Teheránban háború - vidéken piknik

A FORRONGÁSOK EGYELŐRE CSAK A FŐVÁROSRA KORLÁTOZÓDNAK

Teheránban a feszültség továbbra sem csillapszik, a pénteki elnökválasztás végeredményét meg-kérdőjelező ellenzéki megmozdulások tovább folytatódnak és egyre erőszakosabb formát öltenek. Ezzel szemben a Kaszpi-tenger partján fekvő kisvárosokban viszonylagos nyugalom honol, mintha nem is hallottak volna a fővárosi felfordulásról.

Mir Hosszein Muszavi támogatói a hatósági korlátozásokkal és a forradalmi vezetés tiltó szavával mit sem törődve tovább folytatják megmozdulásaikat Teherán utcáin. Még az sem rémiszti el őket, hogy a híresztelések szerint már több halottja is van a péntek óta tartó forrongásoknak. (A tányérantennával fogható ellenzéki csatornákon elképesztő felvételeket sugároznak, és megdöbbentő képeket mutatnak a biztonsági erők és a tüntetők összecsapásáról!) Ahmadinezsád vasárnapi tömegrendezvényére válaszul a zöldbe öltözött hívek hétfőn majd öt mérföldes rádiuszban töltötték meg az Azadi (Szabadság) teret, amely talán a legnagyobb megmozdulásnak számít az 1979-es forradalom óta. A tüntetésen megjelent a reformpárti elnökjelölt, Mehdi Karrubi, s számos más prominens személyiség is. S noha egy „zöld forradalommal” nem igen számolhatunk, de úgy tűnik, hogy a jubileumi elnökválasztás kapcsán kibontakozott zavargásoknak egyhamar nem lesz vége, mindez pedig jelentősen befolyásolhatja majd a főbb politikai folyamatokat, illetve akadályozhatja az iráni döntéshozatalt is.

A kérdés az, hogy vajon mennyire vannak kihatással a fővárosi fejlemények az ország többi részére? Az északi régió városaiba a hírek ugyan kétségkívül eljutnak (Miként a helyiek egyszerűen csak úgy fogalmaznak, hogy Teherán megint bedugult, avagy tömve lett!), de a teheráni tömegrendezvényekhez és rendbontásokhoz hasonló eseményekre ez eddig nem került sor. Mindez nem is csoda, hiszen például a Kaszpi-tenger partján fekvő Száriban olyan szembetűnő a rendőri jelenlét, hogy nem sok esély lenne egy komolyabb tüntetés megszervezésére. Fekete autók bekapcsolt piros szirénáikkal járják a várost, s minden gyanús viselkedést hangos rendreutasítással igyekeznek felszámolni. Ők a belbiztonsági erőkhöz tartoznak, és nem igazán ismernek pardont. A városka reformpárti lakosai azonban rendkívül élelmesek, autóba ülve, motorra pattanva körözgetnek az utcákon, és hangosan nyomják a dudát, miközben a bátrabbak az ablakon kifelé, vagy a motor kormányát elengedve a Muszavi-kampány központi szimbólumát, a kétujjas békejelet mutogatják.

A teheráni polgárok közkedvelt üdülőhelyén, Csoluszban, inkább a vicces kommentárok mennek. Egy öregúr például ma azzal jött oda hozzám, hogy „a fővárosi eseményeknek köszönhetően most itt mindent meg lehet tenni!” S szó mi szó, a hegyen piknikező családok körében minden hölgyemény rácsatlakozott a vízipipára. (Ami szigorúan tilos nyilvános helyen az iszlám erkölcsök szerint.) Az ellenzéki kampány nyoma pedig itt is megfigyelhető, a zöld karszalag még sokaknak ott van a csuklóján, miként szolidan ottan lobog az autók kilincsén, avagy antennáján is. S még mindig meglepően sok a zöld póló, s fejkendő! A fővárosi forrongások központi beszédtémának számítanak itten is, amelyet az emberek így vagy úgy, de mindenképpen kommentálnak. Üljön csak be az ember egy taxiba, vagy sétáljon a tengerparton, netán vacsorázzon egy helyi étteremben, mindenkinek van véleménye. Sofőröm arról beszél, hogy a gond az, hogy „nincsen igazi vezetője a teheráni tiltakozóknak”, s éppen ezért előbb-utóbb el fognak laposodni a tüntetések. Egy középkorú úr, aki Budapesten is járt valamikor, meg azt sérelmezi, hogy „az embereknek miért kellene valaki olyasvalakit [a legfőbb vezetőt, Ali Khamenei ajatollahot] követni, akinek nincsenek meg a szükséges vallási képesítései!?” Majd hozzáteszi, hogy „mindenkinek megvan a maga vallásértelmezése, s ez olyan megszokott dolog, amit nem szabadna figyelmen kívül hagyni!” Egy egyetemi tanár pedig arra panaszkodik, hogy „a vezetés olyan országokkal barátkozik, amelyekkel a történelmi sérelmek okán (lásd arab országok), vagy a jelentéktelenség (pl. Venezuela) folytán nem állna érdekében!”

A kritika tehát minden szinten megfigyelhető, de a teheráni eseményekhez hasonló komoly elégedetlenségi formát mégsem öltenek. Leginkább azért, mert nem látnak rá reális esélyt, hogy bármi is változzék, vagy éppenséggel azért, mert tudják, hogy előbb-utóbb sor kerül majd valamifajta átalakulásra! A nagy többség azonban nem kíván politikával foglalkozni, hanem inkább a tengerparti szórakozásnak, a piknikezésnek és egyéb családi programoknak szentelné az idejét.

Elnökválasztási zavargások

VAJON MENNYIRE MEGOSZTOTT AZ IRÁNI TÁRSADALOM?

Az elnökválasztás következményeit szemlélve egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a majd 70 milliós iráni társadalom két táborra szakadt. Egyrészt a Mahmud Ahmadinezsádot támogatókra, akik az eddigi politika és retorika folytatását várják, másrészt pedig a Mir Hosszein Muszavira szavazókra, akik a változást sürgetik a külkapcsolatoktól a szabadságjogokig szinte minden tekintetben.

Az elnöki referendumot követően kibontakozó, immáron három napja tartó zavargások egyértelműen bizonyítják, hogy a végeredménnyel koránt sincs kibékülve az iráni társadalom egyik fele. S mindez nem csupán a tüntető, kődobáló és barikádokat emelő fiatalokra vonatkozik, hanem szinte valamennyi korosztályban megfigyelhető. A minap vonaton utazva azt tapasztaltam, hogy a középkorú és az idősebb generáció körében is igen sokan vannak azok, akik nem értenek egyet a jelenlegi vezetés irányvonalával. Azonban míg ők csak legyintenek és mosolyognak az eseményeken, addig a fiatalok tettrekészségében nincs hiány. A bevezetett szigorú korlátozások ellenére is folytatják az ellenzéki megmozdulásokat, mert mint mondják, „nincsen más lehetőség, ha már a szavazataikat semmibe vették, akkor az utcán fogják képviselni az ügyüket”. A tegnapi tüntetéseken már a központi szlogen ennek megfelelően az volt, hogy „Hová lettek a szavazataink!?”

Muszavi két napos hallgatás után internetes oldalán kommentálta az eseményeket, emellett hivatalos beadványt nyújtott be a hatóságokhoz, a választási visszásságok és csalások kivizsgálására, valamint a szavazás érvénytelenítését követelte. Ahogyan fogalmazott: „Egyértelműen nyertem! Az iráni polgárok akarata a választási csalásoknak és a hazugságnak köszönhetően nem érvényesülhetett!” Noha beadványa a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah részéről egyből elutasítást kapott, szavai mégis újabb lendületet adtak az eseményeknek. Szimpatizánsai immáron az utcák mellett a házak tetején és a balkonokon is összegyűltek, s skandálták, hogy „Halál a diktátorra!” Mindez kísértetiesen az 1979-es eseményeket tükrözi, amikor a sah ellenes mozgalmak öltöttek hasonló formát. Az elnökségre kandidáló politikust egyébként a szavazás estéje óta nem lehetett nyilvánosan szerepelni látni, ami sokakban azt a feltételezést keltette, hogy letartóztatták, vagy házi őrizetbe vették. A szócsövének számító „Zöld Szó” című napilap mindazonáltal ma már nem jelenhetett meg az újságstandokon.

