Az elnökválasztás után

IRÁNI HELYZET ÉS KÖRKÉP

Majd másfél hónappal a vitatott elnökválasztást követően csillapodni látszik a forradalmi lelkesültség a teheráni utcákon, mindazonáltal a tiltakozó megmozdulásokkal kibontakozó politikai vihar továbbra sem ült el Iránban. Sőt a társadalmi megosztottság mellett a forradalmi eliten belül is kiéleződtek a frakcióharcok, ami a társadalmi mobilitás állandósulásával komoly válságba sodorhatja az iszlám köztársaság 30 éve fennálló rendszerét.

ELNÖKVÁLASZTÁSI OLVASATOK

A tízedik iráni elnökválasztás minden kétséget kizáróan rendkívül izgalmasra sikeredett, mind a végeredményt, mind pedig a következményeket tekintve. Mahmud Ahmadinezsád utcahosszal nyerte meg a választást, közel kétszerannyi szavazatot kapott, mint ellenlábasa, Mir Hosszein Muszavi. Ezt aztán sok iráni nem tudta elfogadni, s csalást kiáltott. Az utcák napokra, hetekre lángba borultak, és súlyos összecsapások voltak országszerte. A tiltakozó megmozdulásoknak végül az elképesztő méretű biztonsági fellépés és szigor vetett véget. De vajon mi is történt Iránban az elmúlt bő egy hónapban? Nos, erre több válasz is létezhet.

Az elnökválasztás egyik olvasata, hogy Ahmadinezsád, így vagy úgy (csalással vagy anélkül), de megnyerte a voksolást. Osztályalapú szavazást feltételezve nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen az elnök populista politikájával rendkívül sok szavazatot szerezhetett a szegényebb rétegek körében. Ne feledjük, hogy az ország lakosságának még mindig közel harmada él a szegénységi küszöb alatt! Az olcsó hiteleket meghálálva például sok azeri, földijével (Muszavival) szemben a „Doktorra” adta a voksát. Ahmadinezsád népszerűsége azonban nemcsak az „osztogatásnak” köszönhető, hanem az általa kínált alternatíváknak is. Vallásosságával például azon irániakat tudja maga mellé állítani, akik még mindig a tradíciókhoz ragaszkodva élik a mindennapjaikat, az elit korrupciós ügyeit firtatva a rendszer régi vezetésével elégedetlen kritikusokat is meg tudja nyerni magának, végezetül a nemzet-biztonság ügyében tanúsított határozottsága pedig igencsak vonzóvá tette a nacionalista perzsák körében is. Ahmadinezsád kétségkívül nem a legjobb gazdasági szakember, de a lakosság egyik felének (a tömegrendezvényeket és beszélgetéseket tekintve igen sokaknak) kétségkívül tetszetős választ és jövőképet kínál.

Az elnökválasztás másik olvasata, hogy komoly csalás történt, amelyet az elégedetlen ellenzékiek nem fogadtak el, és az utcára vonulva hallatták a hangjukat. A szájról szájra járó hírek szerint „Muszavi 21 millió szavazatával szemben a Doktor csak hatot gyűjtött!” A fejleményeket látva sokan egyenesen „zöld forradalomról” (Muszavi kampány színe volt!) vagy „perzsa tavaszról” beszéltek, míg mások egyszerű lázadásról. Az események mindenképpen különböznek a korábbi tiltakozó mozgalmaktól, így például a tíz évvel ezelőtti diáktüntetésekkel szemben nem csupán egy érdekcsoportra és az egyetem szomszédságára korlátozódtak az események, hanem a főbb nagyvárosokban is mozgolódás volt, amelyben szinte valamennyi társadalmi osztály és korcsoport részt vett. A forradalmi analógiák kétségkívül megállják a helyüket, miként 30 esztendővel ezelőtt, most is széles társadalmi aktivizmus bontakozott ki, a Khomeini féle „magnókazetták” az Internet korában is megvannak, Muszaviból valóságos nemzeti hős lett, a tetőket pedig akárcsak akkor, most is tüntetők lepték el, s kiáltozzák éjjelente: „Allah u Akbar!” Mégis túlzás lenne forradalmi hangulatról beszámolni, mert a társadalom inkább megosztott mintsem egységes, a vezetés pedig korántsem gyengült meg, csak vitatkozik.

S akkor itt el is érkeztünk oda, hogy valójában miről is szólt az elnökválasztás. Ahogyan egy fiatal műszaki egyetemista, Farhad fogalmazott, nem másról, mint egyszerűen arról, hogy „az ajatollahok elnököt választottak!” Hellyel-közzel igaza is van a fiúnak, mert az elnökválasztás lényegében csupán egy (igen csak hangos) állomása volt a forradalmi eliten belül zajló politikai adok-kapoknak. S ha már a forradalmi analógiáknál vagyunk, akkor érdemes megjegyezni, hogy a jelenlegi események inkább a forradalom győzelme után kibontakozó frakcióharcok időszakát tükrözik, mintsem a forradalomhoz vezető napokat. A letartóztatások és kemény fellépések, a cenzúra, valamint az alkotmányos jogok megkurtításának korszakát. Ekkoriban zajlott a vita, hogy tulajdonképpen milyen tartalmat kapjon az újonnan létrejövő iszlám köztársaság? Egyik oldalon álltak a keményvonalas vallásiak és a bazári kereskedők, másikon pedig a szekulárisabb polgári liberálisok és baloldaliak. A harcból akkor a „tradicionalisták” csoportja került ki győztesen, de a polgári értékeket képviselők továbbra is jelen vannak, újabban pedig meg is erősödtek. Egyesek éppen ezért úgy látják, hogy a jelenlegi vita nem másról szól, mint a „reformpártiak” harminc éve megkezdett küzdelmének folytatásáról.

HATALMI (H)ARCOK

A frakcióharcok mindig is jellemezték az Iráni Iszlám Köztársaság berendezkedését, az elit ugyanis korántsem olyan egységes mint azt elsőre gondolnánk. A vezetést – akárcsak magát a társadalmat – a mély nemzeti tagolódás jellemzi a perzsa nacionalizmus és az iszlám, a modernizálás és a kulturális erkölcsi szigor, a gazdasági hatékonyság és a szociális igazságosság tekintetében. A politikai frakciók között jelentős nézetkülönbségek vannak abban a kérdésben, hogy hogyan kell az iszlámot értelmezni. Ezen felül a vezető elit tagjai között számos lappangó – olykor nyilvános – személyi versengés is fennáll. Nincs ez most sem másként!

Az érdeklődés középpontjában kétségkívül az elnökjelöltek, a reformpárti Muszavi és a populista Ahmadinezsád állnak, de vajon tényleg ők lennének az iráni dráma valódi főszereplői? Közelről sem, az események, mint ahogyan az Iránban bevett szokás, a háttérben zajlanak és dőlnek el. Jelen esetben sem az aspiránsok az érdekesek, hanem azok, akik mögöttük állnak, vagy ha úgy tetszik azok, akik mozgatják és pénzelik a feleket. Ez egyfelől a legfőbb vezető, az iszlám köztársaság legfőbb ura, Ali Khamenei nagy ajatollah, másfelől pedig Háshemi Rafszandzsáni ex-elnök, számos fontos testület vezetője, s az ország leggazdagabb embere. A meccs kettőjük között zajlik, amelyben a korábbi évek választásai (Szakértők Gyűlése és Medzslisz) után a mostani elnöki referendum is fontos szerepet kapott. Merthogy az elnöki tisztség nem kirakat intézmény, hanem az valódi jelentőséggel bír, így például alkotmányos felhatalmazásainak, politikai szerepének, még inkább a közvetlen választás intézményének köszönhetően komoly befolyással és legitimációval rendelkezik az iráni hatalmi felépítményben. De vajon miről szól a két „nagy” vitája? Röviden megválaszolva, nem másról, mint a hatalmi rivalizálásról és a konzervatív táboron belül jelentkező csatározásokról.

