Félárbócon leng Khomeini lobogója

IRÁN: A LEGDEMOKRATIKUSABB DIKTATÚRA ÉS A LEGDIKTATÓRIKUSABB DEMOKRÁCIA

Irán 27 évvel a forradalom után már korántsem a forradalmi fanatikusok országa. Mondom ezt az éles Izrael-ellenes retorika és a határozott nukleáris törekvések ellenére is, amelyeket kevésbé a forradalmi lelkesültséggel, hanem inkább a nemzetközi és regionális környezet megváltozásával és az ország bekerítettség-érzetével szükségeltetik magyarázni. Teheránban és szerte az országban a falakra festett propaganda-festmények ugyan még mindig a forradalmi elveket hirdetik, no meg azt, hogy soha sem fogják letenni a zászlót, amelyet Khomeini ajatollah, az 1979-es forradalom vezetője emelt a magasba. Irán azonban mégis sokat változott, s a forradalmi lobogó már csak félárbócon lobog.

A reformok iránt elkötelezett kormányzat kudarcot vallott ugyan, de a mozgalom a reformokért továbbra is életben van. A reformfolyamat eredményeként pedig kialakult egy öntudatos, politikailag érdeklődő nyilvánosság, valamint a társadalomnak egy olyan többségi része, amely komolyabb liberalizálást és valódi demokráciát kíván. Nem volt hiábavaló Khatami elnök nyolcéves munkássága sem, amelynek eredményeként megjelentek bizonyos „kis szabadságok” a szigorú teokratikus rendszerben, s amely szabadságokhoz az emberek most már foggal-körömmel ragaszkodnak. Az államilag felállított úgynevezett „vörös vonalak” valóban léteznek, ám a gyakorlatban azok következetesen mégsem érvényesülnek. Lényegében „mindent szabad, csak titokban” – hangzik az általános helyzetértékelés. A mai Irán olyan lehet, mint nálunk a Kádár-rendszer utolsó tíz éve volt. Sőt még talán szabadabb is annál!

Az utca embere – a taxistól kezdve a zöldségesig mindenki – bátran politizál, s hangot is ad a véleményének. S többen is élesen kritizálják a rendszert. A papok uralmával és tevékenységével sokan elégedetlenek. Az élőszóban elhangzott bírálatoknál azonban jóval érdekesebb az írott sajtó rendszer-kritikája. Iránban ugyanis alapvetően sajtószabadság van, s mindent meg lehet írni. Ráadásul elképesztően nagy a választék a napilapokat, a magazinokat és a szaklapokat tekintve is. Az egymás mellett sokasodó könyvesboltokban pedig kapható mindenféle irodalom, még az olyan rendszer-kritikus írók művei is, mint például Akbar Ganji, aki a „Szabadság Kémiája” című könyvében a politikai jogokról és a nők helyzetéről ír kritikusan. Iránban – Szíriával ellentétben –valóban nincs előzetes cenzúra, de ha valaki mégis túlságosan éles bírálatot fogalmaz meg, azt később előveszik, s a fejére koppintanak. Ritkábbak a koncepciós perek is, de még mindig léteznek. Erre példaként szolgálhat Ramin Jahanbegloo iráni professzor esete, akit ez év tavaszán fogtak le, s tartanak még mindig börtönben bármiféle vádemelés nélkül. Az értelmiség nagy része azonban bátran kritizál. Nyelvtan tanárom az egyetemen például többször is megjegyezte, hogy a perzsa nyelv, szemben az arabbal, nem tesz különbséget nő- és hímnem között.

S valóban vannak Iránban úgynevezett „kis szabadságok”, amelyeket ki is használnak az emberek. Tanulnak, utaznak, olvasnak, informálódnak, találkozgatnak, és természetesen kifejezik a véleményüket, egyszóval élik az életüket – az adott lehetőségek között. Ha azonban az államilag szabott keretek mégiscsak túl szűknek bizonyulnának, akkor mindig, mindenhol megtalálják azokat a „kiskapukat”, amelyeken keresztül ki lehet játszani a szigorú iszlám szabályokat. Olykor valóban úgy érzi az ember, hogy itt tényleg mindent szabad. S bár nincsenek katonák az utcákon, a vezetés mégis mindent szemmel tart, s időről-időre fel is lép a „forradalom ellenségeivel” szemben, csak hogy tudassa: még mindig ura, s irányítója a helyzetnek. De tudja már azt is, hogy hatalmának megőrzése érdekében kénytelen lesz bizonyos további engedményeket tenni, ezért igyekszik „húzd meg, ereszd meg” taktikával kordában tartani az emberek nagyobb szabadság iránti igényeit.

A valóságot szemlélve azonban nem sok sikerrel. A nemek kapcsolattartását ugyan szigorú szabályok határozzák meg, csókolózó párokat nem is igen látni az utcákon, kézen-fogva sétáló párocskákat viszont annál is inkább. Parkokban ücsörögnek és beszélgetnek. S ezt teszik a teázókban is, ahol a vízipipa okozta „bódulat” már nem csak a férfiak kiváltsága. Habár elméletben továbbra is tilos nőknek nyilvános helyen pipázniuk, a nyugati jellegű éttermekben és a tradicionális kávézókban mégis bőven láthatunk pöfékelő hölgyeket. Csütörtök és péntek este pedig megtelik Teherán Darband nevű része is, ahol a nőknek nem csupán dohányzásra és pipázásra nyílik lehetősége, de szabadabban értelmezhetik a szigorú erkölcsi és öltözködési szabályokat is. A fiataloknak pedig bőven megvan a lehetőségük arra, hogy ismerkedjenek. Moziba és színházba járnak, ahová ugyan külön ajtón keresztül jutnak be, de odabent már egymás mellé ülnek le. A sötétben pedig a kendő is lassan-lassan hátrább csúszik. Nem zavartatja őket egyébként a belvárosi forgatag sem, nyíltan ismerkednek az utcán is. A fiúk bátran oda-oda szólnak a lányoknak, s a kacsintás pedig teljesen új értelmet nyer. Az itt valóban az ismerkedés egyik formája. Az illegális házibulikon és magánklubokban pedig folytatódhat a barátkozás tovább.

A városi autóbuszokon, szép színes – világoszöld, rózsaszín és narancssárga színekben pompázó –Ikarusokon azonban még mindig érvényben van a nemek elkülönítése, s hasonlóképpen a metróban is van külön metró-kocsi mindkét nemnek. Ám a technológiával karöltve haladnak az erkölcsi szabályok is. A metrón ugyanis már vannak közös kocsik is, ahová férfiak és nők egyaránt beszállhatnak. A távolsági autóbuszokon és éjszakai vonatokon – nem is beszélve a repülőkről – pedig már közösen utazhatnak. De hasonlóan érdekes szituáció állhat elő a legnépszerűbb napi közlekedési eszköz, az iránytaxi használatakor is. Itt ugyanis a sofőr mellett hat személynek van lehetősége helyet foglalni az autóban. Így aztán, ha telt ház van, könnyen előfordulhat, hogy az ember ölébe egy csadoros hölgy fog leülni a következő párszáz méterre. A fiatalok pedig ki is használják ezt a lehetőséget, és egymás kezét megfogva összesimulva utaznak percekig. A nők ugyan motort továbbra sem vezethetnek, az embert próbáló teheráni forgalomban azonban egyre több női taxisofőr tűnik fel és vezet, nem is rosszul.

S hogy valóban enyhültek-e a forradalmi erkölcsök, azt bizonyítja az is, hogy az évek során a kendők is hátrébb csúsztak a fejeken, s olykor már csak egy hajszál híja van annak, hogy leessenek. Apropó kendők. E tekintetben nagy divatozás folyik. Van mindenféle „fejfedő”. Hagyományos fekete, fiatalos színes, flitterrel díszített, avagy hímzett, valamint ezer s egy különféle mintákat felvonultató is. Az iszlám erkölcsöknek megfelelő ruha és kendő alatt pedig tovább folytatódik a divatozás, a pénztárcának megfelelően. A nők, mint bárhol másutt a világon, itt is szeretnek tetszeni a másik nemnek. Így aztán sminkelnek, körmöt festenek, s fodrászhoz járnak. Igen fodrászhoz. Mert a kendő viselése mellett ma már lehetőség van arra, hogy egy-egy hajtincs kibukjon a kendő alól, s az pedig egyáltalán nem mindegy, hogy az a tincs hogyan s milyen színben teszi mindezt. A fodrászok pedig végzik a dolgukat, nem is rosszul, mivel némelyik kisasszony olyan, mintha egy nyugati divatmagazinból lépett volna ki.