A kibontakozó társadalmi megosztottságot pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy a szombat esti zavargásokra válaszul vasárnapra Ahmadinezsád is tömegrendezvényt szervezett Teherán belvárosába, amellyel egyfelől támogatói bázisát kívánta megmutatni (Szép számmal voltak jelen!), valamint ellenfeleit ostorozni. Miként mondotta: „A jelenlegi események nem számítanak többnek, mint egyszerűen egy labdarúgó meccs utáni randalírozásnak! Az arányokat figyelembe véve pedig senkinek sincsen jogosultsága a választások eredményének megkérdőjelezésére.” Az elnök ezt követően a választáson való történelmi részvételt (Immáron 85 százalék!) emelte ki, majd az ország előtt álló feladatokról beszélt, s természetesen nem feledkezett meg arról sem, hogy a külföldi kormányokat és újságírókat vádolja meg az iráni eseményekbe való beavatkozással. (A minap született hivatalos bejelentés szerint egyébként valamennyi újságírónak el kell hagynia az országot két napon belül!)

Az iráni társadalom úgy tűnik, hogy kettészakadt. Egyfelől vannak az Ahmadinezsádot támogatók, másfelől pedig a „változást” sürgetők. S mint azt látni lehetett, mindkét tábor igencsak népes, és ráadásul mobilizálható is. A megosztottság oka nem csupán a választási eredmény igazságosságában, vagy igazságtalanságában rejlik, hanem leginkább abban, hogy milyen utat, irányvonalat válasszon Irán az elkövetkezendő években.

Egyeseknek rendkívül vonzó az a politika, amit Ahmadinezsád képvisel, hiszen abban az iráni hatalmi törekvéseket és a meg nem alkuvást látják (Ahogyan azt egy konzervatív szavazó megfogalmazta: „Ahmadinezsádnak köszönhetően valósággá vált az iráni urándúsítás! S igazi regionális szereplővé váltunk az elmúlt négy esztendőben!”), valamint az elesettek és szegényebb rétegek támogatását (Egy másik Ahmadinezsád szavazó a következőket mondotta: „Az elnök őszinte és becsületes ember, aki rettentő sokat tett a szegényekért! Természetes, hogy a korrupt elitekkel szemben őt támogatom.”). Az igencsak nacionalista iráni társadalomban tehát sokan vannak, akiknek tetszik az Ahmadinezsád által produkált irányvonal, amelyet úgy tűnik, hogy a politikai háttérintézmények is támogatnak.

Másoknak a Muszavi nevével fémjelzett irányvonal, a nemzetközi kapcsolatok javítása („Iránnak a világ valamennyi országával baráti kapcsolatot kell ápolni, hiszen azzal csak nyerhetünk, míg az ellenséges retorika csak további nehézségeket fog okozni!”), a gazdaság átgondoltabb szervezése (Egy középkorú úr állítása szerint: „A hatalmas iráni kőolaj- és földgázvagyont sokkalta jobban is ki lehetne használni, arról nem is beszélve, hogy az olajdollárok elosztogatása mennyiben károsítja az iráni gazdaságot!”), s a szabadságjogok bővítése jelenti a perspektívát (Egy fekete csadorba bújt hölgy arra panaszkodott, hogy „a férfiak sorával szemben a női sorok indokolatlanul lassabban haladtak, Muszavi pedig nem csupán programjában „európaibb” politikus, hanem a feleségének kezét fogva kampányol, s ez akár reményt jelenthet a nők jogainak kérdésében is).

A megosztottság azonban nem csak az egyszerű emberek körében van jelen, hanem a háttérben, a forradalmi elitek körében is, ahol a mérsékeltebb konzervatívok a keményvonalasokkal csatáznak. Az elnökválasztást követően pedig könnyen tovább erősödhet a vezető körökben kibontakozó ellentét. Ahmadinezsád például a korrupciós ügyeket zászlajára tűzve ugyan támogatást szerezhet a szegényebb rétegekben, de ezáltal a politikai eliten belül komoly ellenségekre is szert tehet. Így például könnyedén összeütközésbe kerülhet a nagyhatalmú Hásemi Rafszandzsánival, aki többek között a Szakértők Gyűlésének (Ez a testület választja a legfőbb vezetőt!) és a Célszerűségi Tanácsnak (Amely az Őrök Tanácsa és a törvényhozás közötti vitákban közvetít.) is meghatározó szereplője. A választásokat szemlélve egyes szakértők pedig egyenesen arról beszélnek, hogy a választás nem másról, mint a régi és az új elitek összecsapásáról szól!

Az elnökválasztást követően az iráni dráma tovább folytatódik

EREDMÉNYHIRDETÉS ÉS UTCAI HADDELHAD

Iránban a helyzet az elnökválasztást követően kezd egyre érdekesebbé válni. Ahmadinezsád ugyan a hivatalos közlések szerint utcahosszal nyerte meg a szavazást, a polgárok nagy többsége azonban kételkedik a voksolás eredményében, elégedetlenségüknek hangot adva pedig az utcákra vonultak, s a pénteki csetepaté után szombat este szó szerint lángba borították a főváros utcáit.

A szavazatszámlálást követően megállapított végeredmény szerint Mahmud Ahmadinezsád közel 24 és fél millió voksot, a szavazatok közel 62 százalékát szerezte meg, míg legfőbb riválisa, Mir Hosszein Muszavi csupán csak 12 millió szavazatot gyűjtött, ami alig 33 százaléka az összes leadott voksnak. A két további induló – a kezdeti várakozásokkal ellentétben – nem tudott komolyabb támogatásra szert tenni, s szavazatokat elhódítani a két fő riválistól. Míg Mohszen Rezai a voksok 1,7 százalékát kapta, addig Mehdi Karrubi még az egy százalékot sem volt képes elérni (0,85 százalékot szerzett).

Az iráni belügyminisztérium, amely a választási eredmények közlésére hivatott, folyamatosan azt hangoztatja, hogy történelmi eredmény született, valójában azonban sok iráni kételkedik a szavazás tisztaságában, és megkérdőjelezi annak végeredményét is. Ahogyan fogalmaznak, „nem létezik, hogy ekkora különbség legyen a két jelöltre leadott voksok között!” Az mindenesetre igencsak érdekes, hogy ennek az eltérésnek a mértéke megegyezik azzal a híreszteléssel, miszerint 12 millió szavazó-lappal többet nyomtattak, mint a szükséges 46 millió! Sőt mi több, sokakban a részvételi arány fokozatos emelkedése (előbb 70, majd 75, legutóbb pedig 85 százalékról beszéltek!) is komoly kételyeket ébresztett a voksolás hitelességét illetően. Egy banki alkalmazott állítása szerint „aligha vettek részt a választáson többen, mint hatvan százalék!”

A végeredmény megállapítását követően se perc alatt lelohadt az az eufória, ami még a kampányolás időszakában bontakozott ki, ahogyan egy műszaki egyetemista fogalmazott, „az irániak többsége most megint depresszióba süllyed majd, miként azt látja, hogy a nagy felhajtás ellenére semmit sem számít a szavazata!” Egy fekete csadoros hölgy pedig egyenesen azzal jött oda hozzám, hogy „bármit is mutat az elnökválasztás eredménye, tudnom kell, az iráni emberek többsége nem szereti a kormányát!” Van, aki pedig egyenesen Hugo Chavezhez hasonlította Ahmadinezsádot, aki a venezuelai elnökhöz hasonlóan élethosszig kíván elnökösködni. Szó mi szó, sokan gondolják úgy, hogy voksolásban nem a nép akarata nyilvánult meg, hanem lényegében az „ajatollahok választottak”.

