MILYEN KAPCSOLAT LEGYEN VALLÁS ÉS POLITIKA KÖZÖTT?
Az
iraki rendszer stabilizációját és az iráni választási forrongásokat
figyelve érdemes elgondolkodni csöppet, s összevetni azt a két
válaszkísérletet, amelyet a formálódó iraki demokrácia és a harminc éve
működő iszlám köztársaság ad a síiták történelmi kérdésére, nevezetesen,
hogy milyen szerepet is játsszon a vallás a politikában!?
Az iraki és iráni modell rendkívül hasonló, amennyiben mindkettőben az egyház és az állam egyfajta kapcsolata határozza meg a politikát. A klérus legfelsőbb tagjai komoly befolyással bírnak a politikára, s a mindennapokra, melyhez hasonlót aligha találhatunk a Közel-Keleten. Ali Szisztáni nagy ajatollah a 2003-as rendszerváltást követően talán a legbefolyásosabb szereplővé lépett elő, akinek szavára minden iraki síita tekintettel van. Iránban pedig a legfőbb vezető, Ali Khamenei nagy ajatollah az, aki szinte megkérdőjelezhetetlen mindenhatóként irányítja az iszlám köztársaságot.
A két berendezkedés azonban gyökeresen eltér egymástól. Mindez pedig leginkább abból a törés-vonalból ered, amely már évszázadok óta megosztja a síita iszlámot. Nevesül, hogy a vallás mekkora szerepet kapjon a politikában? Ruhollah Khomeini ajatollah, az iszlám köztársaság alapítója szakított a hagyományos kvietista nézettel, s aktivista álláspontra helyezkedett. Az „iszlám jogtudós uralmának” elméletében – amely mind a mai napig meghatározza az iráni politikai berendezkedést – amellett érvelt, hogy a közösség irányítására egy vallási vezetőt kell választani, s nem szabad vég nélkül várakozni az eltűnt tizenkettedik imám visszatérésére.
Más a helyzet a szomszédos Irakban, ahol a vezető klerikálisok, mint maga Szisztáni ajatollah is, nem törvényi felhatalmazásoknak köszönhetően bírnak befolyással, hanem a presztízsükből adódóan. Noha a döntéshozatalban valóban nem vesznek részt, de vallási rendeleteik olyanok a hívő követők számára, mint a szent írás! Az iraki demokratikus kísérletben a klasszikus elmélet látszik visszaköszönni, miként az egyház igyekszik távol maradni a politikától. A vezető ajatollahok csak a távolból hallatják a hangjukat, azokat a mollákat pedig, akik politizálásra adták a fejüket, nem tekintik a klérus tagjainak.
Ahogyan egy pap fogalmazott, a különbség az iraki és iráni modell között lényegében az, hogy milyen szerepet tölt be az egyház a „kormányzati építkezésen”: „Az iráni iszlám köztársaság rendszerében az egyház, mint egyfajta művezető tevékenykedik, aki minden egyes építési feladatért felelősséget vállal. Ezzel szemben a kvietista iraki modellben a klérus csak távolban lévő tulajdonosként, vagy ha úgy tetszik, csak csendestársként van jelen.”
De vajon melyik modell a jobb, melyik a sikeresebb? Az iráni elnökválasztást követően kibontakozott zavargásokat és tiltakozásokat figyelve Irakban sokan úgy vélik, hogy időt állóbb és hatékonyabb választ adtak a történelmi kérdésre. Mert mint mondják: „Ha meg kívánod szerezni az emberek szimpátiáját, meg kell hagynod nekik a világias ügyek intézését!” S szó mi szó, ebben van valami. Főleg ha azt nézzük, hogy míg Irán kétségkívül iszlám köztársaság, a lakosság jelentős – talán többségi – része mégis szekuláris érzelmű és gondolkodású, addig Irakban a kormányzat kétségkívül nem vallásos, az embereknek viszont nagyobb hányada gyakorolja aktívan a vallását!
