AZ OLAJBEVÉTELEKRE TÁMASZKODNI VESZÉLYES JÁTÉK
Irán
köztársasági elnökének, Mahmúd Ahmadinezsádnak a fokozódó gazdasági
problémákkal és az ország nukleáris programja körüli növekvő nemzetközi
aggodalmakkal kell szembenéznie. A növekvő kőolaj és földgázbevételekre
támaszkodva azonban a kormányzat képes lehet időlegesen kezelni mind a
belülről, mind pedig a kívülről jelentkező nyomásokat és kényszereket. A
kérdés csak az, hogy meddig folytatható az olajdollárokon alapuló
veszélyes játék?
Az Iráni Iszlám Köztársaság sok tekintetben paradox képet mutat. Így aztán aligha meglepő, hogy a növekvő olajárak mellett az Európai Unió tagállamai egyre inkább függővé válnak az iráni kőolaj kitermeléstől, amely országot ugyanakkor vitatott urándúsítási programja miatt igyekeznek gazdasági szankciókkal és diplomáciai nyomásgyakorlással elszigetelni. Miközben az ENSZ határozatok értelmében korlátozzák az Iránnal folytatott nemzetközi pénzügyi tranzakciókat, így például zárolják az Iráni Nemzeti Bank kintlévőségeit, addig Olaszország, Franciaország és Görögország továbbra is közvetlen érdekeltségekkel rendelkezik a perzsa államban.
Az ENSZ által elfogadott szankciók, illetve a nemzetközi bankok hiánya Iránban mindenképpen ellehetetlenítik a Nyugattal folytatott kereskedelmi kapcsolatok normalizálódását, illetve erősödését. Az iráni külkapcsolatokban ráadásul a nyugati elutasítással párhuzamosan megfigyelhetővé vált egyfajta „Kelet felé fordulás”, amelynek következményeként Teherán kapcsolatai nemcsak Indiával és Kínával erősödtek, hanem számos latin-amerikai és fekete-afrikai országgal is. A gazdasági elemzők közül azonban sokan már most arra figyelmeztetnek, hogy a „Keletről” jövő import túlzott függőséget és a hazai ipar gyengülését eredményezheti a jövőben.
Az olajbevételek közel hatvan százalékát adják a központi költségvetésnek. A március végén lezárult fiskális évben Irán közel 80 milliárd amerikai dollárt kasszírozhatott a földgáz és kőolajeladásokból, ami több mint kétszerese az elmúlt évek összegeinek. A megnövekedett pénzeknek köszönhetően a kormányzat több tekintetben is visszanyerte az önbizalmát, miközben az eltúlzott és meggondolatlan költekezéssel tovább erősítették a már létező gazdasági problémákat is. A kamatlábak csökkentése, a nemzeti bankszámla bevezetése, illetve az állam erőteljes beavatkozása a piaci folyamatokba tovább gerjesztette az amúgy sem alacsony inflációt, amely májusban már a 25 százalékot is meghaladta.
Az olajdollárok, mint egykoron az 1973-as olajválság kapcsán, most is egyenlőtlenül oszlanak el, ezáltal pedig tovább szélesedik az amúgy sem keskeny társadalmi szakadék. Mindez Teheránban a leginkább szembeszökő: a város északi részén mesés villák és paloták sorakoznak, fényes BMW-k és Mercedesek száguldoznak, míg délen a szegénynegyedekben továbbra is generációk laknak egy fedél alatt, s itt még mindig szamaras kordékon szállítják az árut a piacra nap, mint nap. Amíg az olajügyletekben érintett vállalkozók és közalkalmazottak mesés bevételekhez jutnak, addig az átlag irániak leginkább csak a központi kiadások által gerjesztett inflációval szembesülnek. Az elmúlt évhez képest majd mindennek felment az ára. Panaszkodik mindenki. Az Ahmadinezsád által beígért újraelosztás nem valósult meg, sőt az elnök intézkedéseivel sok esetben éppen a legszegényebb rétegeket lehetetlenítette el még jobban.
Ahmadinezsád és kormányzata teljes egészében a magas olajáraktól függ. A bevételek növekedésével stabilizálhatták ugyan hatalmukat, de továbbra is olyasvalamire támaszkodnak, amit nem tarthatnak ellenőrzésük alatt. A kőolaj világpiaci árának esetleges csökkenése mindenképpen komoly recessziót, és költségvetési deficitet eredményezhet az Iszlám Köztársaságban. Éppen ezért veszélyes játék, amit az iráni vezetés játszik. Többen az 1970-es évekkel vonnak párhuzamot, akkoriban az uralkodói család korrupciója vitte el az olajdollárokat, míg manapság a forradalmi vezetés és a nyerészkedő vállalkozói réteg sajátítja ki az olajeladásokból befolyó pénzeket. Kérdés, hogy vajon a társadalmi elégedetlenség eredményezhet-e olyan forradalmi változásokat, mint egykoron.
A jövőre esedékes köztársasági elnök választás mindenesetre jelentős esemény lesz Iránban, amelyet a társadalom fokozódó elégedetlensége, a forradalmi vezetés helyzetfelismerése, illetve az amerikai elnökválasztás eredménye mind-mind befolyásolni fog. Könnyen meglehet, hogy Teheránban ezúttal egy pragmatista fordulatra kerül majd sor.
Irán
köztársasági elnökének, Mahmúd Ahmadinezsádnak a fokozódó gazdasági
problémákkal és az ország nukleáris programja körüli növekvő nemzetközi
aggodalmakkal kell szembenéznie. A növekvő kőolaj és földgázbevételekre
támaszkodva azonban a kormányzat képes lehet időlegesen kezelni mind a
belülről, mind pedig a kívülről jelentkező nyomásokat és kényszereket. A
kérdés csak az, hogy meddig folytatható az olajdollárokon alapuló
veszélyes játék?Az Iráni Iszlám Köztársaság sok tekintetben paradox képet mutat. Így aztán aligha meglepő, hogy a növekvő olajárak mellett az Európai Unió tagállamai egyre inkább függővé válnak az iráni kőolaj kitermeléstől, amely országot ugyanakkor vitatott urándúsítási programja miatt igyekeznek gazdasági szankciókkal és diplomáciai nyomásgyakorlással elszigetelni. Miközben az ENSZ határozatok értelmében korlátozzák az Iránnal folytatott nemzetközi pénzügyi tranzakciókat, így például zárolják az Iráni Nemzeti Bank kintlévőségeit, addig Olaszország, Franciaország és Görögország továbbra is közvetlen érdekeltségekkel rendelkezik a perzsa államban.
Az ENSZ által elfogadott szankciók, illetve a nemzetközi bankok hiánya Iránban mindenképpen ellehetetlenítik a Nyugattal folytatott kereskedelmi kapcsolatok normalizálódását, illetve erősödését. Az iráni külkapcsolatokban ráadásul a nyugati elutasítással párhuzamosan megfigyelhetővé vált egyfajta „Kelet felé fordulás”, amelynek következményeként Teherán kapcsolatai nemcsak Indiával és Kínával erősödtek, hanem számos latin-amerikai és fekete-afrikai országgal is. A gazdasági elemzők közül azonban sokan már most arra figyelmeztetnek, hogy a „Keletről” jövő import túlzott függőséget és a hazai ipar gyengülését eredményezheti a jövőben.
Az olajbevételek közel hatvan százalékát adják a központi költségvetésnek. A március végén lezárult fiskális évben Irán közel 80 milliárd amerikai dollárt kasszírozhatott a földgáz és kőolajeladásokból, ami több mint kétszerese az elmúlt évek összegeinek. A megnövekedett pénzeknek köszönhetően a kormányzat több tekintetben is visszanyerte az önbizalmát, miközben az eltúlzott és meggondolatlan költekezéssel tovább erősítették a már létező gazdasági problémákat is. A kamatlábak csökkentése, a nemzeti bankszámla bevezetése, illetve az állam erőteljes beavatkozása a piaci folyamatokba tovább gerjesztette az amúgy sem alacsony inflációt, amely májusban már a 25 százalékot is meghaladta.
Az olajdollárok, mint egykoron az 1973-as olajválság kapcsán, most is egyenlőtlenül oszlanak el, ezáltal pedig tovább szélesedik az amúgy sem keskeny társadalmi szakadék. Mindez Teheránban a leginkább szembeszökő: a város északi részén mesés villák és paloták sorakoznak, fényes BMW-k és Mercedesek száguldoznak, míg délen a szegénynegyedekben továbbra is generációk laknak egy fedél alatt, s itt még mindig szamaras kordékon szállítják az árut a piacra nap, mint nap. Amíg az olajügyletekben érintett vállalkozók és közalkalmazottak mesés bevételekhez jutnak, addig az átlag irániak leginkább csak a központi kiadások által gerjesztett inflációval szembesülnek. Az elmúlt évhez képest majd mindennek felment az ára. Panaszkodik mindenki. Az Ahmadinezsád által beígért újraelosztás nem valósult meg, sőt az elnök intézkedéseivel sok esetben éppen a legszegényebb rétegeket lehetetlenítette el még jobban.
Ahmadinezsád és kormányzata teljes egészében a magas olajáraktól függ. A bevételek növekedésével stabilizálhatták ugyan hatalmukat, de továbbra is olyasvalamire támaszkodnak, amit nem tarthatnak ellenőrzésük alatt. A kőolaj világpiaci árának esetleges csökkenése mindenképpen komoly recessziót, és költségvetési deficitet eredményezhet az Iszlám Köztársaságban. Éppen ezért veszélyes játék, amit az iráni vezetés játszik. Többen az 1970-es évekkel vonnak párhuzamot, akkoriban az uralkodói család korrupciója vitte el az olajdollárokat, míg manapság a forradalmi vezetés és a nyerészkedő vállalkozói réteg sajátítja ki az olajeladásokból befolyó pénzeket. Kérdés, hogy vajon a társadalmi elégedetlenség eredményezhet-e olyan forradalmi változásokat, mint egykoron.
A jövőre esedékes köztársasági elnök választás mindenesetre jelentős esemény lesz Iránban, amelyet a társadalom fokozódó elégedetlensége, a forradalmi vezetés helyzetfelismerése, illetve az amerikai elnökválasztás eredménye mind-mind befolyásolni fog. Könnyen meglehet, hogy Teheránban ezúttal egy pragmatista fordulatra kerül majd sor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése