Az iszlám köztársaság intézményrendszere: A politikai szereplők

Khomeini hagyatéka: „iszlám állam” a gyakorlatban

Az 1979-es iszlám forradalom következtében létrejött iszlám köztársaság, mint államforma önmagában véve nem egyedülálló, de mégis igen sajátos, amennyiben jellegzetesen síita alapokra épül. A síita iszlám 1501 óta államvallás Iránban (1935 előtt Perzsiában), a köztársasági államforma és intézményei pedig az 1906-1911-es alkotmányos forradalom óta szerves részei az iráni politikai gondolkodásnak. Ez a két eszmei irányzat lenne hivatott az Iráni Iszlám Köztársaságban szerves egésszé összeolvadni, azonban az ellentmondásokat a mai napig nem sikerült kielégítő módon feloldani. A két irányzat ugyanis éppen a legalapvetőbb kérdésben mond ellent egymásnak: nevezetesen, hogy kié a legfőbb hatalom. A síita iszlám alapelvére felépített velájat-e-faqíh a csalhatatlan vallásjogtudós uralmát állítja előtérbe, míg a köztársaság a népakaratra és szuverenitásra épül. Ez a kettősség, illetve ennek a két elemnek az egymás alá-fölérendeltsége a teljes iráni politikai struktúrát meghatározza: miközben a parlamentet, a köztársasági elnököt és a Szakértők Gyűlését – három eltérő időpontban tartott – népszavazáson közvetlenül választják meg, az iszlám jog betartása felett őrködő Őrök Tanácsának joga van a jelöltek előéletének az iszlám törvények alapján történő átvilágítására, előzetes szelektálásukra, illetve a választott parlament és köztársasági elnök által elfogadott törvényjavaslatok megvétózására.  Az európai hatalmi felépítménytől eltérően Iránban nem a parlament a hatalom kizárólagos birtokosa, mivel a – hivatalát nem közvetlen választás útján elnyerő – legfelsőbb vallási vezetőnek átfogó jogosultságai vannak. A legfelsőbb vezető felette áll mindhárom – egyébként egymástól független – hatalmi ágnak. Az ország belpolitikai életében pedig a forradalom után a sah, illetve az elmenekült régi elit vagyonából létrehozott, a nemzeti jövedelem tekintélyes hányadával rendelkező, a választások eredményétől, és a kormány akaratától független (önálló külpolitikát is folytató), befolyásos vallási alapítványok is jelentős szerepet játszanak.

A köztársasági elnököt, a parlamentnek és a Szakértők Gyűlésének tagjait a szavazásra jogosult irániak közvetlenül választják meg. A szavazásra jogosultság korhatára 18 év (korábban 15 illetve 16 év volt). 1961 óta a nők is választhatnak és választhatók Iránban.

A legfelsőbb vallási vezető szó szerint „a forradalom legfőbb vezetője”. Az Iráni Iszlám Köztársaság első vezetője Khomeini ajatollah volt, aki ezt a tisztséget, mint az Iszlám Köztársaság alapítója és teológiai védelmezője töltötte be. Az ajatollah 1989-es halála óta ezt a tisztséget Szájed Ali Khámenei ajatollah tölti be. A legfelsőbb vezető gyakorolja a politikai és vallási hatalmat, személyében integrálódik a vallás és a politika. Hatáskörébe tartozik a három hatalmi ág felügyelete, és tevékenységének összehangolása, az esetleges viták feloldása. A vezető feladata az ország általános politikai irányvonalának meghatározása – konzultálva a Sürgős Ügyeket Meghatározó Tanáccsal – és végrehajtásának ellenőrzése, népszavazások elrendelése, az elnökválasztás eredményének jóváhagyása, a köztársasági elnök kinevezésének aláírása, illetve az elnök elmozdítása és az Őrök Tanácsa hat – a klérushoz tartozó – tagjának kinevezése. A legfelsőbb vezető a fegyveres erők főparancsnoka. Ő jelenti be a hadiállapotot és békét, ő adhat parancsot a hadsereg mozgósítására, és ő nevezi ki a fegyveres erők parancsnokait. A legfelsőbb vezető nevezi ki az ország legfőbb igazságügyi méltóságát, ő adhat kegyelmet vagy csökkentheti az elítéltek büntetését. Továbbá a legfelsőbb vezető a rádió és a televízió-hálózat feje is. Irányítása alá tartoznak azonban olyan intézmények – elsősorban vallási alapítványok – is, amelyek minden állami-hatalmi ág és szervezet hatóságán kívül esnek.

Az 1979-es alkotmány értelmében a vezetői posztot vagy egyetlen személy (legfelsőbb vezető), vagy egy több tagú tanács (Vezetői Tanács) tölti be. Az 1989-es széles körű alkotmánymódosítással – amely a hatalmi ágak koordinálásának feladatát a legfelsőbb vezetőre ruházta át, és amely eltörölte a miniszterelnöki tisztséget is – megszűnt a Vezetői Tanács és a Szakértők Gyűlése kapta azt a feladatot, hogy egyetlen vezetőt válasszon. Az alkotmány eredetileg úgy rendelkezett a vezető választásáról, hogy azt vagy a nép választja, mint Khomeini ajatollahot, vagy a Szakértők Gyűlése. Az alkotmánymódosítás azonban eltörölte annak lehetőségét, hogy a legfelsőbb vezetőt a nép választhassa meg, és a jelenlegi iráni alkotmány szerint a legfelsőbb vezetőt a Szakértők Gyűlése választja meg, amelynek jogában áll, bizonyos feltételek mellett (ha a vezető nem képes kötelezettségeit teljesíteni, ha elveszti az alkotmányban megfogalmazott vezetői képességeit, vagy ha világossá válik, hogy ezek valamelyikével kezdettől fogva sem rendelkezett), a vezetőt meneszteni is. Az alkotmány módosításával a legfelsőbb vezetőnek nem kell feltétlenül a legfőbb teológiai tekintélynek lennie, de megfelelő tudással kell rendelkeznie, ahhoz, hogy ediktumokat adhasson ki az iszlám jog különböző kérdéseiben.

Az alkotmány értelmében a vezető rendelkezik a legfőbb hatalommal. A törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom mind a vallási vezetés felügyelete, ellenőrzése alatt áll, végső soron egyértelműen alárendelt annak. A valódi hatalmat tehát a modern államszervezet ellenére a legfelsőbb vezető gyakorolja. A Legfelsőbb Vezető Irodája jelenti azonban azt a hivatalt, amelynek útján igazából képes a legfelsőbb vezető tekintélyének az érvényesítésére, valamint befolyásának a végrehajtási ágazatra, a fegyveres erőkre, a biztonsági szolgálatokra, valamint a forradalmi és vallási szervezetekre történő kiterjesztésére. Az Iroda különleges tanácsadókat alkalmaz, akiknek a segítségével a vezető kérdéseket vethet fel a kultúra, a gazdaság, a katonai ügyek és a média tárgykörében. Emellett a legfelsőbb vallási vezető személyesen nevezhet ki papi képviselőket minden fontosabb minisztériumba és intézménybe. Széles jogkörének és segítő szervezeteinek az eredményeként a vallási vezető áll az iráni hatalmi hierarchia csúcsán.

A legfelsőbb vezető után a második legmagasabb méltóság a köztársasági elnök, aki a végrehajtó hatalmat gyakorolja. Az elnököt a nép közvetlenül választja négy évre, legfeljebb két egymást követő ciklusban. Megválasztásának feltétele, hogy iráni szülők iráni állampolgárságú gyermeke legyen, aki nemcsak, hogy közigazgatási tapasztalatokkal kell rendelkezzen, hanem vallásos meggyőződéséhez, jámborságához sem férhet kétség, és egyidejűleg az ország hivatalos vallásának követője kell legyen. 1989 után a tisztséget két cikluson át Hásemi Rafszandzsáni, 1997 és 2005 között pedig Mohamad Khatemi töltötte be. A 2005-ös elnökválasztáson Mahmud Ahmadinezsád aratott meglepő győzelmet.

Az 1979-es alkotmány a köztársasági elnököt tekintette a végrehajtó hatalom fejének, s ugyanakkor a három államhatalmi ág összehangolójának. Az alkotmány 1989-es módosításának eredményeként a három hatalmi ág koordinálása a legfelsőbb vezető hatáskörébe került, az elnök feladata az alkotmány végrehajtásának biztosítása lett. Ő nevezi ki a minisztereket – akiket a parlamentnek (medzslisznek) is el kell fogadnia –, ő írja alá a medzslisz által elfogadott törvények alkalmazását, a medzslisz által ratifikált szerződéseket vagy nemzetközi egyezményeket, és felügyeli azok végrehajtását. A köztársasági elnök veszi át a külföldi követek megbízólevelét, és írja alá a külföldre küldendő iráni követek megbízólevelét. Ő elnököl a Nemzetbiztonsági Tanács ülésein. Felelősségei közé tartozik még az ország költségvetésének és a parlament által elfogadott fejlesztési terveknek a végrehajtása is. A köztársasági elnököt feladatainak ellátásában „segítő szolgálatok” támogatják.

Az alkotmányos rend legjelentősebb módosítása a végrehajtó hatalom tekintetében a miniszterelnöki tisztség eltörlése volt (1989-ben), amit a miniszterelnöki és a köztársasági elnöki pozíció konkurálása tett szükségessé. Az 1979-es alkotmány értelmében a miniszterelnök volt a végrehajtó hatalom feje, akit a köztársasági elnök nevezett ki és bizalmi szavazással a medzslisz hagyott jóvá. A minisztereket a miniszterelnök nevezte ki és a köztársasági elnök hagyta jóvá, a parlamentnek pedig bizalmat kellett szavaznia nekik. A miniszterek közvetlenül a medzslisznek tartoztak beszámolási kötelezettséggel, de a miniszterek tetteiért a miniszterelnök tartozott felelősséggel. Az alkotmánymódosítással a miniszterelnöknek az 1979-es alkotmány szerinti minden hatalma a köztársasági elnökre szállt át, miközben az elnök hatásköréhez sorolt koordináció a három hatalmi ág között a legfelsőbb vezető kompetenciájába utaltatott át.

A miniszterelnöki pozíció eltörlését követően a minisztereket a köztársasági elnök választja ki, és a parlament hagyja jóvá, amely felelősségre is vonhatja őket. A legfelsőbb vezető kulcsfontosságú szerepet játszik a védelmi-, biztonsági- és külpolitikában, s a miniszterek gyakran neki jelentenek. A vezető ugyancsak ellenőrzése alatt tartja a kulturális és szociális ügyekért felelős minisztereket is. A kabinetben a köztársasági elnök, vagy az alelnök elnököl, aki felelős a kormány ügyeiért, és egyfajta miniszterelnökként funkcionál. Az elnökhöz kérdéseket lehet intézni, amelyhez a medzslisz teljes tagságának az egynegyede szükséges. Ezzel szemben a minisztereknek bármely parlamenti tag felvethet kérdéseket. A köztársasági elnökkel és a miniszterekkel szemben is lehetséges a bizalmatlansági indítvány megfogalmazása. Egy miniszter elleni bizalmatlansági indítványhoz 10 parlamenti tag aláírása szükséges, a köztársasági elnök esetében azonban a képviselők egyharmadának az állásfoglalása szükséges. Az elnök elmozdításához kétharmados többség szükségeltetik. A mandátumának lejárta előtt (haláleset, betegség, visszalépés, vagy sikeres bizalmatlansági szavazás eredményeként) leköszönő köztársasági elnököt az alelnök helyettesíti. Ez esetben azonban a legfelsőbb vezető egyetértése alapvető fontosságú, és amennyiben szükséges, intézkednie kell az újabb elnökválasztás kiírásáról az alelnöknek elnökként való hivatalba lépését követő 50 napon belül.

Az iráni törvényhozás két nagyhatalmú testületből áll: a parlamentből (medzsliszből) és az Alkotmány Őreinek Tanácsából (Őrök Tanácsából). Az alkotmány szerint minden törvényt először el kell fogadnia a parlamentnek, azután pedig ratifikálnia kell az Őrök Tanácsának. Törvénnyé a köztársasági elnök aláírásával válnak. A parlament létszáma az 1979-es alkotmányban 270 főben volt megállapítva, az iráni lakosság gyors ütemű növekedése miatt azonban a 2000. évi parlamenti választásoktól kezdődően a választók 290 képviselőt delegálnak a medzsliszbe. A parlament tagjait a nép négy évre kétfordulós közvetlen és titkos szavazással választja meg. Az alkotmányban elismert vallási kisebbségek (zoroasztriánusok, izraeliták, örmény- és asszír keresztények) saját képviselőkkel rendelkeznek a medzsliszben. A kisebbségek delegáltjain kívül azonban minden parlamenti képviselővel szemben alapvető követelmény a mély hit az iszlámban.

A parlament maga szerkesztette meg belső szabályait üléseinek levezetéséről, a törvények és határozatok megvitatásáról és megszavazásáról, valamint bizottságainak feladatairól. E szabályok szerint a medzslisznek az elnökéből és két elnökhelyetteséből álló vezetőtestülete, valamint egy sor titkársága és adminisztrációs személyzete van. A parlamentnek számos állandó bizottsága van, amelyek a törvényjavaslatok vagy indítványok előzetes megtárgyalásában játszanak szerepet. A parlament felhatalmazásai a következők: a kormányzat által a kormány jóváhagyásával benyújtott indítványok, valamint a legalább 15 parlamenti képviselő által benyújtott törvényjavaslatok megvitatása; vita és vizsgálódás minden nemzeti ügyben; nemzetközi egyezmények, jegyzőkönyvek, megállapodások és szerződések jóváhagyása; az országhatárok kisebb módosításai a nemzeti érdekek figyelembevételével; hozzájárulás a hadijog bevezetéséhez a kormány kérésére, nem több mint 30 napra; bizalmatlansági javaslat beterjesztése a miniszterek bármelyikével szemben, a bizalom vagy a bizalmatlanság megszavazása a kormányzattal vagy bármelyik miniszterrel szemben. A törvényhozás által irányított Számvevőszék feladata pedig az, hogy ellenőrizze mindazon szervezetek és intézmények bevételeit és kiadásait, amelyek a központi költségvetésből kapják pénzügyi kereteiket.

Az Alkotmány Őreinek Tanácsának legfőbb feladata az állam iszlám karakterének megőrzése és biztosítása. Az Őrök Tanácsa lényegében a parlament „felső háza”, amelynek joga és hatalma van a parlament (az „alsóház”) által hozott törvényeket felülvizsgálni és leszavazni. A medzslisz által elfogadott törvényjavaslatok csak akkor emelkednek törvényerőre, ha az Alkotmány Őreinek Tanácsa is ratifikálja azokat, és biztosítja azoknak az alkotmánnyal és az iszlám alapelvekkel, törvényekkel való összhangját. Az Őrök Tanácsának tizenkét tagja van: a legfelsőbb vezető által kinevezett hat képzett iszlám jogtudós, és a Legfelsőbb Bíróság által jelölt, s a parlament által elfogadott hat „polgári” jogász. A tagok megbízatása hat évre szól. A medzslisz egészen addig nem törvényes, amíg az Őrök Tanácsát meg nem alakították – kivéve a parlamenti tagok mandátumának elfogadását és a hat jogász megválasztását a Tanácsba. Abban a kérdésben, hogy a törvényi rendelkezés összeegyeztethető-e az iszlám rendelkezéseivel, csak a tanácsban ülő hat iszlám jogtudós véleménye számít, az alkotmánynak megfelelés kérdésében azonban valamennyi tag többségi véleménye dönt. Az Őrök Tanácsa tehát egyrészt szenátusként működik, másrészt egyfajta alkotmánybírósági szerepet is betölt, amennyiben feladata az alkotmány rendelkezéseinek értelmezése. A tanács további fontos feladata, hogy a parlamenti és más választások alkalmával a jelölteket „iszlámságuk” szempontjából megvizsgálja, és az alkalmatlannak ítélt személyek jelölését megakadályozza.

A Szakértők Gyűlésének összehívásáról az 1979-es alkotmány rendelkezett. Az első – 70 fős – Szakértők Gyűlését a forradalom után az Iszlám Köztársaság alkotmányának kidolgozására hozták létre, amely az alkotmány 1979. decemberi elfogadásával feloszlatta magát. A második Szakértők Gyűlését 1982-ben választották meg az – ajatollah esetleges halálát követően felmerülő – utódlás kérdésének rendezésére. A 86 tagú testületnek már csak vallási személyek lehetnek a tagjai, akiket nyolc évre választanak közvetlenül. A Szakértők Gyűlésében a tagságot nem korlátozza a tag más területen végzett munkája, így a parlamenti tagság vagy valamely kormányzati tisztség betöltése. A Gyűlés évente egyszer ülésezik. Törvényes kívánalom, hogy az ülés Kumban legyen, de eddig az üléseket az előírástól eltérően mindig Teheránban tartották. A Szakértők Gyűlésének elsőszámú feladata a legfelsőbb vezető személyének kiválasztása, illetve adott esetben a felmentése. Emellett a Gyűlés feladata a vezető munkájának folyamatos felügyelete is, amely azonban a kevésbé érvényesül, mivel a testület túlságosan szervilis a vezető irányában. A Szakértők Gyűlése megalakulása óta két területen volt aktív: a Khomeini ajatollah utódjáról való döntéshozatalban (1985-ben Hoszein Ali Montazeri ajatollahot, majd végül Khomeini halála után Szajjid Ali Khámenei ajatollahot választották Irán legfelsőbb vallási vezetőjévé), illetve saját belső szabályainak megfogalmazásában (a testület eljárási szabályokat fogadott el üléseinek levezetéséről, valamint a tagok megválasztásának feltételeiről). 

Az igazságszolgáltatás felhatalmazási és felelősségi körébe tartozik az igazságszolgáltatás adminisztrációja és alkalmazása, a törvény megfelelő alkalmazásának felügyelete, a törvényes szabadságjogok előmozdítása, az egyéni és közösségi jogok védelme, a megfelelő eljárás biztosítása az igazságszolgáltatási viták lebonyolításához, a bűnözők utáni nyomozás, a bűnvádi eljárás és az iszlám büntetőtörvény szerinti büntetés. Az igazságszolgáltatási ágazatra háruló kötelesség a bűnözés megelőzése és a bűnözők rehabilitációja is. A bíróságok – funkcióiknak megfelelően – polgári vagy büntető bíróságok lehetnek. A polgári bíróságok lehetnek első vagy másodfokú bíróságok, független és különleges bíróságok, míg a büntető bíróságok első- és másodfokúak lehetnek. A polgári és büntető bíróságok mellett működnek vallási és forradalmi ítélőszékek is, valamint a közigazgatási ügyek bírósága, ahová az állami hivatalokkal és szervekkel kapcsolatos panaszokkal fordulhatnak az állampolgárok. Az igazságszolgáltatás az alkotmány szerint független hatalmi ág, valójában azonban az iráni törvénykezés sosem volt mentes a politikai befolyástól. Ezt bizonyítja, hogy a Legfőbb Igazságügyi Méltóságot – aki a törvénykezés élén álló legfőbb hatalom, az igazságszolgáltatási ügyekben járatos, és az igazságszolgáltatás vezetésében képzett bíró – a legfelsőbb vezető nevezi ki öt éves időszakra. A törvények végrehajtásának felügyeletét a Legfelsőbb Bíróság látja el, amelynek tagjait szintén a legfelsőbb vezető nevezi ki. A Legfelsőbb Bíróság elnökét és a Legfőbb Ügyészt a Legfőbb Igazságügyi Méltóság és a Legfelsőbb Bíróság bírái választják.

A Nemzetbiztonsági Tanács intézményét az Iráni Iszlám Köztársaság alkotmányának felülvizsgálata során hozták létre, azzal a céllal, hogy őrködjék az iszlám forradalom felett és védelmezze az Iszlám Köztársaság nemzeti érdekeit, szuverenitását és területi épségét. A Tanács a köztársasági elnök által vezetett, valamennyi érintett intézményt és minisztériumot képviselő, a külpolitikai, a védelmi és a biztonsági irányelveket kidolgozó és koordináló testület. A Tanács feladata, hogy a legfelsőbb vezető által meghatározott általános politikai irányvonalak keretén belül meghatározza a nemzeti védelmi- és biztonságpolitikát, hogy koordinálja a politikai, hírszerzési, társadalmi, kulturális és gazdasági tevékenységeket a védelmi- és a biztonságpolitika vonatkozásában, illetve, hogy felhasználja az ország anyagi és nem-anyagi forrásait a belső és külső fenyegetések elhárítására. A testületre bízott feladatok súlyosságából adódóan a Nemzetbiztonsági Tanács széles tagsággal rendelkezik. A Tanács tagjai: a három hatalmi ág vezetői; a Fegyveres Erők Legfelsőbb Parancsnoki Tanácsának vezetője; a Tervezési és Költségvetési Szervezet felelős tisztségviselője; a legfelsőbb vezető által kinevezett két képviselő; a külügyminiszter, a belügyminiszter, az információs (hírszerzési) miniszter; a szóban forgó témával foglalkozó miniszter; valamint a hadsereg és a Forradalmi Gárda Csapatok legmagasabb tisztségviselői.

Az Iráni Fegyveres Erők két részből – a Forradalmi Gárdából és a reguláris hadseregből – áll, közös parancsnokság alatt. Az összes katonai vezetőt (a hadsereg és a Forradalmi Gárda parancsnokait) a legfelsőbb vezető nevezi ki, akik egyedül neki tartoznak felelősséggel. A Forradalmi Gárdát a forradalom után az új vezetők és intézmények védelmére, a forradalom ellenségeivel szembeni küzdelem céljából hozták létre. Irak 1980-as inváziója után a Forradalmi Gárda fokozatosan megerősödött, és fejlesztve szárazföldi, légi és tengeri erejét önálló hadsereggé vált, amely jelentős befolyással rendelkezik az országon belül. Jelen van olyan intézményekben is, mint például a hírszerzési minisztérium, a rendőrség, s ellenőrzése alá tartoznak azok önkéntes milíciák is, amelyeknek minden intézményben és városban vannak képviseleteik.

1988. február 6-án, Khomeini ajatollah utasítására hozták létre a Stratégiai Tervezési Tanácsot (szó szerint „Irányelveket Meghatározó Tanácsot”), amelyet újabban Célszerűségi Tanácsnak hívnak. A Tanács a hosszú távú politikai irányvonal kidolgozásáért felelős tanácsadó testület, amely a legfelsőbb vezető mellett működik. A Tanács feladata az alkotmány értelmezése, a törvényhozás folyamán a parlament és az Őrök Tanácsa között felmerülő vitás kérdések megoldása, valamint a vezető által a Tanács jogkörébe utalt ügyekben való konzultálás. Valójában a Célszerűségi Tanács Khomeini ajatollah halála után alkotmányos szervvé, Irán fő politikacsináló testületévé vált. Napjainkban ez a testület a vezető és a köztársasági elnök között helyezkedik el az iráni hatalmi hierarchiában. A testület tagjait a legfelsőbb vezető által öt évre kinevezett, saját jogukon résztvevő személyek, valamint a pozíciójuknál fogva résztvevő tisztségviselők alkotják. A Tanács a vezető utasítására ül össze, szabályait azonban maguk a tagok dolgozzák ki és fogadják el.

Az Iráni Iszlám Köztársaság államberendezkedése az iszlám vallási fennhatóságát a demokrácia alapelveivel összeegyeztetni hívatott kísérlet eredményeként született meg. Irán hatalmi-államigazgatási rendszere sajátos egyvelege a nyugati, szekuláris típusú államnak és a síita iszlám bizonyos alapelemeinek. A hatalom forrása egyrészt a nép akarata, amely a parlament, a köztársasági elnök és a Szakértők Gyűlése tagjainak közvetlen megválasztásában nyilvánul meg, másrészt a vallásjogtudós (faqíh), aki az isteni törvényeket interpretálja a hívők számára, és akit ezért a nép többsége vezetőjeként elismer és elfogad. Az iráni állami berendezkedés tehát mind vallási alapon irányított, mind a nép által választott politikai intézményeket tartalmaz. Az Iráni Iszlám Köztársaság hatalmi rendszere radikálisan szakított az elmúlt évszázadok hagyományaival, amennyiben a spirituális és evilági hatalmat Khomeini személyében – ha átmenetileg is, de – összeolvasztotta, s a világon egyedüliként a gyakorlatban is megvalósította az „iszlám államot”.

Az 1979-es iszlám forradalom győzelme után Iránban egy kétirányú folyamat ment végbe: a radikális síita vezetés lépésről-lépésre számolt le azokkal a sah-ellenes „egységfrontban” vele még egy oldalon küzdő erőkkel, amelyek a forradalom sikere után már veszélyeztették politikai egyeduralmát; ezzel párhuzamosan pedig egy rendkívül szilárd politikai-hatalmi struktúrát épített ki a sah szétrombolt államapparátusa helyébe. 1981 után az iráni politikai rendszer irányítása annak a forradalmat pártoló elitnek a kezébe került, amely szorosan követte Khomeini ajatollah gondolkodásmódját. Ebben az időszakban az állam megkísérelte – a radikális vallási frakciók segítségével – az iráni társadalmat állandó készenléti állapotban tartani, kijelentve, hogy a céljuk nemcsak az iráni társadalom, hanem az egész világ „felszabadítása”. Ennek a „háborúnak” a viseléséhez és a világ boldogabb jövőjének vallási alapon való biztosításához minden eszközt mozgósítottak. Minden ellenzéki irányzatot „forradalom-ellenesnek” és az „imperializmus ügynökének” nyilvánítottak, és elfojtottak minden olyan véleményt, amely ellentmondott a vezető elit gondolatainak. Az iszlámot tekintették a politikai gondolkodás egyetlen törvényes forrásának. A forradalmi elit sem a keleti, sem a nyugati politikai-vallási doktrínákat nem fogadta el és igyekezett mindaz ellen küzdeni, amit „globális imperializmusnak” tekintett. A vezető elit a politikai viszonyok legitimitását és tekintélyét illetően a síita örökség igen erős befolyása alatt működött, olyan ideologikus politikai rendszert hozott létre, amelyet a vallási vezetők és a forradalmi elit által kézben tartott intézmények sora vezet. A sah rendszerének fokozatos átalakítása olyan „kétnyomú” modellt eredményezett, amely hegemonikus szerepet biztosít a bürokratikus intézményeknek és az állami elitnek, és korlátozott szerepet a rendszer szokványos politikai elitjének. Az Iszlám Köztársaságban ezáltal azok az erők bírnak nagyobb befolyással a politika menetére, amelyek nem közvetlen választás útján nyerik el posztjukat, azok pedig, akik a nép által megerősítve kerülnek hatalmi pozícióba, kevésbé jelentős szerepet játszanak az ország irányításában.

A duális iráni politikai rendszer: A kevert végeredmény

A kevert végeredmény: az alkotmány

Iránban a síita és a köztársasági elem hatására egy vegyes államforma született meg, amit az Iszlám Köztársaság elnevezés is egyértelműen bizonyít. Még ennél is beszédesebb az 1979 decemberében elfogadott iráni alkotmány, amely a síita teokrácia és a parlamentáris demokrácia keveredésének eredményeként mindkét államforma jellemvonásait magán viseli.

Az alkotmányos rendszerben szereplő iszlám karakterjegyek így a következők: 1. A forradalom eredményeként megszülető új rendszer magát egyértelműen iszlám államként definiálta. A politikai vezetésben ez az iszlám jogtudós uralmát eredményezte, valamint azt, hogy az iszlámot a társadalom mindennapi tevékenységeire is kiterjesztették. 2. Az állam feladatait az iszlám értékeknek és érdekeknek megfelelően képzelték el. Ennek megfelelően nagy hangsúlyt fektettek a szociális kérdésekre, mint például az oktatásra és az egészségügyi ellátásra. 3. A törvénykezést az iszlám joghoz (a sáriához) kötötték. Az alkotmány értelmében a törvényeknek és rendeleteknek mindig az iszlámmal összhangban kell megszületniük, s minden esetben az isteni útmutatást kell követniük. 4. A vezető pozíciókat az iszlám jogtudósoknak tartották fenn, a tisztségek nagy többségét pedig az egyházi személyeknek juttattak. Emellett a főbb vezetői pozíciók betöltését minden esetben a muzulmán hit követéséhez kötötték. 5. Vallásilag értelmezett korlátozásokat léptettek életbe az egyén demokratikus jogait illetően. A szabadságjogokat minden esetben csak addig engedélyezték érvényesülni, ameddig azok nem sértették az iszlám eszményképeket és alapelveket. 6. Felállítottak intézményeket, amelyek az állam iszlám jellegét voltak hivatottak biztosítani. Így például létrehozták a nagyhatalmú Őrök Tanácsát, amely mind a mai napig biztosítja az iszlámmal összeillő törvényalkotást.

A politikai rendszer demokratikus elemei pedig a következők: 1. A népszuverenitás elvének részleges elfogadása: Az állam deklaráltan a közösség akaratát képviseli, és folyamatosan konzultál a társadalommal. Mindezt a köztársasági elnök és parlamenti képviselő választás, valamint a helyi szinten megválasztott tanácsok, és polgármesterek rendszere juttatja kifejezésre. 2. A kormányzati testületek és tisztségviselők részleges megválasztása: A parlamenti, az önkormányzati és az elnöki választások mellett az ország legfőbb vezetőjét egy közvetett eljárásban választják meg. 3. A választott intézmények részleges ereje: Az alkotmányos szabályozás egyes esetekben erős jogköröket ad a demokratikusan választott intézményeknek. Így például a minisztertanács parlamenti ellenőrzés alá helyezése a bizalmi szavazás által, vagy a köztársasági elnök költségvetéssel kapcsolatos jogosítványai. 4. Az alapvető jogok részleges elfogadása: Az alkotmányban a vallási korlátozások mellett helyet kapnak a polgári és politikai szabadságjogok. Úgy, mint az etnikai hovatartozástól független egyenlő bánásmód joga, vagy éppenséggel a politikai véleménynyilvánítás lehetősége.

Az alkotmány szövegében az iszlám jogtudós hatalma és a népszuverenitás elve, az iszlám közösség és az iráni nemzet, a vallási erkölcsök és demokratikus értékek kerülnek szembe egymással, ami érthető is, hiszen az alaptörvény a pillanat termékeként, számos forrás és szereplő kompromisszumos együttműködésének eredményeként született meg. Az évek során a gyakorlat és a jogalkalmazás eldöntötte, hogy kié is a legfőbb hatalom. A forradalom óta eltelt majd három évtizedben egyértelműen kikristályosodott, hogy a demokratikus parlamentarizmus és az iszlám kormányzás versengéséből, az utóbbi került domináns pozícióba.

A duális iráni politikai rendszer: A köztársasági elemek

A köztársasági elemek

Iránban az európai politikai fejlődés vívmányai (például a népszuverenitás elve és a hatalmi ágak elválasztása) az 1906-1911 közötti alkotmányos forradalom idején jelentek meg és vertek komolyabban gyökeret a politikai gondolkodásban. Az európai eszmeáramlatok beszüremkedése Perzsiába azonban már a XIX. században megkezdődött. A brit birodalom és a cári Oroszország térségbeli terjeszkedése az alkotmányos parlamentarizmus elveinek, a nacionalizmus és a szocializmus eszmeiségének és értékrendszerének elterjedéséhez vezettek az iráni gondolkodók és államférfiak körében. Ezeknek a hatásoknak az eredményeként pedig Iránban megkezdődött az államszerkezet modernizálásának és a társadalom átalakulásának a folyamata.

A modern iráni politikában egyfelől a szabadság és a joguralom iránti vágyakozás, másfelől pedig a stabilitást és fejlődést biztosító állam megteremtésének szándéka áll szemben és viaskodik egymással. Ennek első megnyilvánulásaként került sor az alkotmányos forradalomra, amelyet a parlamentarizmus és a nacionalizmus eszméi ihlettek és hatottak át. Az uralkodói hatalom diktatórikus jellegének és az európai hatalmak egyre növekvő befolyásának eredményeként széles elégedetlenségi mozgalom bontakozott ki, amely szervezkedésben a papság, a bazár és az értelmiség első ízben fogott össze, ezáltal pedig az alkotmányos forradalom mindenképpen az 1979-es események előzményének számít. Az alkotmányos mozgalom célja egy átlátható és elszámoltatható kormányzat megteremtése volt, amely egyszerre igyekszik megvalósítani az erős állami intézményeket és a joguralmat, valamint biztosítja az egyéni szabadságjogokat, mindemellett pedig képes az ország területi integritását is megőrizni.

Az alkotmányos forradalom következtében megszülető parlamentáris rendszerben a modern állami létnek azok a keretei és főbb intézményei teremtődtek meg, amelyek egy európai értelemben vett modern állami berendezkedés elengedhetetlen feltételei voltak. Nyugati mintára létrehozták a nemzeti konzultatív gyűlést, a parlamentet, amely azáltal, hogy bizonyos jogköröket átvett az uralkodótól, a mindenkori sah hatalmi jogosítványait igyekezett korlátozni. Lényegében innentől datálódik az iráni parlament, a medzslisz kultusza. Az 1831-es belga alkotmányt szem előtt tartva pedig kidolgozták az ország első írott alaptörvényét, amely tovább szűkítette a sahnak és minisztereinek a hatalmát. Így például közigazgatási autonómiát adott a tartományoknak, a férfiak körében kiterjesztette a választójogot, megalapozta a vallási szférától elkülönített törvényhozást és igazságszolgáltatást, valamint a biztosította az alapvető szabadságjogok (pl. a szólás és a véleménynyilvánítás szabadságának) érvényesülését. Az alkotmányos mozgalom eredményeként egyfelől tehát korlátozták a monarchia diktatórikus hatalmát, másfelől pedig megteremtették annak a lehetőségét is, hogy az állampolgárok befolyásolhassák a politikai döntéshozatal folyamatát.

Az alkotmányos mozgalom többről szólt, mint egyszerű rendszerváltásról, hiszen komoly változásokat eredményezett mind a társadalmi, mind pedig az állami gondolkodásban. Az alkotmányos periódus új politikai gyakorlatot, nyelvezetet, illetve magatartást hozott, mivel a politikacsinálás ezt követően már nem a királyi rendeletekhez, hanem a szereplők széles körében jelentkező vitához és konszenzushoz kötődött. A politikai közbeszédet és az állami orientációkat egyaránt a demokratikus koncepciók, a kormányzat és az állampolgárok jogai és kötelezettségei, a törvények uralma és jogbiztonság kérdései határozták meg. Az alkotmányos mozgalom sikerében a különféle értelmiségi körök és titkos társaságok játszottak meghatározó szerepet, amelyek a forradalom győzelmét követően még inkább népszerűsödtek. A társadalmi szervezkedés és a mozgalmi keretek kiépülése, a politika iránt való érdeklődés és az általános körű aktivizálódás mind-mind fontos következményei az alkotmányos forradalomnak, amely az intézményi keretek mellett így a politikai kultúrát is jelentősen átalakította.

A századelőn lezajló forradalom tehát nemcsak politikai forradalom volt, hanem egyben társadalmi és kulturális forradalom is, amely jelentős változásokat hozott az etnikai és osztálybeli viszonyokban. Így például Iránban elkezdett formálódni a politikailag tájékozott és öntudatos középosztály, amely egyértelműen beleszólást követelt a döntések alakításába és meghozatalába. Mindezt egyértelműen segítette az újonnan formálódó kultúra, de még inkább azoknak a sajtókiadványoknak a megjelenése és elterjedése, amelyek a rendszerváltás érdekében agitáltak, illetve folytattak társadalmi diskurzust. A társadalmi csoportok aktivizmusa mellett öntudatra ébredtek a különféle etnikai csoportok is, amelyek autonómiatörekvéseikhez külföldről is kaptak támogatást. Az iráni politikai fejlődés jellemzője, hogy a viharos időszakokban mindig kiéleződik az országon belüli etnikai és felekezeti töredezettség. Nem volt ez másként az alkotmányos forradalom kapcsán sem, mint ahogyan az 1979-es forradalmat követően is napirendre került az önrendelkezés kérdése.

Az alkotmányos forradalom minden kétséget kizáróan az iráni demokratikus fejlődés meghatározó állomása volt, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a század eleji változások nem minden tekintetben voltak demokratikusak, hanem egyben diktatórikus elemeket is tartalmaztak. Így például a társadalom, a politika és a gazdaság felett kiépített központi ellenőrzés, illetve az erőteljes állami szerepvállalás, amely egyfelől az ország területi egységét volt hivatott biztosítani, másfelől pedig a gazdasági fejlődéshez kívánt segítséget nyújtani. A forradalom belső ellentmondásosságára szolgál példaként, hogy a vallási vezetés – amely már ekkor is domináns szerepet játszott a folyamatok alakításában – a szabadság és a rend összehangolásában számos korlátozást foganatosított. Az iszlám hagyományok tiszteletben tartása végett a síita egyház igyekezett minden szabadságjogot keretek közé szorítani, valamint biztosítani vezető szerepét a politikai-hatalmi felépítményben. A papságot ugyanakkor az alkotmányos mozgalommal mindvégig összekötötte a külföldi befolyással szembeni érdekazonosság.

A forradalom ugyanakkor nem húzott éles határvonalakat a politika és a vallás között, mivel úgy gondolták, hogy a vallás összeegyeztethető a törvény uralmával és az abszolút monarchia hatalmának korlátozásával. Mindez hosszútávon komoly nehézségeket okozott, de akkor és ott, inkorporálta a vallást a demokrácia formálódó koncepciójába. Ennek megfelelően az ideális demokratikus rendszert az erős vallási elem és a törvények uralmára helyezett hangsúly jellemezte, miközben az egyéni szabadságjogok háttérbe szorultak. Az alkotmányos mozgalom elsősorban a régi rendet kívánta megreformálni, valamint egyensúlyt teremteni a politikai hatalom struktúrájában, és nem a tömegeket megszabadítani az állami ellenőrzés alól. Mindazonáltal a forradalom jelentős lépés volt az iráni demokratikus mozgalom megszületésében, mivel radikálisan megváltoztatta a politikai autoritásról, az uralkodó jogairól és kötelezettségeiről, valamint a társadalom szerepéről kialakult koncepciókat. Jelentősége leginkább abban állt, hogy az iráni állampolgárokból a politikai folyamatok tárgya helyett valódi résztvevők lettek.

A forradalom eredményeként lényegében egy olyan rendszer formálódott ki, amely megfelelt a kor kihívásainak, valamint a társadalom elvárásainak, de a belső ellentmondások és a külső beavatkozások miatt hosszútávon mégsem bizonyult maradandónak. Az 1925-ben hatalomra kerülő Pahlavi-dinasztia fokozatosan leépítette az alkotmányos vívmányokat, helyüket pedig ismételten az abszolút monarchia intézményei vették át. A 1906 és 1911 között lezajló forradalom jelentősége azonban óriási, mivel a rövid intermezzót leszámítva nagyban hozzájárult a mai politikai struktúrák kiépüléséhez, valamint eszmei kereteket adott az állam mindenkori modernizálásához.

A duális iráni politikai rendszer: A síita elemek

A síita elemek

A síita iszlám 1501 óta számít államvallásnak Iránban, s mint ilyen alapvető befolyást gyakorolt az ország politikai és társadalmi fejlődésére. A síita vallás mindig is fontos szereppel bírt: egyfelől, mert összefogta az ország területén élő különböző népcsoportokat, másfelől pedig, mert közvetlenül vagy közvetve mindenkoron hatással volt a politikai vezetésre. Az 1960-as évek végén jelentkező iszlám reneszánsz, különösen az iszlám fundamentalisták tevékenysége és elméleti koncepciója nyomán támogatást nyújtott az „iszlám kormányzás” síita elméletének, amely szakítva a több évszázados hagyományokkal egy radikálisan új államelméleti koncepcióra épült, és amelyet éppen ezért a síita iszlámnak a modernizációs kihívásra adott egyfajta válaszának is tekinthetünk.

A síitákat elsősorban az különbözteti meg a többségben lévő szunnita muzulmánoktól, hogy az iszlám közösség (umma) vezetőjeként csakis Alinak, Mohamed próféta vejének és unokaöccsének vér szerinti leszármazottait fogadják el (imamátus rendszere). Ezzel szemben a szunniták a közösség legidősebb és legbölcsebb tagját választották meg vezetőjüknek (kalifátus rendszere). S bár a síiták és a szunniták egyaránt osztják az iszlám alapelveit, a két felekezet teljesen eltérő irányba fejlődött az évszázadok során, amelynek eredménye a társadalmi szokásokban és a politikáról alkotott képekben még napjainkban is egyaránt megnyilvánul. Így amíg a szunnitáknál elsősorban a politikai vezetés vált meghatározóvá, addig a síitáknál a vallási vezetés lett döntő fontosságú. Az „iszlám kormányzás” gondolata ezért inkább a síita felekezethez kötődik, amely annak idealizált formájában igyekszik legitimálni a mindenkori kormányzatot.

Összességében elmondható, hogy a síita irányzat sokkalta aktívabb szerepet játszik, s nem csak a politikában, hanem a társadalom mindennapi tevékenységében is. Amíg a szunnita felfogás szerint Isten és ember között közvetlen kapcsolat létezik, és ezért nincs is szükség semmiféle közvetítő egyházi vagy papi intézményre, addig a síita teológiai gondolkodás és felfogás úgy véli, hogy a hívőknek igenis szükségük van egy tévedhetetlen, a vallási kérdésekben jártas, jámbor és istenfélő személyre, aki a hívők számára interpretálja az isteni törvényeket. Ezt a feladatot a kezdetektől fogva az emberiség vezetésére isteni rendeltetésüknél fogva kijelölt vezetők, Mohamed és Ali egyenes ági, vérszerinti leszármazottai, az imámok voltak hivatottak ellátni. Az Iránban meghatározó tizenkettes síita iszlám (az imámija) értelmezése szerint azonban az utolsó, tizenkettedik imám (Muhamad al-Mahdi) a IX. század végén rejtélyes körülmények között eltűnt, de nem halt meg, hanem láthatatlan spirituális formában él tovább, irányítja életüket, akit mind a mai napig visszavárnak, hogy igazságot, egyenlőséget és békét tegyen a világban.

A síita iszlám követőinek központi gondolata tehát, amelynek alapján élesen elkülönülnek a szunnita ágtól, hogy hisznek a minden idők imámjának, a rejtőzködő imámnak a visszatérésében. Ezzel kapcsolatban számtalan spekuláció volt és van jelenleg is a síita közösségekben, de különösen Iránban. A síita iszlámon belül két különböző nézet alakult ki azt illetően, hogy milyen magatartást kell tanúsítani a rejtőzködő imám megjelenéséig: egyfelől passzív magatartást abban a hitben, hogy Isten egy meghatározott időpontban küldi majd el a messiásként tisztelt rejtőzködő imámot, másfelől pedig aktív hozzáállást, hogy ezzel is felkészüljenek, illetve elősegítsék a Mahdi megérkezését.

Az 1979-es forradalmat, de különösen az iszlám köztársaság rendszerének kiépülését követően sokan úgy gondolták, hogy elérkezett az idők végezete, Ruhollah Khomeini ajatollahra pedig mint a rejtőzködő imámra, vagy mint az ő megjelenésének előkészítőjére tekintettek. (Ő maga azonban nem nyilatkozott erről egyetlen egyszer sem.) Az ajatollah elutasította a passzív várakozás gondolatát, s helyette egy aktivista szemléletet képviselt. Az „iszlám kormányzásról” alkotott elméletének központi gondolata pedig éppen az volt, hogy vessenek véget a tizenkettedik imám eljövetele utáni időtlen várakozásnak, és helyette a jelenre koncentrálva, a gyakorlatban érvényesítsék az iszlám jogtudós uralmának (velájat-e fakíh) elméletét, amely nem csupán megteremti a rejtőzködő imám eljövetelének feltételeit, hanem segítséget is nyújt isteni programjának megvalósításához.

A Messiás-koncepció mellett a síita iszlám sajátossága, hogy míg a szunnita felekezeten belül nem jött létre egyházi szerveződés, addig a síita valláshoz egyfajta papi hierarchia párosult, amelynek szervezeti struktúrája az évszázadok során alakult és formálódott ki. A vallási hierarchia három főbb szintből tevődik össze, ahol az előmenetel nem a politikai kérdésektől, hanem elsősorban a vallási témákban való jártasságtól és elismertségtől, illetve a hívők és a többi vallástudós által nyújtott támogatottság mértékétől függően alakul. Az egyházi hierarchia csúcsán az „utánzás abszolút forrása” (mardzsa-e taklíd-e motlagh) áll, aki mint első az egyenlők között összefogja a nagy ajatollahokat. Hoszein Tabatabai Borudzserdi ajatollah 1961-es halála óta azonban ez a pozíció betöltetlenül áll, mivel nem sikerült megegyezni az utód személyében. A hierarchia legfelsőbb szintjén így azóta a nagy ajatollahok állnak, akik az „utánzás forrásaként” (mardzsa-e taklíd) követendő példát mutatnak, akiket jártasságuk és tudásuk alapján a társadalom elfogad, és követi az általuk kiadott iránymutatásokat. A síita iszlám pluralitását adja, hogy az egyes hívők szabadon választhatnak, hogy melyik nagy ajatollah vallási-társadalmi tanításait fogadják el és követik. A második szintet az ajatollahok jelentik, amely azonban inkább egy modernkori tisztség, mintsem hogy konkrét vallási funkció kapcsolódna hozzá.  Végül a harmadik szintet a hoddzsatoleszlámok alkotják, akik a teológiai szemináriumok végzős hallgatói közül kerülnek ki. Továbbá léteznek egyszerű papok is, akik azonban döntő többségben nem rendelkeznek teológiai végzettséggel.

Ruhollah Khomeini nagy ajatollah, aki az 1970-es évek végén az egyik legbefolyásosabb mardzsának számított a síita muzulmánok körében, a tradicionális értelmezésektől eltávolodva egy teljesen új koncepciót dolgozott ki a közösség irányítására: a csalhatatlan iszlám jogtudós uralmának elvét (velájat-e fakíh), amelyben a több évszázados gyakorlattal szakítva a tizenkettedik imám távollétében a közösség vezetése az igazságos és jámbor vallástudós kezében nyugszik, aki pontosan tisztában van korának körülményeivel, és emellett megfelelő tudással rendelkezik ahhoz, hogy a társadalom számára értelmezze az isteni törvényeket.

Khomeini ajatollah az „Iszlám kormányzás” című munkájában fogalmazta meg politikai alapelveit, a vallás és a politika szerves egységéről, a teljes egészében iszlám elvekre épülő állam létrehozásának szükségességéről. Ezen elképzelései 1979 után gyakorlati alkalmazást nyertek az Iszlám Köztársaság rendszerében. Bár az iszlám jogtudós uralmának gondolata nem teljesen új a síita politikaelméletben, Khomeini teóriája a vallásjogi tudós felügyelő-irányító szerepéről végső soron egy régi, szunnyadó téma és megoldás váratlan feléledését jelenti. Khomeini doktrínája az állam iszlám formájának létezésén alapul, egy olyan nézeten, amelyet már más fundamentalisták (pl. Rashid Rída és Szajed al-Maudúdi) is javasoltak. Abban a nézetben nincsen semmi sajátosan síita vagy khomeinista, hogy egy iszlám állam szükséges és lehetséges. A Khomeini-féle „iszlám állam” lényege nem annyira alkotmányában vagy szabályainak abban az elkötelezettségében van, hogy azok feleljenek meg a sáriának, az iszlám törvénykezésnek, hanem a legfőbb vezető voltának speciális minőségében. Az ajatollah elmélete a síita hierarchiában hagyományosan elfogadott vallástudós abszolút uralmára épül.

A velájat-e fakíh elmélete, a spirituális és az evilági vezetés egyesítése, az „állami mardzsa” intézményének bevezetése sokak szerint visszatérés az eredeti állapothoz, hiszen Mohamed Próféta maga is a muzulmán közösség vallási és politikai értelemben vett vezetője volt. Khomeini elmélete valójában azonban radikális eltávolodást jelent a kormányzásról alkotott klasszikus síita nézettől, amely a vallás és a politika szétválasztása mellett foglal állást. A síita egyház kiépített struktúrájának köszönhetően mindig befolyásos szereplőnek számított Iránban, ahol a tradicionális munkamegosztás eredményeként a mindenkori sah világi uralkodóként a politikai és katonai hatalmat gyakorolta, míg a vallási vezetők a vallási hatalmat birtokolva a vallási ügyeket irányították. S bár adott esetben szemben álltak egymással, közöttük mégis sajátos együttműködés és intézményi kapcsolat jött létre. Az iszlám kormányzás elmélete éppen ezt a történelmi munkamegosztást szüntette meg, amikor az iszlám köztársaság alkotmánya Khomeini személyében összeolvasztotta a politikai és vallási hatalmat.

Khomeini ajatollah fő elméleti eredménye az volt, hogy megújító, bár nem teljesen új formulát felmutatva igazolta a síiták számára azt, hogy vessenek véget a kormányzattal szembeni, a tanokra alapozott bojkottjuknak. Ahelyett, hogy vég nélkül várakoznak a rejtőzködő imám újbóli megjelenésére, ez a formula igazolja az iszlám kormányzás haladéktalan létrehozását itt és most, és azt kívánja, hogy ezt a kormányzatot főleg az egyházjogászok felügyeljék. Az ajatollah nem egyszerűen visszatér egy régi felfogásrendszerhez, hanem a régi rendszer újraértelmezett, ideologizált koncepcióját hozta létre. Khomeini a modern és a hagyományos sajátos kombinálásával jutott el a vilájat-e fakíh elméletéhez. A hangsúly eltolódása sáriáról a vallásjogi jogtudósra azt eredményezte a gyakorlatban, hogy elsőbbséget adott a politikának, vegyítve a vallásos és szekuláris fogalmakat és gyakorlatot. Másrészt a szekuláris intézményeket, mint a köztársaság, az alkotmány, a kormány és a parlament átértékelte olyanokká, amelyeket iszlámnak kell tekinteni. Az Iszlám Köztársaság ezáltal alapjában olyan egyházi kormányzattá vált, ahol a politikai tényező nyert elsőbbséget a vallással szemben.

Az iráni kormányzati berendezkedés a síita vallási filozófiával való összefonódásának köszönhetően kétségkívül különlegesnek számít, de az Iszlám Köztársaságot a vallási elemek és értékek ellenére sem tekinthetjük tisztán teokratikus rendszernek, mivel abban a parlamentarizmus és az alkotmányosság is legalább annyira meghatározó szereppel bír.

A duális iráni politikai rendszer: Bevezető

A politikai berendezkedés kettősségének gyökerei

Az 1979-es iszlám forradalom eredményeként megszülető Iszlám Köztársaság, mint államforma önmagában véve nem egyedülálló, de mégis igencsak sajátos, amennyiben az iráni és síita muzulmán hagyományokat az európai parlamentarizmus és republikanizmus elemeivel igyekszik összevegyíteni. A jelenlegi iráni politikai-hatalmi berendezkedést lényegében két történelmi folyamat alakította és formálta ki: egyfelől a síita iszlám államvallássá tétele a Szafavida-dinasztia uralma alatt 1501-ben, másfelől pedig az 1906 és 1911 között lezajló alkotmányos forradalom, amely az abszolút monarchia hatalmának intézményes korlátozására irányult. 

Az Iszlám Köztársaság rendszere ennek megfelelően egyszerre kísérli meg alkalmazni az európai mintájú alkotmányos fejlődés olyan eredményeit, mint például a parlamentnek felelős kormányzatot, vagy éppenséggel a nép által közvetlenül választott törvényhozás intézményét, miközben a síita iszlám politikáról kialakított képnek Ruhollah Khomeini ajatollah által megalkotott, radikálisan új felfogását az „iszlám jogtudós uralmáról” szintén igyekszik megvalósítani a gyakorlatban. Az isteni és a népszuverenitás együttes alkalmazásának eredményeként megszülető iráni politikai rendszert éppen ezért egy kettős, illetve párhuzamos felépítésű intézményi struktúra jellemzi. 

Az iráni politikai rendszer felépítéséről...

A legdemokratikusabb diktatúra és a legdiktatórikusabb demokrácia

Az 1979-es forradalom új fejezetet nyitott Irán hosszú történelmében. A sah elhibázott modernizációs programjával és diktatórikus hatalomgyakorlásával szemben a síita egyház vezetésével formálódott széles társadalmi mozgalom, amely végül sikeresen döntötte meg Mohamed Reza Pahlavi korábban oly stabilnak hitt hatalmát. A forradalom győzelmét követően egy kétirányú folyamat vette kezdetét: a klérus egyfelől leszámolt az egyeduralmát most már veszélyeztető egykori szövetségeseivel, másfelől pedig egy rendkívül szilárd politikai-intézményi struktúrát épített ki a sah szétrombolt államapparátusa helyébe. Az egyházi vezetés a hatalmat megragadva lényegében azonnal hozzálátott ahhoz, hogy a gyakorlatban is igazolja állam- és társadalomvezetési elméletének helytállóságát. 
 

Az Iszlám Köztársaság rendszerének kiépítése komoly lépés volt a politikai iszlám elveinek gyakorlati megvalósítására, sokak szerint éppen ez adja az 1979-es iráni forradalom intellektuális és politikai jelentőségét, mindez azonban mégsem eredményezett egyértelműen teokratikus berendezkedést. Az újonnan elfogadott alkotmányban Khomeini ajatollah „iszlám kormányzásról” alkotott elképzelései mellett a parlamentarizmus és republikanizmus eszméi is helyet kaptak. A forradalmat követően lényegében egy olyan politikai rendszer jött létre, amely az iszlám vallási fennhatóságát kísérelte meg összeegyeztetni az európai demokrácia alapelveivel. Ennek eredményként született meg az iszlám köztársaság kettős hatalmi felépítménye: a választott és kinevezett intézmények, illetve tisztségek bonyolult rendszere. A választott köztársasági elnöki pozíció és a teológiailag legitimált legfőbb vezetői tisztség szembenállása egyértelműen megmutatja a forradalmi iszlám és az állami autoritás között, a politikai szuverenitást illetően felmerülő problematikát.

Az eltérő államszervezési elveknek köszönhetően az iráni politikai rendszerben minden demokratikus elemnek megvan a maga antidemokratikus párja. A kettősség az iszlám köztársaság szinte valamennyi szféráját meghatározza. Így például a törvényhozásban a közvetlenül választott parlament mellett működik a nagyhatalmú Őrök Tanácsa, amelynek tagjait felülről nevezik ki, illetve hagyják jóvá, s amely testület vétóhatalommal rendelkezik a törvényalkotás folyamatában. Az iráni berendezkedés sajátossága, hogy a kinevezett, illetve jóváhagyott politikai intézmények sokkalta nagyobb hatalmat gyakorolnak, mint a demokratikusan megválasztott testületek. Az iszlám köztársaság rendszerében ugyan intézményesültek bizonyos demokratikus elvek, de a hatalmi struktúra kettős felépítésével, a kinevezéses pozíciók felállításával, valamint a legfőbb vallási vezetőnek biztosított korlátlan hatalommal olyan berendezkedés született meg, amely meghatározó szerepet biztosított a vallási elitnek, és korlátozott szerepet a rendszer szokványos politikai elitjének.

Az iráni hatalmi felépítmény csúcsán álló legfőbb vezető kétségkívül a legbefolyásosabb szereplője az Iszlám Köztársaságnak, mindazonáltal a politikai döntéshozatalban korántsem tekinthető az egyetlen meghatározó résztvevőnek. A forradalom eredményeként, de különösen Khomeini ajatollah halálát követően egy olyan berendezkedés formálódott Iránban, amelyben egyetlen személy vagy csoport sem rendelkezhet hatalmi monopóliummal. Az iszlám köztársaságot kevésbé jellemezhetjük monolitikus diktatúraként, mint inkább az egymáshoz lazán kötődő és az egymással erőteljesen versengő hatalmi központok bonyolult összességeként. Egyfelől az alkotmányos szabályozás rendszerében jelentkeznek azok a különböző formális hatalmi centrumok, amelyek a különféle állami-politikai intézményekben manifesztálódnak, másfelől léteznek informális központ is, amelyek az iráni vezető elit vallási és politikai koalícióiban, illetve szerteágazó ideológiai frakcióiban, valamint a forradalmi alapítványok és a biztonsági szolgálatok köré szerveződő szövetségekben nyilvánulnak meg. 

Az iráni politikai berendezkedés tehát sokkalta bonyolultabb annál, mint amilyennek első pillantásra tűnik. A hatalmi struktúrát egyfelől a csalhatatlan vallásjogtudós uralma, másfelől pedig a népakarat és szuverenitás elve határozza meg, amelynek eredményeként egy olyan vegyes rendszer jött létre, amelyben a demokratikus tendenciák, az autokratikus ellenőrzés és az időről időre megnyilvánuló elnyomás keveredik egymással. Az iszlám köztársaság egy meglehetősen bonyolult, a vallási szféra által dominált, de bizonyos mértékig a nép által is irányított politikai rendszer, amely sajátos keveréke az „iszlám államnak” és a „modern államszervezetnek”.

Iráni focitörténetek: Futball és politika kapcsolata az Iszlám Köztársaságban

Miről is szól az iráni futball?

Iránban a labdarúgás, majd száz esztendővel a megjelenését követően, népszerűbb, mint a hagyományos sport, a birkózás. De vajon minek köszönhető ez a népszerűség? Nos, talán leginkább annak, hogy az irániak számára a futball nem csupán sport, szórakozás, avagy időtöltés, hanem sokkalta több annál, az a modernség, az összetartozás, az egyenlőség, vagy éppenséggel a szabadság szimbóluma, kifejeződése.

A foci jelentőségét és komplexitását jól mutatta az 1997-es világbajnoksági kvalifikációs siker, amelyet követően nemcsak, hogy futball-láz lett úrrá az egész országon, hanem számos addig tabunak számító kérdés került felszínre. A játék politikai tartalommal telítődött, s egyszerre szólt az alternatív életformák iránti vágyakról, a kulturális nyitottság kérdéséről, a nők társadalomban betöltött szerepéről, az ország nemzetközi rendszerben elfoglalt helyéről, valamint a határokon átívelő nemzeti egységről.

Modernitás vs tradicionalizmus

Az egykori Perzsiába a labdarúgás a brit jelenlétnek köszönhetően jutott el, és éppen ezért a játék egyfajta nyugati „művészetként”, sőt mi több a modernség jelképként jelent meg, s került szembe az országot és társadalmat átható hagyományőrzéssel. A foci így lényegében már a kezdetek óta szorosan összefonódik a modernitás és tradicionalizmus között feszülő ideológiai vitával, mint ahogyan szerepet kap a kulturális nyitottság kontra nyugati invázió kérdésében is.

Iránban a futball igazi sikertörténetnek számít, mivel a kezdeti viszontagságok, s a folyamatos egyházi kritikák és politikai intrikák ellenére irániak millióit volt képes meghódítani. Mindez pedig leginkább a társadalmi változásokkal függ össze: amíg a sah idején a labdajáték az urbanizáció hatására városokba vándorló munkásoknak jelentett egyfajta kollektív identitást, addig manapság az iszlám köztársaságban, a foci a megfiatalodott és szekularizálódott lakosságnak kínál egyfajta szabadabb életet.