Egykoron az iráni forradalmárok kívánták eszméjüket exportálni a szomszédos Irakba, sikertelenül. Ironikus módon most könnyen meglehet, hogy az iraki „demokraták” fogják befolyás alá vonni a szomszédos Perzsiát. Az iraki demokrácia sikerével megerősödő klasszikus kvietista iskola, mely a politika és vallás szétválasztását vallja, könnyen támogatókra találhat (ismét) az iráni egyházi fejekben is. Az elnökválasztási mizériának köszönhetően ugyanis jelentősen erodálódott Khamenei pozíciója, s sokan úgy érzik, hogy hosszútávon a rendszer legitimációja is veszélybe kerülhet. Ahogyan mondják: „lejáratódott a rendszer!”
A vallási központok közötti versenyben megeshet, hogy korábbiakkal ellentétben, ezúttal Kum fog Nedzsefre figyelni, s nem fordítva!
Az
iraki rendszer stabilizációját és az iráni választási forrongásokat
figyelve érdemes elgondolkodni csöppet, s összevetni azt a két
válaszkísérletet, amelyet a formálódó iraki demokrácia és a harminc éve
működő iszlám köztársaság ad a síiták történelmi kérdésére, nevezetesen,
hogy milyen szerepet is játsszon a vallás a politikában!?Az iraki és iráni modell rendkívül hasonló, amennyiben mindkettőben az egyház és az állam egyfajta kapcsolata határozza meg a politikát. A klérus legfelsőbb tagjai komoly befolyással bírnak a politikára, s a mindennapokra, melyhez hasonlót aligha találhatunk a Közel-Keleten. Ali Szisztáni nagy ajatollah a 2003-as rendszerváltást követően talán a legbefolyásosabb szereplővé lépett elő, akinek szavára minden iraki síita tekintettel van. Iránban pedig a legfőbb vezető, Ali Khamenei nagy ajatollah az, aki szinte megkérdőjelezhetetlen mindenhatóként irányítja az iszlám köztársaságot.
A két berendezkedés azonban gyökeresen eltér egymástól. Mindez pedig leginkább abból a törés-vonalból ered, amely már évszázadok óta megosztja a síita iszlámot. Nevesül, hogy a vallás mekkora szerepet kapjon a politikában? Ruhollah Khomeini ajatollah, az iszlám köztársaság alapítója szakított a hagyományos kvietista nézettel, s aktivista álláspontra helyezkedett. Az „iszlám jogtudós uralmának” elméletében – amely mind a mai napig meghatározza az iráni politikai berendezkedést – amellett érvelt, hogy a közösség irányítására egy vallási vezetőt kell választani, s nem szabad vég nélkül várakozni az eltűnt tizenkettedik imám visszatérésére.
Más a helyzet a szomszédos Irakban, ahol a vezető klerikálisok, mint maga Szisztáni ajatollah is, nem törvényi felhatalmazásoknak köszönhetően bírnak befolyással, hanem a presztízsükből adódóan. Noha a döntéshozatalban valóban nem vesznek részt, de vallási rendeleteik olyanok a hívő követők számára, mint a szent írás! Az iraki demokratikus kísérletben a klasszikus elmélet látszik visszaköszönni, miként az egyház igyekszik távol maradni a politikától. A vezető ajatollahok csak a távolból hallatják a hangjukat, azokat a mollákat pedig, akik politizálásra adták a fejüket, nem tekintik a klérus tagjainak.
Ahogyan egy pap fogalmazott, a különbség az iraki és iráni modell között lényegében az, hogy milyen szerepet tölt be az egyház a „kormányzati építkezésen”: „Az iráni iszlám köztársaság rendszerében az egyház, mint egyfajta művezető tevékenykedik, aki minden egyes építési feladatért felelősséget vállal. Ezzel szemben a kvietista iraki modellben a klérus csak távolban lévő tulajdonosként, vagy ha úgy tetszik, csak csendestársként van jelen.”
