"Axis of Diesel"

OROSZORSZÁG, VENEZUELA ÉS IRÁN TAKTIKAI EGYÜTTMŰKÖDÉSE

Oroszország, Venezuela és Irán részvételével egyfajta Amerika-ellenes szövetség látszik formálódni a nemzetközi politikában. A hatalmas kőolaj- és földgázvagyonnal rendelkező országok közötti együttműködés azonban inkább taktikai, mintsem stratégiai, ráadásul úgy tűnik, hogy a jelenlegi gazdasági világválság komoly erőpróba elé állítja majd a Moszkva, Caracas, és Teherán alkotta „olajszövetséget”!

George W. Bush, amerikai elnök anno még a „gonosz tengelyéről” beszélt, s bár Észak-Korea, Irak és Irán bizonyos szempontból valóban lator államoknak voltak tekinthetők, közöttük mégsem állt fenn semmilyen szövetségesi viszony. A Szaddám Huszein vezette Irak és a síita klérus által irányított Irán egyenesen gyűlölte egymást. Észak-Korea pedig ugyan nukleáris és ballisztikus technológiát exportált a közel-keleti országokba, valójában azonban – akárcsak Pakisztán – korántsem kötött szövetséget sem Bagdaddal, sem pedig Teheránnal.

A jelenleg formálódó Amerika-ellenes szövetségre kétségkívül jobban illik a tengely elnevezés, hiszen a felek között jóval kiterjedtebb kapcsolatrendszer látszik körvonalazódni, mint amilyen a „gonosz tengelyét” alkotó államok között egykoron megfigyelhető volt. Az energiahordozók piaci árának emelkedése pediglen magabiztossá is tette ezeket az országokat. Oroszország több milliárd dolláros fegyverüzleteket kötött Venezuelával és Iránnal, sőt már közös hadgyakorlatokra is sor került a felek között. Moszkva pedig befolyását latba vetve továbbra is igyekszik a Teherán elleni szankciókat megakadályozni, s kétoldalú megállapodásokkal támogatni az Iszlám Köztársaságot.

Az újonnan alakuló szövetség azonban korántsem egységes, mivel a trió tagjai eltérő célokkal és érdekekkel bírnak. Így például Venezuela azon serénykedik, hogy Washington-ellenes blokkot hozzon létre Latin-Amerikában. S bár Moszkva számára mindig is vonzó volt az USA hátországában zavart kelteni, ráadásul ez által revánsot is lehet venni a Kaukázusban folytatott amerikai politikáért, de valójában Oroszország tengeren túli ténykedését erősen korlátozzák más térségbeli országok (pl. Brazília). Az „Irán-kártya” kijátszása pedig rövidtávon garanciát jelenthet Európa Oroszországtól való gázfüggőségére, hosszútávon azonban komoly biztonságpolitikai fenyegetést is generálhat. Egy atomfegyverrel rendelkező Irán kétségkívül komoly aggodalmakra adna okot a Kremlben is!

Oroszország, Venezuela és Irán érdekazonossága éppen ezért korántsem tekinthető stratégiainak, együttműködésük inkább taktikai szövetséget jelent. A kőolaj világpiaci árának csökkenése, s a világválság elmélyülése pediglen felerősítheti az ellentéteket, s komoly töréseket eredményezhet a Nyugat-ellenes koalícióban. A válság elmélyülésével ugyanis mindhárom országnak számolnia kell! Mindennek eredményeképpen pedig a közeljövőben figyelmüket elsősorban a belpolitikai kérdések kötik majd le, s kevesebb forrásuk és idejük lesz a nemzetközi koalícióépítésre, illetve annak egyben tartására. Az olajár-emelkedés időszakának végeztével könnyen megeshet, hogy az „olajszövetség” elveszíti a jelentőségét, s felbomlik az együttműködés!

A három ország közül Oroszország van talán a legjobb pozícióban, ami a gazdasági sokkokkal szembeni ellenálló képességet illeti. S noha az elmúlt években felhalmozott 500 milliárd dolláros tartalék kétségkívül könnyebbséget jelenthet a válság kezelésében, Moszkvának mindazonáltal több problémával is szembe kell néznie. Így például a csődbe jutott bankokkal, a költségvetési deficittel, illetve a folyamatosan csökkenő kitermelési kapacitással, amelyek mind komoly tőkebefektetéseket igényelnek. Nem is beszélve az infrastruktúráról és a hatalmas méretű hadseregről. Mindennek következtében Oroszország feltehetőleg átrendezi a prioritásait, így előnyben részesíti majd a határos területeket, és kevésbé koncentrál a távolabbi világrészekre.

Venezuelában Hugo Chavez számára a kőolaj jelenti a „politikai oxigént”, a „21. századi szocializmus” koncepcióját ugyanis a gyakorlatban csak a fekete aranynak köszönhetően képes finanszírozni. Az 1998 óta emelkedő olajárak azonban most megtorpanni, sőt csökkenni látszanak. (A kőolaj árának minden 10 dolláros csökkenése közel ötmilliárdos veszteséget jelent a kormányzati forrásokban.) Mindez könnyen válaszút elé állíthatja a venezuelai elnököt, aki a jelenlegi körülmények között aligha lesz képes odahaza és a környező régióban egyszerre finanszírozni a „bolivári forradalmat”. A Kubának, Bolíviának és Nicaraguának nyújtott olajtámogatás hosszútávon nem tartható fenn, különösen, ha a hazai gazdaság állapota tovább romlik. Így például Venezuelának az infláció, az államadósság, és a szegénység növekedésével is szembe kell néznie.

A nemzetközi szankció-politikának köszönhetően Irán gazdasága van talán a legkevésbé kiszolgáltatva a világgazdasági folyamatoknak. Az olajárak csökkenése azonban mindenképpen keményen éreztetni fogja a hatását, mivel az Iszlám Köztársaság exportbevételeinek közel 80 százalékát a földgáz és kőolaj-eladások szolgáltatják. S míg Moszkva igyekezett felkészülni az olajkorszak utáni időszakra, addig Teherán elmulasztotta ezt, az olajdollárokat Ahmadinezsád populista gazdaságpolitikája vitte el, így a grandiózus beruházások és fegyvervásárlások, valamint a mindennapos fogyasztási javak állami támogatása. A kőolaj világpiaci árának további esése ezért mindenképpen komoly fejtörést okoz majd az iráni gazdasági szakemberek és politikai vezetőknek!

A jelenlegi gazdasági világválságot megelőzően úgy tűnt, hogy egy erőteljes Amerika-ellenes szövetség van kialakulóban. Ez az együttműködés azonban számos problémával terhelt, amelyeket csak felerősített a kőolaj világpiaci árában bekövetkezett változás. Az olajár további csökkenésének megakadályozása kétségkívül továbbra is azonos oldalra állítja a feleket, az olajbevételek elapadása ugyanakkor jelentősen korlátozza majd az Oroszország, Venezuela és Irán közötti szorosabb együttműködést.