Az elnökválasztással kapcsolatos elégedetlenség pedig nem merült ki csupán a szóbeli kritikákban, hanem megmozdulásokat és utcai zavargásokat is eredményezett. A Teheráni Egyetem előtt már késő délután fiatalok skandálták, hogy „halál a diktátorra”, a Váli Ászr téren pedig mindeközben a törvényt betartató paramilitáris egységek (pl. a Baszídzs milícia) igyekezett felszámolni a gyülekező tömeget. Estére pedig valóságos csatatérré változott a Forradalom útja, ahol ironikus módon igen sokszor csendült fel a forradalom kifejezés. A tüntetők mindeközben kukákat gyújtottak fel, néhol pedig barikádokat emeltek, s bezúzták a Bank-e Melli (Nemzeti Bank) több irodájának az ablakát is. A főbb kereszteződésekben pedig hangos motorzúgás közepette igyekeztek megállítani a közlekedést. Megjegyzem, igen nagy sikerrel, ha az okozott forgalmi káoszt tekintjük. A zavargásokra válaszul a karhatalom komoly erőkkel vonult ki a kritikus helyszínekre, s a pénteki nap után ismét könnygázzal igyekezett véget vetni a tiltakozásoknak. Az éjszakai órákra pedig a fontosabb csomópontokban a gépfegyveres katonák is megjelentek, akik ellenőrző pontokat felállítva igyekeztek kiszűrni a gyanúsan viselkedő elemeket.

A teheráni utcai eseményeket követően pedig már nem csak a SMS-szolgáltatás szűnt meg működni, hanem a telefonok is el lettek hallgattatva, miként az Internet hozzáférés korlátozására is sor került. Sőt a hazai televízió-csatornákon kívül semmilyen egyéb adót nem lehetett már befogni szombat este. A CNN, a BBC, de még az arab hírcsatorna, az Al-Dzsazíra is némaságba, illetve sötétségbe borult, ezáltal pedig lehetetlenné vált a kommunikáció, s a független tájékozódás. Mindeközben megszólalt maga Ahmadinezsád is, aki televíziós beszédében igyekezett legitimálni a választás eredményét, s ostorozni politikai ellenfeleit. Nyilatkozatot adott ki maga a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah is, amelyben a választás jelentőségéről, és a zavargásoktól való mindennemű tartózkodásról beszélt.

Azt, hogy vajon meddig folytatódnak majd az utcai demonstrációk, egyelőre nehéz megmondani. A Muszavi-hívek, de bátran állíthatjuk, hogy a „változás” valamennyi támogatója, úgy tűnik igencsak felpaprikázódtak, de hogy valóban készen állnának egy forradalmi mozgalomra, az egyelőre igencsak kérdéses. Noha a tüntetések folytatását sokan támogatják, ráadásul az egyetemeken szünet is van éppen, így az emberanyag mindenképpen megvan, de a kritikus tömeg többsége a saját életét még mindig sokkal fontosabbnak tartja, minthogy a szabadságjogokért kockáztasson. Futásnak is eredt mindenki, mikor megkezdődött a rendőri attak. Az érdeklődés azonban mindenképpen megvan, akárcsak a kampány alatt, most is majd mindenki, aki az utcán tartózkodott igyekezett mobiltelefonjával, vagy digitális fényképezőgépével megörökíteni a „különleges” pillanatot.

Végezetül érdekességként, hogy míg a főúton zajlott a „haddelhad”, addig a Laleh parkban, kihasználva hogy nincs rendőri, s erkölcsi felügyelet, férfiak és nők egyszerre tornáztak, s próbáltak kicsit kikapcsolódni.

AZ AJATOLLAHOK VAGY A NÉP VÁLASZTOTT ELNÖKÖT MAGÁNAK?

Az elnökválasztási mizéria kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a háttérben komoly frakcióharcok dúlnak, amelyek nem csupán a korábbi Szakértők Gyűlése és parlamenti voksolásokra nyomták rá a bélyegüket, hanem a jelenlegi szavazásra is. A konzervatív forradalmi eliten belül ugyanis egyre inkább két tábor látszik körvonalazódni, egyfelől egy mérsékeltebb csoport (Háshemi Rafszandzsáni vezetésével), amely hajlik az óvatos reformokra, s többek között a „Nagy Sátánnal” való kiegyezésre, másfelől pedig egy keményvonalasabb kör (Mohamad Meszbáh-Jázdi nagy ajatollah irányításával), amely erősen tart a mérséklődés folyamatától, és élesen elutasítja az amerikai-iráni kapcsolatok normalizálását. Mindezt leginkább azért, mert úgy vélik, hogy az esetleges kiegyezés kapcsán nem csupán a reformerek erősödhetnek meg, akiket eztán már nem lehet árulónak bélyegezni, hanem adott esetben egyfajta „bársonyos forradalomra” is sor kerülhet. De talán még ennél is komolyabb fejfájást okoz a radikális konzervatívoknak, hogy az amerikai-iráni relációban bekövetkező enyhülés, a szankció-politika feloldásával járna, amely alapjaiban kérdőjelezheti meg keményvonalasok gazdasági hatalmát, akik az ország fehér és fekete gazdaságának egyaránt jelentős részét tartják jelenleg ellenőrzésük alatt!

Ahmadinezsád győzött

MEGGYŐZŐ SIKER AZ ELSŐ FORDULÓBAN!?

A penteki irani elnokvalasztas nem csupan az eddigi reszveteli rekordot dontotte meg, s hozott korabban nem tapasztalt aktivitast (kozel 75 szazalekban jarultak az urnak ele, s ezert ket oraval meg kellett hosszabbitani a szavazast!), hanem a voksok osszeszamolasat kovetoen is meglepo eredmenyt hozott. A szavazatszamlalas ugyan meg tart (10 szazalek meg hatravan a feldolgozasbol), de a hivatalban levo Mahmud Ahmadinezsad meglepoen sima gyozelmet aratott, majd 10 millioval tobb szavazatot kapott mint a masodik helyen befuto Mir Hosszein Muszavi.

Noha sokan egybol csalasra gyanakodnak, mikent egyesek fogalmaznak: “Hatvan szazaleknal tobben biztosan nem vettek reszt az elnoki referendumon!”, s persze elkepzelheto az is, hogy egyes helyeken valoban sor kerult iranyitott szavazasra, igy peldaul buszokkal szallitottak Ahmadinezsad hiveit a voksolasra. Kisebb matekozas utan azonban kiderul, hogy meg igy is egyertelmu gyozelmet aratott a regnalo elnok. Legfobb kihivoja ugyan Teheranban a voksok tobbseget megszerezte, s a nagyobb varosokban is reszsikereket tudott aratni, de orszagos szinten eleg gyengen szerepelt.

A valasztas vegeredmenye azt bizonyitja hogy Ahmadinezsad meg mindig igen nepszeru, de vajon minek koszonheto ez a sima gyozelem? A videki szavazok tamogatasa csak a tortenet egyik magyarazatat adja (Ne feledjuk az orszag lakossaganak 70 szazaleka varosokban el!), sikerenek kulcsa azonban legalabb ennyire a nacionalista kartya kihasznalasaban (Az osszeeskuvesekre hajlamos iraniak koreben az elnok megalkuvast nem turo politikaja mindenkeppen vonzo, akar a nuklearis kerdesrol, akar az Egyesult Allamokrol van szo. S akkor meg nem beszeltunk arrol, hogy a technologiai sikerek milyen nepszeruseget eredmenyeztek!), illetve a kulonfele populista intezkedesek valasztas elotti foganatositasaban rejlik (A valasztast megelozo honapban peldaul majd ketszeresere emelkedtek a nyugdijak, es az alapveto fogyasztasi cikkek arat is igyekeztek lenyomni!). Valamint arrol sem feledkezhetunk meg, hogy a tavalyi parlamenti valasztashoz hasonloan most is sok reformparti szavazo maradt otthon, mondvan, hogy akkor sem fog semmi sem megvaltozni, ha Muszavi lenne a koztarsasagi elnok!

Ahmadinezsad kihivoi meg az elnokvalasztas elott hangsulyoztak, hogy barmi is lesz a voksolas vegso kimenetele, azt el fogjak fogadni, s az irani polgarokat is erre buzditottak. Az elmult hetek felhajtasat kovetoen pedig ugy tunik, hogy viszonylag hamar lecsengett a valasztasi laz. A falakrol peldaul mar le is kerultek a kampanyhirdetesek, mikent az iraniak elete is visszazokkent a mindennapos vaganyba. De az altalanos nyugalom ellenere is van valamifajta feszultseg a levegoben, amit a tegnap esti megmozdulasok is bizonyitottak (Muszavi fohadiszalasa elott a rendorseg konnygazzal oszlatta fel az unnepelni osszegyult tomeget!). A fiatalok aktivitasat felebreszto elnokvalasztasi kampanyolast kovetoen most a kerdes az, hogy vajon vissza lehet-e zarni a kiengedett szellemet a palackbol, vagy az elkovetkezo napok az 1997-es diaktuntetesekhez hasonlo konfrontaciot eredmenyeznek majd!?