Az államalapító Khomeini ajatollah halálát követően Khamenei és Rafszandzsáni egyfajta munka-megosztásban még közösen vezényelték le az átmenetet, ám kettejük között már akkor számos súrlódásra került sor. S bár mindketten konzervatív táborhoz tartoznak, közöttük szöges ellentétek vannak. Amíg Khamenei a keményvonalasokhoz húz, addig Rafszandzsáni a pragmatistákhoz. Az ország és a forradalom jövőjéről is eltérő véleménnyel vannak: előbbi az alapokhoz térne vissza, utóbbi pedig a reformokat sürgeti. Körülöttük két tábor kezd körvonalazódni, amelyek egyre élesebb vitákat vívnak egymással, mint azt a júniusi utcai események is bizonyították. Az egyik kérdés, ami többek között a megosztottsághoz vezetett, hogy vajon milyen következményei lehetnek egy esetleges amerikai kapcsolatfelvételnek. A pragmatisták az előnyöket szajkózzák (fizetőképes piac, technológiai transzfer, stb.), a keményvonalasok azonban attól tartanak, hogy az esetleges kiegyezés kapcsán nem csupán a reformerek erősödhetnek meg, akiket eztán már nem lehet árulónak bélyegezni, hanem adott esetben egyfajta „bársonyos forradalomra” is sor kerülhet. Talán még ennél is komolyabb fejfájást okoz a radikális konzervatívoknak, hogy az amerikai-iráni relációban bekövetkező enyhülés, a szankció-politika feloldásával járna, amely alapjaiban kérdőjelezheti meg keményvonalasok hatalmát, akik az ország gazdaságának jelentős részét tartják jelenleg ellenőrzésük alatt!

A külpolitikai és gazdasági kérdéseknél is fontosabb azonban az a belső küzdelem, amely a forradalmi elit régi és új generációja között látszik kibontakozni. Maga Ahmadinezsád személye, még inkább kormányzati garnitúrája egyfajta neokonzervatív hatalomátvételt hozott 2005-ben, amely több ponton is szembement a tradicionális konzervatív elittel. Így például amikor korrupció gyanújával vádolt meg több prominens személyiséget, vagy mikor sógorát szerette volna elsőszámú alelnökének kinevezni, vagy éppenséggel amikor túlontúl aktivista álláspontot fogalmazott meg a vallási kérdésekben. Szó mi szó sokaknak a tyúkszemére lépett. Erre válaszul a Rafszandzsáni vezette mérsékelt konzervatívok ellentámadásba lendültek, a választást megelőzően pedig úgy tűnt, hogy emberük, Muszavi sikert arathat. A legfőbb vezető azonban nem így gondolta, s Ahmadinezsádra szavazott. Vajon miért tette mindezt? Nos, egyfelől mert a Rafszandzsánival folytatott meccsben minden lojális „katonájára” szüksége van, s mert kellően erősnek gondolja, hogy vele csatába szálljon a veszélyes regionális vizeken! Ne feledjük, hogy Izraelben keményvonalas vezetés van, az amerikaiak nem tettek érdemi lépéseket, a szomszédos államok nagy része pedig igencsak instabil (lásd irak, pakisztán, afganisztán)! A lényeg pedig, csakhogy nehogy elsikkadjon, hogy a hírek szerint Rafszandzsáni azon ügyködik Kum szemináriumaiban, hogy valamiféle „puccsot” hajtson végre a legfelső vezetésben.

VALAMI MEGVÁLTOZOTT

Az iszlám köztársasági rendszer jól vizsgázott a zavargások megfékezésében, a speciális rendfenntartó erők (például a Baszídzs milícia) rendet teremtettek az utcákon. Csakhogy a meccs még koránt sincsen lefutva, miként azt a Rafszandzsáni beszédre összegyűlt ellenzékiek is jeleztek. Nem tudni, hogy a háttérben kiéleződő frakcióharcok miként zárulnak majd, mivel mindkét tábor komoly támogatói bázissal bír. Azt azonban már most bizton állíthatjuk, hogy a csatározásoknak köszönhetően valami megváltozott az iszlám köztársaságban.

