Vajon mit érhetnek el az Irán elleni szankciók?

KÉSZÜLŐDIK A NEGYEDIK CSOMAG

Az iráni nukleáris engedetlenség folytán úgy látszik, hogy az Egyesült Államok vezetésével a nagy-hatalmak újabb szankciócsomagot kívánnak életbe léptetni az iszlám köztársasággal szemben. De vajon a gazdasági büntetőintézkedések sikert eredményezhetnek-e, s vajon a gazdasági szorításban Irán feladhatja-e atomprogramjának vitatott elemeit?

Az immáron negyedik szankciócsomag az iszlám köztársaság benzin-behozatalát és nemzetközi pénzügyi tranzakcióit kívánja korlátozni, ezzel gyakorolva nyomást, hogy a perzsa ország nukleáris politikájában változás álljon be. Többen ugyanis a jelenlegi iráni helyzetet tekintve úgy vélik, hogy a gazdasági megszorítások az eddigieknél komolyabban érinthetik a forradalmi vezetést. A nukleáris kérdésben ez eddig közös nevezőn volt a társadalom, de könnyen meglehet, hogy a gazdasági recesszióért egyre többen Ahmadinezsád kormányát teszik majd felelőssé, s akár a középosztály és az olajszektor mozgolódására is sor kerülhet.

A jelenlegi helyzet kétségkívül igencsak izgalmas, a szankciók története azonban nem különösebben sikeres, különösen Irán esetében nem az. Az iszlám köztársaság kvázi fennállása óta együtt él a gazdasági és kereskedelmi megszorításokkal. A vezetés elszántságát látva nem sokat számít majd egy újabb bűntető csomag megszavazása. Ráadásul most nem csak a szankciók elfogadásához szükséges nemzetközi koalíció nincsen meg (Moszkva és Peking alighanem vétózni fog), hanem a bűntető intézkedések betartatásához sincs meg a kellő egység és eltökéltség (az európai és ázsiai olajipari vállalatokat igen nehéz lesz megregulázni).

A szankcionálás sikeres lehet, de csak akkor, ha kicsiny és a külvilágtól erősen függő országról van szó. Irán viszont nem ilyen. Egyfelől népes lakossággal bír, amelyet fűt a perzsa nacionalizmus és büszkeség, s amely hajlamos, hogy a nehéz pillanatokban zárja sorait. Másfelől pedig Irán fontos természeti kincsekkel rendelkezik, amelyeknek köszönhetően az ország – páriaság ide vagy oda, de – vonzó kereskedelmi partnernek számít. A szankciók már csak azért sem járhatnak komolyabb sikerrel, mert azok nem a forradalmi elit gazdasági pillérét, a Forradalmi Gárda tevékenységét és érdekeltségét célozzák meg, hanem – az üzemanyag árak emelkedésével – az egyszerű irániakat sújtják. A keményvonalas vezetés ráadásul az újabb szankciócsomag elfogadását propaganda eszközként használhatja majd fel bázisának erősítésére az ellenzékkel vívott csatájában.

A terítéken lévő opciók – elfogadás, konfrontálódás, szankcionálás – közül jelen helyzetben még mindig a harmadik tűnik a leginkább járható útnak, mivel a nemzetközi közösség számára elfogad-hatatlan egy nukleáris Irán, és mert egy háborúnak beláthatatlan következményei lennének a régióban. Csakhogy a szankció politikának köszönhetően aligha fog változni az iráni álláspont és viselkedés, ahogyan sokan fogalmaznak: „az csak az időhúzást szolgálja… de legalább addig is elkerüljük a háborút…”

IRÁNI B TERV

Az iszlám köztársaságot a foganatosított szankciókkal ez eddig egyetlen egyszer sem sikerült térdre kényszeríteni, s álláspontjának felülvizsgálatára rábírni. A gazdasági és kereskedelmi korlátozásoknak köszönhetően ráadásul az ország sok tekintetben önállóvá vált az elmúlt évtizedekben. (Lásd a katonai és polgári fejlesztéseket.)

A teheráni vezetésnek a jelen helyzetben is, amikor gazdaságának Achilles sarkát – üzemanyag-import függőségét – támadják a körvonalazódó szankciók, megvan a vészforgatókönyve: egyfelől igyekszik csökkenteni a hazai fogyasztást, másfelől pedig biztosítani az alternatív üzemanyagforrást. Az első lépések már meg is történtek. Komoly olajipari (elsősorban kőolaj-finomítási) projektek indultak be, amelyeknek deklarált célja az energia függetlenség biztosítása, miközben az üzemanyag jegyrendszer bevezetésével, és a szubvenciók fokozatos csökkentésével a fogyasztást kísérlik meg visszafogni.

Noha a vezetés igencsak magabiztos, hosszútávon azonban több buktatója is lehet a modernizációs tervezetnek. Így például a nyugati szankciókkal nemcsak a tőkebefektetés csökkenhet, hanem a modern technológiákhoz való hozzáférés is, ami mindenképpen lassíthatja a grandiózus terveket. (A kínai és venezuelai „segítő kezek” könnyen kevésnek bizonyulhatnak!)

Végezetül a jelenlegi közhangulatot tekintve, a szociális ellátó intézmények megnyirbálása könnyen a populista politika társadalmi bázisának megingásához, és Ahmadinezsád népszerűségvesztéséhez vezethet. Ne feledjük, hogy akik a „Doktorra” adták a voksukat, azok elsősorban a pénztárcájuk szerint szavaztak.