Az 1979-es forradalmat, még inkább az iraki háború kirobbanását követően úgy tűnt, hogy az iráni labdarúgásnak befellegzett: a bajnokságot feloszlatták, a futballpályákból imahelyek, vagy éppenséggel legelők lettek. A forradalmi rendszer puritanizmusa azonban nem sokáig tartott. A vezetés látván, hogy a labdajáték mekkora társadalmi népszerűségnek örvend (a fiatalok inkább mentek meccsre, mint a mecsetbe), igyekezett a sportot propagandaeszközként rehabilitálni. A csapatok zömmel állami irányítás alá kerültek, többségüket pedig az előző rendszerrel való szakítás jegyében átneveztek. Ezt követően a számokat és a neveket perzsául kellett írni, a nemzeti kupát pedig átkeresztelték Jeruzsálem-kupára.

Vörösök kontra kékek

Azt, hogy az iszlám köztársaságban a futball nem egyszerűen sport, hanem valódi megszállottság, talán a teheráni derbi néven elhíresült rangadó, a két fővárosi szupercsapat, a vörösök (Persepolis) és a kékek (Esteghlal / Függetlenség) összecsapása bizonyítja a leginkább. Sokaknak a rangadó fontosabb esemény az évben, mint a perzsa újév, vagy Ali imám születésnapja. A játékosok pedig olyanok a szurkolóknak, mint az igazi hősök, akik még a propagandaképekről letekintő forradalmi vezetőknél is népszerűbbek.

Mindez nem is csoda, ha azt nézzük, hogy a városiasodott és megfiatalodott iráni lakosság jelentős hányadának a valamely sportklubhoz tartozás jelenti az egyik legfőbb identitás- és csoportképző erőt, s önkifejezési eszközt. Arról nem is beszélve, hogy a stadionokba áramló huszonévesek a meccs idejére megszabadulhatnak minden családi és állami ellenőrzés alól, s szó szerint kitombolhatják magukat. S parázs a hangulat a pályán is, amit jól mutat, hogy a derbin ma már csak külföldi bíró fújhatja a sípot.

A vörösök és kékek rivalizálása nem egyszerűen szimpátia kérdése, hanem komoly tradíciókon, illetve társadalmi, politikai és gazdasági különbségeken alapuló szembenállás, amelynek gyökerei igencsak messzire nyúlnak vissza. Mindkét klub a sah rendszerében alakult, de míg a kékek a rendszer pillérét alkották, addig a vörösök a „doktorok és mérnökök” csapataként az értelmiséget képviselték. Az 1979-es forradalmat követően ugyan elhalványult a politikai szembenállás, ám a vörösök nyugati orientációja (pl. angol taktika), s reformpárti rajongótábora (pl. Khatemi reformpárti ex-elnök) miatt még mindig a rendszer egyfajta „ellenzéke”.

Nők pályán és a lelátókon

Iránban a labdarúgás leképeződését jelenti a társadalmi változásoknak és törekvéseknek, mindezt mi sem mutatja jobban, mint a foci és a gyengébbik nem igencsak érdekes kapcsolata. A nőket az iszlám forradalmat követően száműzték a lelátókról, s a vallási vezetés mind a mai napig mereven elzárkózik a stadionkapuk megnyitásától. Egyfelől, mert a fedetlen férfiak látványa ellenkezik az iszlám tanításával, másfelől pedig, mert a futballszurkolók hangos kiabálása és káromkodása nem a női füleknek való.

A társadalmi változások (demográfiai robbanás), a politikai elmozdulások (kulturális nyitás), illetve a nemzetközi sikerek (1998-as világbajnokság) hatására a futballmérkőzések látogatásának, s magának a futballnak a kérdése összefonódott a nők társadalmi, s jogegyenlőségért küzdő politikai mozgalmával. Eredményük felemás: noha a kapuk továbbra is zárva vannak, a hölgyek azonban 1998 óta nemzeti bajnokságban mérhetik össze a tudásukat, s élhetik ki a labdajáték iránti szenvedélyüket.

Iránban paradox módon a lakosság majdnem fele kiszorul a Szabadság közel százezer fős stadionjából (így hívják a fővárosi futballszentélyt). A hölgyek csak televízión keresztül nézhetik a mérkőzéseket. Csakhogy, mint Iránban megannyiszor, a talpraesett és elmés ifjúság ez esetben is megtalálja annak a módját, hogy az ellenőrzések mellett is bejussanak a szigorúan őrzött lelátókra. Ha kell, álruhát öltenek, s levágják a hajukat, vagy egyéb trükkökhöz folyamodnak. A fiatal lányok ilyetén kockázatvállalása nem másról, mint a szabadabb életforma utáni erőteljes vágyakozásról árulkodik. Lásd: Panahi: Offside

Focipálya, mint külpolitikai csatatér

Az irániaknak a labdarúgás egyet jelent a nemzeti egységgel és büszkeséggel, s olyan összekötő kapcsot képez, amely minden társadalmi törésvonalat áthidal. Az 1998-as franciaországi világbajnokságra való kijutás például olyan egységbe kovácsolta az emigrációban és odahaza élő irániakat, mint amelyet a forradalom óta eltelt időben nem igen lehetett látni. Az iráni nacionalizmus diadala volt ez, amennyiben odahaza erősödött a kollektív szellem, külföldön pedig egyre többen vállalták fel a származásukat.

Iránban a labdarúgás azonban nem csupán a nemzeti karakterológia fontos elemének, hanem az a külpolitika megnyilvánulási formájának, visszatükröződésének is számít. Noha az Irakkal folytatott háború már rég véget ért, a szomszédos arab ország ellen vívott mérkőzések mégis mind a mai napig komoly politikai többletjelentéssel bírnak, azokat egyértelműen áthatja a konfliktusos múlt. A háborús veteránok között ilyenkor sokan vélik úgy, hogy most a sportolókon van a sor, hogy megvívják a csatát.

Az 1998-as világbajnoki csoportmérkőzések jól szemléltették az iráni foci átpolitizáltságát, mivel azok nem csak a játékról szóltak, hanem az iszlám köztársaság külpolitikájának egyfajta megnyilvánulását is adták. Irán a sors furcsa fintorának köszönhetően az Egyesült Államok csapatával került össze, amely egyfelől az amerikai-iráni kapcsolatok normalizálásáról, másfelől a régi sérelmek felelevenítéséről szólt. De nemcsak az USA elleni meccs telítődött politikával, hanem a másik kettő is: a Németország elleni fellépést beárnyékolta az 1997-es berlini bírósági döntés, amely Iránt a terrorizmus támogatásával vádolta meg, a Jugoszláviával vívott összecsapásra pedig a bosnyák népirtás árnyéka vetült.

Ahmadinezsád elnök pályára lép

Az iszlám köztársaság fennállása alatt igyekezett az élet minden szegletét, pillanatát kontrollálni, ezért nem meglepő, hogy az idők során a futball is erőteljesen átpolitizálódott. A forradalmi vezetés hamar felismerte a fociban rejlő lehetőségeket, s a labdajátékot hol a nemzeti összetartás erősítésére, hol pedig saját hatalmának legitimálására igyekezett felhasználni. A foci akárcsak a sah nacionalizmusában, úgy az iszlám köztársaság populizmusában is kitüntetett szerepet játszik.

A labdarúgás azonban nemcsak a vezetés politikai eszköze lett, hanem a pártok és gyülekezési helyek hiányában a futballpálya sok tekintetben politikai fórummá is vált, ahol lehetséges a vezetés bírálata is. Iránban a fájdalmas focivereségek a politikai és társadalmi problémákkal karöltve már nem egyszer eredményeztek utcai megmozdulásokat. Ám ennél is beszédesebb a tavalyi eset, amikor a Korea elleni mérkőzésen a válogatott több tagja is zöld szalagot viselt, hogy így vállaljon szolidaritást a tűntetőkkel.

Amikor Ahmadinezsádot 2005-ben megválasztották, nem sokakat érdekelt az elnök személye, mert mint mondták: „mit számít, hogy ki lesz az elnök, a lényeg hogy megyünk a világbajnokságra”. Ma azonban Ahmadinezsád elnökségét már igencsak negatívan ítélik meg, sokan vélekednek úgy, hogy az elnök az ország gazdasága és nemzetközi megítélése mellett a labdarúgást is tönkretette. Egyesek  pedig egészen odáig mennek, hogy az elnöki jelenlétet okolják a futballfiaskókért. Az elnök aktivizmusa valóban komoly károkat okozott az iráni focinak: így például a sport túlzott átpolitizáltsága miatt Iránt 2006-ban, ha rövid időre is, de kizárták a nemzetközi futballszövetségből.

A fociban is reformok szükségeltetnek

Iránban a labdarúgás egyfelől részét képezi a politikai csatározásoknak, másfelől pedig leképeződését a szociológiai változásoknak. Megmutatja a társadalom és psziché komplexitását, valamint a forradalom után felnövő generáció szabadság utáni vágyakozását. Emellett pedig szemlélteti azt is, hogy a túlzott átpolitizáltság és ideologizáltság mennyire jelen van az iszlám köztársaságban, s a mindennapokban. Az iráni futball problémái pedig lényegében ugyanazok, mint magának az iszlám köztársaság rendszerének.

A forradalmi ideológiának tulajdonított jelentőség, valamint a politikai lojalitás túlzott fontossága miatt hiányzik az igazi verseny és szakértelem. Az állami dominancia és a gazdasági félretervezések miatt, akárcsak az államháztartás, úgy a labdarúgás is pénzügyi gondokkal küzd. A politikai csatározások, az állandó frakcióharcok ráadásul itt és ott is rontják az eredményességet. Összességében véve az iráni labdarúgás, akárcsak maga a forradalmi rendszer, gyökeres reformokra szorul.

Az iszlám köztársaság vitatott nukleáris programja miatt idestova már nyolc éve birkózik a nemzetközi közösséggel. Hasonló diplomáciai huzavonára a futball tekintetében is bőven találhatunk példát. Így például az elnökségi kinevezések, vagy éppenséggel a női válogatott futballfelszerelése miatt vitázik Teherán és a FIFA egymással.

A téma iránt érdeklődőknek néhány film-ajánlat: Jafar Panahi: Offside (Sony Pictures Classics, 2006): http://www.youtube.com/watch?v=jqOZ1yxwQQ4, illetve Maziar Bahari: Football, Iranian Style (Off-Centre Productions, 2001): http://www.idfa.nl/industry/tags/project.aspx?ID=9ff08be0-1e4b-4dec-b04f-350253483efb

Civil társadalom az iszlám világban: Összegzés

ÖSSZEGZÉS

A civil társadalom iszlám világon belüli megvalósulását vizsgálva könnyen megválaszolhatók a bevezetőben felvázolt kérdések: Vajon az iszlám világ immunis-e a demokrácia eszméjével szemben? Vajon a muzulmánok megelégszenek-e az autoritárius rendszerekkel, attól függetlenül, hogy azok szekulárisak vagy vallásosak? Vajon az iszlám kultúra akadályozza-e a demokrácia kialakulását a Közel-Kelet országaiban? A három kérdésre egyaránt egyértelmű nem a válasz.

A muzulmán világ nem immunis a demokrácia globális trendjével szemben. A közel-keleti államokban számtalan példát lehet találni arra, hogy az egyes egyének – nem csak a civil társadalmon keresztül, hanem a közvetlen és legitim választások révén is – képesek befolyásolni a politikai folyamatokat és előmozdítani a politikai reformok ügyét. Emellett számos jele van annak is, hogy az egyes kormányzati szereplők maguk hajtanak végre politikai liberalizációt az iszlám világban.

A muszlimok ugyanúgy nem fogadják el az autoritárius rendszereket, mint ahogyan a világ más népei sem hódolnak be azoknak. A civil társadalom különféle szerveződéseinek széles tárháza és a hivatalos állami szereplők mellett szerveződő alternatív politikai pártok egyre növekvő száma egyértelműen bizonyítja azt, hogy a Közel-Kelet polgárai nem csak politikailag öntudatosak, hanem kellőképpen motiváltak is ahhoz, hogy közvetlen szerepet játsszanak országuk és saját életük irányításában.

Az iszlám kultúra nem tekinthető a demokratizálódás akadályának. Még akkor sem, ha léteznek olyan iszlámista csoportosulások, amelyek élesen elutasítják a politikai reform liberális gondolatát. Ezek a szerveződések mind egyéni mozgalmak, amelyeket hiba lenne magával az iszlám szellemiséggel azonosítani. A közel-keleti térség iszlámista mozgalmainak döntő többsége valójában elfogadja a demokratikus folyamatokat, mint a politikai reform legitim formáit.

Habár a szakértők továbbra is vitatkoznak arról, hogy a civil társadalom valóban képes-e hatékonyan befolyásolni a politikai reformokat, abban azonban az optimisták és a szkeptikusok is egyetértenek, hogy a civil társadalom kialakulása előmozdítja az egyes egyének és társadalmi csoportok politikai kívánalmainak és panaszainak az erőszakmentes kifejeződését, miközben lehetőséget nyújt a gyengülő államnak is, hogy lélegzetvételhez jusson és újraszervezze önmagát. Az idő múlása fogja eldönteni azt, hogy a civil társadalom erősödése egy fokozottabb részvételen alapuló reprezentatív politikai rendszert fog-e létrehozni a Közel-Kelet államaiban, vagy pedig további biztosítékként fog-e szolgálni az iszlám világ politikai és gazdasági elitjeinek hatalmuk megőrzéséhez.

Civil társadalom az iszlám világban: Demokratizálódás

CIVIL TÁRSADALOM ÉS DEMOKRATIZÁLÓDÁS

A demokrácia és a civil társadalom közötti kapcsolat első pillantásra egyértelműnek látszik. A civil társadalom kiépülését és a demokratizálás folyamatát párhuzamos jelenségeknek lehet tekinteni. A demokrácia olyan szabályok és intézmények rendszere, amelyen keresztül a különböző csoportoknak a versengése és a különféle érdekeknek az ütközése békés megoldást nyerhet. A civil társadalom normatív összetevője alapjában véve ugyanaz, mint a demokráciáé. A civil társadalom szervezetei megfelelő csatornákat képeznek az egyéni részvételen alapuló kormányzás megteremtéséhez. Amíg sokan a szabad választásokat tekintik a demokrácia elsődleges szimbólumának, addig a demokrácia valódi területét a civil társadalom jelenti, mivel az abban részt vevő szövetségek, klubok, egyesületek, testületek, uniók, pártok és csoportok közvetítőkként játszanak szerepet az egyének és az államok közötti kapcsolatokban. A működőképes civil társadalom alkotja a részvételen alapuló politikai rendszerek meghatározó elemét, ezáltal létezése központi jelentőségű a demokrácia megvalósulásában. A civil társadalom természetes ellensége a diktatórikus rendszereknek és az elnyomó hatalom egyéb formáinak. Érthető tehát, hogy a demokratizálás globális irányzatában a civil társadalom szolgál jelképül.

A civil társadalom intézményének megjelenése a közel-keleti országokban mindenképpen jelentős szerepet játszhat a demokratikus intézmények megteremtődésében a régióban. A különböző társadalmi-gazdasági csoportosulások létrejötte és számuk fokozatos növekedése egyértelműen a demokratizálódás irányába mutat. Az olyan emberi jogi szerveződések, mint például az Emberi Jogok Arab Szervezete, sikerrel hívják fel a figyelmet az iszlám világon belüli jogsértésekre, ezáltal pedig nyíltan kritizálják a fennálló rendszereket. A civil szféra kialakulásának eredményeként az iszlám világ polgárai csoportokat alkothatnak, amely közösségek megteremtik annak a lehetőségét, hogy az összeszerveződött egyének megvitassák problémáikat és megfogalmazzák követeléseiket. Az ilyen jellegű csoportosulások tevékenységének eredményeként pedig még fokozottabban jelentkezik a demokrácia iránti igény a muzulmán társadalmakban. A növekvő társadalmi kritika pedig olyan modernizációs lépések megtételére kényszerítette a közel-keleti kormányzatokat, mint például a többpártrendszer bevezetése, a parlamenti választások szabályos megtartása, illetve a konzultatív tanácsok felállítása, amelyek minden kétséget kizárólag a nagyobb részvételen alapuló politikai rendszerek megszületéséhez vezethetnek.

A civil társadalom és a demokratizálódás közötti kapcsolat azonban mégsem ilyen egyszerű. A Közel-Kelet demokratizálódását lényegében négy tényező együttes megléte mozdíthatja elő: a társadalmi-gazdasági szerveződések egyre növekvő száma, a civil társadalom egyértelmű megjelenése, az állami beavatkozás és aktivizmus csökkenése, valamint a különböző külső tényezők befolyásoló hatása. Ezeknek a tényezőknek a különféle kombinációi teremtik meg azokat az utakat, amelyeken keresztül az iszlám világ országai valóban keresztül mennek a demokratizálódás folyamatán. A fejlődési utak azonban egymástól eltérőek és különböző eredményeket hoznak. Ráadásul a demokratizáló lépések nem minden esetben hoznak pozitív eredményeket. Elég csupán Algériára gondolni, ahol az Iszlám Üdvfront 1991-es parlamenti választásokon aratott győzelmét követően véres polgárháború robbant ki a voksoláson győztes iszlámista csoport és az azzal szembenálló politikai erők között.   

A civil társadalom kialakulásának és megerősödésének irányába számtalan tényező hat. A civil társadalom a különböző társadalmi-gazdasági csoportok növekvő számának köszönhetően mindenképpen erősödik, mivel az autokratikus rendszerek nem képesek versenyre kelni a gombamód szaporodó csoportokkal. Az olyan regionális tényezők, mint például a különböző fegyveres konfliktusok (pl. az Öböl-háború) szintén az állam gyengüléséhez és a civil társadalom izmosodásához vezetnek. De a nemzetközi porondon bekövetkező változások is ebbe az irányba hatnak. A bipoláris rendszer megszűnésével a közel-keleti politikai rendszerek jelentős része elvesztette korábbi támogatóját. A közel-keleti diktátorok mögött már nem állnak vastag pénztárcájú patrónusok, aminek eredményeként elengedhetetlenné válik a politikai liberalizáció. A demokratizálódás globális hullámának eredményeként pedig a muzulmán lakosság is egyre öntudatosabbá válik. A polgárok célja már nem csupán saját jólétük biztosítása, hanem a politikai folyamatokban való egyenlő részvétel is. A civil társadalom szerveződései tehát a hazai, a regionális, valamint a nemzetközi tényezőknek köszönhetően komoly fejlődésen mentek keresztül.

Naiv feltételezés azonban azt gondolni, hogy a megerősödő civil társadalom alkalmas az elnyomó politikai rendszerek megdöntésére. A civil társadalom célja ugyanis nem a forradalmi változtatás, hanem a politikai reform. A politikai liberalizáció elősegítésében pedig a civil szerveződések mellett komoly feladat hárul a kormányzatokra is, mivel azok hivatottak biztosítani a stabilitást szolgáló játékszabályokat. A társadalmi szerveződések sikeres működéséhez, a politikai reformok megvalósulásához szintén nélkülözhetetlennek tűnik az állami beavatkozásnak a csökkenése, de minimum a kormányzat jóváhagyó és támogató magatartása. A Közel-Kelet kormányzatainak többsége azonban nem sok hajlandóságot mutat a civil szervezetek támogatására, illetve tolerálására. A hatalmukat őrző politikai elitek az iszlám világban mindenütt igyekeznek megakadályozni az egyeduralmukat veszélyeztető társadalmi szerveződések megerősödését. Bár hozhatnak olyan intézkedéseket, amelyek a demokratizálódás irányába hatnak, azokat alapvetően mégis olyan lépéseknek kell tekinteni, mint amelyek a valódi demokratikus rendszerekkel szemben egy látszat-demokrácia kialakulásának irányába hatnak.

Alapvetően továbbra is érvényesül az a tétel, hogy amíg a közel-keleti államok erősek, addig a társadalmak továbbra is gyengék. Ennek a gyengeségnek számtalan oka van. Egyrészről az állami aktivizmusnak a továbbélése és a hivatalos politikával szemben álló nézetek el nem ismerése játszik szerepet. Annak betudhatóan pedig, hogy a közel-keleti kormányzatok egyedüliként rendelkeznek az erőszak monopóliumával, továbbra is biztosítható az antidemokratikus rendszerek fennmaradása és az ellenzéki csoportok elnyomása. Másrészről a civil társadalom szereplői ugyan megfogalmazhatnak kritikákat a vezetéssel és a fennálló rendszerrel szemben, valódi befolyást azonban nem gyakorolhatnak a politikai folyamatokra, mivel azokat az iszlám világban továbbra is a nagyhatalmú családok, politikai elitek, illetve a katonaság magas rangú tisztjei irányítják. Végül a civil szervezetek állammal szembeni gyengesége is szerepet játszik abban, hogy a társadalom nem képes átvenni az irányítást az állam felett. Habár a civil társadalom és annak különféle szerveződései egyértelműen megjelentek a Közel-Kelet számos országában – sőt az utóbbi években egyre nagyobb szerepre tesznek szert a politikai folyamatokban is – mégsem képesek arra, hogy biztosítsák az egyének közösségének politikai és gazdasági hatalmát és befolyását. A civil szerveződések valójában erősen függnek az államtól, aminek eredményeként gyengék maradnak a mindenkori politikai vezetéssel szemben. A társadalmi és politikai kifejeződések független területének megjelenése egy autoritárius közegben nem egyezik meg a civil társadalom klasszikus – liberális értelemben vett – formájával. Így az állam által irányított kvázi-pluralizmus kialakulását nem lehet útnak tekinteni az egypártrendszerekből a politikai pártokon és szövetségeken alapuló pluralista rendszerekbe.

A civil társadalom kialakulása tehát nem jár automatikusan együtt a demokratikus rendszer megszületésével, a civil szféra szerveződései közvetetten azonban mégis hatással lehetnek a Közel-Kelet demokratizálódására. A lakosság körében egyre növekvő elégedetlenségre válaszul a közel-keleti politikai rendszerek három lehetőség – a bekapcsolás, a kizárás, illetve az elnyomás stratégiái – közül választhatnak. A bekapcsolás stratégiája értelmében a fennálló vezetés elfogadja, hogy a rendszer ellenfelei is részesei a politikai játszmának. Ennek megfelelően megosztják a hatalmat, és kénytelen-kelletlen elfogadják, hogy adott esetben politikai ellenfeleik is hatalomra kerülhetnek. Ezzel együtt lemondanak arról is, hogy erőszakkal biztosítsák politikai egyeduralmukat. Ez a stratégia lényegében a demokratikus politikai rendszer megvalósulását eredményezi. A második lehetőség a kizárás stratégiája, amely elutasítja azt, hogy a fennálló rendszer ellenfelei is részesei legyenek a politikai döntéshozatalnak. A politikai vetélytársak tevékenységét és szerepét a rendszer és az állam túlélése szempontjából komoly fenyegetésnek tekintik, és ezért csak akkor engedélyezik számukra a részvételt a politikai döntéshozatalban, ha elfogadják a fennálló játékszabályokat, illetve ha nem kérdőjelezik meg a vezető elit hatalmát. Ez az opció valójában a létező politikai keretek továbbélését szolgálja. A harmadik lehetőség az elnyomás stratégiája, amely a kizárás politikájának erőszakos formája, mivel kiszámított, céltudatos és szervezett erőszakkal igyekszik távol tartani a politikai ellenfeleket a hatalom megosztásától és gyakorlásától. Ebben a helyzetben a fennálló rendszer a fizikai erőszak monopóliumát felhasználva igyekszik megakadályozni minden olyan szerveződés megszületését, illetve megerősödését, amely fenyegetheti a saját hatalmát. Az iszlám világ gazdasági, társadalmi és politikai problémáit tekintve azonban hosszú távon sem a kizárás, sem az elnyomás stratégiája nem lehet sikeres. A közel-keleti politikai rendszerek a politikai legitimáció hiányával és a széles körű társadalmi elégedetlenség problémájával kénytelenek szembesülni, ami mindenképpen elkerülhetetlenné teszi számukra az alapvető reformokat. Előbb vagy utóbb valamennyi muzulmán államnak szembe kell néznie a politikai reformok szükségességével, ha vezetőik a jövőben is hatalmon kívánnak maradni.