A férfiak körében egyáltalán nem divat a szakáll, hacsak nem egyházi személy az illető (Jazdban egy fiatal pár meg is kérdezte tőlem: „azért van szakállad, mert szereted a papokat?”), helyette bajusz, méretre vágott borosta, vagy csupasz arcbőr a jellemző. A frizurák és öltözködés tekintetében pedig a fiatalok szintén követik a nyugati divatot. Beckham „imitátorok” és hosszú hajú „lázadók” egyaránt akadnak Teherán utcáin. A férfiak közül már nem mindenki jár kizárólagosan csak sötétszínű ingekben, helyette inkább színes pólókban és rövid ujjú fölsőkben tetszelegnek. A nyakkendő – amely a sah idején vált gyűlöletes szimbólummá – azonban továbbra sem jellemző. Azt pedig ecsetelnem se kell, hogy az emberek öltözködése mennyi mindent árul el arról, hogy kinek milyen a pártállása. Különösen a cipők árulkodóak. Szép fényesre tisztított vagy koszos lábbelik, nyúzott edzőcipők vagy finom bőrcipők, papucsok vagy magas sarkú cipellők beszélnek a viselőikről.

Az erős állami ellenzés ellenére a nyugati világ és kultúra csak beszüremkedett Iránba is. Ez év tavaszán például sor került az első iszlám divatbemutatóra. Teheránban pedig „nyugati” mozi működik, ahol külföldi filmeket vetítenek (Csak megjegyezném, hogy Jancsó Miklós nevét többen is ismerik, nálunk meg tudna valaki említeni egy iráni filmrendezőt?) de emellett havonta egyszer az állami televízióban is leadnak valamilyen hollywoodi filmet. Az utcán pedig a legújabb mozifilmeket lehet megvásárolni kalóz-DVD formájában. A filmekhez hasonlóan a nyugati zene is jelen van és könnyen hozzáférhető az emberek számára. Az észak-teheráni kávézókban és belvárosi Internet-kávézókban pedig Pink Floyd, Frank Sinatra, vagy Leonard Cohen szól. Az Internet különösen népszerű, főleg ha azt vesszük figyelembe, hogy az iráni a negyedik legnagyobb blogoló nemzet. Érthető, hiszen a szigorú szabályok között egy hivatalosan ellenőrizhetetlen személyes napló lehetőséget nyújt az önkifejezésre. Az Internet mellett a parabola-antennák adnak lehetőséget tájékozódásra és betekintésre a szabad világ ügyeibe. Európában ugyan arról cikkeznek, hogy Iránban leszedik a tányérantennákat, én azonban csak azt látom, hogy folyamatosan teszik fel őket a háztetőkre.

A nyugati befolyás megjelent az utcákon is. A világ leghosszabb (~20 km hosszú) utcáján, a Vali Asr úton – amely Észak- és Dél-Teheránt köti össze – egymás mellett sorakoznak a nyugati mintájú gyorséttermek és üzletek. A globalizáció itt is megtette a hatását, szinte minden nyugati termék megkapható, a Nokia telefonon, a Tefal vízforralón és Nike cipőn keresztül. Ehhez kacsolódóan csak két történet. Az egyik: kissrác Coca-Cola-t szürcsölve meglátja a nyugati utazót, és örömittasan felpattan, s magasba tartja az üdítőt, majd megszólal: „éljen a nyugati imperializmus”. A Coca-Cola ezek szerint az Iszlám Köztársaságban is sikertörténet. A másik: Iszfahánban, az Imám-térhez közeli tradicionális étteremben költeném el az ebéd utáni sziesztámat egy csésze tea mellett, de nem lehet, hiszen a helyemre percek óta egy francia turistacsoport várakozik lelkesen. Hiába, már a mesés keletet is megfertőzte a profitorientált piaci szemlélet.

Az Egyesült Államokat pedig még mindig a „lehetőségek országának” és a „szabadság földjének” tekintik. Nem véletlen, hogy a Közel-Keletet tekintve az iráni a leginkább Amerika-barát nemzet! Elképesztően nagy különbség van szinte minden tekintetben az állami retorika és az átlagpolgárok véleménye között. Részben ebből adódik az ország sajátos kettősége. Iszlám köztársaság ugyan, de a mecsetek mégis panganak az ürességtől. Ezzel szemben a szekuláris Törökországban csordultig telnek az imahelyek. Mintha kicserélődtek volna a szerepek. Ráadásul az irániak többsége, ha teheti, folyamatosan kijátssza a szigorú iszlám szabályokat. A böjt időszakában például az élelmesebb családok az iszlám azon kitételét használják ki, amely szerint az utazónak nem kell lemondani az evésről és ivásról még a böjt ideje alatt sem. Ezért autóba vágják magukat és elindulnak az autópályán Teheránból mondjuk Iszfahán felé, majd ötven kilométer után megállnak és az útszéli parkolóban piknikeznek egyet, aztán mint akik jól végezték dolgukat, hazaindulnak.

Bájos ország ez, minden kétséget kizárólag. Különleges kettőség jellemzi. Valahol félúton a tradicionalizmus és a modernizáció, illetve a demokrácia és a diktatúra között foglal helyet. Teokratikus köztársaság ugyan, de mégis viszonylagos szabadság van. A többi közel-keleti állammal összevetve pedig viszonylagos jólétben is élnek az emberek. A forradalmi elit azonban továbbra is szilárdan őrzi a pozícióját, s igyekszik is minden komolyabb kritikát elnyomni. A lakosság pedig mindeközben belefásult a folyamatos politikai csatározásokba, s a kis szabadságok megtapasztalásával el is kényelmesedett annyira, hogy a már kiharcolt jogosítványait és lehetőségeit ne kockáztassa a vallási vezetéssel való esetleges konfrontációban. Mindez azt jelenti, hogy egyhamar nem lesz forradalom Iránban. Az ország azonban lassan, de biztosan továbbdöcög majd a „szabadabb lét” felé…

Irán 27 esztendő után: radikalizmus vagy mérséklődés?

Hol tart a Khomeini ajatollah által meghirdetett iszlám forradalom?

Napjainkban rendkívül sokat lehet hallani az ajatollahok vezette Iráni Iszlám Köztársaságról, amely határozott nukleáris törekvéseivel, Izrael állam hangos el nem ismerésével, valamint a nyugati érvelés szerint terroristának tekintett szervezetek hathatós támogatásával került a nemzetközi figyelem középpontjába.

A Teherán által tanúsított magatartás ugyan olykor-olykor valóban túlmegy az általánosan elfogadott nyugati konvenciókon, az Iszlám Köztársaságról alkotott „legfőbb gonosz” kép azonban nem egyezik a valósággal. A mai Irán, még a konzervatív vezetés és harcos retorika ellenére sem az a forradalmi Irán, amely a Khomeini ajatollah vezette 1979-es iszlám forradalom eredményeként megszületett. Az iráni társadalom és politika az elmúlt 27 évben jelentős változáson, ha úgy tetszik mérséklődésen ment keresztül, s az ország messze nem jelent akkora fenyegetést a világ számára, mint azt ma sokan gondolják.

A jelenlegi iráni harcosság mögött kevésbé a forradalmi lelkesültséget és a Khomeini ajatollah elvei iránti elkötelezettséget kell látni, hanem azoknak az eseményeknek a sorát, amelyek 2001. szeptember 11. óta átrendezték a Perzsa-öböl térségének hatalmi viszonyait, s jelentősen növelték az Egyesült Államok fegyveres jelenlétét, amelynek eredményeként „katonai gyűrű” alakult ki Irán körül. Ez az amerikai gyűrű az, ami aggodalmat kelt Teheránban, s ami forrásul szolgál a harcos iráni retorikához. Irán a jelenlegi helyzetben nem akar mást, csak biztonságot, igaz lehet, hogy ennek elérésére nem a legmegfelelőbb stratégiát választotta!