„Az üveg összetört”, fogalmazott találóan egy libanoni lap, utalva arra, hogy az elnökválasztási mizériának köszönhetően a forradalmi vezetés körüli védőburok megrepedt. Szó mi szó, a korábbi gyakorlattal ellentétben a kritikák nagy része most kerek-perec a legfőbb vezető ellen irányul, légyen szó akár fiatal tiltakozókról vagy éppenséggel egykori „bizalmasokról” (pl. Ali Laridzsáni). S ami még a hangos kritikáknál is izgalmasabb, hogy a tiltakozók és vezéreik a legfőbb vezető útmutatásával (tiltásával) mit sem törődve vonultak utcára, s mindez kétségkívül nyilvános szembefordulásnak számít! De sokan vannak azok is, akik a régi lemezt veszik elő, s Khamenei vallási képességeit veszik tűz alá (lásd Hosszein Ali Montazeri nagy ajatollah). A „turbános sah”, ahogyan sok ellenzéki nevezi Khameneit, óvatlan volt, amikor nyíltan Ahmadinezsád mellé állt, mivel így nem sok helyet hagyott magának a politikai manőverezésre. A hátország problémájával mindig is küszködő Khamenei könnyen meglehet, hogy éppen a saját sírját ásta meg a tiltakozások véres elfojtásával. (Egyes beszámolók szerint közel 200 halálos áldozattal jártak az utcai zavargások.) A legfőbb vezető által jóváhagyott fellépést sokan sérelmezik, s bár a lángok alábbhagytak, a parázs még izzik a háttérben. Arról nem is beszélve, hogy a lakosság közel kétharmadát kitevő fiataloknak az információi és élményei mennyiben befolyásolják a családi vélekedéseket és állásfoglalásokat!

A tiltakozókkal szemben alkalmazott túlzott erőszak, de még inkább a szavazás hivatalos korrekciója komoly legitimitásvesztést eredményezett. Választási visszásságok ezt megelőzően is voltak, de az eredménnyel most nagyon nincs kibékülve a társadalom egyik fele, s mondhatjuk nem is alaptalanul. (Két tartományban is 100 százalék „feletti” volt a részvétel, a választást követően a voksok számolása a megszokottól „eltérően” zajlott, és több szabálytalanságot is megállapítottak.) Hasonló esetre az iszlám köztársaság 30 éves fennállása alatt még nem igen került sor. Most sokan vélekednek úgy, hogy a szavazatukat elvették, s panaszkodnak, hogy „Irán eddig iszlám köztársaság volt, de ezután csak iszlám lesz!” A szavazás pedig mindig is fontos eleme volt a rendszernek, miként arra maga Rafszandzsáni is rávilágított pénteki szónoklatában: „Az iszlám köztársaság a részvételre épül… s az emberek szavazata nélkül nem működik!” (Beszédében egyébként az elnökválasztást övező heteket válságosnak nevezte!) S valóban az iráni politikai rendszer három évtizedes sikertörténetének egyik eleme a „népi részvétel”, amely most súlyos csorbát szenvedett, és ha végérvényesen elveszik a népszuverenitás látszata, úgy a rendszer is könnyen válságba kerülhet. Főleg, ha azt tekintjük, hogy a másik elem (az „egységes vezetés”) szintén rogyadozik, miként az eliten belül is erősödni látszanak a törésvonalak, s élesednek a frakcióharcok.

Az iráni politikai folyamatok jövőbeli alakulását illetően nem könnyű előrejelzéseket tenni, de a lehetőségeket mindazonáltal érdemes felvázolni. Az iszlám köztársaság ugyan nincsen válságban, mégis igencsak benne van a slamasztikában. Khamenei ajatollah a megállapodást a gyengeség jelének tekinti, így aligha várható, hogy visszakozzon, s új választásokat írjon ki. Ha mégis megtenné, úgy befolyása biztosan jelentősen csökkenne. Amennyiben kitart protezsáltja, Ahmadinezsád mellett, úgy egyfelől a frakcióharcok elhúzódását, másfelől pedig a társadalmi mozgolódásokat kockáztatja, amelyek nem hogy a saját hatalmát, de a rendszer stabilitását is veszélyeztetik. A széleskörű elnyomás a „zöld mozgalom” szervezettségét és kitartását látva nem tűnik könnyű feladatnak, ráadásul csak tovább növelné a társadalmi ellenszenvet. A helyzet komplikáltságát növeli, hogy az igazán nagy kérdések még nem dőltek el, a vallási szemináriumokban még komoly vita zajlik az események értelmezéséről, a klérus állásfoglalásáról és pártválasztásáról. Csöndben maradt eddig a bazár és a középosztály jelentős része is, miként a kulcsfontosságú olajiparban sem került sor komolyabb mocorgásra. Egy biztos az iszlám köztársaság jövője most talán bizonytalanabb, mint valaha…