A Közel-Kelet demokratizálódását illetően fontos tehát, hogy az egyes kormányzatok milyen válaszokat fogalmaznak meg a civil társadalom oldaláról érkező kihívásokra. Amennyiben a politikai vezetés tovább folytatja a civil szerveződések elnyomását az állam eszközeivel, akkor állandósulhatnak a konfliktusok az állam és a társadalom között. Ha azonban úgy döntenek, hogy támogatják a civil szerveződéseket és maguk is részt vesznek a politikai szférán kívüli életben, akkor a civil társadalom valóban a demokratizálódás eszközeként szolgálhat. A civil szféra által megfogalmazott követelések, ha a politikai rendszert nem is változtatják meg forradalmian, az állami politikát mégis a nagyobb liberalizáció irányába terelik.

Civil társadalom az iszlám világban: Közel-Kelet

CIVIL TÁRSADALOM AZ ISZLÁM VILÁGBAN

A civil társadalom a széles értelemben vett társadalomnak egy olyan részét jelenti, amely az államtól elkülönült szféra, és olyan politikai, gazdasági, szociális, nevelési, hivatási és vallási intézményekből áll, amelyek a kormányzatokat inkább a saját, mint az állam érdekei irányában igyekeznek befolyásolni. A civil társadalom jellemzője a privát társulások és intézmények autonómiája. Pluralizmusa magában foglalja a gazdaság, a vallás, a kultúra, valamint a szellemi tevékenységek autonóm szféráit. A civil társadalom előfeltétele az állam létezése. Bár arra törekszik, hogy az állam tevékenysége korlátozott legyen, ugyanakkor azt is megköveteli a kormányzatoktól, hogy azok olyan törvényeket alkalmazzanak, amelyek védik a civil társadalom pluralizmusát. Augustus Richard Norton definícióját felhasználva a civil társadalom olyan szféra, ahol társulások, klubok, egyesületek, szindikátusok, szövetségek, uniók, pártok és egyéb csoportok sorakoznak fel, hogy „lökhárítót” képezzenek az állam és a polgár között. 

Az iszlám világot tekintve a civil társadalom feladata ugyanaz, mint a nyugati civilizációkban, vagyis az egyének és a kormányzatok közötti közvetítő szerepet hivatott betölteni. A civil szféra kialakulása és fejlődése a Közel-Keleten azonban eltérő utakon zajlott, illetve zajlik napjainkban is. Elfogadható megállapítás az, hogy a civil szerveződések komoly történelmi gyökerekkel bírnak a muzulmán világban, amelyek minden bizonnyal szerepet játszanak a modern folyamatokban is. A történelem menete során azonban a kezdeti pluralizmust viszonylag hamar – az iszlám ötödik századában – felváltotta a kulturális abszolutizmus és az állam dominanciája a társadalom felett. Ennek a változásnak az okai egyfelől az iszlámon belüli konzervatív fordulatban keresendőek, másfelől azonban számos egyéb tényező is közrejátszott abban. Így például az európai hatalmak gyarmatosító politikája, amely a részvételen alapuló hagyományos társadalmi szerveződések helyébe új intézményeket állított. A civil társadalom kiépülése ellen hatott az is, hogy a 20. század során függetlenné váló közel-keleti országokban a politikai vezetés nem igyekezett újraéleszteni a pre-modern civil formációkat, illetve hatalmának biztosítása érdekében minden erejével igyekezett megakadályozni a közszféra megteremtődését, illetve bővülését – amely lépéseket politikai megfontolásokból és hatalmi ambíciókból kifolyólag a fejlett világ országai is támogattak. Az európai fejlődéstől eltérően a Közel-Keleten hiányozott a civil társadalom kiépüléséhez nélkülözhetetlen tőkésedés és iparosodás folyamata. Ebből kifolyólag a modern állam és a civil társadalom központi elemét jelentő társadalmi-gazdasági szerveződések nem jelentkeztek megfelelő mértékben az iszlám világban. A civil társadalom kialakulásának akadályaként hatottak továbbá azok a konfliktusok is, amelyek folyamatosan jelen voltak a térségben (pl. izraeli-palesztin konfliktus), és amelyek miatt a közel-keleti kormányzatok szűkös költségvetésük jelentős részét fegyverkezésre költötték ahelyett, hogy a gazdaság fejlesztésére, illetve a civil szerveződések ösztönzésére fordították volna.

A közel-keleti kormányzatok autokratikus természete ellenére azonban a civil társadalom intézménye nem maradt idegen az iszlám világ számára. Az állam diktatórikus jellege automatikusan járult hozzá azoknak a társadalmi szerveződéseknek a megszületéséhez, amelyek éles kritikával illették a fennálló rendszert. A széles körben jelentkező bírálat pedig az állami vezetés részéről vagy a liberalizáció folyamatát vagy éppen a fizikai elnyomás fokozását váltotta ki. A civil társadalom kialakulása a nyugati világtól eltérően elsősorban politikai folyamat eredményeként valósulhatott meg – már ahol a politikai vezetés engedte azt. A klasszikus fejlődés elsősorban a kapitalizmus terjedésével függött össze, ezzel szemben a közel-keleti folyamatok a fennálló politikai rendszerek kritikájából nyertek ösztönzést. Az iszlám civil társadalom vizsgálata során a figyelmet a politikai pártokra kell irányítani, mivel sok állam és ideológia megengedi ugyan az önkéntes társulások alakítását, de a politikai pártok szerveződéséhez már nem járul hozzá. Ha engedélyezik a szabad politika pártok működését, akkor a másfajta társulások tevékenykedésének is megengedettnek kell lennie – legalábbis elvben. A muzulmán világban az alapprobléma ebből eredendően alapvetően politikai. A modern társadalmi-politikai fejlődéshez azonban nem csak a muszlim társadalom liberalizáció igénye járul hozzá, hanem szerepet játszanak abban a társadalmi rend iszlám hagyományai is. Az iszlám szociális struktúráinak a fejlődése mindig is előtérbe helyezte az olyan közösség eszméjét, amely személyes társulások összességéből tevődik össze.

Az eltérő fejlődés eredményeként az iszlám világban jelentkező civil társadalom jellemzői másfajták, mint a nyugati képződményeké. Így például a Közel-Keleten a civil szféra alkotóelemeit nem csak a különböző kereskedelmi egyesültek, szakmai szövetségek és egyéb érdekcsoportok alkotják, hanem annak a politikai pártok is részesei. Mindez annak az eredménye, hogy a közel-keleti politikai rendszerek alapvetően mind egypártrendszerek és a politikai pluralizmust kevésbé tolerálják. Ilyen körülmények között pedig a nagyobb részvétel és szabadság érdekében hangjukat hallató politikai pártok is a civil szféra alkotóelemeivé válnak. A legtöbb civil szerveződéshez hasonlóan azonban a politikai pártok is gyengék. Ezt remekül példázza, hogy az 1993-as marokkói választásokon induló 19 politikai párt közül csak 9 szerzett szavazatokat és ezek közül 4 párt osztozott a parlamenti helyek 75 százalékán. Az arab világ civil szerveződései közül a szakmai szövetségek tekinthetők a legaktívabbaknak. Egyrészről azért, mert jelentős kedvezményeket biztosítanak a tagok számára. Másrészről, mert sokkal képzettebb és politikailag tudatosabb egyénekből állnak. Végül, mert az államtól viszonylag független pénzügyi forrásokkal rendelkeznek. Erejüket jól példázza, hogy egy olyan országban mint Szudán, két alkalommal (1964-ben és 1985-ben) is képesek voltak a katonai rendszer megdöntésére. Az iszlám civil társadalom jellegzetessége az is, hogy miután a politikai pártok alakítása tilos vagy éppen jelentős korlátok közé van szorítva a működésük, funkcióikat a különböző civil szerveződések látják el. Így például a lakosság igényeinek megvitatását és artikulálását, a politikai alternatívák kidolgozását, illetve a döntéshozókra való nyomásgyakorlást. Mindennek eredményeként a civil szerveződések az intenzív politikai tevékenységek területeivé váltak – akár jobban is, mint amennyire maguk a politikai pártok képesek lettek volna. A fokozottabb politikai szerepvállalás mellett azonban a közel-keleti civil szervezeteket a tradicionalizmus továbbra is jellemzi. Egy csoportosulás ugyan kialakulhat modern városi keretek között, de tagságát még mindig az egyazon törzshöz vagy vallási irányzathoz való tartozás jellemzi és fogja össze. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy az iszlám civil szervezetek olyan tradicionális formációk, amelyek új köntösben jelentkeznek. Mindezek fényében látható, hogy az eltérő fejlődés és környezet a nyugati mintától számos ponton eltérő civil társadalmat eredményezett az iszlám világban.

A Közel-Keleten kialakuló civil társadalmak azonban nem csak a nyugati formáktól különböznek, hanem az egyes megjelenési formák jelentős eltéréseket mutatnak magán az iszlám világon belül is. Ennek oka az eltérő fejlődési utak és történelmi keretek mellett elsősorban a civil társadalomról alkotott különböző nézetekben keresendő. Egyrészről létezik olyan koncepció, amely a civil társadalmat idegen képződménynek tekinti, s ezáltal nem csak alkalmazhatatlannak az iszlám világon belül, hanem élesen elutasítandó nyugati ideának is. Ezt a nézetet elsősorban a radikális fundamentalisták képviselik. Az afganisztáni tálibok uralma alatt az iszlám egyértelmű elsőbbséget élvezett minden mással szemben. Hasonló a helyzet Szaúd-Arábiában és Szudánban is, ahol a vallást a patriarkális társadalom és a katonai diktatúra megőrzése érdekében használták fel. A pluralizmust egyik ország esetben sem tolerálják, a vallásra hivatkozva pedig minden ellentétes nézetet igyekeznek elhallgattatni. Másrészről létezik egy olyan nézet is, amely a civil társadalomra úgy tekint, mint univerzális koncepcióra, s azt mint követendő modellt fogadja el. Ezt az érvelést a radikálisok másik csoportja, a nyugatosítást és szekulárizációt célul kitűző csoportok támogatják. Libanon esetében egyértelműen megfigyelhető ennek a koncepciónak az érvényesülése. Libanonban a hatalom a társadalom és az állam között történő egyenlő megosztásának eredményeként a civil társadalom jelentős fejlődésen ment keresztül a polgárháború lezárultát követően. Habár a felekezeti megoszláson alapuló politikai rendszer még mindig tartalmaz igazságtalan megoldásokat, a társadalmi csoportok pluralizmusa mégis jelentős toleranciával párosul. Végül van egy harmadik álláspont is, amely elfogadja a civil társadalom megteremtésének lehetőségét, mint az iszlám alkotóelemeinek a modern társadalmi igényekhez való hozzáigazítását. Úgy érvelnek, hogy a hasonlóságok továbbra is fenntarthatók, a különbségek pedig az iszlám alapvető erkölcsi forrásainak újrafogalmazásával sikeresen áthidalhatók. A reformerek és mérsékeltek tekinthetők e harmadik elképzelés támogatóinak. Az iszlám világot tekintve ez a harmadik út legtámogatottabb. Az olyan országokban mint Egyiptom, Jordánia, Kuvait, Líbia, Marokkó, Omán, Szíria, Tunézia és az Egyesült Arab Emírségek egyértelműen megfigyelhető a civil társadalom és az iszlám jog közötti egyensúly. A közszférában a civil társadalom szabályai érvényesülnek, míg a magánszféra tekintetében továbbra is az iszlám jogé a főszerep. 

A civil társadalom egyes megvalósulási formái tehát jelentősen különböznek az iszlám világon belül. A Közel-Keleten egyaránt találhatunk példákat a tökéletesen működő és az erőszakkal elnyomott civil társadalomra. Mindazonáltal látnunk kell azt, hogy a civil szféra kialakulása, illetve megerősödése, bár eltérő karakterjegyekkel, de ugyanúgy jellemzője az iszlám világnak, mint a nyugati civilizációnak.