Az 1979-es iszlám forradalom és annak következményei

Az 1979-es forradalom új fejezetet nyitott Irán történelmében. A széles társadalmi mozgalom elsöpörte a sah oly stabilnak hitt diktatórikus hatalmát, s ezzel együtt véget vetett az Egyesült Államok térségbeli legszorosabb stratégiai szövetségének is, jelentősen befolyásolva ezzel a világpolitika alakulását. A sah ellenes mozgalom célja ugyan nem az volt, hogy egy egyházi kormányzatot hozzon létre a császári diktatúra helyébe, ám mivel a forradalomban az iszlám, mint mozgósító, nagy tömegeket aktivizáló ideológia segítségével a vallási vezetés játszott irányító szerepet, majd miután az 1980-as évek – olykor terrorista merényleteket is produkáló – belpolitikai csatározásait is sikerült megnyerniük, már nem volt kérdéses, hogy a vallásnak meghatározó szerepe lesz az iráni politikában. A forradalmi elit megragadhatta a politikai hatalmat, s ennek birtokában hozzájuthatott ahhoz a lehetőséghez, hogy a gyakorlatban is igazolja állam- és társadalom-vezetési elméletének helytállóságát.

Khomeini ajatollah elmélete, mely szerint a tizenkettedik imám távollétében a vezetésnek egy olyan igazságos, erényes vallásjogi tudós kezében kell lennie, akit a nép többsége elismer és elfogad vezetőjeként, gyakorlati alkalmazást nyert az iszlám köztársaság alkotmányában. Ezzel Irán története és kultúrája új irányt vett. Az Iráni Iszlám Köztársaság hatalmi rendszere radikálisan szakított az elmúlt évszázadok síita hagyományaival, amennyiben a spirituális és evilági hatalmat összeolvasztotta Khomeini személyében, s ezáltal a világon egyedüliként a gyakorlatban is megvalósította az „iszlám kormányzást”. Mindez pedig elegendő bizonyítékul szolgált az iszlamisták számára, hogy Iránt tekintsék követendő példaként, ezáltal az iráni események jelentősen hozzájárultak a közel- és közép-keleti folyamatok alakulásához, mindenek előtt az iszlám újjászületéséhez.

Az 1979-es iszlám forradalom következtében létrejött iszlám köztársaság, mint államforma önmagában véve nem egyedülálló, de mégis igen sajátos, amennyiben jellegzetesen síita alapokra épül. A síita iszlám 1501 óta államvallás Iránban (1935 előtt Perzsiában), a köztársasági államforma és intézményei pedig az 1906-1911-es alkotmányos forradalom óta szerves részei az iráni politikai gondolkodásnak. Ez a két eszmei irányzat lenne hivatott az Iráni Iszlám Köztársaságban szerves egésszé összeolvadni, azonban az ellentmondásokat a mai napig nem sikerült kielégítő módon feloldani. A két irányzat ugyanis éppen a legalapvetőbb kérdésben mond ellent egymásnak: nevezetesen, hogy kié a legfőbb hatalom. A síita iszlám alapelvére felépített „velájat-e faqíh” a csalhatatlan vallásjogtudós uralmát állítja előtérbe, míg a köztársaság a népakaratra és szuverenitásra épül. Ez a kettősség, illetve ennek a két elemnek az egymás alá-fölérendeltsége a teljes iráni politikai struktúrát meghatározza.

Megszületett egy új köztársasági forma, amelyben ugyan intézményesültek bizonyos demokratikus elvek (pl. parlamentnek felelős kormány és közvetlenül választott törvényhozás), de a hatalmi struktúra kettős felépítésével, a kinevezéses pozíciók felállításával, valamint a legfőbb vallási vezetőnek – aki jelen esetben nem más volt, mint maga Khomeini ajatollah – biztosított korlátlan hatalommal olyan „kétnyomú” modellt eredményezett, amely meghatározó szerepet biztosított a vallási elitnek, és korlátozott szerepet a rendszer szokványos politikai elitjének. Az 1979-es forradalom eredményeként azonban nem csak a politika iszlamizálására került sor, az ajatollah vezette forradalmi elit igyekezett az egész társadalmat átnevelni, vagy ha úgy tetszik helyes irányba terelni a lakosság egészének gondolkodásmódját. Ezt szolgálták az olyan lépések is, mint a csador viselésének kötelezővé tétele a nők körében, vagy a nemek elkülönítése a városi autóbuszokon. Az iszlám kormányzás gyakorlati megvalósítása mindazonáltal különlegessé tette a teheráni vezetést, hiszen ezt eddig senkinek sehol sem sikerült megvalósítani a gyakorlatban.

Ehhez illeszkedett az iráni külpolitika is, amely amellett, hogy meghirdette a „domináns hatalmakkal” szembeni el nem kötelezettség politikáját (a „se nem Kelet, se nem Nyugat”), arra igyekezett kísérletet tenni, hogy saját forradalmi vívmányait exportálja az iszlám világ egészébe. A teheráni vezetés szemléletét az idealizmus, az ideologizálás, az igazság iránti vágyakozás, az igazságtalan világrend megkérdőjelezése jellemezte. Egy olyan felfogást képviselt, amely támogatta a közösség-központúságot, a felelősség vállalását a muzulmánok felé, az elnyomottak és a szabadságmozgalmak támogatását az egész világon, buzdítva az iszlám ébredést, az iszlám értékek hangsúlyozását az iszlám világban, az igazságos nemzetközi rend helyreállítását és a harcot a globális elnyomás ellen. Ez volt az az időszak, amikor Irán feltétel nélkül támogatta az iszlám világ forradalmi szervezeteit, vagy éppenséggel – mint a libanoni Hezbollah esetében – bábáskodott azok megszületésénél.

Irán: a forradalmi fanatikusok országa?

Az 1979-es forradalom eredményeként megszülető Iszlám Köztársaság a politikai iszlám gyakorlati alkalmazásával, forradalmi „se nem Kelet, se nem Nyugat” külpolitikájával, valamint saját lakosságának iszlamizálására tett kísérleteivel sokak szemében a forradalmi fanatikusok országává vált – nem is alaptalanul, ha azt tekintjük, hogy mekkora szerepet játszottak az iráni események az iszlám újjászületésében.

Az iráni fanatizmus különösen az iraki-iráni háborúban nyert bizonyítást, amikor a nemzetközi közvélemény láthatta a fiatal forradalmi gárdistákat, amint fegyver nélkül igyekeznek átgázolni az iraki aknamezőkön. Ám éppen az Irakkal folytatott majd nyolc évig tartó háború volt az, amely véget vetett az ország forradalmi fanatizmusának. Bár a teheráni vezetés győzelemként könyvelte el az Irakkal kötött 1988-as fegyverszünetet, valójában nem aratott sikert, sőt ellenkezőleg miután láthatta, hogy az iraki síiták nem lázadtak fel Szaddám Huszein ellen, mint ahogyan elmaradt ez a síiták lakta öbölmenti olajmonarchiákban is, szembesülnie kellett azzal, hogy a forradalom nem exportálható.

Mindeközben az Irakkal folytatott háború arra is rávilágított, hogy a sajátságos külpolitikájának eredményeként Teherán jelentősen elszigetelődött a nemzetközi porondon. A „se nem Kelet, se nem Nyugat” külpolitika káros eredményeit felismerve már maga Khomeini ajatollah jelentette ki azt, hogy Iránnak a világ minden országával kapcsolatot kell létrehoznia, valamint azt is, hogy a kapcsolatok megszakítása mind a vallással, mind az értelemmel ellenkezik. Habár az Egyesült Államok és Izrael állam felé történő nyitást még mindig elutasították, mégis elkezdődött egy enyhülés az iráni külpolitikában. 

Merre tovább az ajatollah halála után?

A külpolitikai enyhülés folyamatának megindulása azonban háttérbe szorult, amikor 1989. június 3-án meghalt Ruhollah Khomeini, a forradalom vezetője. Sokan úgy gondolták, hogy az Iszlám Köztársaság nem fogja túlélni karizmatikus vezetőjének az elvesztését, és össze fog omlani. Csalódniuk kellett, a hatalomváltás során az iráni vezetés váratlan egységet és mérsékletet tanúsított. Az arra hivatott Szakértők Gyűlése kétharmados többséggel választotta meg Ali Khamenei ajatollahot Irán új szellemi vezetőjévé, az Iszlám Köztársaság legfelsőbb vezetőjévé. Az iszlám kormányzás rendszerén azonban már ekkor komoly törések mutatkoztak.

