Merre tovább Iszlám Köztársaság?

EGY KIS KOMPARATÍV VIZSGÁLÓDÁS

Az iráni dráma még közelről sem ért véget. Sőt a legfőbb vezető kvalitásait megkérdőjelező leveleket látva, s az utcán elhangzó „Halál a diktátorra!” rigmusokat hallva, úgy tűnhet, hogy a vezetés napjai meg vannak számlálva. Talán igen, talán nem. A legfőbb kérdés az, hogy vajon az erőszakos elnyomás működik-e majd, avagy éppenséggel a visszájára fordul?

Az elnyomás már számos rezsimet mentett meg az összeomlástól a történelem során, de minden eset különböző: amíg egyes rendszerek képtelenek kezelni a társadalmi nyomást, addig mások rugalmasan alkalmazkodnak hozzá; amíg egyesek tudnak élni a nacionalista kártyával, addig a többiek nem képesek kihasználni azt. Csakhogy az iráni rendszer nem tipikus diktatúra, hanem egy rendkívül komplex és átláthatatlan berendezkedés. Abban azonban mégiscsak megegyezik más önkényuralmi rendszerekkel, hogy a rezsim sorsa a biztonsági szolgálatoktól függ. Hiszen, ha ők úgy döntenének, hogy a jelenlegi irányvonal megfelelő, akkor minden erejükkel ki fognak állni mellette a jövőben is; ha viszont úgy ítélik meg, hogy új irányításra van szükség, akkor a jelenlegi hatalmi berendezkedés olyan gyorsan omlik majd össze, mint egy kártyavár.

No, de vajon milyen forgatókönyvek közül „választhat” az iszlám köztársaság? Vajon a kínai modell érvényesül majd a jövőben? Netán a lengyelországi „Szolidaritás” mintájára szerveződik meg az iráni rendszerváltás? Vagy talán a burmai példát követve egyfajta katonai diktatúra lesz Perzsiában? Nos, igencsak sok a választási opció, de nézzük csak őket szépen sorjában.

Húsz esztendővel ezelőtt a Tiananmen téri eseményeket látva sokan szinte biztosra vették, hogy a Kínai Kommunista Párt uralma a végéhez közeledik. Csalódniuk kellett. A párt két évtized elteltével jelentősen megváltozott ugyan („félretette forradalmi ideológiáját”), de ma talán még biztosabban őrzi hatalmát, mint bármikor korábban. A siker kulcsa éppen az új társadalmi megállapodásban keresendő, amely az elképesztő mértékű gazdasági növekedésre alapozódott. A párt engedélyezte a népi részvétel és a tiltakozás bizonyos formáit (lásd a helyhatósági választások és korrupciós ügyek esetében). A gazdasági jólét mellé pedig „nagyobb” szabadság is járt: korlátozásokkal ugyan, de informálódási és utazási lehetőségek nyíltak a polgárok számára. Mindez az ázsiai értékekkel összhangban úgy tűnik, hogy valóban sikeres modellt eredményezett.

De vajon mennyire járható a „kínai út” Perzsiában? Nos, az iráni vezetők már régóta tekintgetnek Peking felé, s igyekeznek lelkesen másolni a távol-keleti mintát. A fegyveres erők – jelen esetben a Forradalmi Gárda – gazdasági hatalommá emelkedését, és a politikai hatalom kemény megtartását tekintve pedig már igazi él-tanulónak számít a forradalmi vezetés, a gazdasági reformok terén azonban éppen hogy csak elégséges a teljesítménye. (Így például az inflációs és munkanélküliségi ráta rekord-magasságokban jár, a nemzetközi olajár-csökkenésből adódó veszteség pedig a több tízmilliárd dollárt is meghaladja.) Ráadásul a „kínai modell” megvalósíthatóságának számos feltétele is hiányzik. Így például az Egyesült Államokkal való kereskedelmi kapcsolat, valamint az országba érkező elégséges és szükséges külföldi tőkebefektetés. S persze ne feledkezzünk meg arról sem, hogy milyen lényeges kulturális különbségek vannak a két ország között.

Lengyelországban az események egészen másként zajlottak le. Az 1980-as évek elején megszerveződő „Szolidaritás” mozgalmat ugyan először sikerült erőszakkal elnyomni, a biztonsági erők statáriumot hirdettek, s lojálisak maradtak a kormányzat (illetve a moszkvai vezetés) iránt. Egy évtizeddel később azonban a rezsim ereje olyannyira erodálódott, hogy már nem csupán a szakszervezeti munkások, az értelmiségiek, és maga a pápa, hanem már a hadsereg is illegitimnek tekintette a vezetést. A fennálló rendszer leginkább „idegenség” miatt („egy szovjet implantátum volt”) omlott össze, no meg persze annak köszönhetően, hogy a biztonsági erők belátták, hogy a Szovjetunió hanyatlásával elveszítették a patrónusukat. A túlélés érdekében úgy döntöttek, hogy jöjjön egy olyan kormányzat, amelyet a nép választ majd meg. Lengyelországban véget ért a diktatúra.

Nos, az iráni esetet vizsgálva láthatunk bizonyos hasonlóságokat, ha az iráni civil szféra élénkségét, és az érdekképviseleti csoportok fontosságát tekintjük. Csakhogy ez édes kevés! Az iszlám köztársaság rendszere most közel sem olyan törékeny, és a társadalma sem olyan egységes, mint amit a 80-as évek Lengyelországában láthattunk. A klerikális vezetést ugyan sok mindennel lehet vádolni (így akár választási csalással is), de iráni származásukhoz nem férhet kétség. S míg Lengyelországban az ellenzék sikerrel használhatta ki a nacionalista kártyát (a vezetést szovjet bábnak tekintették), addig Iránban úgy látszik, hogy ezt a forradalmi vezetés teszi meg, méghozzá igencsak ügyesen. Ráadásul azt se feledjük, hogy éppen harminc éve volt a forradalom, amely véget vetett az Egyesült Államok által támogatott Pahlavi-monarchiának.

Végezetül tekintsük meg a burmai modellt, amely az erőszakos elnyomás hosszú távú sikerességére lehet példa. A jelenlegi katonai vezetés (egy triumvirátus) az 1988-as lázadásokat követően került hatalomra, amikor is a társadalmi forrongások közepette a hadsereg bizonyult a legszervezettebb erőnek, amely nemcsak rendet tudott tenni, hanem a hatalmat is magához tudta ragadni. S a burmai szocializmus diktatórikus éveit követően egy nem kevésbé elnyomó, s nem kevésbé ideologikus katonai uralom következett. Nem is olyan régen pedig láthattuk, hogy a katonai junta milyen stabilan áll a lábán. A társadalmi elégedetlenség folytán két esztendeje kibontakozott tiltakozásokat elképesztő keménységgel számolta fel a vezérkar (még a buddhista szerzeteseket sem kímélték), s hatalmát még a természeti csapások (lásd Nárgisz-ciklon) folytán előállt szükséghelyzet sem kezdte ki.

A Forradalmi Gárda Csapatok növekvő gazdasági szerepvállalását és politikai aktivizálódását tekintve ugyan nem elképzelhetetlen, hogy a fegyveres erők a későbbiekben átvegyék az ország irányítását a klerikális kormányosoktól, és egy ideológiai alapú katonai diktatúrát hozzanak létre Perzsiában. Csakhogy Irán nem Burma, egyrészt a társadalom sokkalta képzettebb és tájékozottabb, mint a délkelet-ázsiai országban, másrészt az iráni „fegyveres erők” korántsem olyan egységesek, mint azt gondolnánk. Nem is beszélve arról, hogy Perzsia történetében ez eddig még nem volt példa katonai uralomra, míg Burma története az elmúlt fél évszázadban nem igazán szólt másról, mint erőszakos uralkodásról. Végezetül érdemes megjegyezni, hogy bár a Csapatok komoly érdekeltséggel bírnak a gazdaságban, de az mégsem függ teljesen a hadseregtől.

A példák sora azonban itt még nem áll meg. Észak-Koreában a rendszer hatvan éve áll stabilan, s ezen idő alatt egyetlen egyszer sem került sor komolyabb társadalmi demonstrációra. Dél-Koreában a tábornokok a hidegháború alatt (külső nyomásra) belátták, hogy a demokráciában nem veszítik el teljesen a befolyásukat, s ez a rendszer „megnyílásához”, majd a valós demokrácia megvalósulásához vezetett. Indonéziában és Nicaraguában a vezetés hatalma az első komolyabb problémák felmerülését követően erőteljesen megingott, s a társadalmi nyomás hatására összeomlott. Különösen a latin-amerikai ország példája lehet izgalmas számunkra. A Szomoza-diktatúra az amerikai „segélyek” el-kótyavetyélésével és a túlzott erőszak-alkalmazással haragította magára a társadalmat, ami végül a rendszer bukásához vezetett. Iránban a gazdaság erőteljesen függ az olajárak nemzetközi alakulásától, sokan pedig úgy vélik, hogy a jelenlegi populista vezetés elmulasztja kihasználni az országban rejlő lehetőségeket.