Rekordrészvétel az iráni elnökválasztáson

TINTÁS UJJAL A VÁLTOZÁSÉRT

Iránban a pénteki elnökválasztás minden várakozást fölülmúlt, ami a részvételt illeti. Az előrejelzések szerint az Iszlám Köztársaság harmincéves fennállása alatt még sohasem járultak olyan sokan a szavazóurnák elé, mint a tegnapi napon. A végleges eredményekre azonban még vasárnap reggelig kell várni, ugyanis csak akkora derül majd ki, hogy a négy jelölt pontosan hány szavazatot is gyűjtött.

A szavazásra jogosult irániak (46,7 millió fő) reggel nyolc és este hat óra között adhatták le a voksukat a felállított 45713 szavazókörben. Az ország határain kívül pedig további 304 körzetet hoztak létre (32-öt az Egyesült Államokban!), amelyekben lehetőségük nyílt a távolban élő iráni polgároknak is a szavazásra. Az iráni választási rendszer az abszolút többségi formulát használja, vagyis ahhoz, hogy az első körben eredményt lehessen hirdetni, a jelöltek egyikének a voksok több mint 50 százalékát kell megszereznie, ha erre nem kerül sor, úgy egy hét múlva (június 19-én) második fordulót tartanak a két legtöbb szavazatot szerzett jelölt között.

A választás zavartalanul folyt le, komolyabb rendbontásra, s visszásságra sehol sem került sor. Igaz, a vezetés igyekezett is elejét venni minden zavarkeltésnek, a hétköznapokkal ellentétben szokatlanul sok volt a rendőri és fegyveres erő az utcákon. A szavazóhelyiségek bejáratánál például mindenhol minimum egy, gépfegyveres katona igyekezett szavatolni a rendet és fegyelmet. A kampánycsendet többé-kevésbé sikerült biztosítani, de sokan voltak így is azok, akik pártállásukat kifejezve járultak az urnák elé. Ahmadinezsád legfőbb riválisának, Muszavinak a támogatóit zöld karszalagjukról, pólójukról vagy éppenséggel fejkendőjükről könnyen ki lehetett szúrni.

A megszokott pénteki nyugalommal szemben igazi élet volt tegnap az iráni fővárosban. Emberek töltötték meg az utcákat, a forgalom pedig csak kicsit csökkent a hétköznapokhoz képest. Teherán apraja-nagyja képviseltette magát a választáson, s ebben a rekkenő hőség sem jelentett akadályt. A majd 35 fokos melegben is kígyózó sorok álltak a szavazóhelyiségek előtt, s azokon belül is. Aztán persze mindenki kérdezi a másikat, hogy volt e szavazni, s ha nem akkor még gyorsan tegye meg. Szinte kötelező feladattá vált a voksolás. S míg egyesek vallási kötelezettségként állítják be a szavazáson való részvételt, addig mások a szükségre hivatkoznak, mégpedig arra, hogy „le kell váltani Ahmadinezsádot!” Szó mi szó, sok embert lehetett látni, akinek a tintától kék volt az ujja!

Teherán leghosszabb (közel húsz kilométeres) utcáján, a Váli Ászr sugárúton, amely a déli szegénynegyedekből fut fel az északi módosabb kerületekig, sokféle választ lehetett hallani a voksolást illetően. Délen kétségkívül sokan voksoltak Ahmadinezsádra, mert mint mondják, „ő valóban a nép és az elesettek barátja”, illetve mert az „ő határozottságára van szükség, hogy az ország regionális pozícióját elismerjék!” Nem beszélve arról, hogy milyen eredményeket értek el az ő irányítása alatt, például a nukleáris fronton. A konzervatív értékekkel szimpatizálók közül azonban vannak olyanok is, akik Rezai tábornokot választották, mert őt „jó kormányosnak” tartják, ugyanakkor pedig elég rugalmasnak is, hogy az ország előtt álló problémákat kezelje, s közben a forradalmi értékeket is képviselje – mondja egy elektroműszerész és villanyszerelő.

A legtöbben talán mégis az építész és festő Muszavira szavaztak. Döntésüket a legtöbben azzal indokolják, hogy az egykori miniszterelnökben erőt és szakértelmet látnak a gazdasági problémák kezelésére. Mások a külpolitikájával szimpatizálnak, nevezetesen, hogy Iránnak baráti kapcsolatot kell ápolnia a világ minden országával, hiszen – ahogyan fogalmaznak – „egy világban élünk!” Egy hölgy pedig azt hangsúlyozta, hogy „Iránnak nem arra van szüksége, hogy Venezuelával és Tanzániával barátkozzon, hanem hogy Európával fűzze szorosabbra a kapcsolatait”. A nagy többség pedig egyszerűen azért adta voksát Muszavira, mert változást szeretne, s szabadságot, ahogyan mondják: „Muszavi egyenlő szabadság!” S persze nem feledkezhetünk meg Karrubiról sem, aki egyaránt kapott támogató szavazatokat és szavakat, leginkább a szabadságjogok terén kifejtett kritikájáért.

A szavazatok összesítésére még várni kell, de feltehetőleg Ahmadinezsád és Muszavi között dől majd el a verseny, ha nem is most, akkor a második körben. A kérdés csak az, hogy vajon a másik két jelölt mennyi voksot hódított el a két vezéregyéniségtől, s hogy vajon ezek a szavazatok kire esnek majd egy esetleges jövő heti fordulóban!?

Változás szele az iráni levegőben?

ELNÖKVÁLASZTÁSI HELYZETKÉP AZ ISZLÁM KÖZTÁRSASÁGBÓL

A teheráni utcák megteltek színes poszterekkel, s a négy évvel ezelőtti elnökválasztáshoz képest a jelölteket támogató szimpatizánsok is az utcára özönlöttek. A választáson való részvételi szándék jelentősen nőtt az elmúlt hetekben, a légkörben pedig valamifajta változás szele fújdogál.

Az ország regnáló elnöke, Mahmud Ahmadinezsád egyre inkább kezdi elveszíteni az eddigi előnyét a pragmatikus és tapasztalt riválisával, Mir Hosszein Muszavi, egykori miniszterelnökkel szemben. A legfrissebb felmérések szerint pedig már nem is Ahmadinezsád, hanem Muszavi vezet az elnök-választási versenyben: országos szinten (38-34 %) és Teheránban (47-43 %) egyaránt négy-négy százalékkal. (Hozzá kell azonban tennünk, hogy a közvélemény-kutatási adatokat csak komoly fenntartásokkal kezelhetjük! Az utolsó napokban pedig a hivatalban lévő elnöknek komoly előnyei és tartalékai vannak, illetve lehetnek!)

Mindazonáltal az, hogy Muszavi egyre nagyobb kihívást jelent Ahmadinezsád számára, s hogy a másik két jelölt (a reformer Mehdi Karrubi és a konzervatív Mohszen Rezai) is népszerűség-növekedést könyvelhetett el az elmúlt hetekben, azt jelzi, hogy komoly politikai vita bontakozott ki az iszlám köztársaságban, a kampányban megjelenő kérdéseket, így a gazdaság teljesítményét, a szabadságjogok érvényesülését, valamint az Egyesült Államokkal való kapcsolatokat illetően. A kiélezett versenynek köszönhetően pedig aligha fog bármelyik jelölt abszolút többséget szerezni, s így feltehetőleg csak a második fordulóban dől majd el, hogy ki lesz az ország tízedik köztársasági elnöke.

A politikai disputa pedig nem korlátozódik csupán a televíziós megmérettetésekre, s a politikai nyilatkozatokra, hanem az utcán is egyértelműen megjelenik. Elképesztően színes és aktív kampány zajlik, rengeteg a plakát és a szórólap. Szinte minden autóra, s motorra jut egy plakát, szimpátiától függően. A modernitás jegyében pedig az elnöki programokat CD-n is hozzáférhetővé teszik, s osztogatják a polgároknak. S míg Muszavi hívei zöld karszalaggal, adott esetben pedig tetőtől talpig a zöldbe öltözve, fejezik ki pártállásukat, addig Ahmadinezsád támogatói az iráni trikolort viselik magukon. Erre válaszul született a mondóka, mely szabad fordításban a következőképpen hangzik: „Muszavi, Muszavi, te vagy a mi zászlónk!”