Ez leginkább abban a legitimációs válságban jelentkezett, amely abból adódott, hogy Khamenei ajatollah nem bírt olyan vallási autoritással, politikai erővel, tömegtámogatottsággal és személyes karizmával, mint maga Khomeini ajatollah. A szükséges vallási képesítések hiánya ugyan az 1989-es alkotmánymódosítást követően már nem jelentett problémát, Khamenei ajatollah pozíciója mégis meggyengült. Az alkotmány módosításának köszönhetően a hatalom súlypontja Khomeini halála után a vallási vezető helyett a köztársasági elnöki intézmény irányába tolódott el. Mindennek eredményeként a belpolitika területén is kezdetét vette egy enyhülési folyamat, amelynek eredményeként Khomeini halálát követően egy olyan rendszer született meg, amelyben egyetlen személy vagy csoport sem rendelkezhetett hatalmi monopóliummal, és a politikai nézetek és frakciók sokféleségét tolerálták – bizonyos iszlám határokon belül.

A politikai mérséklődés ezzel párhuzamosan a külpolitika terén is jelentkezett, így például akkor, amikor Teherán semleges álláspontra helyezkedett a kuvaiti konfliktus kapcsán és kurd menekültek ezreit fogadta be, kivívva ezzel a nemzetközi közösség elismerését. Úgy tűnt, hogy Iránban ténylegesen megkezdődött valami. Az iráni rendszer fokozatosan stabilizálódott, bár a sorozatos politikai irányváltozások miatt nem látszott túlzottan annak. Egyes kérdésekben a megfontoltság és a pragmatizmus jelentkezett (a gazdasági rekonstrukció és a szomszéd államokkal való kapcsolat terén), más esetekben pedig a radikalizmus érvényesült (az iszlámista mozgalmakkal való viszonyban), ellentmondást okozva az iráni politikában.

Khomeini halálával a radikális tábor elvesztette a fő támogatóját és egyben kulcsszerepét a hatalmi rendszerben. Az iszlám forradalmi doktrína helyett a nemzeti érdekek kaptak hangsúlyt, és az erőegyensúly a mérsékelt és konzervatív tábor között oszlott meg. Hásemi Rafszandzsáni nyolcéves elnöksége alatt összességében a pragmatizmus felé irányuló trend érvényesült, de ugyanakkor a mérsékeltek és a konzervatívok közötti ellentétek is fokozódtak, az 1990-es évek közepére pedig állandósult a szembenállás és a hatalmi harc a két tábor között. Az 1996. évi törvényhozási választások egyértelműen bizonyították ezt, ahol a két korábbi szövetséges már egymás ellen küzdött a képviselői helyekért.

KhAtEmi elnök és a reformok

Mohammad Khatemi köztársasági elnökké választása 1997-ben vízválasztó hatású esemény volt az iráni politikai frakciók között zajló küzdelemben. Khatemi győzelme a köztársasági elnöki választáson az eddigi legnagyobb politikai fordulatot jelenti Iránban az iszlám forradalom 1979-es győzelme óta. A reformista elnök vezetésével a nyitottabb társadalom és a mérsékeltebb politika keresésének időszaka vette kezdetét 1997-ben.

Khatemi megválasztása váltást jelentett az egy karizmatikus vezető irányította rendszertől egy a nép akarata által megkívánt rendszer felé. Ez új nézőpontot nyitott és nagyobb lehetőséget nyújtott a népi igények képviseletére az adminisztráción belül is. A lehetőségeknek azonban megmaradtak a határai, miután az alkotmány által rögzített politikai berendezkedés lehetővé tette, hogy a konzervatív tábor továbbra is hatalmon maradjon az olyan kulcsfontosságú intézményekben, mint az Őrök Tanácsa, amely a jogosult a jelöltek előéletének az iszlám törvények alapján történő átvilágítására, előzetes szelektálásukra, illetve a választott a parlament és köztársasági elnök által elfogadott törvényjavaslatok megvétózására.

Mindezek ellenére Khatemi nyolcéves elnöksége nem múlt el eredménytelenül. A reformista adminisztráció azáltal, hogy biztosította a társadalomnak a „kis szabadságokat”, hozzájárult ahhoz, hogy kialakult egy öntudatos, politikailag érdeklődő nyilvánosság, valamint egy olyan társadalom, amely liberalizálást és demokráciát kíván. A reformokra irányuló kívánság évről-évre sürgetőbben jelentkezett a választásokon, az intellektuális fejlődésben és a társadalmi tiltakozás különböző formáiban. Az iráni lakosság – melynek közel 60 százaléka huszonöt év alatti – elvesztette az iszlám rendszer iránti illúzióit, és politikai reformokat követel. A szabadabb légkörben számos újság és magazin került kiadásra, az iráni lakosság pedig egyre bátrabban kérdőjelezte meg az egyéni kifejezés szabadságának korlátait. A korábbi évekhez képest sokkalta nagyobb tér nyílt a kritikának, amelyek olykor-olykor a Khomeini-féle örökséget is erőteljesen megkérdőjelezték.

Ezt tette maga Khatemi elnök is, amikor nyilvánosan párbeszédet kezdeményezett az Egyesült Államokkal, amelyet a forradalmi elit még mindig a „Legnagyobb Sátánnak” tekintett. (Itt érdemes megjegyezni azt, hogy az iráni lakosság a leginkább Amerika-barát a Közel-Keleten!) Kétség kívül jelentős változásokat hozott a reformista elnök által meghirdetett „civilizációk közötti párbeszéd” is, amelynek eredményeként Irán majd minden irányba mérséklődött. Khatemi elnök személyében pedig 1979 óta először tett iráni vezető hivatalos látogatást Nyugat-Európában.

Ahmadinezsád győzelme és az esetleges visszarendeződés veszélye

A Khomeini ajatollah halála után egyre határozottabban jelentkező pragmatizmus egyfelől hozzájárult a forradalmi rendszer életképességéhez, másfelől azonban olyan változásokat is útnak indított, amelyek egy esetleges rendszerváltás irányába hathatnak. 2005-ben Mahmúd Ahmadinedzsád megválasztásával ugyan a reformkormány csődöt mondott, de a mozgalom a reformokért továbbra is életben van.

A konzervatív jelölt győzelmét inkább a gazdasági kérdésekre helyezett populista kampányának köszönhette, mint ideológiai pártállásának – különösen ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Irán lakosságának majd 40 százaléka él a létminimum alatt. Az iráni társadalom többsége számára az igazságos és szabad iszlám társadalomról Khomeini ajatollah által alkotott ábrándkép nem vált valóra. A gazdasági gondok megoldását és a szabadságjogok kiterjesztését követelő elégedetlenségi mozgalom formálódását pedig maga a konzervatív vezetés is érzékeli. Ezért nem elképzelhetetlen, hogy az úgynevezett „kínai modell” érvényesül majd Iránban is. Vagyis a konzervatív vezetés annak érdekében, hogy megőrizhesse hatalmát, engedni fog a reformok iránti követeléseknek. Szoros állami kontroll mellett biztosítani fogja a társadalom széles rétegei által kívánt szabadságot, valamint meghozza a gazdasági jóléthez szükséges alapvető gazdasági reformokat.

Ugyanakkor létezik egy másik forgatókönyv is, amely szerint a vallási vezetés nem enged majd a makacsságából, s ez esetben a reformerőknek egy hosszú és nehéz harcban kell kikényszeríteniük a politikai rendszer átalakítását. A valódi demokrácia megszületése még sok időbe fog telni, de az elkövetkező pár évben mindenképpen láthatóvá válhat egy jelentőségteljes demokrácia létrejötte Iránban, az ezt a fejlődést ellenző frakció ereje és folytatódó harca ellenére is.

2001. szeptember 11. után még mindig érvényesül az 1997-ben megkezdett pragmatizmus, de a nemzetközi és regionális események alakulása, valamint a belpolitikai visszarendeződés lehetősége komoly változásokat rejthet magában az iráni külpolitika jövőbeli irányait illetően. Jelenleg az Iszlám Köztársaság külpolitikájának jövőjét illetően négy lehetséges forgatókönyvvel számolhatunk. Az első lehetőség szerint Teherán folytatja a külpolitikai nyitás programját, amelynek eredményeként az Iszlám Köztársaság végleg a nemzetközi közösség aktív szereplőjévé válik. A második eshetőség az, hogy Teherán mérsékelt politikája mellett tovább folytatja „kritikus” tevékenységét olyan területeken, mint a palesztin szervezetek támogatása, vagy a nukleáris program vitatott célokra történő felhasználása. A harmadik lehetőség értelmében Irán komolyabban konfrontálódik az Egyesült Államokkal és nyugati szövetségeseivel, esetleg következő állomásául szolgál a terrorizmus felszámolására és a Közel-Kelet demokratizálására irányuló amerikai háborúknak. Végül a negyedik eshetőség az, hogy Teherán visszatér a Khomeini-korszakban alkalmazott el nem kötelezettség politikájához és tartósan elszigetelődik a nemzetközi közösségtől.