De vajon melyik modell a jobb, melyik a sikeresebb? Az iráni elnökválasztást követően kibontakozott zavargásokat és tiltakozásokat figyelve Irakban sokan úgy vélik, hogy időt állóbb és hatékonyabb választ adtak a történelmi kérdésre. Mert mint mondják: „Ha meg kívánod szerezni az emberek szimpátiáját, meg kell hagynod nekik a világias ügyek intézését!” S szó mi szó, ebben van valami. Főleg ha azt nézzük, hogy míg Irán kétségkívül iszlám köztársaság, a lakosság jelentős – talán többségi – része mégis szekuláris érzelmű és gondolkodású, addig Irakban a kormányzat kétségkívül nem vallásos, az embereknek viszont nagyobb hányada gyakorolja aktívan a vallását!
Egykoron az iráni forradalmárok kívánták eszméjüket exportálni a szomszédos Irakba, sikertelenül. Ironikus módon most könnyen meglehet, hogy az iraki „demokraták” fogják befolyás alá vonni a szomszédos Perzsiát. Az iraki demokrácia sikerével megerősödő klasszikus kvietista iskola, mely a politika és vallás szétválasztását vallja, könnyen támogatókra találhat (ismét) az iráni egyházi fejekben is. Az elnökválasztási mizériának köszönhetően ugyanis jelentősen erodálódott Khamenei pozíciója, s sokan úgy érzik, hogy hosszútávon a rendszer legitimációja is veszélybe kerülhet. Ahogyan mondják: „lejáratódott a rendszer!”
A vallási központok közötti versenyben megeshet, hogy korábbiakkal ellentétben, ezúttal Kum fog Nedzsefre figyelni, s nem fordítva!
VITA A VALLÁSI SZEMINÁRIUMOKBAN
Az
elnökválasztást követően kibontakozó megmozdulások ugyan csillapodni
látszanak, de a vihar korántsem ült még el. Az utcákról a vallási
szemináriumokra terelődtek a szempárok, ahol komoly vita látszik
kibontakozni.Egyfelől formálódik egy reformpárti szövetség, többek között Montazeri és Szanei nagy ajatollahok vezetésével, amely a júniusi eseményeket tisztességtelennek tekinti, s a választás legitimációját erősen megkérdőjelezi. Másfelől a keményvonalas konzervatív tábor tűnik elkülönülni, amely ugyan töredezett, de továbbra is kiáll Khamenei és Ahmadinezsád mellett. (Megemlíthető az a szóbeszéd is, hogy Mahmud mellett ez eddig csak két nagy ajatollah tette le a voksát!)
Az iráni klérusnak azonban van egy harmadik, csöppet sem gyenge ereje a politikai centrumban, azok a mollák és ajatollahok akik még nem vallottak színt nyíltan. S noha mozgolódásukra nincs sok esély (komoly nyomás alatt állnak), többségük azonban növekvő aggodalmakkal figyeli az eseményeket. Ahmadinezsád populista politikáját és a választások utáni erőszakot tekintve sokuk úgy véli, hogy az iszlám köztársaság rendszere súlyosan diszkreditálódott, lejáratódott.
S valóban, valami megváltozott Iránban! Egyfelől meggyengült a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah pozíciója, miként nyíltan állást foglalt Ahmadinezsád győzelme mellett, s szabad utat adott a tiltakozások véres felszámolásának. Másfelől a frakcióharcok elmélyülése a forradalmi eliten belül, amely sok tekintetben a forradalom utáni politikai-hatalmi csatározásokat tükrözi. A legitimitásvesztés pedig a frakcióharcok elhúzódásával könnyen a rendszer válságához vezethet.
Izgalmas lesz tehát, hogy miként vallanak majd színt az egyházi vezetők: Vajon a rövidtávú túlélést választják, s csöndben maradva felsorakoznak a Khamenei ajatollah mellett, vagy pedig a rendszer legitimitásának hosszú távú megőrzésére voksolnak, s szembemennek a legfőbb vezetővel? Nem tudni. Egy biztos, az iszlám köztársaság már nem lesz olyan mint régen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése