek igazságos harcát elnyomóik ellen, valamint pártfogolt minden Nyugat-ellenes erőt. A forradalom győzelme utáni vezetés azonban ugyanilyen szigorral lépett fel a kommunista erőkkel szemben is, és kegyetlenül számolta fel a baloldal egykor meghatározó pártját, a Tudehet. A külföldi szakértők úgy vélekedtek, hogy az iráni forradalom jövője nagymértékben függ majd a világos állásfoglalások megszületésétől és a külpolitikai prioritások egyértelmű meghatározásától: „nem lehet tartósan olyan politikát folytatni, amely élesen elítéli az amerikai imperializmust, és ugyanakkor támadja a Szovjetuniót, elutasítva a szilárd alapokon álló iráni-szovjet kapcsolatrendszer óriási pozitívumokkal járó kiépítését.” Tévedtek, ugyanis a Khomeini vezette Irán nem csak deklarálta a „se nem Kelet, se nem Nyugat” elvet, hanem a gyakorlatba is átültette. Teherán következetesen felszámolta minden kapcsolatát az Egyesült Államokkal, és hasonlóképpen járt el a Szovjetunióval szemben is.

Az 1979-es iszlám forradalom győzelmét követően megszületett Iráni Iszlám Köztársaság az „iszlám kormányzás” elvét sikeresen vitte át a politikai gyakorlatba. Ezt tükrözte az 1980-as évek második felére megszilárdult új politikai-államigazgatási hatalmi rendszer, amelyben Khomeini ajatollahnak az „iszlám államról” alkotott elképzelései korlátozások nélkül érvényesültek. A forradalom másik fontos eredménye az „új” iráni külpolitika, az „el nem kötelezettség” politikájának megszületése volt, amely a „se nem Kelet, se nem Nyugat” doktrína gyakorlati alkalmazásában valósult meg sikeresen. 

Az iráni iszlám forradalom hatása

Az iráni iszlám forradalom jelentős hatást gyakorolt a nemzetközi politikára, azonban „iszlám” jellegéből adódóan elsősorban a muzulmán országokra fejtett ki nagyobb hatást. Az iráni befolyás mértékéről azonban eltérő vélemények születtek. Bár Irán iszlám forradalmárai kétségtelenül gyakoroltak hatást Libanon, Irak, Bahrein és Kuvait síita közösségeire, az uralkodó vélemény, különösen Nyugaton, valamint a konzervatív arab és muzulmán kormányzatok körében hajlamos volt eltúlozni Irán ideológiai és politikai befolyását az iszlám világban általában.

Az iráni forradalom sikerét az arab világban fogadták a legkedvezőbben, mivel az sok ember számára a népszerűtlen sah vereségét és a nyugati hegemónia feletti győzelmet jelentette. A forradalom váltotta ki azt, hogy az arab világ értelmiségiei kezdték megismerni Khomeini gondolatait a politikai iszlámról. A forradalom sikere az iszlamisták számára azt jelentette, hogy egy iszlám forradalom valós lehetőség, nem csak erőltetett álom. Bár a forradalom általános népszerűsége elhalványult a terror újbóli iráni uralmáról szóló beszámolók és az iraki-iráni háború kitörése, majd elhúzódása miatt, az iráni vallásos-politikai terminológiából egy s más bekerült az arab világ iszlámistáinak írásaiba és szóhasználatába. Khomeini elmélete általában megerősítette a politikai iszlám ügyét. De az elmélet síita szempontjai, valamint sajátosan khomeinista vonatkozásai akadályozták, hogy az nagyobb befolyást gyakoroljon a szunnita társadalmakban a politikai iszlámról folyó vitára. A síita és a szunnita hagyományokban a vezetés és az uralom tárgya tekintetében jelentős eltérések vannak, amelyek miatt kevésbé valószínű, hogy Khomeini elmélete befolyásolhatta volna a szunnita társadalmak gondolkodóinak eszméit.

Haszan Hanafi egyiptomi iszlám filozófus Khomeini hozzájárulását szívesen látott kiegészítésnek tekinti a politikai iszlám irodalmához. „Az iráni nagy iszlám forradalom nem a síita szekta, hanem az iszlám forradalma ... Khomeini, mint Afgháni egy iszlám forradalmat vezet, amely átlépi a szektás különbségek határait, visszanyúlva a korai iszlám kezdeti forradalmi [szelleméhez], amely elválaszthatatlan a Korán és a hadísz forrásaitól ...” Hanafi szerint Khomeini érdemei és elvei egy módszert jelenthetnek az imperializmussal és a cionizmussal való szembeszállásra, és ellenállásra a muszlimok által elszenvedett kizsákmányolással és elnyomással szemben. Egy másik egyiptomi iszlám szerző, Muhammad Imára az iráni forradalommal kapcsolatos politikai gondolkodást ugyancsak úttörésnek tekinti. Fahmi Huwaidi, megbecsült iszlám író, elismeri azt a tényt, hogy az imámkövető síitáknak tizenkét évszázadon át saját állam nélkül kellett élniük, mivel tényleges uralkodóik a tanok szempontjából az imám legitim hatalmának bitorlói voltak. Ebben a helyzetben a síita vallási szervezet sokkal jelentősebb társadalmi szerephez jutott, de jogászai körében a helyzet az iszlám kormányzással kapcsolatos gyakorlati szempontokat háttérbe is szorította. Khomeini fő eredménye – Huwaidi szerint – az, hogy a faqíh vezető, felügyelő szerepének koncepcióját az iszlám kormányzás formájában előtérbe állította, mint amit késedelem nélkül alkalmazni kell. Különösen fontos az, hogy Khomeini felszólította a síitákat, hogy zárják le hagyományos várakozásukat a rejtőzködő imám megjelenésére, és forduljanak közvetlenül és azonnal az iszlám kormányzás felé. Huwaidi rámutat arra is, hogy a forradalmi Irán mellőzi azokat a hagyományos síita témákat, amelyek a szunnitákkal a konfliktusokat okozzák. Ezért ez általános iszlám, és nem csupán síita jelentőséget és megjelenést kölcsönöz az iráni forradalomnak. Valójában azonban a szunniták nincsenek kellőképpen képviselve a forradalmi Irán politikai testületeiben, ami bizonyos mértékig aláhúzza a forradalom „szektás” színezetét.

Khomeini fő elméleti eredménye az volt, hogy megújító, bár nem teljesen új formulát felmutatva igazolta a síiták számára azt, hogy vessenek véget a kormányzattal szembeni, a tanokra alapozott bojkottjuknak. Ahelyett, hogy vég nélkül várakoznak a rejtőzködő imám újbóli megjelenésére, ez a formula igazolja az iszlám kormányzás haladéktalan létrehozását itt és most, és azt kívánja, hogy ezt a kormányzatot főleg az egyházjogászok felügyeljék. Khomeini elmélete mint olyan, különösen mivel Iránban alkalmazásra is került, támogatást nyújt a politikai iszlám tézisének. Azonban koncepciója az egyházi jog- és törvénytudós vezető, felügyelő szerepéről – ami az elmélet lényeges fő eleme – továbbra is igen vitatott, bizonyos mértékig Iránban magában is, de különösen a szunnita muzulmánok között világszerte.