Az iráni lakosság körében a fennálló rendszerrel szemben jelentkező elégedetlenség miatt, valamint a teheráni vezetés helyzetfelismerésének és -értékelésének köszönhetően a felvázolt forgatókönyvek közül feltehetőleg az első fog érvényesülni. Az Iráni Iszlám Köztársaság a mérséklődés politikáját folytatva végleg vissza fog térni a nemzetek közösségébe. Mindehhez azonban a világ kormányzatainak és közvéleményének támogató segítségére van szükség.

Összegzés

Az Iráni Iszlám Köztársaság túlélte karizmatikus vezetőjének elvesztését, az ajatollahnak az iszlám kormányzásról alkotott elmélete továbbra is él a gyakorlatban és mindmáig meghatározza az iráni politikai-hatalmi berendezkedést, az iszlám jogtudós uralmának elmélete azonban napjainkban már egyre nagyobb legitimációs válsággal és egyre szélesebb társadalmi elutasítással találkozik. A forradalom exportálását célul kitűző külpolitika az iraki fiaskónak köszönhetően már a feledés homályába merült, bizonyos kérdéseket leszámítva az Iszlám Köztársaság szalonképes nemzetközi szereplővé lépett elő.

Napjainkban Iránt alapvetően az útkeresés jellemzi a társadalom és a síita egyház számára egyaránt megfelelő politikai berendezkedés kialakítását, az ország számára kedvező külpolitikai irányvonal megtalálását, valamint az ország biztonságát garantáló hatékony védelmi képességek megteremtését illetően. A fennálló iráni rendszerben bekövetkező bármilyen jellegű változás azonban az iráni belső fejlődés alakulása mellett erősen függ a világpolitika alakulásától is.

Iránt egyenrangú partnerként kell kezelni, bevonva a térség válságainak rendezésébe, ezáltal biztosítva számára az oly nagyon áhított regionális hatalmi pozíciót. Minden olyan kísérlet, amely arra irányul, hogy elszigetelje az Iszlám Köztársaságot, csak még inkább védekező pozícióba kényszerítené Teheránt, amely automatikus radikalizálódáshoz vezetne. A fennálló iráni rendszer megdöntését tervező – amerikai – stratégáknak pedig csak egyetlen egy dolgon kellene elgondolkodniuk azok után, hogy milyen eredményeket értek el Irak pacifikálásában, mégpedig azon, hogy mekkora erőt képvisel a perzsa nacionalizmus az öntudatos irániak körében – legyenek azok radikális reformerek vagy éppenséggel vallásos konzervatívok.

Az iráni iszlám forradalom: Rövid áttekintés

AZ 1979-ES ISZLÁM FORRADALOM

Az 1979-es iszlám forradalom viharos gyorsaságú győzelmével a „harmadik világ” egyik legszilárdabbnak tartott rendszere, a sah császársága omlott össze. Az Iráni Iszlám Köztársaság létrejötte pedig az első – és eddig az egyetlen sikeres – kísérlet az „iszlám állam”, illetve az „iszlám kormányzás” elveinek gyakorlati megvalósítására. 

A forradalom előzményei

Iránban egy „alulról”, a társadalom oldaláról kiinduló iszlamizációs folyamat döntötte meg azt a monarchiát, amely viszont „felülről” próbálkozott nyugatosító modernizációval. Mohammad Reza Pahlavi sah célja az volt, hogy Iránt modern, európai értelemben vett ipari állammá, a harmadik világ vezető gazdasági és katonai hatalmává alakítsa át. A sah Kemál Atatürk törökországi példája nyomán képzelte el a gyors változások sikerességét. A sah nyugatosító programja, de még inkább az abszolút monarchia, Reza Pahlavi önkényuralma váltotta ki azt az elégedetlenséget, amely a forradalom 1979-es kirobbanásához, majd győzelméhez vezetett. 

Az önkényuralom, az abszolút monarchia 1963-ra épült ki Iránban. Az 1906-os alkotmány, amely független törvényhozást hozott létre az alkotmányos monarchián belül, elméletileg érvényben maradt, gyakorlatilag azonban megsemmisítették. A törvényhozás, valamint az igazságszolgáltatás a végrehajtó hatalom, illetve az uralkodó személyes eszközévé vált. A monarchia lett az ország egyetlen intézménye, amely körül minden hatalom összpontosult, korlátok és ellensúlyok nélkül. Iránban a világ egyik legkeményebb konzervatív önkényuralmi rendszere jött létre, amely az erőszakszervezetek teljes súlyával próbálta szétzúzni a vele szemben álló ellenzéket. Az ország életében a szó parlamenti értelmében vett politikai harcok, sőt a kormány és az államapparátus változásai elhanyagolható szerepet játszottak. A rendszernek két arca volt. Az egyik a nyilvános, a másik a rejtett. Az előbbihez tartozott a miniszterelnök irodája, a kormány, a nemzetgyűlés, a központi döntéssel létrehozott mesterséges politikai párt, valamint a tartományi kormányzók hálózata. A hatalomnak ezt a látható arcát valójában egy rejtett gépezet ellenőrizte, amelynek lényeges alkotóelemei a Császári Ellenőrzés szervezete, a titkosrendőrség (SAVAK), a hadsereg, a katonai bíróságok hálózata, a sah személyéhez közelálló befolyásos kegyencek csoportja, a királyi család hallatlan méretű vagyonát részben kezelő és azt politikai célokra is felhasználó Pahlavi Alapítvány voltak. Voltaképpen egyetlen alapvető elv működtette a rendszert: az, hogy az uralkodó hatalmát meg kell őrizni.

1963 és 1975 között 14 törvényt fogadtak el, amelyeket császári rendelettel a sah és a nép forradalmának nyilvánítottak. A „fehér forradalom” „felülről” végrehajtott, a kapitalizáció folyamatát fölgyorsítani hivatott reformprogram volt. A sah a reformokkal rövid idő alatt kívánt modern, iparilag-technikailag fejlett „európai” államot, a „harmadik világ” vezető nagyhatalmát létrehozni. A Reza Pahlavi sah által kezdeményezett – a nyugatosítás programját szolgáló – „fehér forradalom” azonban kudarcot vallott. Elsősorban az iráni mezőgazdaság katasztrófája, óriási feszültségeket szülő összeroppanása kapcsán. A császári földreformmal voltaképpen az eredeti tőkefelhalmozás egy sajátos, de egyértelműen erőszakos folyamata zajlott le. A legszegényebb földműves réteg és a földbirtokos osztály között a különbségek és feszültségek a földreform hatására még élesebbé váltak. A sah szándékosan feláldozta a mezőgazdaságot, hogy erőltetett módon koncentrálja az erőfeszítéseket az ipari bázis létesítésére. Ezáltal fokozódott az ágazati fejlődés nagyfokú egyenlőtlensége, és nőtt az ipar és a mezőgazdaság, a város és a vidék közötti szakadék. Az iparosítási folyamat rohamosan növelte a mezőgazdaság elmaradottságát, fokozta az élelmiszerhiányt, még jobban kiélezte a különbségeket szegények és gazdagok között, és olyan kulturális sokkhoz vezetett, amely teljesen szétzilálta a nemzet társadalmi szerkezetét.

A sikertelen földreform és az elhibázott mezőgazdasági politika következményeként született meg az 1979-es forradalom legnagyobb számú bázisa: a végsőkig elkeseredett parasztság és a nagyvárosokba vándorolt földjüket elvesztett mezőgazdasági dolgozók. Az erőltetett iparosítás termelte ki a forradalom másik nagy tömegbázisát, amely munkásokból, iparosokból, szakiparosokból, valamint a polgárság tagjaiból állt össze. A sah túlfeszített fejlesztési terve oly mértékben fokozta a szociális feszültségeket, hogy a korábban a rendszer iránt megértéssel viseltető rétegek (orvosok, tanárok, ügyvédek) is a rendszer ellen fordultak. A sah modernizációs programjának néhány lépése pedig a síita vallási vezetést is a rendszer ellen hangolta. A „fehér forradalom” célkitűzései közül több is szemben állt az iszlámmal, illetve annak etikai normáival. A modernizáció – amely ténylegesen is tekinthető „nyugatosításnak” – nagyfokú szekularizációval járt együtt. A világi és a vallási hatalom közötti közvetlen konfrontáció egyre nagyobb méreteket öltött: megszűnt a vallási célokra juttatott állami támogatás, a sah rendszerének erőszakszervezete egyre brutálisabban verte le a vallási erők tiltakozó megmozdulásait, valamint a síita vallási vezetők sorát börtönözték be, vagy száműzték külföldre. Az iráni önkényuralom hatalmi szerkezete, eltorzult gazdaságpolitikája, valamint korrupciója teremtette meg a társadalmi forradalom feltételeit, amelynek vezető ereje a síita vallási vezetés lett.

A sah uralmának elnyomó rendszere számottevően meggyengítette az ellenzéki mozgalmakat, sem a baloldali csoportosulások, sem a polgári „nemzeti” ellenzék nem volt képes sem szilárd szervezeti struktúrát kiépíteni, sem széles tömegbázisra szert tenni. Vezető erővé csak a síita vallási vezetés válhatott, amely rendelkezett az ehhez szükséges feltételekkel: az évszázadok során kiépült és a társadalom szinte minden szféráját átfogó szervezeti struktúra, a széles néptömegekkel való összefonódás, egy aktív, cselekvő, óriási mozgósító erővel rendelkező, a sok évszázados üldöztetések, ellenzékiség idején nagy harci tapasztalatokra szert tett ideológia a maga hagyományos szembenállásával a despotikus, világi, monarchikus uralmi formákkal, amely egyúttal a ’sajátot’ testesítette meg az idegennel szemben, és végezetül, de nem utolsó sorban, egy egyszerű, a lehető legpuritánabb módon élő, ugyanakkor hallatlan tekintélynek örvendő, a sah által bebörtönzött majd száműzetésbe kényszerített karizmatikus vezető, Khomeini ajatollah. Ruhollah Khomeini az elsők egyikeként fordult nyíltan szembe a sah rendszerével, elítélve a nyugati befolyást és hirdetve az iszlám tisztaságának elvét, a monarchia összeegyeztethetetlenségét az iszlámmal. Nézeteiért előbb börtönbüntetéssel, majd később száműzetéssel kellett fizetnie. Az ajatollah befolyása és népszerűsége azonban ennek ellenére is jelentős volt, annyira, hogy ő maga vált a forradalom vezetőjévé 1978-1979-ben, majd annak győzelmét követően pedig az „iszlám kormányzásról” alkotott elmélete gyakorlati alkalmazást nyert az Iszlám Köztársaság megszületésekor.

Az iráni iszlám forradalomnak a sah politikája mellett kirobbantó oka volt az amerikai érdekeknek alárendelt külpolitika és olajpolitika is. A sah egyszemélyi hatalmának idején 1963-tól 1978-ig az iráni külpolitikát az a törekvés jellemezi, hogy az ország épüljön be az amerikai támaszpontrendszerbe. A monarchia külpolitikája kiegyensúlyozott, konzervatív, főleg gazdasági szempontból mértéktartó és reális külpolitika volt, amelyet azonban egyértelműen alárendeltek az amerikai stratégiai érdekeknek: Teherán a nemzetközi politikában mindig a radikális arab rendszerekkel szemben lépett fel és az egyes országokban bekövetkezett irányváltozásokhoz is eszerint igazította a maga politikáját; Irán a kapcsolatok javításának lehetőségét következetesen a politikailag konzervatív arab országokkal kereste; Teherán szilárdan elhatárolta magát az arab világ Izraellel kapcsolatos politikájától, ebben még a legkonzervatívabb arab országok magatartásától is. Ha formailag önálló regionális hatalomként viselkedett és geopolitikai, valamint gazdasági jelentőségét felhasználva igyekezett is nyomást kifejteni időnként Washingtonra, Iránnak a Perzsa-öbölben folytatott akciói végső soron mindig az amerikai stratégia megvalósítását szolgálták. Az iráni olajpolitikát – a kezdeti önállóság után – szintén a washingtoni érdekek irányították. Az amerikai támaszpontrendszerbe való integrálódás és annak kísérőjelenségei (elsősorban a nagyszámú amerikai katonai szakértők jelenléte és az értelmetlen, túlhajtott fegyverkezés) szították az Amerika-ellenes érzelmeket Iránban. Az 1979-es iszlám forradalom kirobbanását azonban nem a sah rendszerének általános külpolitikája váltotta ki, bár közvetve jelentős szerepet játszott abban. Az olajpolitikának a gazdaságra tett hatása szintén tekinthető a válság egyik közvetett okának. Az olajjövedelmek megugrása ugyanis gerjesztette azt a gazdaságpolitikát, amely Irán tényleges fejlettségi szintjére való tekintet nélkül az erőltetett és torz gazdaságfejlesztés programjához vezetett. Ez pedig már közvetlen kiváltó oka volt az 1978-ban megkezdődött drámai eseménysorozatnak.

A despotikus, autokrata tekintélyuralmi rendszer, az ellenzéki megmozdulásokat kegyetlenül leverő erőszakszervezet, az Egyesült Államokkal – és Izraellel – való szoros külpolitikai és gazdasági kapcsolat, a nyugati kapitalizmustól egyoldalúan függő gazdasági fejlődés, az iszlám hagyományok és értékek teljes figyelmen kívül hagyása, a rohamos vagyoni-jövedelmi differenciálódás, a néptömegek széles rétegeinek marginalizálódása, romló életkörülményei, a „fehér forradalom” pozitívumait felülmúlva az 1970-es évek végére az iráni társadalom széles rétegeit szoros egységfrontba sorakoztatták a sah rendszerével, az abszolút monarchiával szemben, amely széles összefogás elsöpörte a sah – nemzetközi körökben – oly stabilnak hitt hatalmát. 

Az 1979-es iszlám forradalom eseményei

James Earl Carter amerikai elnök 1977. december végi teheráni látogatásakor Iránt még a stabilitás szigetének nevezte. A monarchia ellenzéki erői azonban már 1977 tavaszán szervezkedésbe kezdtek, sürgetve a rendszer kritikai elemzését és liberalizálását. A monarchiát ugyan nem kérdőjelezték meg, de hevesen bírálták annak abszolút jellegét és mindenekelőtt a titkosrendőrség erőszakos fellépéseit. 1978. január 7-én, az Etteláat című iráni napilap egy cikke Khomeini ajatollah ellen intézett támadást. Az újságcikk ellen tüntetőkre Kumban, az iráni iszlám egyik központjában leadott sortűzzel vette kezdetét az a forradalmi folyamat, amely megdöntötte a sah önkényuralmi rendszerét.

A síita vallási vezetők döntése nyomán, az egyházi szabályok szerint minden negyvenedik napon megemlékezést szerveztek a sortűz áldozatainak emlékére. Az áldozatokra emlékező összejövetelek fokozatosan a rendszerellenes tüntetések helyszínéül szolgáltak. Az 1978. február 28-ai tüntetés az események új szakaszát nyitotta meg: az irányítást a vallási vezetés vette át. Khomeini ajatollah irányításával a rendszer ellenzéke elutasított minden kompromisszumot a sah rendszerével, és követelte a Pahlavi-dinasztia trónfosztását, valamint egy iszlám köztársaság kikiáltását. A negyven naponként menetrendszerűen ismétlődő tüntetések kapcsán a sah elleni mozgalom tüntető tömegei radikalizálódtak, amelyre a rendszer a szelektív rendőri és katonai elnyomás módszerével válaszolt. A letartóztatások és sortüzek eredménye végül is a tüntetések és az azon részt vevők számának növekedése volt.