A választási előkészületet utcai megmozdulások és rendezvények is színesítik, s a támogatók mindkét oldalon szép számban képviseltetik magukat. A populista elnök megjelenéseit ez eddig is hatalmas tömeg kísérte, újabban azonban a Muszavi hívek is nagy számban jelennek meg a teheráni utcákon, a fontosabb kereszteződéseknél. Közöttük fiatalokat és időseket egyaránt találni. Előbbiek a város különböző pontjain szó szerint megállítják az életet, s nem csupán forgalmi káoszt okoznak, hanem teljes őrületet. S mindez éjszakába nyúlóan folytatódik, dudaszó és hangos kampánykiáltások töltik meg még az éj csöndjét is.

Az elmúlt évek választási apátiáját követően, most úgy tűnik, hogy komolyan megjött az irániak voksolási kedve. S míg 2005-ben a választók több mint 30 százaléka maradt otthon, most minden bizonnyal jelentősebb mértékű részvétellel számolhatunk. Az iráni polgárok növekvő aktivitásának okai sokfélék. Egyesek szavazatukkal az ország elhibázott irányításából fakadó elégedetlenségüknek kívánnak hangot adni, mások a négy évvel ezelőtti bojkott sikertelenségére hivatkoznak, s mondják, hogy nem szabad még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát, s a szavazástól távol maradva a radikálisok győzelmét biztosítani („A nem szavazás nem tiltakozási forma, hanem megfutamodás!”). A legtöbben azonban csak egyszerűen megelégelték Ahmadinezsád négyéves elnökségét, amely a hazai és a nemzetközi téren egyaránt komoly károkat okozott – fogalmaznak többen is!

Na és persze arról sem feledkezhetünk meg, hogy milyen hatása volt, illetve van az iráni polgárokra a tavalyi amerikai elnökválasztás, különösen pedig Barack Obama személye. (Akinek mellesleg életrajzi és egyéb könyvei is kaphatók a könyvesboltokban. Természetesen perzsául!) A tavaly novemberi voksolás sokaknak jelent inspirációt Iránban (Miként a szomszédos Törökországban, Pakisztánban és Irakban megtartott szavazásoknak is komoly a hatása!), aminek következtében nem véletlen, hogy a „változás” lett az Ahmadinezsáddal szemben állók központi szlogenje! De maga az elnök is az amerikai kampányból vette a központi mondandóját, nevezetesen: „Együtt képesek vagyunk rá, meg tudjuk csinálni…”

A kérdés, hogy vajon az iráni elnökválasztás eredménye olyan jelentőségű lesz-e mint amilyen az Egyesült Államokban volt tavaly, az iráni hatalmi felépítményt szem előtt tartva túlzott optimizmusra vall, de az iráni választásokat szemlélve kijelenthetjük, hogy a levegőben benne van a „változás szele”.

Iráni elnökválasztás: vihar egy pohár vízben?

VAJON MENNYIRE DEMOKRATIKUS AZ ISZLÁM KÖZTÁRSASÁG?

Irán vezetői minden alkalommal igyekeznek kihangsúlyozni, hogy országuk a legdemokratikusabb a Közel-Keleten. Ezen állításukat a pénteken megrendezésre kerülő elnökválasztást figyelembe véve érdemes komolyabban is megvizsgálni. Az iráni politikai rendszer ugyanis valahol a demokrácia és a diktatúra között helyezkedik el félúton.

A voksolást, mint korábban bármikor, most is megelőzte egy hivatalos szelektálás: a nagyhatalmú Őrök Tanácsa közel 470 jelölt kandidálását (köztük 42 nő jelöltségét) utasította vissza. Európai szemmel tehát semmi esetre sem nyílt a verseny, s a szavazás igencsak korlátozott. Mindez azonban csak a történet fele, hiszen a jóváhagyott jelöltek között valós verseny zajlik, amit egyfelől az igen élénk kampány bizonyít, másfelől pedig az, hogy az elnöki bársonyszékért négyen is ringbe szállnak, akik az ideológiai paletta főbb pólusait képviselik. A többjelöltes küzdelem pediglen lehetőséget teremt arra, hogy a társadalmi igények valamelyest becsatornázódjanak a döntéshozatalba.

A választási küzdelem során a jelöltek noha továbbra sem kérdőjelezhetik meg az iszlám köztársaság alapítójának, Khomeini imámnak az elveit, valójában azonban szinte minden kérdés kampánytémává emelkedhet: Mir Hosszein Muszavi, az 1980-as évek miniszterelnöke az iszlám erkölcsösség felügyeletével foglalkozó fegyveres csoportok kritizálásával a szabadságjogok kérdését emeli a középpontba; a reformpárti Mehdi Karrubi szinte egyedüliként bírálja Ahmadinezsád Holokauszttal kapcsolatos kijelentéseit; a Forradalmi Gárda Csapatok egykori főparancsnoka, Mohszen Rezai pedig az Egyesült Államokkal való kapcsolatok rendezésére fogalmaz meg konkrét tervezetet.

Az elnökjelöltek kampányolási lehetőségei első pillantásra korántsem tűnnek egyenlőnek, sokan pedig egyenesen úgy vélekednek, hogy kormányzati gépezet Ahmadinezsád újraválasztását fogja támogatni. Szó mi szó, a főbb napilapok, valamint az összes televíziós csatorna állami kézben van, ezáltal a sajtószabadság korántsem érvényesül maradéktalanul. A választási kampányban azonban a kezdeti visszásságokat (pl. a közlekedési dugóra hivatkozva elutasított rendezvényeket, vagy az internetes oldalak blokkolását) leszámítva közel azonos esélyekkel bírnak a jelöltek, mindenkinek nagyjából ugyanannyi sugárzási időt hagytak a hatóságok, s az iszlám köztársaság történetében először televíziós vitát is rendeztek az elnökjelöltek között!

Az elnöki pozícióért komoly versengés folyik, de vajon számít-e valamit, hogy ki lesz az ország következő köztársasági elnöke? Az iszlám köztársaság hatalmi felépítményében ugyanis az elnök csak másodhegedűs a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah mellett. S noha a köztársasági elnök jogkörei igencsak korlátozottak, alkotmányos felhatalmazásainak, politikai szerepének, még inkább a közvetlen választás intézményének köszönhetően mégis komoly befolyással és legitimációval rendelkezik. Az elnöki tisztségben bekövetkező személycsere mindenképpen látványos és fontos esemény, nem is beszélve arról, hogy az elnökök különféle politikákat valósítanak meg. Így például a reformer Khatemi alatt valamelyest liberalizálódott a szociális és kulturális élet, s párbeszéd kezdődött a Nyugattal, Ahmadinezsád alatt pedig felgyorsult az ország nukleáris programja.

Az új iráni elnöknek kétségkívül nem lesz akkora befolyása, s autoritása, hogy változtasson az iszlám köztársaság kormányzati rendszerén, mint ahogyan az ország nemzetközi kapcsolatait sem fogja tudni jelentősen módosítani. A hangnem azonban rettentően sokat számít, de még ennél is fontosabb, hogy a soron következő választás a korlátozások ellenére is lényeges változást hozhat az ország jövőbeli irányvonalait illetően, amit úgy tűnik, hogy egyre több iráni vél felfedezni. Pénteken tehát nem csupán vihar lesz egy pohár vízben, hanem az iráni demokrácia „nagy tesztjére” is sor kerülhet!

KERETES: VÁLASZTÁSI CSALÁS VALLÁSI RENDELETRE

A napokban érdekes hír került napvilágra: Meszbah-Jazdi nagy ajatollah, Mahmud Ahmadinezsád pártfogója vallási rendeletben szólított fel az elnökválasztási eredmény módosítására, megmásítására, amennyiben a forradalmi rendszer számára nem megfelelő eredmény születik a pénteki voksoláson.

A konzervatív tábor keményvonalas táborához tartozó nagy ajatollah a Koránból vett idézettel igyekszik alátámasztani érvelését, amennyiben lehetséges a politikába való beavatkozás, ha az a vallással szemben lép fel. A források szerint kezdetét is vette a „csalási folyamat” előkészítése. A közel 46 millió voksolásra jogosult iráni polgárnak majd hatmillióval (egyes híresztelések szerint 12 millióval) több szavazólapot nyomtattak ki.

Mindez igencsak kellemetlen, mert az elmúlt hetek kampányolását követően komoly „részvételi láz” lett úrrá a lakosságon, amelynek egy tényleges csalás komoly pofont adhat, adott esetben pedig bizonytalan folyamatot indíthat útjára. A Tehran Times vezércikkében egyenesen úgy fogalmaz, hogy a jelenlegi helyzet kezd kísértetiesen hasonlítani az 1997-es diáklázadásokra.

Le lehet-e győzni Ahmadinezsádot?

VAJON MENNYIRE NÉPSZERŰ A POPULISTA ELNÖK?

Irán jelenlegi elnöke, Mahmud Ahmadinezsád a szélesedő kritika, s a növekvő elégedetlenség mellett is bizakodva tekinthet a jövőbe, hiszen komoly esélye van arra, hogy a pénteki elnökválasztáson ismét sikert arasson, és az iráni tradíciókat követve másodszor is elnyerje a köztársasági elnöki megbízatást.

Noha az elnököt sokan kritizálják, és a rosszabbodó gazdasági körülmények között (Tavaly közel 30 százalékos csúcsot ért el az infláció, a munkanélküliségi ráta pedig hivatalosan is meghaladta a 15 százalékot!) egyre többen kérik rajta számon a négy évvel ezelőtti kampányígéreteit, a lakosság körében azonban bőven akadnak olyanok is, akiknek az elmúlt négy év lehetőségeket teremtett a felzárkózásra, ezzel együtt pedig a gazdagodásra is. (Például az olcsó hiteleknek és a komoly állami támogatásoknak köszönhetően!) Szó mi szó, Ahmadinezsád vidéken és a szegényebb rétegek körében még mindig igencsak népszerűnek számít! Az elnök puritánsága, s határozott fellépése sokaknak szimpatikus. Országjáró körútjainak köszönhetően pedig a többi jelölttel szemben sokkalta jobban ismerik!

Ellenlábasaival szemben ráadásul komoly előnyt jelent, hogy támogatói mindenképpen részt vesznek majd a pénteki voksoláson. A kormányzati dolgozók, a forradalmi gárda tagok és a közalkalmazottak (pl. a tanárok) döntő többségükben mind a regnáló elnökre fogják adni a voksukat, akik a konzervatív támogatókkal kiegészülve, együttesen a szavazásra jogosultak több mint 30 százalékát tehetik ki. Alacsony részvételi arány mellett éppen ezért szinte borítékolható Ahmadinezsád újraválasztása. Az iráni lakosság politikából való kiábrándultságát pedig jól szemlélteti a 2008-as parlamenti választások eredménye: Teheránban alig 30 százalékos volt a részvétel, a reformerek pedig csupán csak 46 helyet szereztek a 290 fős törvényhozásban. A soron következő voksolás nagy kérdése, hogy vajon a gazdasági nehézségek milyen mértékben motiválják majd a választásra jogosult polgárokat?

Ahmadinezsád hivatali pozíciójának köszönhetően számos további előnyt élvez kihívóival szemben, így például míg vetélytársai csak korlátozottan juthatnak szereplési lehetőséghez, az elnök valamennyi állami rendezvényt felhasználhatja a kampányolásra, ráadásul emellett az állami erőszak-apparátus (például a Baszídzs milícia) is a rendelkezésére áll. Az állami bürokráciát felhasználva pedig nem csupán az internetes kampányolást tudja ellehetetleníteni (lásd a Facebook közösségi portálhoz való hozzáférés korlátozását), hanem a kampányrendezvények blokkolását is meg tudja valósítani (pl. közlekedési dugóra hivatkozva elutasított reformpárti nagygyűlés). A tudományos eredmények és a technológiai sikerek szintén mind-mind az elnököt erősítik, akire így az irániak közül sokan úgy tekintenek, mint aki az elmúlt négy évben nagyhatalommá tette az országot.

A társadalmi támogatásnál fontosabb azonban, hogy vajon mennyire támogatja majd Ahmadinezsádot a politikai elit. A legfőbb vezető, Ali Khamenei ugyan nyíltan sohasem foglal állást a választásokon, a szimpátiáját élvező jelölt mindazonáltal komoly támogatásban részesül. A jelenlegi elnök még az erősödő konzervatív kritikák és a legfőbb vezetői dorgálások ellenére is előnyben van a többiekkel szemben. Legfőképpen azért, mert a külső körülmények nem kedveznek egy mérsékeltebb politikus megválasztásának: Barack Obama elnöksége csupán a hangnemben hozott változást, miközben a lényeges gyakorlati lépések elmaradtak amerikai részről, időközben Izraelben egy keményvonalas és erősen Irán-ellenes kormányzat került hatalomra, az ország keleti határán a pakisztáni instabilitás, nyugati határán pedig az iraki erőszak fokozódása jelent problémát.

Ahmadinezsád azonban nem legyőzhetetlen. Az elnökválasztás végkimenetelét pedig alapvetően két kérdés fogja meghatározni: Egyfelől, hogy vajon a konzervatív tábor egységesen szavaz-e majd, vagy Mohszen Rezai a konzervatív oldalról, és Mir Hosszein Muszavi a politikai centrumból képes lehet-e jelentős számú szavazatot elhódítani Ahmadinezsádtól? Másfelől, hogy vajon mekkora lesz a választási részvétel, a regnáló elnök gazdasági és külpolitikai melléfogásait megelégelve vajon mennyien járulnak majd az urnához, s vajon a 2005-ben távolmaradó városi középosztály elmegy-e voksolni, s hallatja-e a hangját, vagy ismételten bojkottálják majd a választást, s távol maradnak?

Vajon csak a gazdaság számít?

A KÜLPOLITIKAI FAKTOR AZ IRÁNI ELNÖKVÁLASZTÁSI VERSENYBEN

 
Az iráni elnökválasztás legfőbb kampánytémája kétségkívül az ország gazdasági teljesítménye, s aktuális helyzete. Az iráni választópolgárok többsége a pénteki voksoláson a gazdasági kérdéseket szem előtt tartva, úgyszólván a pénztárcájának megfelelően fog szavazni. Az elnöki referendum azonban nem csupán Mahmud Ahmadinezsád gazdaságpolitikájáról fog szólni, miként azt sokan borítékolni vélik, hanem abban a külpolitikai kérdések is döntő szerepet fognak játszani.

A kampány finiséhez közeledve egyre több szó esik a külpolitikáról, a regnáló elnököt pedig mind a három jelölt élesen támadja elhibázott politikája és éles retorikája miatt. Mir Hosszein Muszavi, Mehdi Karrubi és Mohszen Rezai egyaránt a külvilággal való megegyezést szorgalmazza. A változás jelszavával kampányoló reformista Karrubi a világ valamennyi országával (kivéve Izrael) felvenné a kapcsolatot, Muszavi pedig az amerikai-iráni kapcsolatok normalizálásának szükségességéről beszél, de még Rezai ex-tábornok, a Forradalmi Gárda Csapatok egykori parancsnoka is keményen fogalmaz: „Ahmadinezsád le fogja taszítani az országot a szikláról, ha folytatja a meggondolatlan politizálást.”

Mindez egyértelműen azt mutatja, hogy Ahmadinezsád éles külpolitikai retorikája és cselekvése nemcsak Nyugaton ütötte ki a biztosítékot, hanem odahaza is, ahol sokan meggondolatlan provokációnak tekintik az elnök kijelentéseit, amely csak károkat okozott az országnak (Lásd a nukleáris engedetlenségre válaszul megfogalmazott nemzetközi szankciókat, vagy a Holokauszt kapcsán tett kijelentésekre adott válaszreakciókat!), s éppen ezért a jövőben valamiféle mérséklődést várnak, illetve szorgalmaznak a felső vezetésben. Ahogyan fogalmaznak: „Iránnak profitálnia kellene a nemzetközi kapcsolatokból, s nem elkótyavetyélni az azokban rejlő lehetőségeket!”

Ahmadinezsád külpolitikai mérlege azonban korántsem olyan rossz, mint azt elsőre gondolnánk, s miként a gazdasági ügyek tekintetében, úgy a nemzetközi viszonyok kapcsán is komoly sikereket tudott felvonultatni. Sokak számára Ahmadinezsád olyan politikus, aki nem alkudott meg a Nyugattal, s kellőképpen határozottan képviselte a nemzeti érdekeket, és az iszlám értékeket. Elnökségének négy éve alatt pedig Irán regionális nagyhatalommá, komoly szereplővé avanzsált, miközben jelentős technológiai sikereket is elért. Mindez rendkívül sokat nyomhat a latba, különösen, ha az irániak erős nacionalizmusát, és a világpolitika igazságtalanságáról alkotott képét tekintjük.

Az elnökválasztás fontos kérdése tehát a külpolitika, amelynek prioritásairól, módszeréről és útjairól a jelöltek eltérő nézeteket vallanak. De vajon hozhat-e lényeges fordulatot az új elnök személye, vagyis lehetséges-e bármilyen változás az ország külkapcsolataiban?

Az iszlám köztársaság hatalmi felépítményében a külpolitikai kérdésekben a végső döntést a legfőbb vezető hozza meg, s miként Ali Khamenei ajatollah Barack Obama Kairóban elhangzott történelmi beszédét követően ismét egyértelművé tette: „ehhez az amerikai politika gyakorlati megváltozására lenne szükség!”, jelentősebb változásra így nem igen számíthatunk az elnökválasztást követően. (Ha azonban a washingtoni vezetés elég rugalmasnak és kreatívnak bizonyul a nukleáris ügyet illetően, úgy arra Teherán mindenképpen válaszolni fog, függetlenül attól, hogy ki az ország aktuális köztársasági elnöke!)

Noha az iráni külpolitika alapjaiban nem fog megváltozni (A nukleáris fejlesztések kérdését illetően például valamennyi jelölt egyetért: folytatni kívánják a munkálatokat.) Az esetleges személycserének köszönhetően azonban mérséklődhet a hangnem, ami ha komolyabb normalizálódást nem is fog eredményezni az amerikai-iráni viszonyban, de számos területen, ahol közösek a célok, előrelépést hozhat az együttműködésben.

Jubileumi elnökválasztás az Iszlám Köztársaságban

RÉGI VAGY ÚJ ELNÖKE LESZ IRÁNNAK?

Június 12-én köztársasági elnökválasztást tartanak Iránban, szám szerint a tízediket az Iszlám Köztársaság megalakulása óta. A jubileumi voksoláson eldől, hogy vajon Mahmud Ahmadinezsád marad-e újabb négy évig az ország államfője, vagy a szélesedő kritikát és a növekvő elégedetlenséget meglovagolva valamely kihívója kerül az elnöki székbe?

A soron következő elnökválasztáson Ahmadinezsádnak három (egy konzervatív és két reformpárti) kihívóval kell megmérkőznie. A voksolás legfőbb kampánytémája az ország gazdasági helyzete és teljesítménye, de legalább ennyire fontos napirendi pont a Nyugattal és az Egyesült Államokkal való kapcsolatok jövőbeli alakulása is. Noha a szavazás, az iráni politikai felépítménynek köszönhetően nem hozhat lényeges változást a hivatalos álláspontokban és magatartásokban, a hangnem azonban mérséklődhet, mindez pedig akár pozitívan is befolyásolhatja az ország nemzetközi kapcsolatait és a regionális eseményeket is.

ELNÖKI POZÍCIÓ ÉS ELNÖKVÁLASZTÁSI PROCEDÚRA

Iránban a köztársasági elnöki tisztségben bekövetkező személycsere mindenképpen látványos és fontos esemény. Az államfő az iszlám köztársaság hatalmi felépítményében – a legfőbb vezető után – a második legjelentősebb szereplőnek számít (ő képviseli az országot a nemzetközi porondon), s bár jogkörei igencsak korlátozottak, de alkotmányos felhatalmazásainak (pl. költségvetési és kinevezési jogok), még inkább a közvetlen választás intézményének köszönhetően mégis igen komoly befolyással és legitimációval rendelkezik.

Az iráni köztársasági elnököt a 18. életévüket betöltött szavazópolgárok (Jelenleg közel 46 millió fő!) közvetlenül választják meg egy kétfordulós, minősített többségi rendszerben (Ez eddig csak egyszer, 2005-ben fordult elő, hogy második fordulót kellett rendezni!). Noha a voksolás igencsak korlátozott, a nagyhatalmú Őrök Tanácsának ugyanis joga van, hogy a jelöltek közül előzetesen szelektáljon (Jelenleg a 475 elnöki kandidálóból csupán csak négynek hagyták jóvá a jelöltségi beadványát! Többek között a negyven női jelentkezőt is diszkvalifikálták.), a többjelöltes küzdelem azonban lehetőséget teremt egyfelől arra, hogy a társadalmi igények valamelyest becsatornázódjanak a döntéshozatalba, másfelől pedig, hogy a politikai eliten belüli frakcióharcok intézményes formát öltsenek.

A választáson a jelöltek korlátozott száma ellenére is valós versengés folyik. A kampányolásra kevés idő áll rendelkezésre, s a politikai hirdetésekre vonatkozó szabályozások is igen szigorúak, de mind ezek ellenére színes és aktív kampányolás folyik Iránban. Az elnökválasztásra készülődve például a reformpárti Mehdi Karrubi a Koránból vett, „változásról” szóló idézettel igyekszik mobilizálni a támogatóit, miközben Ahmadinezsád az amerikai elnökválasztás során szintén népszerű, „igen, meg tudjuk csinálni” szlogennel kampányol. A kampánytémák között számtalan kérdés szerepel (pl. a kisebbségek és a nők helyzete, a gazdaság szerkezeti reformja, vagy éppenséggel a „Nagy Sátánnal” való kapcsolatok kezelése), a forradalom vívmányai, s Khomeini ajatollah elvei azonban továbbra is „tabutémának” számítanak.

JELÖLTEK ÉS PROGRAMOK: HÁROMFÉLE KRITIKA?

Mahmúd Ahmadinezsádnak az Őrök Tanácsa által végzett „szelektálást” követően három kihívója lesz a júniusi elnökválasztáson, akik közül azonban senki sem számít „új arcnak” a forradalmi rezsimben: Mir Hosszein Muszavi az 1980-as évek miniszterelnöke, Mehdi Karrubi az reformpárti parlament házelnöke, míg Mohszen Rezai a Forradalmi Gárda Csapatok főparancsnoka volt. A három elnökjelölt a gazdasági félretervezés és a külpolitikai melléfogások miatt egyaránt vehemensen támadja a jelenlegi államfőt, programjuk, ideológiai kötődésük, s támogatói bázisuk azonban igencsak eltérő. Muszavi magát fundamentalista reformernek tekinti, Karrubi pedig az egyetlen reformpárti képviselőként indul, miközben Rezai ex-tábornok a politikai paletta ennek ellentétes pólusát képviseli.

A három kihívó közül Muszavi számít a legesélyesebbnek, akinek komoly társadalmi reputációja van, amit még a miniszterelnöksége során mutatott gazdasági hozzáértésével és szervezőképességével alapozott meg (Így például az iraki-iráni háború legnehezebb éveiben is biztosította az alapvető szolgáltatásokat!). Kampányában igyekszik is kihasználni ezt, s motiválni az amúgy is gazdasági témák mentén szavazó iráni polgárokat. Kritikája azonban nemcsak az elnök gazdaságpolitikája ellen irányul, a mérsékelt politikus a több munkahely, a gazdaság átláthatóbbá tétele mellett zászlajára tűzte a szabadságjogok érvényesülését és a külpolitika racionalizálását is. (Muszavi kampánykörútja során több ízben is támadást intézett a túlzott erkölcsi szigor és konzervativizmus ellen, miközben nem mulasztotta el bírálni Ahmadinezsád túlontúl konfrontatív külpolitikáját sem.) Az egykori miniszter-elnöknek vegyesek a választási esélyei, ugyan komoly támogatókkal bír mind a konzervatív, mind pedig a reformpárti oldalon (lásd Khatemi egykori elnök!), de a fiatalok körében kevésbé ismert, szürke eminenciásnak számít.

Mehdi Karrubi az egyetlen nyíltan reformpárti jelölt, akit az elnökválasztásokon való többszöri részvétele miatt már csak „örök indulónak” titulálnak. A 72 éves veterán politikus kampányában a változásra helyezi a döntő hangsúlyt, Muszavi mellett ő is keményen bírálja az elnök elhibázott kül- és gazdaságpolitikáját. Többek között hangosan kritizálja Ahmadinezsád Holokauszttal kapcsolatos kijelentéseit, s a túlontúl agresszív Izrael-ellenes retorikát, amely véleménye szerint ártott az ország imázsának és aláásta Irán pozícióit a nemzetközi színtéren. A reformpárti jelölt többször is vezetésre képtelennek nevezte a köztársasági elnököt, a Forradalmi Gárdát pedig a választásokba való beavatkozással vádolta meg. Muszavi a városi lakosság, különösen az értelmiség és a középosztály körében népszerű, addig Karrubi néhány vidéki körzetben és a diákok körében bír komoly támogatással. A reformpárti politikus választási esélyei nem kedvezőek, a reformer tábor ugyanis nem csak megosztott, hanem gyenge is (A 2008-as parlamenti választásokon csupán alig több mint 40 helyet szereztek!), ráadásul a támogatói bázist általános apátia jellemzi.

Mohszen Rezai a jelenlegi elnök konzervatív ellenlábasának számít, aki adott esetben sok szavazatot is elhódíthat Ahmadinezsádtól. A Forradalmi Gárda egykori főparancsnoka a másik két jelölthöz hasonló intenzitással bírálja az elnököt, ahogyan fogalmazott: „Ahmadinezsád provokatív és vakmerő külpolitikája letaszítja az országot a szikláról!” Emellett a korrupció felszámolására tett négy évvel ezelőtti ígéreteket is igyekezett számon kérni, mikor az olajbevételekből hiányzó egymilliárdos tételről számolt be pár héttel ezelőtt. Az egykori tábornok éles kritikájával az Ahmadinezsáddal egyet nem értő konzervatívokat igyekszik megfogni, s mobilizálni a választásokra. Most ugyanis nem csak a reformer oldal megosztott, hanem a konzervatív tábor is. A konzervatív frakcióharcokat már a tavalyi parlamenti választás is jelezte, de a pragmatikus és keményvonalasok közti hatalmi küzdelem csak még inkább elmélyült, nem utolsósorban az amerikai elnök videó-nyilatkozatának és a gazdaság rossz állapotának köszönhetően. Mindazonáltal Rezai esélyei, akárcsak Karrubié, igen korlátozottak. A két gyengébb jelölt azonban szavazatokat szerezve (elhódítva) fontos szerepet játszhat, s meghatározhatja, hogy ki lesz majd az ország következő köztársasági elnöke.

VAJON LE LEHET-E GYŐZNI AHMADINEZSÁDOT?

A jubileumi elnökválasztás megrendezésére olyan körülmények között kerül sor, amikor mind a két politikai tábor megosztott (Ezt jelképezi a négy eltérő szellemiségű induló!), illetve amikor az iráni társadalom a politikai korlátozások közepette kellőképpen belefásult a politikába, ám a gazdasági problémák mégis motiválják őket. Az elnökválasztás végkimenetelét ezért alapvetően két kérdés fogja meghatározni: Egyfelől, hogy vajon a konzervatív tábor egységesen szavaz-e majd, vagy Rezai a konzervatív oldalról, és Muszavi a politikai centrumból képes lehet-e jelentős számú szavazatot elhódítani Ahmadinezsádtól? Másfelől, hogy vajon mekkora lesz a választási részvétel, sikerül-e az apátiába süllyedt reformpárti támogatókat mobilizálni, s nagyarányú részvételt produkálni?

Ahmadinezsád a széles kritika, s a növekvő elégedetlenség mellett is bizakodva tekinthet a jövőbe, hiszen komoly esélye van arra, hogy újraválasszák. (Ez eddig valamennyi iráni elnöknek sikerült a duplázás!) Hivatali pozíciójának köszönhetően számos előnyt élvez a kampány során, így például míg vetélytársai csak korlátozottan juthatnak szereplési lehetőséghez, az elnök valamennyi állami rendezvényt felhasználhatja a kampányolásra, ráadásul emellett az állami erőszak-apparátus is a rendelkezésére áll (pl. a baszídzs milícia). A tudományos eredmények és a technológiai sikerek szintén mind-mind az elnököt erősítik, akire az irániak közül sokan úgy tekintenek, mint aki az elmúlt négy évben nagyhatalommá tette az országot. Populista intézkedéseinek köszönhetően Ahmadinezsádnak vidéken és a városi szegénynegyedekben is rendkívül magas a népszerűsége. Az elnök puritánsága, s határozott fellépése szintén sokaknak szimpatikus. Országjáró körútjainak köszönhetően pedig a többi jelölttel szemben sokkalta jobban ismerik! Szavazói ráadásul biztosan részt vesznek majd a voksoláson (Akiknek az aránya a 30 százalékot is elérheti!), éppen ezért alacsony részvételi arány mellett szinte borítékolható Ahmadinezsád újraválasztása (Teheránban tavaly a parlamenti választáson alig 30 százalék ment el szavazni!).

A társadalmi támogatásnál is fontosabb azonban, hogy a konzervatív táborban jelentkező bírálatok ellenére, sokan állnak az elnök mögött, így például vallási tekintélyek, forradalmi gárda tagok, s kormányzati alkalmazottak (14 politikai csoport, magukat „principalistáknak” nevezve a regnáló elnököt támogató koalíciót hozott létre). A legfőbb vezető, Ali Khamenei ugyan nyíltan sohasem foglal állást a választásokon, a szimpátiáját élvező jelölt mindazonáltal komoly támogatásban részesül. Ahmadinezsád pedig még a szélesedő konzervatív kritikák és a legfőbb vezetői dorgálások (Lásd a hádzs zarándoklatokkal foglalkozó iroda vezetőjének elmozdítása kapcsán! ellenére is előnyben van a többiekkel szemben. Legfőképpen azért, mert a külső körülmények nem kedveznek a mérsékeltebb, galamblelkű politikus megválasztásának. Barack Obama ugyan igyekezett párbeszédet kezdeményezni, de a lényeges előrelépés elmaradt amerikai részről, minek következtében az iráni vezetés úgy gondolja, hogy az új adminisztráció lényegében a régi, Bush-féle politikát folytatja, csak kedvesebb hangnemben. Időközben Izraelben egy keményvonalas és erősen Irán-ellenes kormányzat került hatalomra, az ország keleti határán a pakisztáni instabilitás, nyugati határán pedig az iraki erőszak fokozódása jelent problémát. Ilyen viszonyok közepette aligha meglepő, hogy Khamenei ajatollah a régió ügyeinek intézésére nem kíván egy „galambot” küldeni a „héjákkal” szemben.

AZ ELNÖKVÁLASZTÁS TÁGABB KIHATÁSAI, S ESETLEGES KÖVETKEZMÉNYEI

Az elnökválasztást Iránban sokan olyan jelentőségűnek vélik, mint a tavalyi amerikai voksolást, ám az Iszlám Köztársaság politikai irányvonala nem fog jelentősen változni a szavazást követően. A fontosabb kérdésekben (lásd a külpolitikai és nukleáris ügyekben) ugyanis a legfőbb vezetőé a döntő szó. (A nukleáris fejlesztések kérdését illetően szinte valamennyi jelölt egyetért: folytatni kívánják a munkálatokat.) Az elnökválasztás azonban nem csupán vihar lesz egy pohár vízben, hanem egyrészt tükrözni fogja a belső politikai megosztottságot és társadalmi hangulatot, másrészt pedig meghatározza az elkövetkezendő négy év külpolitikai hangnemét is.

Akárcsak a korábbi iráni voksolások, a jubileumi elnökválasztás is komoly hatást gyakorolhat a regionális eseményekre és a nemzetközi kapcsolatokra. A teheráni retorika mérséklődése pediglen, ha komolyabb normalizálódást nem is fog eredményezni az amerikai-iráni viszonyban, de számos területen, ahol közösek a célok, előrelépést hozhat az együttműködésben. (Lásd az iraki és afganisztáni kormányzat stabilizálását, a kábítószer-kereskedelem elleni küzdelmet, a technológiai fejlesztéseket, vagy éppenséggel az energiaforrások kiaknázását!) A holtpontról való elmozdulás pedig nem csupán a kétoldalú kapcsolatokban vezethetne javuláshoz, hanem könnyebben kezelhetővé tenné a térség egyéb konfliktusait is.