Haladás és javulás Irakban?

VAJON FORDUL-E AZ „IRAKI KOCKA”?

Irakban a politika alakulása, a gazdaság formálódása, és a katonaság erősödése mind-mind a kaotikus helyzet javulásáról tanúskodik, mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy az ország elérte volna az általános béke és jólét állapotát.

Az erőszakos cselekmények, legyenek azok felekezeti villongások, vagy a külföldi megszállók ellen folytatott harcok, csökkentek Irakban. A nyári polgári áldozatok száma közel harmada a tavalyinak, miközben nagymértékben javult az általános közhangulat is. Az irakiaknak egyre nagyobb hányada gondolja úgy, hogy a dolgok jól alakulnak. Mindez leginkább az amerikai csapaterősítésnek, illetve a síita milíciákkal és a szunnita törzsi vezetőkkel köttetett megállapodásnak, valamint az iraki vezetés egyre határozottabb fellépésének köszönhető.

Az általános biztonsági helyzet javulását eredményezte az al-Kaida iraki szárnyának meggyengülése is. Ebben a szervezet karizmatikus vezetőjének hiánya, az amerikai katonai akciók sorozata, a Moszulhoz hasonló bázisterületek elvesztése, a társadalom növekvő elutasítása, valamint a külföldi pénzügyi támogatások elapadása játszott szerepet. S bár az al-Kaida valóban háttérbe szorult, ezáltal pedig csökkent a felekezeti konfliktusok kiéleződésének veszélye is, de a terrorszervezet még mindig komoly veszélyforrásnak számít, amit a heti gyakorisággal elkövetett akciók is igazolnak.

Az erőszakkal szembeni központi fellépés úgy tűnik közelebb hozta egymáshoz az ország eltérő etnikumait és felekezeteit, s mindez egyfajta normalizálódást is elindított az iraki politikában. Az ez év őszén esedékes helyhatósági választások előtt valamennyi politikai erő a demokratikus játékszabályok mellett kötelezte el magát. Még a Muktada asz-Szadr nevével fémjelzett Mehdi Serege is lemondott az erőszak alkalmazásáról. Mindazonáltal bőven akadnak továbbra is olyan lázadó csoportok, amelyek autonóm módon tevékenykednek. Ráadásul a hatalmi küzdelmekkel újból kiújulhat a síita belharc is.

A „bászrai rendteremtés” nemcsak egységet kovácsolt, hanem komolyan megnövelte Nuri al-Maliki miniszterelnök népszerűségét is, ezáltal pedig a köztársaság intézményének legitimitása is erősödött. A síita kormányfőnek azonban, ha a jövőben is szeretné megtartani szunnita és kurd támogatóit, akkor egyre következetesebben kell majd képviselnie a nacionalista érdekeket. Kérdés, hogy mindezt hogyan lehet az amerikai érdekekkel összeegyeztetni. Az amerikai elnökválasztást követően mégis könnyen meglehet, hogy az erőegyensúly a megszálló hatalmaktól a bagdadi kormányzat felé tolódik majd el.

A bagdadi vezetés kétségkívül komoly sikereket könyvelhetett el az utóbbi hónapokban, így például az iraki törvényhozás a három főbb közösség részvételével számos alapvető fontosságú törvényt fogadott el (például az olajbevételek elosztásáról). A pillanatnyi egyetértés hátterében megbúvó versengés, a demokratikus intézmények fogyatékosságai, a fegyveres erőknél jelentkező hatalmi átfedések, valamint a szövetségi és tartományi szint rivalizálása azonban még mindig akadályozzák az erős központi kormányzat megszületését, amelynek hiányában aligha képzelhető el tartós stabilitás Irakban.

A biztonsági és politikai konszolidációval karöltve a gazdaság is igyekszik talpra állni Irakban. A húzóágazatnak tekintett olajipar kitermelése már bőven eléri a háború előtti szintet, ami az olajárak folyamatos emelkedésével komoly bevételekhez juttatja a bagdadi vezetést. Irak ebben az évben több mint 70 milliárd dollárt kereshet az olajügyleteken. Az elkölthető pénzösszegek növekedése azonban nehéz feladat elé állítja a kormányzatot, mivel a háborút követő tisztogatások lényegében felszámolták a működő bürokráciát, miközben a szakembergárda és a középosztály elhagyta az országot.

A társadalmi aránytalanságok súlyosak, az infrastruktúra gyenge lábakon áll, a szociális ellátás pedig akadozik. Az olajdollárokat a bagdadi kormányzatnak éppen ezért megfontoltan kell elköltenie. S a legfőbb kérdés ennek megfelelően az, hogy mennyire tudják az olajvagyont felhasználni a lakosság igényeinek kielégítésére. A fekete arany azonban nemcsak lehetőségeket jelent, hanem komoly feszültségforrásnak is számít, többek között a központi és a tartományi szint közötti hatásköri vitában, az olajipar tulajdonlásának kérdésében, valamint az átalakuló al-Kaida finanszírozásában.

Az ősszel esedékes iraki helyhatósági és amerikai elnökválasztás minden bizonnyal fontos állomás lesz a Szaddám utáni Irak történetében. Az önkormányzati választás fokozottabban kapcsolhatja be a szunnita közösséget az iraki politikába, amely hosszútávon mindenképpen hozzájárulhat a rendszer stabilitásához. A voksolás kedvezőtlen eredménye ugyanakkor könnyen a síita táboron belüli erők ismételt rivalizálását robbanthatja ki. Az amerikai elnökválasztás kimenetele pedig egyfelől az ország szuverenitását állíthatja helyre véglegesen, másfelől pedig akár a harcok elhúzódásához is vezethet.

Irak ma jobban áll, mint eddig bármikor a 2003-as rendszerváltás óta, de a bagdadi vezetők és a szövetséges erők előtt még mindig számos nehezen megoldható feladat tornyosul. Mindent összevetve azonban úgy tűnik, hogy az „iraki kocka” most a jó irányba fordult egy nagyot.