A társadalmi elégedetlenség és mozgolódás kiterjedése az egész országra a sah rezsimjét taktikai visszavonulásra kényszerítette. Reza Pahlavi intézkedései és engedményei azonban nem csöndesítették le a mozgolódó tömegeket. Mindez a császári hatalom erőteljes megingását jelezte. A sah ilyen körülmények között kénytelen volt a határozottabb katonai fellépés és elnyomás felé fordulni. A hadsereg átvette a hatalmat a miniszterelnöktől, és a tömegtüntetésekre minden esetben kegyetlen választ adott. A katonai nyomás bizonyos ingadozást váltott ki az ellenzék soraiban, de a sah a forradalmi eseményeknek és a tömegtüntetéseknek így sem tudott véget vetni. 1978 novemberében katonai kormány alakult Gholám Reza Azhari tábornok vezetésével, amely a monarchia utolsó bástyáját jelentette a tömegmozgalommal szemben. Azonban új kormánynak sem sikerült a tüntetéseknek véget vetni, és helyreállítani a rendet az országban. A helyzet reménytelenségét látva a sah – az Egyesült Államok hathatós közbenjárásával – az ellenzék egy tagjának, Sápur Bakhtiárnak adott kormányalakítási megbízást. Bakhtiár kísérletet tett az alkotmányos monarchia keretei között maradó kompromisszumos megoldás létrehozására, de ez a kísérlete eleve kudarcra volt ítélve. Az új miniszterelnök ugyanis amerikai közreműködéssel került hatalomra, s nem volt olyan szoros kapcsolata a vallási vezetéssel, amely biztosíthatta volna politikájának sikerességét.

1979. január 16-án a sah elhagyta az országot. Tábornokai ugyan kézcsókkal búcsúztak tőle, de Teheránban és az ország más területein is hatalmas örömtüntetésekre került sor. Az ítélet már a császári repülőgép távozásakor kimondatott: a „pávatrón”, a sah rendszere megbukott. Reza Pahlavi távozásával lénygében eldőlt a harc: a Pahlavi-dinasztia abszolút uralma megdőlt, ezzel együtt pedig a sah nyugati mintájú modernizációs programja is megbukott. Khomeini és az általa vezetett vallási ellenzék vált az események iramát diktáló fő erővé. De ott volt még a bukásra ítélt Bakhtiár kormányfő és a hadsereg, mint a legnagyobb kérdőjel a hatalom szempontjából.

A sah távozását követően az események gyors iramban követték egymást. 1979. január 19-én tömegtüntetések kezdődtek, követelve a sah rendszerének felszámolását és a Bakhtiár-kormány távozását. 1979. február 1-jén Khomeini ajatollah hazatért száműzetéséből és ideiglenes kormányt nevezett ki Mehdi Bazargán vezetésével. Így egy rövid időre kettős hatalom alakult ki Iránban. Khomeini vezetésével azonban sikerült megnyerni a forradalom ügyének az addig határozatlan álláspontot valló hadsereget is, ezzel pedig elhárult az akadály a hatalom tényleges átvétele elől. A vallási ellenzék Bakhtiár miniszterelnököt távozásra kényszerítve fokozatosan vette át a hatalmat. 1979. február 13-án hivatalosan is megalakul a Bazargán-kormány, egyértelművé téve a forradalom győzelmét. Az Iráni Iszlám Köztársaság kikiáltásával 1979. április 1-jén pedig végleg lezárult az 1978-1979-es iráni iszlám forradalom.  

Az iráni forradalom eredményei: „iszlám kormányzás” és „el nem kötelezettség”

Az iszlám forradalom amellett, hogy közvetlen hatásokkal járt a közel- és közép-keleti folyamatokra (mindenekelőtt az iszlám „reneszánszára”), valamint a világpolitikára is, éppen „iszlám” jellege következtében bizonyult egyedülállónak. A forradalomban a vallási vezetés játszott ugyanis irányító szerepet, az iszlám, mint mozgósító, nagy tömegeket aktivizáló ideológia segítségével a sah és az általa képviselt „nyugatosítás” ellen egységfrontba tömörítve a lakosság túlnyomó részét. A vallási vezetésnek a forradalom útján sikerült megragadnia a politikai hatalmat, s ennek birtokában hozzájutott ahhoz a lehetőséghez, hogy a gyakorlatban is igazolja államvezetési elméletének helytállóságát. Khomeini ajatollah vezetésével Irán komoly lépéseket tett az „iszlám állam” teóriájának gyakorlati megvalósítására. Az Iráni Iszlám Köztársaság volt a helyszíne az egyetlen jelenkori kísérletnek a politikai iszlám elveinek a gyakorlatba való átültetésére. Ebből ered intellektuális és politikai jelentősége.

Khomeini ajatollah „Az iszlám állam (kormányzás)” című munkájában fektette le az „iszlám kormányzás” alapelveit, a vallás és politika szerves egységéről, a teljes egészében iszlám elvekre épülő állam létrehozásának a szükségességéről. Az ajatollah elmélete 1979 után gyakorlati alkalmazást nyert az Iszlám Köztársaságban. Bár a velájat-e-faqíh („iszlám jogtudós uralma”) gondolat nem teljesen új a síita politikai elméletben, Khomeini teóriája a faqíh (vallásjogi tudós) felügyelő-irányító szerepéről végső soron egy régi, szunnyadó téma és megoldás váratlan feléledését jelenti. Khomeini doktrínája az állam iszlám formájának létezésén alapul, egy olyan nézeten, amelyet már más fundamentalisták (Rasíd Ridá és Szajjid Abú Alá al-Maudúdi) is javasoltak. Abban a nézetben nincsen semmi sajátosan síita vagy khomeinista, hogy egy iszlám állam szükséges és lehetséges. A Khomeini-féle „iszlám állam” lényege nem annyira alkotmányában vagy szabályainak abban az elkötelezettségében van, hogy azok feleljenek meg a saríának, az iszlám törvénykezésnek, hanem a legfelsőbb vezető voltának speciális minőségében. Ezt fejezi ki a velájat-e-faqíh elv is, amelyet Khomeini a forradalmat megelőző években fogalmazott meg, és amely az 1979-es iszlám alkotmányban alkalmazást nyert. Az 1979-es alkotmány 5. cikkelye szerint a tizenkettedik imám távollétében a vezetésnek egy olyan igazságos, erényes vallásjogi tudós kezében kell lennie, akit a nép többsége elismer és elfogad vezetőjeként. Ilyen egyetlen személy hiányában néhány jogtudósból (gyakorlatilag a legkiválóbb vallási vezetőkből) álló testület tölti be ezt a funkciót. Ez a velájat-e-faqíh lényege.

Khomeini elmélete radikális eltávolodást jelent a kormányzásról alkotott klasszikus síita nézettől, amely a vallás és politika szétválasztása mellett foglalt állást. Az ajatollah nem egyszerűen visszatér egy régi felfogásrendszerhez, hanem a régi rendszer újraértelmezett, ideologizált koncepcióját hozta létre. Khomeini a modern és a hagyományos sajátos kombinálásával jutott el a velájat-e-faqíh elméletéhez. A hangsúly eltolódása saríáról a vallásjogi jogtudósra azt eredményezte a gyakorlatban, hogy elsőbbséget adott a politikának, vegyítve a vallásos és szekuláris fogalmakat és gyakorlatot. Másrészt a szekuláris intézményeket, mint a köztársaság, az alkotmány, a kormány és a parlament átértékelte olyanokká, amelyeket iszlámnak kell tekinteni. Az Iszlám Köztársaság ezáltal alapjában olyan egyházi kormányzattá vált, ahol a politikai tényező nyert elsőbbséget a vallással szemben.

Az iszlám forradalom győzelme nagy mértékben érintette az iráni külpolitikát. A „se nem Kelet, se nem Nyugat” politikát alkalmazva Irán története és kultúrája új irányt vett. Az Iráni Iszlám Köztársaság a világnak – egyetlen – olyan országa lett, ahol az Egyesült Államok csillagos zászlaja, a Dávid csillag, valamint a sarló és kalapács szimbólumok egyaránt ellenséget jelképeztek – jelképeznek. Az iráni külpolitika alapja a „domináns hatalmakkal” szembeni el nem kötelezettség lett. A teheráni vezetés kilépett a CENTO-ból – amelynek Irán még a sah idejében lett a tagja – és törölte a fegyvervásárlásokat a Nyugattól, így lépve a szuperhatalmaktól való egyforma távolságtartás független politikájának útjára. Az Iszlám Köztársaság független diplomáciára törekedett: az államférfiak kötelezettségeit egy etikai kódexbe foglalták, hangsúlyozva az önbizalmat, az önellátásra való törekvést, az abszolút szuverenitást, és a független kultúrát, visszautasítva az idegen-imádatot, ellenezve a szövetséget bármelyik szuperhatalommal, kívánva az igazságos világrend helyreállítását, és a forradalom exportját. Mindez ortodox színezetet adott Irán külpolitikájának. A forradalom utáni időszakban az iráni külpolitika fő törekvését az iszlám ideológia terjesztése és a forradalom exportja képezte. Az teheráni vezetés szemléletét az idealizmus, az ideologizálás, az igazság iránti vágyakozás, az igazságtalan világrend megkérdőjelezése jellemezte. Egy olyan felfogást képviselt, amely támogatta a közösség-központúságot, a felelősség vállalását a muzulmánok felé, az elnyomottak és a szabadságmozgalmak támogatását az egész világon, buzdítva az iszlám ébredést, az iszlám értékek hangsúlyozását az iszlám világban, az igazságos nemzetközi rend helyreállítását és a harcot a globális elnyomás ellen.

Az új iráni külpolitikában, Irán külkapcsolataiban az ideológia és a forradalmi érzület döntő szerepet játszott. Khomeini ajatollah vezetésével az Iszlám Köztársaság elhatárolódott a két szuperhatalomtól (az Egyesült Államoktól és a Szovjetuniótól), és elszigetelődött a világ más országaitól is. A „ma Irán holnap Palesztina” jelszó alatt sor került az Izraellel való kapcsolatok felszámolására, valamint Irán frontországgá való nyilvánítására a cionista rezsimmel szemben. A forradalommal megszületett új külpolitika jegyében Irán támogatta az – értékelése szerint – elnyomott népek igazságos harcát elnyomóik ellen, valamint pártfogolt minden Nyugat-ellenes erőt. A forradalom győzelme utáni vezetés azonban ugyanilyen szigorral lépett fel a kommunista erőkkel szemben is, és kegyetlenül számolta fel a baloldal egykor meghatározó pártját, a Tudehet. A külföldi szakértők úgy vélekedtek, hogy az iráni forradalom jövője nagymértékben függ majd a világos állásfoglalások megszületésétől és a külpolitikai prioritások egyértelmű meghatározásától: „nem lehet tartósan olyan politikát folytatni, amely élesen elítéli az amerikai imperializmust, és ugyanakkor támadja a Szovjetuniót, elutasítva a szilárd alapokon álló iráni-szovjet kapcsolatrendszer óriási pozitívumokkal járó kiépítését.” Tévedtek, ugyanis a Khomeini vezette Irán nem csak deklarálta a „se nem Kelet, se nem Nyugat” elvet, hanem a gyakorlatba is átültette. Teherán következetesen felszámolta minden kapcsolatát az Egyesült Államokkal, és hasonlóképpen járt el a Szovjetunióval szemben is.

Az 1979-es iszlám forradalom győzelmét követően megszületett Iráni Iszlám Köztársaság az „iszlám kormányzás” elvét sikeresen vitte át a politikai gyakorlatba. Ezt tükrözte az 1980-as évek második felére megszilárdult új politikai-államigazgatási hatalmi rendszer, amelyben Khomeini ajatollahnak az „iszlám államról” alkotott elképzelései korlátozások nélkül érvényesültek. A forradalom másik fontos eredménye az „új” iráni külpolitika, az „el nem kötelezettség” politikájának megszületése volt, amely a „se nem Kelet, se nem Nyugat” doktrína gyakorlati alkalmazásában valósult meg sikeresen. 

Az iráni iszlám forradalom hatása

Az iráni iszlám forradalom jelentős hatást gyakorolt a nemzetközi politikára, azonban „iszlám” jellegéből adódóan elsősorban a muzulmán országokra fejtett ki nagyobb hatást. Az iráni befolyás mértékéről azonban eltérő vélemények születtek. Bár Irán iszlám forradalmárai kétségtelenül gyakoroltak hatást Libanon, Irak, Bahrein és Kuvait síita közösségeire, az uralkodó vélemény, különösen Nyugaton, valamint a konzervatív arab és muzulmán kormányzatok körében hajlamos volt eltúlozni Irán ideológiai és politikai befolyását az iszlám világban általában.

Az iráni forradalom sikerét az arab világban fogadták a legkedvezőbben, mivel az sok ember számára a népszerűtlen sah vereségét és a nyugati hegemónia feletti győzelmet jelentette. A forradalom váltotta ki azt, hogy az arab világ értelmiségiei kezdték megismerni Khomeini gondolatait a politikai iszlámról. A forradalom sikere az iszlamisták számára azt jelentette, hogy egy iszlám forradalom valós lehetőség, nem csak erőltetett álom. Bár a forradalom általános népszerűsége elhalványult a terror újbóli iráni uralmáról szóló beszámolók és az iraki-iráni háború kitörése, majd elhúzódása miatt, az iráni vallásos-politikai terminológiából egy s más bekerült az arab világ iszlámistáinak írásaiba és szóhasználatába. Khomeini elmélete általában megerősítette a politikai iszlám ügyét. De az elmélet síita szempontjai, valamint sajátosan khomeinista vonatkozásai akadályozták, hogy az nagyobb befolyást gyakoroljon a szunnita társadalmakban a politikai iszlámról folyó vitára. A síita és a szunnita hagyományokban a vezetés és az uralom tárgya tekintetében jelentős eltérések vannak, amelyek miatt kevésbé valószínű, hogy Khomeini elmélete befolyásolhatta volna a szunnita társadalmak gondolkodóinak eszméit.

Haszan Hanafi egyiptomi iszlám filozófus Khomeini hozzájárulását szívesen látott kiegészítésnek tekinti a politikai iszlám irodalmához. „Az iráni nagy iszlám forradalom nem a síita szekta, hanem az iszlám forradalma ... Khomeini, mint Afgháni egy iszlám forradalmat vezet, amely átlépi a szektás különbségek határait, visszanyúlva a korai iszlám kezdeti forradalmi [szelleméhez], amely elválaszthatatlan a Korán és a hadísz forrásaitól ...” Hanafi szerint Khomeini érdemei és elvei egy módszert jelenthetnek az imperializmussal és a cionizmussal való szembeszállásra, és ellenállásra a muszlimok által elszenvedett kizsákmányolással és elnyomással szemben. Egy másik egyiptomi iszlám szerző, Muhammad Imára az iráni forradalommal kapcsolatos politikai gondolkodást ugyancsak úttörésnek tekinti. Fahmi Huwaidi, megbecsült iszlám író, elismeri azt a tényt, hogy az imámkövető síitáknak tizenkét évszázadon át saját állam nélkül kellett élniük, mivel tényleges uralkodóik a tanok szempontjából az imám legitim hatalmának bitorlói voltak. Ebben a helyzetben a síita vallási szervezet sokkal jelentősebb társadalmi szerephez jutott, de jogászai körében a helyzet az iszlám kormányzással kapcsolatos gyakorlati szempontokat háttérbe is szorította. Khomeini fő eredménye – Huwaidi szerint – az, hogy a faqíh vezető, felügyelő szerepének koncepcióját az iszlám kormányzás formájában előtérbe állította, mint amit késedelem nélkül alkalmazni kell. Különösen fontos az, hogy Khomeini felszólította a síitákat, hogy zárják le hagyományos várakozásukat a rejtőzködő imám megjelenésére, és forduljanak közvetlenül és azonnal az iszlám kormányzás felé. Huwaidi rámutat arra is, hogy a forradalmi Irán mellőzi azokat a hagyományos síita témákat, amelyek a szunnitákkal a konfliktusokat okozzák. Ezért ez általános iszlám, és nem csupán síita jelentőséget és megjelenést kölcsönöz az iráni forradalomnak. Valójában azonban a szunniták nincsenek kellőképpen képviselve a forradalmi Irán politikai testületeiben, ami bizonyos mértékig aláhúzza a forradalom „szektás” színezetét.

Khomeini fő elméleti eredménye az volt, hogy megújító, bár nem teljesen új formulát felmutatva igazolta a síiták számára azt, hogy vessenek véget a kormányzattal szembeni, a tanokra alapozott bojkottjuknak. Ahelyett, hogy vég nélkül várakoznak a rejtőzködő imám újbóli megjelenésére, ez a formula igazolja az iszlám kormányzás haladéktalan létrehozását itt és most, és azt kívánja, hogy ezt a kormányzatot főleg az egyházjogászok felügyeljék. Khomeini elmélete mint olyan, különösen mivel Iránban alkalmazásra is került, támogatást nyújt a politikai iszlám tézisének. Azonban koncepciója az egyházi jog- és törvénytudós vezető, felügyelő szerepéről – ami az elmélet lényeges fő eleme – továbbra is igen vitatott, bizonyos mértékig Iránban magában is, de különösen a szunnita muzulmánok között világszerte.