A Közel-Kelet és az amerikai elnökválasztás

VAJON AZ ISZLÁM VILÁGBAN KIT LÁTNÁNAK SZÍVESEN AZ AMERIKAI ELNÖKI SZÉKBEN?

Az arab és iszlám világban az amerikai elnökválasztást illetően két vélemény látszik körvonalazódni. Egyfelől létezik egy bizakodó kisebbség, amely demokrata párti győzelem esetén valós külpolitikai paradigmaváltásban reménykedik, illetve abban, hogy Barack Obama személye csökkentheti a terror elleni háború által keltett ellentéteket a muzulmán és a nyugati világ kapcsolatrendszerében. Másfelől van a szkeptikus többség, amely úgy gondolkodik, hogy a demokrata és republikánus jelöltek között nincsen lényegi különbség, a külpolitikai döntéshozatal működését figyelembe véve pediglen nem is valószínű, hogy komolyabb elmozdulásra kerülhet sor a washingtoni Közel-Kelet politikában.

Teherántól Tuniszig szinte mindenhol szívsebben látnák a demokrata párti jelöltet az amerikai elnöki székben. Mindez nem is meglepő, hiszen a Barack Obama nyújtotta alternatíva sokkalta vonzóbb, mint a republikánus John McCain által képviselt „maradjunk a megkezdett úton” hozzáállás. Az illinoisi szenátor a katonai fellépéssel szemben a diplomáciai eszközöket részesíti előnyben, a konfliktusok kezelésében nagy hangsúlyt fektet az együttműködésre, a közel-keleti államokat pediglen egyenrangú félként igyekszik kezelni. S az optimisták szerint demokrata győzelem esetén valóban megvan annak az esélye, hogy az erőn alapuló politizálást a közeljövőben egy felelősségteljesebb és igazságosabb amerikai külpolitika váltja majd fel. A Barack Obama által megfogalmazott nézőpont úgy tűnik, hogy már most is befolyást gyakorol az amerikai külpolitikára: az elmúlt hetekben egyfelől amerikai-iráni dialógus kezdődött, másfelől pedig Washington időkeretet határozott meg az iraki kivonulást illetően.

A demokrata elnökjelölt a Bush-adminisztráció bírálata mellett már csak azért is népszerű a közel-keleti utcákon, mert színes bőrű, s bár keresztény vallású, de muzulmán felmenőkkel rendelkezik, ráadásul Mohamed próféta unokájának, Husszeinnek a nevét viseli. S bár a négy esztendővel ezelőtti választásokhoz képest most sokkalta nagyobb figyelem kíséri az amerikai elnökválasztást, Barack Obama körül még sincsen akkora lelkesedés, mint azt első szempillantásra gondolnánk. Ahogyan egy kairói taxisofőr fogalmazott ironikusan: „Condoleezza Rice és Colin Powell is színes bőrű politikusok voltak, az Egyesült Államok mégis megtámadta Irakot.” S valóban az afganisztáni és iraki beavatkozás és az elkövetett emberi jogi visszaélések olyan barátságtalan helyzetet teremtettek, amelyben az elnökválasztás egymagában aligha eredményezhet változást. Sokan pedig egyenesen úgy vélekednek, hogy az amerikai politikai rendszer bizonyos elemei, imperialista ambícióikat veszélyeztetve érezvén, így vagy úgy, de mindenképpen megakadályozzák majd Obama és a demokraták választási győzelmét.

A pesszimisták döntő többsége a problémát abban látja, hogy Barack Obama mint a többi amerikai politikus, egyszerűen csak szerepet játszik, éppen ezért a közel-keleti országoknak bőven lesz majd félnivalójuk az ő elnöksége alatt is. Így például a demokrata elnökjelölt eltökéltsége a közel-keleti demokratizálódást illetően mindenképpen kellemetlenségeket okozhat az autokratikus rendszerek vezetőinek. Még inkább problémás lehet, hogy vajon az elnök mekkora mozgásteret kap majd az izraeli lobbitól, illetve a többi amerikai érdekcsoporttól és politikai szereplőtől. E tekintetben Obama megnyilatkozásai – amelyek olykor igencsak ellentmondásosak – már most sem kecsegtetnek semmi jóval. Az afganisztáni háború kiszélesítésének tervét, de még inkább Jeruzsálem Izrael fővárosaként történő említését, valamint a zsidó állam közel 30 milliárdos támogatási javaslatát aligha fogadták kedvezően az iszlám világban. Az iraki kivonulási tervet illetően pedig szinte már csak hónapokban térnek el egymástól a republikánus és demokrata forgatókönyvek.

Nem véletlen tehát, hogy a Közel-Keleten a szkeptikusok kerültek többségbe, de még a jelenlegi helyzetben is akadnak azért olyanok, akik továbbra is reménykednek az amerikai rendszerváltásban, és annak a térségre gyakorolt pozitív hatásaiban. Barack Obama választási győzelme pedig kedvezően befolyásolhatja a nyugati és az iszlám világ kapcsolatát, de hogy valóban változnak-e majd a dolgok, azt egyelőre lehetetlen megmondani. Mindenesetre a változásba vetett hit most úgy tűnik, hogy inkább az amerikai, s nem a közel-keleti lakosságot jellemzi. Az arab és iszlám világban a demokrata jelöltre csak mint „kisebbik rosszra” tekintenek, hiszen tudják, hogy a republikánus John McCain győzelme újabb négy, adott esetben pedig nyolc konfliktusos évet eredményezne.

India & Pakisztán: Veszedelmes viszonyok?

EGY VÉGET NEM ÉRŐ KONFLIKTUS?

India és Pakisztán 61 esztendővel ezelőtt egy igencsak véres felekezeti felosztás eredményeként nyerte el a függetlenségét a brit birodalomtól, a vitatott hovatartozású Kasmír miatt pedig azóta már három ízben is háborúztak egymással. A felekezeti és területi szembenállást csak tovább tetézte, hogy a felek az 1990-es években atomfegyverekre tettek szert. 2004-ben ugyan egyfajta megbékélési és együttélési kísérlet kezdődött Iszlámábád és Új-Delhi között, kapcsolatukban azonban mégsem került sor érdemi áttörésre. Ehelyett fennmaradt a mély bizalmatlanság és folytatódtak az időszakos határvillongások. Az elmúlt hetek indiai érdekeltségek és célpontok ellen végrehajtott terrorista merényletei pediglen könnyen a dél-ázsiai szembenállás újbóli elmérgesedéséhez vezethetnek.

Az indiai-pakisztáni enyhülés jegyében rendeztek már számos találkozót és krikett mérkőzést, a főbb városok között repülőjáratokat és a kasmíri határon keresztül pedig busz- és vonatjáratokat indítottak, sőt Pakisztánban az indiai filmipar termékeire kirótt tiltást is feloldották már. Az ellentét azonban nem szűnt meg, mint ahogyan ezt a merényletek is bizonyították. Előbb a kabuli indiai követséget érte terrortámadás, majd később két indiai városban (Ahmedabad és Bangalore) követtek el robbantásos merényleteket, végül a kasmíri tűzszüneti vonal mentén robbant ki tűzpárbaj. Az erőszakos cselekményeket követően a szokásos vádaskodás és egymásra mutogatás következett: Új-Delhi a pakisztáni vezetést és a titkosszolgálatot tette felelőssé a merényletekért, mindeközben Iszlámábád a fegyverszünet megsértésével vádolta meg Indiát. A fokozódó szembenállás a Dél-Ázsiai Regionális Együttműködés Szövetségének éves ülését is beárnyékolta.

Kasmírban már régóta zajlik a küzdelem India és Pakisztán között, előbbi a kulturális és felekezeti sokféleségének deklarálása érdekében tart igényt a területre, míg utóbbi arra törekszik, hogy felügyelete és irányítása alá vonja a döntő többségében muzulmánok lakta területet. 1989 óta pedig a kasmíri önrendelkezés hívei is harcot folytatnak a megszálló erők, elsősorban India ellen. Afganisztán azonban újabb jellegű konfliktus. Iszlámábád számára az északi szomszéd mindig is különleges fontossággal bírt, mivel egyfajta hátországként szolgált az Indiával szembeni küzdelemben, Új-Delhi azonban csak újabban, elsősorban gazdasági és biztonsági megfontolásokból érdeklődik a közép-ázsiai állam iránt. (India konzulátusokat nyitott országszerte és majd 750 millió dollár értékben nyújtott segélyeket Afganisztánnak.) Pakisztán és India között úgy tűnik, hogy egyfajta befolyási küzdelem kezdődött a geopolitikailag felértékelődött területért.

Az ellentétek és azoknak az okai egyértelműek, a felek azonban inkább a békeállapot fenntartásában, mintsem az erőszak eszkalálódásában érdekeltek. Pakisztánban, ahol a belpolitikai helyzet igencsak törékeny, a békeállapot megőrzése sokkalta fontosabb, hiszen egy esetleges konfliktusban csak tovább erősödnének a már amúgy is befolyásos, és az állam működésére veszélyes iszlamisták, akik nemcsak a békefolyamattal állnak szemben, hanem az új polgári kormányzattal is ellenségesek. Ezáltal pedig veszélybe kerülhetnek a pakisztáni demokratizálódás eddig elért sikerei. Indiában az erőszak kiújulása ugyan erősítheti azon nacionalistákat, akik elutasítják a kapcsolatok normalizálását Pakisztánnal, a soron követő választásokat figyelembe véve pedig ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, voltaképpen Új-Delhinek még sincsen más választása, mint bölcsen cselekedni, s együttműködni a mérsékelt iszlámábádi vezetéssel, amelynek támogatásával a jövőben sikerülhet kifogni a szelet a pakisztáni radikálisok vitorlájából.

MELLÉKLET

A DÉL-ÁZSIAI KONFLIKTUS IDŐRENDI ÁTTEKINTÉSE

1947: A szubkontinens felosztása: létrejön a független Hindusztán és Pakisztán.

1947-1948: Az első indiai-pakisztáni háború: Pakisztán kísérletet tesz Kasmír megszerzésére.

1965: A második indiai-pakisztáni háború: Pakisztán titkos offenzívát indít India ellen.

1971: Pakisztánban polgárháború tör ki: az indiai-pakisztáni kapcsolatok mélyponton.

1989: Kasmíri lázadás: a Kasmír-völgyben felkelés kezdődik az indiai fennhatóság ellen.

1996-1997: Diplomáciai erőfeszítések: tárgyalások kezdődnek a konfliktus rendezése érdekében.

1998: Nukleáris rivalizálás: az indiai robbantásokra válaszul pakisztáni rakétakísérletek.

1999: A „kargili” konfliktus: fegyveres összecsapások Kasmírban India és Pakisztán között.

2001: A háború szélén: a terrorista merényleteket követően kiéleződik a szembenállás.

2003: Diplomáciai kapcsolatfelvétel: béke-megállapodás és a viszony enyhülése.

2005: Az enyhülés jegyében: buszjárat indítása, illetve krikett-játszma Pakisztán és India között.

2008: A viszony megromlása: a kabuli merényletet követően a felek szembenállása kiéleződik?

Afganisztán a bajban

A BETELJESÍTETLEN ÍGÉRETEK ÉS AZ EGYRE ERŐSÖDŐ TÁLIBOK SZORÍTÁSÁBAN

Afganisztán ma talán sokkalta veszélyesebb helynek számít, mint eddig bármikor a tálibok uralmának 2001-es megdöntése óta eltelt időszakban. Noha számos területen előrelépést tapasztalhatunk, az afgán helyzet valójában igencsak kritikus és veszélyes: a hadsereg ugyan egyre jobban teljesít, de a központi kormányzat még mindig képtelen ellenőrzése alá vonni az ország egész területét; a szakértelem hiánya és a mérhetetlen korrupció a sikeres segélyezések ellehetetlenítése mellett a rendszerbe vetett bizalmat is megkérdőjelezik; a tálibok pedig a harcra alkalmas nyári hónapokat kihasználva új stratégiával álltak elő, amelyben már az emberek személyes biztonsága lett a célpont.

A koalíciós erők jelenleg 70 ezer katonát állomásoztatnak a közép-ázsiai országban, a nemzetközi közösség pedig ez idáig majd 15 milliárd dollárt fordított az afganisztáni újjáépítésre, de úgy tűnik, hogy mindez mégsem elegendő az afgán probléma orvoslásához. Az elmúlt években utak és iskolák épültek (ma közel 6 millió gyerek jár iskolába), de az infrastruktúra még mindig igencsak szegényes, az ország nagy részén továbbra sincs ivóvíz hálózat és egészségügyi ellátás. Az elektromos energia-szolgáltatás pedig még a fővárosban is csak időlegesen biztosított. Mindezeket látva egyre többekben merül fel, hogy vajon akkor vezetőik mire költötték el a külföldi segélyeket és pénzeket?

Afganisztánban a kezdeti időszak eufórikus állapotát mára már egyértelműen a csalódottság váltotta fel. Ebben a hatalmi-politikai intézményrendszer gyengesége és a valamennyi döntési szintet behálózó korrupció mellett a különböző klánok és törzsek egymással való versengése, a valamilyen sérelmet elszenvedők magas aránya, a drogcsempészek és az opportunisták törvénytelen tevékenysége, a munkanélküli fiatalság egyre növekvő kiábrándultsága, valamint a külföldi segélyek korlátozott hozzáférhetősége játszik szerepet. A jövőre esedékes elnökválasztás pediglen könnyen újabb frakció-harcokat és személyi rivalizálásokat eredményezhet az amúgy sem egységes politikai vezetésen belül.

A társadalmi elégedetlenség mellé nagyfokú bizonytalanság is párosul, ami elsődlegesen a Talibán megerősödésének köszönhető. A mozgalom tagjai tisztában vannak azzal, hogy a szövetséges erők katonai erejével és technikai fölényével nem vehetik fel hosszú távon a harcot, ezért „üss és fuss” akcióikkal elsősorban nem is területet akarnak szerezni, vagy megvédeni, hanem a személyes biztonságot veszélyeztetve egyfajta káoszt igyekeznek teremteni, azt sugallva ezáltal, hogy a központi kormányzat képtelen az ország irányítására és polgárainak megvédésére. S valóban sokakban már most jelentkezik egyfajta „vágyódás” a tálibok által egykoron nyújtott rend és biztonság iránt.

A tálibok megerősödésére – amit a kabuli indiai követség elleni merénylet is bizonyított – válaszul az Egyesült Államok csapaterősítést helyezett kilátásba, az újabb egységek bevetése azonban, mint ahogyan azt a Szovjetunió afganisztáni megszállása során láthattunk, korántsem lehet garancia a biztos sikerre. S akárcsak a hidegháború éveiben, most is úgy tűnik, hogy Pakisztán játssza a főszerepet az afgán drámában. Az afganisztáni-pakisztáni határvidéken, amelyet Iszlámábád csak névlegesen tart ellenőrzése alatt, a tálibok nemcsak menedékre találhatnak, illetve kiképzést és támogatást kaphatnak, hanem a központi hírszerzés egyes tisztjeinek köszönhetően információkhoz is hozzájuthatnak.

Afganisztán tehát komolyan bajban van. Az ország megsegítése érdekében a nemzetközi közösségnek türelmesnek és elszántnak kell lennie, s a prioritásokat a jövőben egyfelől a segélyek felhasználásának és elosztásának minőségi javítására, másfelől pedig a tálibokkal – és az egyéb ellenzéki csoportokkal – szembeni fellépés hatékonyságának fokozására kell helyeznie. A siker érdekében az afgán és koalíciós erők egységes fellépésére van szükség, de még ennél is fontosabb, hogy Pakisztán érdemileg lépjen fel a határt illegálisan átlépő személyekkel szemben. Kérdés azonban, hogy lehetséges-e bárhogyan is (katonai akcióval vagy gazdasági szankcióval) nyomást gyakorolni az iszlámábádi vezetésre.

Terrorista merényletek és politikai küzdelmek Törökországban

KIK LEHETNEK AZ ELKÖVETŐK, ÉS MILYEN KÖVETKEZMÉNYE LEHET AZ ESETNEK?

A 2003-as terrortámadásokat követően Isztambulban vasárnap ismét véres merényleteket hajtottak végre. Egymás után két, szemetes kukába rejtett pokolgép robbant fel a város, európai részén fekvő Güngören nevű negyedében. A detonációkban 17-en vesztették életüket, közel másfélszázan pedig megsebesültek. Az akcióra néhány órával azt megelőzően került sor, hogy a török legfelsőbb bíróság tárgyalni kezdte volna a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) a betiltására vonatkozó legfőbb ügyészi indítványt.

