Miért nem lesz forradalom Iránban?

AZ ELLENZÉKI MEGMOZDULÁS KEVÉSNEK BIZONYULHAT

A köztársasági elnökválasztást követően kibontakozó megmozdulásokat, azok jellemvonásait és teheráni intenzitását tekintve sokakban felmerülhet, hogy Iránban 30 esztendő elteltével egy újabb forradalom kezd kibontakozni. A helyzet azonban igencsak csalóka, s bár sok tekintetben az 1979-es események látszanak megismétlődni (lásd például a tetőkön összeverődött zászlókat lobogtató és rendszerellenes jelszavakat skandáló csoportokat!), valójában azonban azt mondhatjuk, hogy aligha kerülhet sor földrengető változásokra.

Mert mi is kell egy forradalomhoz? Először is egy széles társadalmi mozgalomnak kell szerveződnie, mely a társadalom valamennyi szegmensét magában foglalja. Noha a tiltakozók között szinte valamennyi kor- és társadalmi osztály képviselteti magát, döntő többségében mégis a fiatalok képezik a megmozdulások központi erejét. A középosztály kétségkívül elégedetlen a jelenlegi helyzetével, de mégsem aktivizálódott annyira, hogy az utcákon képviselje érdekeit. Sokan inkább csendben maradnak, és inkább igyekeznek eddig megszerzett pozíciójukat megtartani, mintsem hogy egy bizonytalan kimenetelű csatározásba bonyolódjanak bele. S akkor még nem beszéltünk az ország szegényrétegeiről, akiknek a jelenlegi populista irányvonal nemcsak megfelelő, hanem igencsak szimpatikus is. Szó mi szó, hiányzik a 30 évvel ezelőtti széles társadalmi ellenzéki koalíció.

Másodszor szükségeltetik egy olyan vezető személyiség, aki nemcsak hogy összefogja a kritikus tömeget, hanem képes őket mobilizálni is. Mir Hosszein Muszavi személye ugyan sokaknak vonzó, s mint látjuk sok embert képes megszólítani, s az utcára hívni. A teheráni megmozdulásokon ez eddig több tízezren, de akár százezren is megjelenhettek (A pár nappal ezelőtt az Azadi térre szervezett tüntetésen majd öt mérföld hosszú tömeg kígyózott!). A magát fundamentalista reformernek tekintő Muszavi azonban korántsem olyan karizmatikus figura, mint amilyen anno az iszlám köztársaság alapítója, Ruhollah Khomeini ajatollah volt. A személye ellen irányuló vádak, nevezetesen, hogy összekössék a korrupt forradalmi elittel (A köpönyegforgató és vagyonokat összeharácsoló Háshemi Rafszandzsáni embereként tüntetik fel!) igencsak sikeresnek bizonyul a szegényebb körökben.

Harmadszor a forradalmi események kibontakozásához az kellene, hogy a vezetés meggyengüljön, illetve hogy az államszervezetben repedések és a forradalmi eliten belül komoly törésvonalak keletkezzenek. Noha a frakcióharcok kétségkívül jelen vannak, mint ahogyan a belső kritikák is felerősödtek (Ezt bizonyítja például Ali Laridzsáninak, a parlament házelnökének pár nappal ezelőtt televízióban elhangzott beszéde, amelyben nemcsak a választáson vereséget szenvedett politikai erőket, hanem a vezető konzervatív köröket is bírálta!), de a forradalmi vezetés továbbra is stabil lábakon áll. A hatalmi felépítmény háttérintézményei (például az Őrök Tanácsa) politikai, az önálló tevékenységet folytató vallási alapítványok gazdasági, a legfőbb vezetőnek felelős fegyveres erők (így a Forradalmi Gárda Csapatok) pedig katonai támasztékot biztosítanak a vallási vezetésnek.

Negyedszer szükséges lenne az ideológiai megalapozottság és program, amely a társadalom egészét képes megszólítani, s csatasorba állítani. Muszavi változást sürgető programja kétségkívül sokaknak vonzó, de a szabadságjogok kiterjesztése és a nemzetközi kapcsolatok normalizálása korántsem képez olyan átütő erejű ideológiát, mint amilyenek a Khomeini ajatollah által megfogalmazott irányelvek (Így az iszlámra alapozott új, radikális és egalitárius rendszer, valamint az igazságtalan világrenddel való szembeszállás!) voltak három évtizeddel ezelőtt. Ráadásul a forradalmakat követő események, így például az értékrendek megváltozása, s az esetleges társadalmi és gazdasági következmények (Például az élet megdrágulása, mint amit Mohamad Khatemi elnöksége alatt tapasztalni is lehetett!), netán egy újabb háború kirobbanása mind-mind kételyeket ébresztenek a változás támogatását illetően.

Végezetül, a forradalmi események galvanizálódásához nélkülözhetetlen lenne egyfajta külpolitikai aspektus, amely a nacionalista eszme megerősödésével a társadalom aktivizálódásához vezethetne. Ne feledjük, hogy az 1979-es események egyik közvetlen kiváltó oka az volt, hogy az Egyesült Államok Reza Pahlavi diktatórikus rendszerének támogatást nyújtva, beavatkozott az iráni belügyekbe, amely akkor a nacionalista eszme megerősödésével járt, s szinte valamennyi társadalmi csoportot a vezető erővé avanzsált síita egyház mellé állított. Érdemes továbbá azt is megjegyezni, hogy 30 évvel ezelőtt nem csupán az ország közel 60 százalékát kitevő perzsák aktivizálódtak, hanem a szabadságjogokért küzdő etnikai kisebbségek is (Így például akkoriban döntő szerepe volt a legnagyobb lélekszámú azeri etnikumnak!). Jelenleg azonban az ország határvidékein élők igencsak passzívnak látszanak.

Mindent összevetve most azt mondhatjuk, hogy a feltételek korántsem adottak egy, az 1979-es eseményekhez hasonló széles társadalmi mozgalomhoz, miként a forradalmi rendszer sem látszik megrogyni az elhúzódó tüntetések láttán. A választás eredményét lehet kritizálni, de a lakosság egyik felének körében – arányoktól függetlenül – az iszlám köztársasági rendszer továbbra is legitimitással rendelkezik!