Törökországban a vallásos kormánypárt és a szekuláris ellenzék birkózik egymással az ország politikai és társadalmi orientációjának kérdését illetően, mindeközben a hadsereg folyamatosan küzd a kurd felkelőkkel, és az állítólagos al-Kaida terrorfenyegetésekkel szemben, emellett pedig időről-időre napvilágot látnak különféle vádak és bizonyítékok a kormányzat ellen irányuló puccskísérletekről is. Mindezeknek a fényében a kettős robbantás mögött egyaránt állhatnak iszlamisták, militánsok, avagy különféle ideológiai csoportosulások.

VAJON A KURDOK ÁLLNAK A ROBBANTÁSOK MÖGÖTT?

A merényletekért ez idáig egyetlen szervezet vagy csoport sem vállalta a felelősséget, mindazonáltal a török hatóságok figyelme azonnal a Kurd Munkáspártra (PKK) helyeződött, amelyet a terrorista akció elkövetésével gyanúsítottak meg. Nem ok nélkül tették mindezt, hiszen a szervezet régóta folytat fegyveres harcot a kurd önrendelkezésért, az 1980-as évek eleje óta végrehajtott akcióinak pedig eddig már több mint harminc ezren estek áldozatul. A magukat szabadságharcosoknak tekintő kurd lázadók legutóbb tavaly májusban, Ankarában követtek el pokolgépes merényleteket.

Noha a PKK határozottan elutasította, hogy köze lenne a mostani robbantásokhoz, a szervezettel szembeni gyanút mégis számos tényező igazolni látszik. Így a felhasznált plasztik robbanószer és a működési mechanizmus, valamint a feszült légkörben elkövetett akció mind-mind a Kurd Munkáspárt harcmodorát tükrözik. Érintettségét pedig egyértelműen igazolhatja a szervezet vezetőjének (Murat Karayilan) egy héttel korábban elhangzott figyelmeztetése is, nevezetesen: „ha az észak-iraki török offenzíva tovább folytatódik, úgy merényletek sorozatát fogják végrehajtani városi célpontok ellen.”

AZ AL-KAIDA ÉS AZ ISZLAMISTA CSOPORTOK AKCIÓJA?

Első szempillantásra úgy tűnik tehát, hogy a Kurd Munkáspárt áll az isztambuli merényletek mögött, valójában azonban akadnak még kételyek a robbantásokat illetően. Habár Güngören városrész puha célpontként alkalmas lehetett a kurd függetlenségi szervezet számára, hogy megmutassa nemcsak vidéken képes veszélyhelyzetet teremteni, hanem fegyvereivel a nagyobb városokat is célba tudja venni, mindazonáltal az akció által okozott pusztítás mértéke és az egymás után elkövetett robbantások kifinomultsága inkább az al-Kaida, és az azzal szimpatizáló csoportok tevékenységére emlékeztetnek.

Törökország számára a kurd szeparatisták mellett a különféle iszlamista csoportosulások (pl. a török Hezbollah) jelentenek komoly biztonsági fenyegetést. Isztambulban öt esztendővel ezelőtt radikális iszlamisták hajtottak végre pokolgépes merényleteket egy zsinagóga, valamint a brit konzulátus és a HSBC egyik bankfiókja ellen. A robbantásokért az al-Kaida helyi sejtjét tették felelőssé a hatóságok. Ez év júliusában pedig az isztambuli amerikai konzulátust érte támadás, amelynek kapcsán szintén a nemzetközi terrorhálózatra terelődött a gyanú. Az al-Kaida érintettségét most sem lehet kizárni.

A RADIKÁLIS NACIONALISTÁK, MINT LEHETSÉGES ELKÖVETŐK?

Nem lehet kizárni a lehetséges elkövetők köréből azokat a radikálisan nacionalista, illetve szekuláris mozgalmakat sem, amelyek szemben állnak a jelenleg kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjának „iszlamizációs” törekvéseivel, és amelyek akár erőszakos eszközök alkalmazása révén is hajlandók fenntartani az államalapító Kemál Atatürk által kidolgozott világi berendezkedést. A nacionalista szerveződések közül is kiemelkedik az Ergenekon nevű csoport, amelynek 86 tagja ellen a kormányzat megdöntésének vádjával jelenleg is bírósági eljárás folyik.

A katonatisztekből, politikusokból, üzletemberekből, sőt alvilági figurákból is álló csoportosulás, már eddig is számos törvénytelen dolgot művelt, így például magas rangú tisztviselőket és közszereplőket gyilkolt meg, illetve több ízben nyilvános helyszíneken robbantásos merényleteket is végrehajtott már. Céljuk a zavargás-keltés a kritikus pillanatokban, ezáltal gyengítve a központi kormányzat működését, és egy olyan kaotikus helyzet kikényszerítése, amikor a köztársaság védelme érdekében szükségessé válhat a hadsereg politikába történő beavatkozása.

TÖRÖKORSZÁG AZ ISZLAMIZMUS ÉS A SZEKULARIZMUS SZORÍTÁSÁBAN?

A terrorcselekményekkel egyazon napon került volna sor a szekuláris örökség felszámolásával, illetve az iszlámizációs tevékenységgel vádolt kormánypárt betiltását célzó főügyészi beadvány tárgyalásának megkezdésére, s éppen ennek az időbeli egyezésnek köszönhetően sokakban felmerült, hogy esetleges kapcsolat van a két ügy között. Az összeesküvés-elmélet túlzásnak tűnik, azonban a robbantások és a jogi procedúra mindenképpen kihangsúlyozza azt, hogy mekkora is a bizonytalanság Törökországban, ahol az iszlám-orientációjú kormányzat, illetve a hadsereg és a bíróság által képviselt szekuláris erők vívnak egymással élet-halál harcot a hatalmi pozíciókért és az ország jövendőbeli irányvonalának meghatározásáért. A főbb törésvonalakat az alkoholfogyasztás, a nők helyzete és az oktatás alkotja.

Noha a bírósági kampány hátterében a jólétet és hatalmat monopolizáló régi politikai elit és az újonnan feltörekvő és megerősödő anatóliai rétegeket képviselő AKP közötti hatalmi harc áll, valójában a küzdelem már régóta az iszlám és a modernizmus között zajlik. A modern korhoz való alkalmazkodás és a tradicionális vallási értékekről való lemondás komoly dilemma elé állítja a döntő többségében muzulmán vallású lakosságot. A hívő mohamedánok és a keményvonalas szekulárisok, valamint a különféle vallási kisebbségek számára egyaránt elfogadható török identitás kialakítása rendkívül nehéz feladatnak látszik. A tábornokok vezette rendszerben aligha volt kérdéses, hogy az emberek töröknek tekintik magukat, manapság azonban egyre többen vallják inkább muzulmánnak magukat.

A KORMÁNYPÁRT GYŐZELME A BÍRÓSÁG FELETT?

Törökországban nem idegen a politikai pártok betiltásának gyakorlata, a szekuláris és az unitárius alapelvek védelmezése érdekében erre a legfelsőbb bíróság felállítása (1964) óta már 24 alkalommal sor került. Az Igazság és Fejlődés Pártjának megszüntetését, illetve a párt több mint 70 tagjának (így például az állam- és kormányfőnek) politikától való eltiltását kezdeményező ügyészi indítvány mégis szokatlan és új jelenségnek számít. Ez eddig ugyanis nem volt még példa arra, hogy kormánypártot fogjanak perbe, ráadásul olyat, amelynek a lakosság körében elképesztően erős támogatottsága van (az AKP 47 százalékot szerzett a tavalyi parlamenti választásokon). A párt rendkívül sikeres mind a politikai, mind pedig a gazdasági reformok tekintetében, s bár tevékenysége kapcsán valóban vannak kritikus pontok, de betiltott elődeihez képest messze nem képvisel radikálisan iszlamista programot.

A török legfelsőbb bíróság szerdán döntést hozott az AKP-ügyben. A bírák többsége ugyan a párt betiltása mellett foglalt állást, annak elfogadásához azonban hiányzott a hetedik egyetértő szavazat. Így a kormánypártnak sikerült megmenekülnie a „jogi puccstól”, de a központi költségvetésből kapott pénzek korlátozása (kb. 15 millió dollártól esett el a párt) mindenképpen intő jel lehet az AKP számára a jövőt illetően. A bírósági verdikt elsősorban igyekezett egységet teremteni a robbantásokat követő zűrzavaros időszakban. Az AKP betiltására vonatkozó indítvány elutasítása mögött pediglen számos további megfontolás is állhatott. Így például a betiltás jóváhagyása az országot vezető nélkül hagyva veszélyes politikai vákuumot eredményezhetett volna. Emellett a döntés könnyen az EU és az USA rosszallását is magával hozhatta volna, amelynek köszönhetően veszélybe kerülhetne Törökország uniós csatlakozása is. Végül a taktika könnyen a visszafelé sülhetett volna el, mivel az AKP, betiltását követően, új néven biztosan részt vett volna az előrehozott választásokon, és azon minden bizonnyal ismételten diadalmaskodott volna.

A jelenlegi körülményeket és a lehetséges következményeket számba véve a török legfelsőbb bíróság kompromisszumos döntést hozott. Az ügy megoldása azonban korántsem vetett véget a Törökországot jellemző megosztottságnak, noha az AKP hatalomban maradva minden bizonnyal mérsékli majd az egyes iszlamisták radikalizmusát. A döntés ugyanakkor kifejezésre juttatta azt, hogy a megváltozott politikai hangulat mellett az országnak alkotmányos és jogi reformokra van szüksége. Sokakban pedig megszilárdította azt a meggyőződést is, hogy a szekularizáció nem egyenlő a demokráciával. A döntést követően tehát a lakosság diadalmaskodott, a kérdés eztán csak az, hogy vajon változik-e majd valamit is az atatürki hagyományokon alapuló politikai rendszer, s az alkotmánybíróság és a nemzetbiztonsági tanács hatalmával szemben a választott intézmények jutnak majd döntő szerephez a jövőben.

Török terror: kronológia

TERRORISTA CSELEKMÉNYEK TÖRÖKORSZÁGBAN: 2003-2008

2003. november 15.: Autóba rejtett pokolgépek robbannak két isztambuli zsinagógánál, harmincan meghalnak, másfélszázan pedig megsebesülnek a merényletekben. A terrorcselekmény az al-Kaida stílusát és harcmodorát tükrözi, a szervezet később vállalja is a felelősséget.

2003. november 20.: Két robbantásos merényletre kerül sor Isztambulban, amelyeknek eredménye harminckét halálos áldozat és több tucat sebesült. Az akcióban megsemmisül a HSBC Bank központi irodája, valamint megsérül a brit konzulátus is. A terrorakciókért az al-Kaida vállalja a felelősséget.

2004. június 24.: George W. Bush, amerikai elnök isztambuli látogatását megelőzően pokolgépes merényletre kerül sor a török városban. Az akciónak négy áldozata és tizenöt sérültje van. Az elkövetők kiléte bizonytalan.

2005. július 2.: Kurd gerillák hoznak működésbe egy robbanószerkezetet a kelet törökországi Bingol tartományban, Elazig és Tatvan között közlekedő vonaton. A merényletben négy ember meghal, 15-en pedig megsebesülnek.

2005. július 6.: A nyugat-törökországi Kusadasi melletti üdülő övezetben pokolgép robban egy turistákat szállító minibuszon. Öten meghalnak, köztük egy brit és egy ír hölgy, valamint többen megsebesülnek. Az elkövetők kiléte bizonytalan.

2005. november 9.: Az iraki és iráni határhoz közel fekvő Semdinli városában egy személy veszti életét robbantásos merényletben. A terrorcselekmény elkövetésével a bíróság a török hadsereg egy őrmesterét és egy korábbi kurd lázadót vádol meg.

2006. február 13.: Az isztambuli Bahcelievler városrészben, egy szupermarketben bomba robban, amely tizenegy embert sebesít meg, közülük egyet súlyosan. A merénylet elkövetését a Kurdisztáni Felszabadítási Sólymok (TAK) nevű szervezet vállalja magára.

2006. április 5.: Két ember sérül meg, amikor egy robbanás lángba borítja az Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) helyi irodáját Isztambul városában. Az elkövetők kilétére és hovatartozására ez idáig nem derült fény.

2006. június 25.: Antalya turista övezetében egy étteremben robbanás történik, amelyben négyen meghalnak, huszonöten pedig megsebesülnek. A lefolytatott vizsgálatok egy gázpalack robbanását állapítják meg, valójában azonban nem derül fény arra, hogy mi is okozhatta a detonációt.

2006. augusztus. 28.: A turisták körében kedvelt Antalya városában, majd később Marmaris déli üdülő övezetében, illetve az isztambuli Bagcilar kerületben robbantásos merényletekre kerül sor, három halálos áldozattal, s több mint száz sebesülttel. A hatóságok kurd militánsokat vádolnak.

2006. november 5.: Dél-Törökországban három katona életét veszti, tizennégyen pedig megsérülnek, amikor útszéli pokolgép robban egy katonai konvoj mellett. A török hatóságok nyilatkozatban vádolják meg a kurd lázadókat az akció elkövetésével.

2007. május 22.: Ankara történelmi Ulus kerületében egy bevásárlóközpont bejáratánál robbantanak, az akcióban hatan vesztik életüket, több mint kilencvenen pedig megsebesülnek. A hatóságok a robbanószerkezet típusa és metódusa alapján kurd lázadókra gyanakszanak.

2008. január 3.: Hat ember meghal és több mint hatvan megsebesül, amikor autóba rejtett pokolgép röpít levegőbe egy katonai szolgálati buszt, a Törökország délkeleti részében fekvő Diyarbakir településen. Az elkövetők kiléte bizonytalan.

2008. július 9.: Ismeretlen fegyveresek tüzet nyitnak az Egyesült Államok isztambuli konzulátusára, a lövöldözésben három merénylő és három rendőrtiszt veszti életét. A török kormányzat azt gyanítja, hogy az al-Kaida állt a támadás mögött.

2008. július 27.: Isztambul Gungoren nevű bevásárló negyedében két robbantásos merényletre kerül sor (17 halálos áldozattal és több száz sebesülttel). Az akcióért senki sem vállalja a felelősséget, Ankara azonban a Kurd Munkáspártra gyanakszik.

Terrorista merényletek Törökországban

VAJON TÉNYLEG A KURDOK ÁLLNAK A ROBBANTÁSOK MÖGÖTT?

A Törökország kereskedelmi központjában, Isztambulban vasárnap elkövetett terrorcselekményekért ez idáig egyetlen szervezet vagy csoport sem vállalta a felelősséget. Mindazonáltal a török hatóságok figyelme azonnal a Kurd Munkáspártra helyeződött, amelyet a pokolgépes merényletek elkövetésével gyanúsítottak meg. De vajon állhat-e a robbantások mögött a kurd önállóságért küzdő szervezet?

A Kurd Munkáspárt régóta folytatja autonómia küzdelmét Kelet-Törökországban, az 1980-as évek eleje óta végrehajtott akcióinak pedig már több mint harminc ezren estek áldozatul eddig. Ezért nem is meglepő, hogy a szervezet a robbantásokat követően egyből a vádlottak padjára került. Ráadásul az akció jellege és időzítése is a kurd függetlenségi szervezet harcmodorát tükrözi. A felhasznált plasztik robbanószer és a működési mechanizmus, illetve a feszült légkörben elkövetett merénylet kétségkívül a Kurd Munkáspárt stratégiájának jellemzője. Érintettségét pedig egyértelműen igazolhatja a szervezet vezetőjének (Murat Karayilan) egy héttel korábban elhangzott figyelmeztetése: „Az észak-iraki török offenzíva folytatódása esetén merényletek sorozatát fogják végrehajtani törökországi célpontok ellen.”

Mindez alátámasztani látszik, hogy a merényletekért a Kurd Munkáspárt a felelős, valójában azonban akadnak még kételyek a robbantásokat illetően. Habár Gungoren városrész puha célpontként alkalmas lehetett a kurd függetlenségi szervezet számára, hogy megmutassa nemcsak vidéken képes veszély- helyzetet teremteni, hanem fegyvereivel a nagyobb városokat is célba tudja venni, de az akció helye mégsem bírt semmiféle szimbolikus relevanciával a Kurd Munkáspárt számára, amely eddig turista övezeteket és kormányzati épületeket támadott. Az előidézett pusztítás nagysága és az egymás után elkövetett robbantások kifinomultsága pediglen inkább az al-Kaida, és az azzal szimpatizáló csoportok akcióira emlékeztetnek, mintsem a kurd függetlenségi mozgalom terrorista cselekményeire.

A legtöbb gyanú a Kurd Munkáspárt ellen irányul, de Törökországnak számos más fenyegetéssel és problémával is szembe kell néznie. Így például a növekvő társadalmi megosztottság (szekuláris avagy vallásos orientáció?) mellett az iszlamista fenyegetés jelenthet majd a jövőben nagyobb bonyodalmat. Madridban már bebizonyosodott, hogy elhamarkodott verdiktet nem lehet hozni, kérdés azonban hogy Ankara tanult-e a spanyol példából.

Dzsakarta: a „nagy durján”

EGY NAP AZ INDONÉZ FŐVÁROSBAN

Dzsakartát nem véletlenül nevezik csúfosan a „Nagy Durjánnak”. Az indonéz főváros ugyanis olyan, mint a kellemetlen szagú egzotikus gyümölcs, egyesek megvesznek érte, míg mások ki nem állhatják. S valóban a repülőgépről kitekintve az első élményünk biztosan a várost körülölelő szmog felhő lesz, majd a csillogó üvegpaloták és a falvakhoz hasonló külvárosi kerületek egymással össze nem illő képei, és végül a kaotikus forgalom, amely olykor teljesen ellehetetleníti az előrejutást. Dzsakarta azonban jóval többet nyújthat, mint amit elsőre feltételeznénk róla. Ez egy örökmozgó nagyváros, amely történelmi emlékei és művészeti alkotásai mellett elsősorban kulturális sokszínűségével és vendégszeretetével nyűgözi le az odalátogatókat.

Dzsakartai kalandozásunkat mindenféleképpen a történelmi városrész („Kota”) megtekintésével kell kezdenünk, ami az egykori holland jelenlétnek a legrégebbi és legszebb emléke. A sors fintora, hogy az egykori Batávia központja, akárcsak Amszterdam városa, a tengerszint alatt fekszik. A koloniális házak szépen felújítva sorakoznak egymás mellett, és nyújtanak hiteles betekintést a gyarmati időkbe. A régi várostéren („Taman Fatahillah”) pedig több múzeumot is találunk, így például a Történelmi, az Árnyjáték, és a Szépművészeti múzeumokat, amelyeket mind érdemes bebarangolni. Északabbra a híres kikötő található, amely manapság talán a leglátványosabb emlékét adja a vitorlás hajók korának. A szkúnerek megtekintése mellett érdemes azonban a helyi halpiacot („Pasar Ikan”) is felkeresni, amely színes forgatagával és hangzavarával szintén izgalmas és emlékezetes látnivalónak számít.

A gyarmati hangulatba belekóstolva megihatunk egy italt a Café Batáviában, amely csak keveset változott a 19. század óta, amikor még holland kereskedők szürcsölték a kávét és alkudoztak üzletről. Ha pediglen megéheznénk, úgy számos konyha és étterem közül választhatunk, s ha bátrak vagyunk, ebédünket elkölthetjük egy utcai büfésnél („warung”) is, ahol általában mindig ugyanazon öt étel szerepel a menülapon. Lakoma után pedig kultur-délutánt tarthatunk, és ellátogathatunk a Nemzeti Múzeumba, amely a város legfinomabb kulturális darabja, s ahol a szigetvilág minden csücskéből őriznek értékes relikviákat. De dönthetünk úgy is, hogy alkudozási képességeinket latba vetve a város különféle piacain teszünk kísérletet, ahol antikvitások, batikolt anyagok, márkás ruhák, elektronikai cikkek, sőt akár élő állatok közül is válogathatunk. Az állatkereskedelmet azonban törvény tiltja!

Dzsakarta a világ egyik olyan nagyvárosa, ahol természetesen nő még az őserdő, mégis ha a természet lány ölére vágyunk, akkor jobban tesszük, ha a majd egy órányira lévő Bogor-ba, az ottani botanikus kertbe megyünk el, mert a fővárosban rettentően kevés a zöld terület. A függetlenség terén álló 132 méteres toronyból („Monas”) remek rálátás nyílik a városra, amely úgy terjeszkedik a belső területek felé, mint valami hatalmas polip. A legfrissebb felmérések szerint jelenleg közel 12 millióan lakják. A horizontot pásztázva, míg szem ellát mesés irodaépületek, és színes lakóépületek váltogatják egymást. A megalománia pedig már errefelé is megjelent, mindez a Pertamina nemzeti olajtársaság székházát és a monumentális Isztiklal mecsetet tekintve, ami Délkelet-Ázsia legméretesebb muzulmán imahelyének számít, nem is lehet kérdéses.

Az indonéz fővárosban kétségkívül nagy változások történtek az elmúlt években, de fejlettségi szintjét tekintve egyelőre még messze elmarad a többi délkelet-ázsiai metropolistól. Dzsakarta politikai és gazdasági főváros, ennek megfelelően az indonéz szigetek gyűjtőmedencéje is, hiszen a munkahelyek és a jobb élet reményében sokan érkeztek ide az ország minden szegletéből. Dzsakarta lényegében olyan mintha a 17 ezer szigetből álló országot egy városba tömörítenénk. Mindennek köszönhetően egy olyan etnikai és kulturális mozaik jött létre, amelynek gazdagsága és sokszínűsége lenyűgözi az utazót. A jövőt illetően pedig csak az a kérdés, hogy vajon mire lesz képes az Indonéziát jellemző „unity in diversity”, vagyis „a különféleségből adódó egység”.

Dzsakarta kétségkívül nem a legszebb vagy legvonzóbb délkelet-ázsiai nagyváros, mindazonáltal bőven találhatunk itt látnivalót. Az biztos, hogy az egzotikus gyümölcsöket kedvelőknek tetszeni fog ez az ún. „Nagy Durján”.

HASZNOS INFORMÁCIÓK

Mikor menjünk? Az indonéz fővárost május és június hónapokban a legcélszerűbb felkeresni, mert ekkorra véget ér az esős évszak, az iskolai szünet majd egy hónappal később kezdődik, a turisták pedig egészen júliusig nem érkeznek még a városba.

Mire ügyeljünk? Az Indonéziába történő utazás nem igényel kötelező védőoltásokat, mindazonáltal ha a városokon kívül is szeretnénk kalandozni, úgy hastífusz, hepatitisz A/B, valamint veszettség ellen érdemes beoltatnunk magunkat. Ez esetben a malária elleni pirulákat se felejtsük otthon!

Hogyan menjünk, és mennyiért? A Malév és a KLM közös Budapest-Dzsakarta járatával 350 ezer forintért lehet eljutni az indonéz fővárosba. Olcsóbb megoldás, ha Budapestről előbb a malajziai Kuala Lumpurba megyünk, s onnan fapados társasággal repülünk tovább Dzsakartába (kb. 200 ezer forint).

Hogyan közlekedjünk? Dzsakarta viszonylag jó tömegközlekedéssel rendelkezik, de a hatalmas dugók olykor teljesen lehetetlenné teszik az előrejutást. Ez esetben válasszuk a háromkerekű motoros taxit (bajaj), amellyel olcsón és gyorsan utazhatunk. De a viteldíjban mindig előre egyezzünk meg.

Hol szálljunk meg? Az indonéz fővárosban számos szálláshely közül választhatunk pénztárcánknak megfelelően. A hátizsákos turisták már 30 ezer rúpiáért is találhatnak szállást, de a középkategóriás szállodákban egy kétágyas szobáért éjszakánként 300-400 ezer rúpiát kell kifizetnünk.

Múzeumok nyitva tartása? A múzeumokba belépődíjat kell fizetnünk, ami azonban nem lehet több pár ezer rúpiánál (pl. az Árnyjáték Múzeumba 3000 rúpiát kell fizetnünk). A múzeumok többsége csak a kora délutáni órákig van nyitva (pl. a Nemzeti Múzeum hétfőnként zárva tart).

Pénzváltás? Dzsakartában szinte valamennyi bankfiókban és utcai bank-automatánál vehetünk fel készpénzt, emellett számos pénzváltó is működik. Egy amerikai dollárért közel 9000 indonéz rúpiát kaphatunk.

Hasznos internetes oldalak: Indonézia.Lap.Hu (http://indonezia.lap.hu); Indonesia Tourism (http://www.indonesia-tourism.com); Travel Indonesia (http://www.travel-indonesia.com); Indonesia.Com (http://www.indonesia.com); Lonelyplanet (http://www.lonelyplanet.com/indonesia).

Vajon lesz-e háború Irán és Izrael között?

„NAGYOBB A FÜSTJE, MINT A LÁNGJA”

Nukleáris engedetlensége folytán az Egyesült Államok és Izrael állam már több ízben is kilátásba helyezett egy katonai akciót az Iszlám Köztársasággal szemben. S bár a washingtoni vezetés újabban óvatosan fogalmaz, és igyekszik tárgyalásos úton rendezni a válságot, de a vitatott iráni urándúsítás, valamint az egyre növekvő izraeli ingerültség miatt a megelőző csapás lehetősége továbbra is a levegőben lóg. Az elmúlt hetek háborús retorikája és katonai erőfitogtatása egyértelműen kifejezésre juttatta a Teherán és Tel-Aviv közötti szembenállást, mindazonáltal kérdéses, hogy vajon valóban lesz-e iráni-izraeli konfrontáció a közeljövőben.

Az izraeli vezetés aggodalmai elsősorban az iráni atomprogram és hadászati fejlesztések kapcsán fogalmazódnak meg, amelyek megkérdőjelezhetik a zsidó állam biztonságát és katonai monopóliumát. A tavaly decemberben kiadott amerikai hírszerzési jelentést követően, amely úgy fogalmazott, hogy Irán négy évvel korábban leállította a nukleáris fegyver programját, Izrael igencsak egyedül érzi magát, és attól fél, hogy a washingtoni vezetés titokban megegyezik majd Teheránnal. Ennek megfelelően egyre több szó esik arról, hogy Izrael önállóan fog lépni, s ahogyan azt már Irak (1981) és Szíria (2007) esetében is tette, előbb-utóbb megelőző csapást mér az iráni nukleáris létesítményekre is.

Izraelnek a csapásmérést illetően különösen három „ketyegő órát” kell figyelemmel követnie. Így először is az amerikai elnökválasztási órát, a novemberi elnökválasztást követően ugyanis, egy demokrata párti győzelem esetén, komoly változásokra kerülhet sor az USA közel-kelet politikájában. Majd másodszor az iráni nukleáris órát, hiszen az atomprogram előrehaladtával egyre közelebb kerül az az időpont, amikor már nem lehetséges nukleáris szennyeződés nélkül végrehajtani az akciót. Végül harmadszor az iráni katonai képességek óráját, mivel a saját fejlesztések és az Oroszországtól vásárolt modern fegyverek hadrendbe állítása jelentősen korlátozhatja az izraeli megelőző csapás sikerességét.

Az akció azonban korántsem lesz olyan könnyű, mint a korábbi esetekben. Az állandósult éles retorika mellett ugyanis már nem kerülhet sor meglepetésszerű támadásra. S ha a szétszórt célpontokat sikerül is beazonosítani, azok védelmi rendszerét mégsem lesz olyan könnyű áttörni, hiszen döntő többségük mélyen a föld alatt található. Továbbá egyáltalán nem biztos, hogy az izraeli akció megkapja a zöld utat az USA által felügyelt iraki légtérben. Egy nem jóváhagyott csapás pedig akár szakítópróba elé is állíthatná az amerikai-izraeli szövetséget. A katonai fellépés bármely formáját követően pedig minden bizonnyal tovább erősödne a közel-keleti régió konfliktusossága, politikai és gazdasági instabilitása.

Az izraeli hadgyakorlat és az iráni rakétakísérlet kétségkívül háborús hangulatot kelt, valójában azonban nincsen másról szó, mintsem egyszerű erőfitogtatásról, vagy ha úgy tetszik „blöffölésről”. Izrael katonai képességeit demonstrálva igyekszik az iráni vezetést megrémiszteni, s egyben vonzóbbá tenni számára az Egyesült Államok, Oroszország, Kína, illetve az európai államok által, az urándúsítás leállításáért cserébe felkínált csomagot. Mindeközben Ehud Olmert korrupciós ügyei folytán az izraeli politikai eliten belül ismét kiújultak az utódlási harcok, amelyeknek témájává vált az iráni nukleáris fenyegetéssel szembeni fellépés is. Ezt bizonyították Saul Mofaz és Ehud Barak éles kijelentései.

Irán kétnapos rakétakísérlettel válaszolt az izraeli kardcsörtetésre, amely igyekezett megmutatni azokat a katonai képességeket, amelyekkel a külső agresszoroknak szembesülniük kell, ha úgy döntenek, hogy megtámadják az Iszlám Köztársaságot. A demonstráció azonban legalább ennyire befelé, az iráni társadalom felé is irányult, bizonyítva azt, hogy a forradalmi vezetés irányítása alatt tartja a dolgokat, s képes megvédeni az ország határait. A katonai bemutató és az erős retorika ellenére Teherán továbbra is keresi a békés megállapodás lehetőségét a nukleáris ügy kapcsán, így például a legújabb nyugati ajánlatot széles társadalmi vitára bocsátották, hivatalos berkekben pedig már többen el is fogadták.

Az iráni-izraeli kapcsolat kétségkívül ellenséges. Teherán és Tel-Aviv éles nyilatkozataival és katonai erejének a demonstrálásával egyértelművé tette, hogy egy esetleges provokáció kapcsán nemcsak az önvédelemre képes, hanem a válaszcsapásra is. A dolog iróniája azonban, hogy a felek között nincsen valóságos stratégiai konfliktus, ennek megfelelően nem is áll érdekükben a közvetlen konfrontáció. Iránban az Izrael-ellenesség már nem a forradalmi elhivatottságot jelképezi, hanem egyfajta eszközt jelent Teherán számára, amellyel valójában Washington felé igyekszik kommunikálni. A háborús hangok ellenére nem várható, hogy az iráni-izraeli viszonyban drámai fordulatra kerül sor.

Irán és az amerikai elnökválasztás

VAJON LESZ-E FORDULAT AZ AMERIKAI-IRÁNI VISZONYBAN?

Washington és Teherán, vagy ahogyan egymást címkézik, a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli”, idestova 29 esztendeje feszül egymásnak és mellőz mindenfajta hivatalos párbeszédet. Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság közötti viszony pedig most legalább olyan fagyosnak tűnik, mint amilyen annak idején 1979 novemberében, a teheráni túszdrámakor volt. S mint akkoriban, most is könnyen meglehet, hogy az iráni fejlemények fogják meghatározni, hogy ki lesz az Egyesült Államok soron következő elnöke. De az amerikai elnökválasztás végkimenetele minden bizonnyal hatással lesz az iráni politikai folyamatokra is, ahol jövő júniusban szintén elnökválasztásra kerül majd sor. Így a voksolások együttesen akár az amerikai-iráni viszony normalizálódását is eredményezhetik.

IRÁN, MINT AZ AMERIKAI ELNÖKI VITA TÁRGYA

Noha az amerikai elnökválasztás legfontosabb külpolitikai vitatémája kétségkívül Irak, de legalább ennyire fontos kérdésnek számít Irán is, amelynek vitatott atomprogramja komolyan foglalkoztatja az amerikai választópolgárokat. A 2007 decemberében kiadott központi hírszerzési jelentés ugyan úgy fogalmazott, hogy Teherán négy évvel korábban leállította a nukleáris fegyver programját, de az urándúsítás körüli aggodalmak még mindig fenntartják a kételyeket az iráni kutatások békés célját és jellegét illetően. Nem csillapodtak az aggodalmak a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség tavasszal kiadott jelentését követően sem, amely eltérő értelmezésekre adott lehetőséget mind Iránban, mind pedig az Egyesült Államokban. Washington szerint Teherán tovább folytatja az időhúzást, míg az Iszlám Köztársaság az együttműködést látta igazolva a dokumentumban. A Bush-adminisztráció mindazonáltal továbbra is veszélyesnek minősíti az iráni nukleáris törekvéseket.

Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság viszonyában azonban nemcsak a nukleáris kérdés jelent konfliktusos tényezőt. Irán befolyása és jelenléte a szomszédos válsággócokban, nevezetesen Afganisztánban és Irakban, szintén komoly feszültségforrásnak minősül. Washington mindkét esetben beavatkozással és a stabilizáció ellehetetlenítésével vádolja meg Teheránt, amely viszont a köréje font amerikai „katonai gyűrűtől” retteg. Nincsen egyetértés a közel-keleti békefolyamat mikéntjét illetően sem, ahol a felek az egymással szemben álló erőket támogatják. Amíg az Egyesült Államok a terrorista szervezetek (pl. Hamasz és Hezbollah) támogatásával vádolja a teheráni vezetést, addig Irán az izraeli állami terror amerikai pártfogását sérelmezi. A Kongresszus tavalyi döntése értelmében pedig az Iráni Forradalmi Gárda Csapatok is felkerültek a „terrorista szervezetek” amerikai listájára. Az ajatollahok vezette Iszlám Köztársasággal szemben, tehát komoly fenntartások vannak az amerikai fejekben.

AZ ELNÖKVÁLASZTÁST BEFOLYÁSOLÓ IZRAELI ÉS IRÁNI MAGATARTÁS

Az Iránnal szembeni katonai csapás lehetősége így továbbra is napirenden van, még ha újabban óvatosabban is fogalmaznak Washingtonban. Az iráni atomprogram és a katonai fejlesztések miatt különösen az izraeli vezetés nyugtalan, amely a tavaly decemberi hírszerzési jelentés óta igencsak egyedül érzi magát, és attól fél, hogy az amerikai vezetés titokban megegyezik majd Iránnal. Ennek megfelelően egyre több szó esik arról, hogy Izrael önállóan fog lépni, s megelőző csapást mér az iráni nukleáris létesítményekre. A június hónapban megtartott katonai hadgyakorlat, illetve az egyre élesebb külpolitikai retorika egyaránt iráni-izraeli konfrontációt sejtet. Az egyoldalú izraeli akciónak azonban veszélyes következményei is lehetnek, hiszen az könnyen az iráni konfliktus eszkalálódását eredményezheti. Az izraeli katonai fellépés pedig minden kétséget kizáróan befolyásolná az amerikai elnökválasztást is: nevezetesen egy újabb háborúpárti elnök megválasztását eredményezné.

Az amerikai elnökválasztásig hátralévő hónapokban azonban nemcsak az izraeli megelőző csapás játszhat meghatározó szerepet, hanem legalább ennyire fontos a forradalmi vezetés magatartása és tevékenysége is. Amennyiben az Iszlám Köztársaság önmérsékletet tanúsít, úgy kedvező irányba terelheti az amerikai külpolitikát. Ha azonban Washington az iráni beavatkozásnak bármiféle jelét is megtapasztalja Irakban vagy Afganisztánban, úgy a felek közötti viszony könnyen elmérgesedhet, s fegyveres konfrontációhoz vezethet. Hasonlóképpen a libanoni és izraeli eseményekben való fokozott iráni részvétel, valamint az urándúsítás körül folytatódó engedetlenség is nagyban befolyásolhatja az amerikai elnökválasztás végkimenetelét. Szó mi szó, az amerikai elnökválasztási kampányban Irak és Afganisztán mellett az iráni dilemma, illetve annak kezelése is lényeges szerepet játszik. Csupán az elkövetkezendő hónapok dönthetik el, hogy vajon milyen mértékben lesz majd döntő az iráni kérdés.

TÁRGYALÁS ÉS SZANKCIÓK, AVAGY KATONAI FELLÉPÉS?

Úgy tűnik az Egyesült Államok Irán-politikája kudarcot vallott, az Iszlám Köztársaságot egyelőre sem diplomáciai nyomásgyakorlással, sem nemzetközi szankciókkal, sem „helyettesített” háborúkkal nem lehetett mérsékletre bírni, a katonai beavatkozás pedig továbbra is rossz ötletnek tűnik. Irán központi jelentőségét felismerve most mind a demokraták, mind pedig a republikánusok a tárgyalások mellett törnek lándzsát, az elnökjelöltek által képviselt hangnemek azonban igencsak eltérnek egymástól. A demokrata párti jelölt, Barack Obama az Iránnal való tárgyalások előfeltételeit szűkítené, az ellentétek áthidalására pedig a „bekapcsolás” politikáját választaná, adott esetben pedig az iráni vezetéssel közvetlenül is hajlandó lenne leülni tárgyalni. Ezzel szemben a republikánus párti, John McCain a Bush elnök által képviselt keményvonalas szemléletet igyekszik követni, így többek között az Iránnal való kapcsolatfelvételét az urándúsítás leállításához és a közel-keleti békefolyamat elfogadásához köti.

Mit jelenthet mindez a jövőt illetően? A demokraták által képviselt külpolitikai váltásnak kétségkívül megvannak az előnyei, s az eddig követett elszigetelés politikájának kudarca miatt a szükségessége is. Az Egyesült Államoknak jelen esetben nincsen más lehetősége, mint leülni tárgyalni Iránnal, amely megkerülhetetlen szereplőnek bizonyul a Perzsa-öböl térségében. Ráadásul, ahogyan sokan fogalmaznak, ennek a megegyezésnek köszönhetően a Közel-Kelet számos konfliktusa is könnyebben kezelhetővé válik majd. A republikánusok azonban kevésbé ilyen bizakodóak, az elhamarkodott kapcsolatfelvételt pedig meggondolatlan és veszélyes cselekedetnek minősítik. Álláspontjuk szerint ugyanis a közvetlen amerikai-iráni találkozóból, nyilvánosságot nyerve a keményvonalas teheráni vezetés profitálhat a leginkább. Ezért részükről a későbbiekben a „bekapcsolás” politikája helyett a nyomásgyakorlás és az „erővel való” politizálás folytatódása várható.

Washingtonnak azonban, mint ahogyan az már Kuba, Kína és Vietnám esetében bebizonyosodott, nem szabad elzárkóznia a tárgyalásoktól, hiszen azok, ha nem is működnek tökéletesen, de mindenképpen kifizetődőbbek lehetnek egy fegyveres konfliktusnál. S bár az Iránnal szembeni fegyveres akciót leginkább a Republikánus Párt képviselői hangoztatják, de a katonai fellépés a demokraták körében sem került még ki végleg a lehetséges opciók közül. Mindazonáltal a fegyveres erők alkalmazása demokrata és republikánus részről is egyaránt kevésbé valószínű. Először is, mert az amerikai akció nemhogy felszámolná, hanem éppen ellenkezőleg felgyorsítaná a katonai jellegű nukleáris fejlesztéseket. Másodszor, mert közel-keleti kapcsolatrendszere és földrajzi elhelyezkedése révén Irán fokozhatná a régió stratégiai és gazdasági bizonytalanságát. Végül harmadszor, mert a katonai erő alkalmazása az Iszlám Köztársaságban megfigyelhető Amerika-barátság ellenére is egyfajta elutasító egységet teremtene, ezáltal pedig társadalmi támogatottságot is adna a keményvonalas vezetésnek.

AZ AMERIKAI ELNÖKVÁLASZTÁSA HATÁSA IRÁNBAN

Az elnökválasztás ugyan nem oldja meg egy csapásra az iráni problémát, de egy demokrata párti győzelem esetén, egy valós külpolitikai nyitás eredményeként komoly változások kezdődhetnek az amerikai-iráni kapcsolatrendszerben. Persze kérdéses, hogy vajon mekkora mozgásteret enged majd az elnöknek az izraeli lobbi. Ezért nem is meglepő, hogy a közel-keleti térségben, Izraelben és Iránban követik a legnagyobb figyelemmel a novemberben esedékes amerikai elnökválasztást. S valóban az iráni vezetés számára egyáltalán nem mindegy, hogy a soron következő amerikai elnök demokrata vagy republikánus lesz-e. A demokraták győzelme némi lélegzetvételhez juttathatja Teheránt, adott esetben pedig valóban a viszony normalizálódását is eredményezheti a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” között. A republikánusok sikere esetén azonban nem sok minden fog változni, ellenkezőleg folytatódni fog a már több évtizede tartó retorikai háborúk és áttételezett konfliktusok sorozata.

A demokrata párti elnökválasztási sikert követően kialakuló helyzet, nem számolva egy esetleges izraeli megelőző csapással, pozitívan befolyásolhatja az iráni belpolitikai folyamatokat és a politikai frakciók közötti küzdelmeket. Az iráni hatalmi eliten belül növekszik azoknak a száma, akik elégedetlenek a jelenlegi köztársasági elnök populista politikájával, gazdasági melléfogásaival, illetve az országot elszigetelő külpolitikájával. Az iráni elnökválasztásra ugyan csak jövő júniusban kerül majd sor, de Ahmadinezsádnak már most számos kihívója akad, a politikai paletta szinte valamennyi spektrumából. Egy békülékeny amerikai politikának persze továbbra is megvan az a veszélye, hogy Iránban a nyitási szándékot félreértelmezik, de a jelenlegi körülmények között Irán úgy tűnik valóban hajlandó a kiegyezésre. Ahogyan az iráni külügyminiszter, Manusehr Mottaki fogalmazott: „Irán készen áll a kapcsolatok javítására, ha az elnökválasztást követően az Egyesült Államok komolyan felülvizsgálja eddigi külpolitikáját.” Az iráni elnökválasztást követően pedig meglehet, hogy ott is pragmatikus váltásra kerül sor, és egy olyan személy kerül az elnöki székbe, akivel már Washington is szívesen fog tárgyalni.

FORDULÓPONTOK AZ AMERIKAI-IRÁNI VISZONYBAN

Az iráni nukleáris fejlesztések körül kibontakozó feszült helyzet ellenére, úgy fest, hogy a soron következő amerikai és iráni elnökválasztások fordulatot eredményezhetnek Washington és Teherán majd harmincéves szembenállásában. A történelmi tapasztalatokat szem előtt tartva azonban nem lehetünk túlzottan optimisták, hiszen a felek már eddig is számos hasonló lehetőséget tékozoltak el. Így többek között, a reformista Khátemi elnök által kezdeményezett civilizációk párbeszédére csak megkésve válaszolt a Clinton-Adminisztráció, majd a szeptember 11-ei terrortámadásokat követően kibontakozó légkörben Irán ismételten a legfőbb gonosz megtestesítőjévé vált. Az elmúlt ötven évben mindkét oldalon komoly sérelmek gyülemlettek fel, amelyek napjainkig jelen vannak a fejekben és meghatározzák a hivatalos politikát is. Iráni részről például megbocsáthatatlan az, hogy az USA részt vett a Mohamed Moszadek demokratikusan megválasztott kormányának megdöntésében, amerikai részről pedig a teheráni követség elfoglalása és az ott dolgozó diplomaták túszul ejtése okozott maradandó emlékeket. Lényegében az egyes történelmi sérelmek kapcsán elszenvedett keserű tapasztalatok, illetve a levont következtetések azok, amelyek a „bizalmatlanság falát” felhúzva, teljes egészében ellehetetlenítik a Teherán és Washington közötti megbékélést.

Az Amerikai Egyesült Államok és az Iráni Iszlám Köztársaság kapcsolatrendszerét találóan, olyan hajókhoz lehetne hasonlítani, amelyek minden esetben az éjszaka közepén keresztezik egymás útvonalát, s minden érintkezés nélkül haladnak el egymás mellett. S valóban, amikor a teheráni vezetés keresi a kapcsolatok normalizálásának lehetőségét, akkor az USA csöndben marad, netán rossz válaszreakciót fogalmaz meg, amikor pedig az amerikai adminisztráció igyekszik párbeszédet kezdeményezni, akkor azt Teherán utasítja el élből. Az iráni vezetés a kapcsolatok normalizálásának szándékát meglebegtetve, valamint a forradalmi csapatok Irakból történő kivonásával megtette a kezdő lépést. A labda jelenleg az Egyesült Államok térfelén van. De vajon lesz-e olyan amerikai kormányos, aki megfogadja az árbockosárban ülő tanácsát, s még időben vissza tudja fordítani az amerikai vitorlást. Vagy az örökös bizalmatlanság csapdájába esve tovább folytatódik a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” birkózása?

Vajon a magas olajárak megmenthetik-e Ahmadinezsádot?

AZ OLAJBEVÉTELEKRE TÁMASZKODNI VESZÉLYES JÁTÉK

Irán köztársasági elnökének, Mahmúd Ahmadinezsádnak a fokozódó gazdasági problémákkal és az ország nukleáris programja körüli növekvő nemzetközi aggodalmakkal kell szembenéznie. A növekvő kőolaj és földgázbevételekre támaszkodva azonban a kormányzat képes lehet időlegesen kezelni mind a belülről, mind pedig a kívülről jelentkező nyomásokat és kényszereket. A kérdés csak az, hogy meddig folytatható az olajdollárokon alapuló veszélyes játék?

Az Iráni Iszlám Köztársaság sok tekintetben paradox képet mutat. Így aztán aligha meglepő, hogy a növekvő olajárak mellett az Európai Unió tagállamai egyre inkább függővé válnak az iráni kőolaj kitermeléstől, amely országot ugyanakkor vitatott urándúsítási programja miatt igyekeznek gazdasági szankciókkal és diplomáciai nyomásgyakorlással elszigetelni. Miközben az ENSZ határozatok értelmében korlátozzák az Iránnal folytatott nemzetközi pénzügyi tranzakciókat, így például zárolják az Iráni Nemzeti Bank kintlévőségeit, addig Olaszország, Franciaország és Görögország továbbra is közvetlen érdekeltségekkel rendelkezik a perzsa államban.

Az ENSZ által elfogadott szankciók, illetve a nemzetközi bankok hiánya Iránban mindenképpen ellehetetlenítik a Nyugattal folytatott kereskedelmi kapcsolatok normalizálódását, illetve erősödését. Az iráni külkapcsolatokban ráadásul a nyugati elutasítással párhuzamosan megfigyelhetővé vált egyfajta „Kelet felé fordulás”, amelynek következményeként Teherán kapcsolatai nemcsak Indiával és Kínával erősödtek, hanem számos latin-amerikai és fekete-afrikai országgal is. A gazdasági elemzők közül azonban sokan már most arra figyelmeztetnek, hogy a „Keletről” jövő import túlzott függőséget és a hazai ipar gyengülését eredményezheti a jövőben.

Az olajbevételek közel hatvan százalékát adják a központi költségvetésnek. A március végén lezárult fiskális évben Irán közel 80 milliárd amerikai dollárt kasszírozhatott a földgáz és kőolajeladásokból, ami több mint kétszerese az elmúlt évek összegeinek. A megnövekedett pénzeknek köszönhetően a kormányzat több tekintetben is visszanyerte az önbizalmát, miközben az eltúlzott és meggondolatlan költekezéssel tovább erősítették a már létező gazdasági problémákat is. A kamatlábak csökkentése, a nemzeti bankszámla bevezetése, illetve az állam erőteljes beavatkozása a piaci folyamatokba tovább gerjesztette az amúgy sem alacsony inflációt, amely májusban már a 25 százalékot is meghaladta.

Az olajdollárok, mint egykoron az 1973-as olajválság kapcsán, most is egyenlőtlenül oszlanak el, ezáltal pedig tovább szélesedik az amúgy sem keskeny társadalmi szakadék. Mindez Teheránban a leginkább szembeszökő: a város északi részén mesés villák és paloták sorakoznak, fényes BMW-k és Mercedesek száguldoznak, míg délen a szegénynegyedekben továbbra is generációk laknak egy fedél alatt, s itt még mindig szamaras kordékon szállítják az árut a piacra nap, mint nap. Amíg az olajügyletekben érintett vállalkozók és közalkalmazottak mesés bevételekhez jutnak, addig az átlag irániak leginkább csak a központi kiadások által gerjesztett inflációval szembesülnek. Az elmúlt évhez képest majd mindennek felment az ára. Panaszkodik mindenki. Az Ahmadinezsád által beígért újraelosztás nem valósult meg, sőt az elnök intézkedéseivel sok esetben éppen a legszegényebb rétegeket lehetetlenítette el még jobban.

Ahmadinezsád és kormányzata teljes egészében a magas olajáraktól függ. A bevételek növekedésével stabilizálhatták ugyan hatalmukat, de továbbra is olyasvalamire támaszkodnak, amit nem tarthatnak ellenőrzésük alatt. A kőolaj világpiaci árának esetleges csökkenése mindenképpen komoly recessziót, és költségvetési deficitet eredményezhet az Iszlám Köztársaságban. Éppen ezért veszélyes játék, amit az iráni vezetés játszik. Többen az 1970-es évekkel vonnak párhuzamot, akkoriban az uralkodói család korrupciója vitte el az olajdollárokat, míg manapság a forradalmi vezetés és a nyerészkedő vállalkozói réteg sajátítja ki az olajeladásokból befolyó pénzeket. Kérdés, hogy vajon a társadalmi elégedetlenség eredményezhet-e olyan forradalmi változásokat, mint egykoron.

A jövőre esedékes köztársasági elnök választás mindenesetre jelentős esemény lesz Iránban, amelyet a társadalom fokozódó elégedetlensége, a forradalmi vezetés helyzetfelismerése, illetve az amerikai elnökválasztás eredménye mind-mind befolyásolni fog. Könnyen meglehet, hogy Teheránban ezúttal egy pragmatista fordulatra kerül majd sor.