Nos, összegezve azt mondhatjuk, hogy egyelőre igencsak nehéz lenne megjósolni, hogy vajon melyik modell fog érvényesülni Iránban a jövőben. S míg a Tiananmen téri diákok „valós demokráciát” követeltek, addig a lengyelek rendszerváltásért kiáltottak, az iráni tüntetők azonban valahol a kettő között keresik a megoldást. A jelenlegi helyzetet szemlélve rövidtávon nem lehetünk túlzottan optimisták (az erőszakos elnyomás mindenképpen erősödni fog), hosszútávon azonban nem lehet okunk a pesszimizmusra. Az iráni rendszer a társadalmi nyomás hatására mindenképpen változni fog, miképpen úgy tűnik, hogy Iránban sem a demográfiai változásoknak, sem pedig a globalizációs hatásoknak nem lehetséges megálljt parancsolni.

Valami megváltozott Iránban

MERRE TOVÁBB ISZLÁM KÖZTÁRSASÁG?

A júniusi iráni eseményeket közvetlen közelről szemrevételezve, s tapasztalva bátran állíthatom, hogy valami megváltozott az iszlám köztársaságban. Az eredményhirdetést követően emberek százezrei mozdultak meg, és adtak hangot elégedetlenségüknek, miközben a forradalmi eliten belüli frakció-harcok korábban nem látott méreteket öltöttek. Az ország kétségkívül fordulóponthoz érkezett, amelyet követően már aligha lesz olyan, mint régen. A jövőt illetően pedig két alternatíva látszik körvonalazódni: egyfelől a rendszer „keményedni” fog, s talán az ország történetében először a fegyveres erők ragadják magukhoz a hatalmat, vagy pediglen hatalomra kerül egy „iráni Gorbacsov” és bizonyos belső reformokra kerül majd sor, amelyeknek eredményeként megszülethet a „valós” iráni demokrácia!?

A társadalmi aktivitás fokozódása már az elnökválasztás kampányfinisében is megfigyelhető volt, miként szimpatizánsok tízezrei és politikai hirdetések tucatjai lepték el a teheráni utcákat. Mindez nem is csoda, hiszen Mahmud Ahmadinezsád, elnökségének négy éve alatt sokaknak lépett a tyúkszemére, kül- és gazdaságpolitikájának káros hatásait sérelmezve pedig többen vélték úgy, hogy nem szabad a négy évvel ezelőtti hibát elkövetni, s bojkottálni a választást, mert az lásd milyen „katasztrofális” következményekkel járhat! Szó mi szó, a választás napján sokaknak volt kék az ujja. A társadalmi aktivitás pedig a választást követően, a hivatalos végeredménnyel ki nem egyező tiltakozásokban, s a voksolást szentesítő kormányzati rendezvényekben is megfigyelhető volt. Ám valami megváltozott, noha korábban is voltak már komolyabb „ellenzéki” megmozdulások egy-egy vitatott eseményt követően, a most formálódó társadalmi elégedetlenség azonban különbözik ezektől. A Mir Hosszein Muszavi körül szerveződő mozgalom sokkalta szervezettebb, mint bármely korábbi kezdeményezés (Az interneten még tiltakozási kiskátét is küldözgetnek!), a közhangulatot tekintve ráadásul aligha tűnik megállíthatónak. A vezetésnek sikerült ugyan rendet teremtenie az utcákon, vagy ha úgy tetszik eloltani a lángokat, a parázs azonban még izzik, és nagyon úgy tűnik, hogy hosszabb távon kevés lesz majd az eddig bevált „erőszakos oltóanyag”. Sőt éppen az erőszakos válaszfellépés volt az, amely mozgalommá formálta a spontán tiltakozásokat! A radikalizálódást pedig jól mutatja, hogy az életüket kockáztatva utcára vonuló tüntetők ma már nem csak az ellopott választást követelik vissza („Hol a szavazatunk?”), hanem gyökeres változásokat akarnak látni („Iszlám helyett Köztársaságot!”).

A vitatott elnökválasztást követően a főváros főbb csomópontjai szinte csataterekké változtak, az igazi harc azonban nem az utcákon, hanem a nyilvánosság elől elzárva, a forradalmi vezetés felsőbb körein belül zajlott és zajlik. S bár a frakcióharcok mindig is jellemzői voltak az iráni politikának, a mostani politikai acsarkodás mégis sokban különbözik a korábbiaktól. Most nem a megszokott „konzervatív-reformer” harcnak, hanem egy annál jóval összetettebb politikai drámának lehetünk szemtanúi, amelyben a régi forradalmi elit egyik fele, mely fogalmazzunk úgy, hogy „kinőtte” a forradalmi radikalizmusát, meccsel az újonnan felemelkedő neokonzervatívokkal, akik „polgári” származásuk ellenére harcos támogatói a forradalmi rendszernek. A két tábor között próbál meg közvetíteni a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah, csakhogy amíg az államalapító Ruhollah Khomeini ajatollah bölcsességének és karizmájának köszönhetően képes volt összefogni a vitatkozó frakciókat, addig utóda egyre kevésbé képes ezt megtenni, ráadásul a politikai hátország örökös problémájával is meg kell küzdenie. Ez utóbbit úgy tűnik Ahmadinezsádra és támogatóira támaszkodva képzelte el megoldani, ám nyílt állásfoglalása a „Doktor” választási győzelme mellett (Amelyhez hasonlóra ez eddig még nem igen volt példa!), csak tovább bonyolította a helyzetet. Háshemi Rafszandzsáni beszéde pedig, amelyben az egykori elnök válságosnak nevezte a júniusi eseményeket, újabb lökést adott az vitának, miként az elnökválasztási mizéria a vallási szemináriumokban is napirendre került. Most már nem csupán hatalmi harcról van szó, hanem a régi vita látszik újjáéledni a politikai autoritást illetően, nevezetesen, hogy vajon az isteni vagy a népszuverenitásnak van-e elsőbbsége a politikában?

Az iszlám köztársaság rendszere az elnökválasztást követően komoly legitimitásvesztésen esett át. A tüntetők Khamenei ajatollah határozott tiltása ellenére is az utcákra vonulnak, és a korábbi évekkel ellentétben a kritikák most már közvetlenül a legfőbb vezető személye és rendszer ellen irányulnak. Noha túlzás lenne forradalmi „hangulatról” beszélni, de a jelenlegi társadalmi mozgolódás könnyen meglehet, hogy fordulópont lesz az iszlám köztársaság, s egyben a perzsa állam történetében. Egyfelől a zöldbe öltözött ellenzékieket ugyanis nem úgy tűnik, mintha meg lehetne állítani. Ne feledjük a lakosság közel kétharmada a forradalmat követően született, akiknek így nincsen semmilyen emlékük az 1979-es eseményekről, s akiknek az iszlám köztársaság rendszere nem jelent mást, mint csupán „harminc év erőszakos elnyomást”. Sokan közülük szó szerint készen állnak a saját forradalmuk megvívására, miként úgy érzik, hogy nincsen veszítenivalójuk. Szó mi szó, a társadalmi apátia korszaka szemmel láthatóan véget ért! Másfelől a forradalmi elit töredezettségét, s hogy valami nincs rendben a forradalmi vezetés körül, jól mutatja, hogy az elnök parlamenti beiktatási ceremóniáján több prominens személy sem vett részt. (Így például távol maradtak Háshemi Rafszandzsáni és Mohamad Khatemi ex-elnökök, valamint az állam-alapító Khomeini ajatollah politizálással foglalkozó fia is!) A társadalmi részvétel bevett formájának megkérdőjeleződése, illetve a frakcióharcok kiéleződése pedig hosszútávon komolyan veszélybe sodorhatják az iszlám köztársaság oly stabilnak hitt rendszerét.

De vajon mivel számolhatunk a jövőt illetően? Nos, mint Irán esetében mindig, most sem könnyű az események kifutását megjósolni, ami biztos, hogy az iszlám köztársaság már nem lesz olyan, mint régen. A kérdés csak az, hogy milyen irányba változik az iráni rendszer: vajon fokozódik az elnyomás, amelynek eredményeként a rendszer militarizálódni fog, vagy a belső viták és utcai demonstrációk felemésztik az iszlám köztársaság erejét, és egyfajta liberalizációra, netán alapvető reformokra kényszerítik majd a forradalmi vezetést?

A júniusi elnökválasztást követően kibontakozó tiltakozásokat a legfelsőbb vezetésnek a Forradalmi Gárda Csapatokra támaszkodva sikerült felszámolnia, ezáltal azonban a speciális rendfenntartó erők tovább növelhették az amúgy sem gyenge befolyásukat az iszlám köztársaság hatalmi rendszerében. A „csapat” története lényegében a folyamatos hatalom-növekedésről szól: a szervezetet egykoron a forradalom vívmányainak védelmezésére hozták létre, az iraki-iráni háború éveiben a vezetés magánhadseregévé avanzsált, majd az ország rekonstrukciója gazdasági befolyást adott a kezébe, végezetül a reformfolyamat kibontakozása egyfajta politikai aktivizálódást is hozott, miként egyre több egykori gárdatag került befolyásos pozícióba. Egyes elemzők pedig már arra figyelmeztetnek, hogy a Forradalmi Gárda hódítóhadjárata a végső felvonásához közeledik, és hamarosan megkezdődik a teljes hatalomátvétel, a katonai uralom kiépítése. S valóban, a legfőbb vezető egyre inkább függő helyzetbe kerül a Gárdától, az elnyomás jövőbeli fokozódását tekintve pedig akár meg is fordulhat a szereposztás, és könnyen megeshet, hogy „farok csóválja majd a kutyát”. De ne feledjük, hogy Iránban minden katonai kinevezésről a legfőbb vezető dönt, éppen ezért a parancsnokok kellően lojálisak iránta! S bár a Gárda egyes tagjaiban minden bizonnyal ég a politizálási vágy, a hatalmas katonai-gazdasági „behemót” azonban igencsak töredezett, miként több rivalizáló frakcióból épül fel. Összességében egyfajta szimbiózis figyelhető meg, amennyiben a Gárda Khamenei ajatollah támogatásáért cserébe a rendszer meghatározó – gazdasági és politikai – szereplője lehet. Egyelőre tehát igencsak kérdéses, de közel sem elképzelhetetlen, hogy a jövőben a Forradalmi Gárda már nemcsak védelmezni fog, hanem kormányozni is!

S míg a keményvonalas klerikálisok és a forradalmi gárdisták közötti szövetség a választási felvonást követően igencsak sikeresnek látszik, valójában azonban a politika fokozatos militarizálódásával és az Ahmadinezsád által képviselt populista politikával, illetve az elnök túlzott vallási aktivizmusával sokan nincsenek megbékélve a klerikális eliten belül. Mindezt bizonyítja, hogy a hírek szerint csak két nagy ajatollah adta áldását Ahmadinezsád győzelmére, miközben többen az elnökválasztást övező eseményeket látva hangos kritikát fogalmaztak meg. A klerikális eliten belül most ugyanis sokan vélik úgy, hogy a végeredmény körüli „bizonytalanság” és a hatóságok által alkalmazott „erőszak” vissza-fordíthatatlanul diszkreditálták az iszlám köztársaság berendezkedését. Nem beszélve arról, hogy a legfőbb vezető pártválasztása véget vetni látszik az eddigi „korlátozott pluralizmusnak”, s ezáltal sokan a meglévő befolyásukat látják veszélyeztetve. A nagy kérdés most az, hogy az eddig csendben szemlélődő nagy ajatollahok miként szavaznak majd: vajon a rövid távú túlélést választják, s felsorakoznak Khamenei ajatollah képviselte irányvonal mellett, vagy a rendszer hosszabb távú túlélésére voksolnak, s szembemennek a legfőbb vezetővel? Egyelőre nem tudni, de az mindenesetre sokatmondó, hogy a kritikus ajatollahok egy csoportja az iraki Nedzsefbe készül, ahol kollégáikkal (Hárman a nagy ajatollahok közül Irakban élnek!) egyeztetve könnyen megeshet, hogy új forgató-könyv és szereposztás születik majd! S ki tudja, talán a formálódó iraki demokrácia mintájára Iránban is visszatérnek a klasszikus kvietista szemléletmódhoz, amely a politika és a vallás szétválasztásáról rendelkezik, s amely akár egy „valós” iszlám demokrácia megvalósulását is eredményezheti.

Szó mi szó, valami megváltozott Iránban. A korábbi összetett hatalmi hálóhoz képest most egy piciny kartell látszik elkülönülni, amely nem csupán az iráni társadalomnak, hanem a forradalmi elitnek is csak egy keskeny szeletét képviseli. Mindez pedig sem a társadalomnak, sem pedig a vezetésből kiszoruló politikai erőknek nem tetszik, s tiltakoznak is hangosan. A kérdés csak az, hogy vajon a belső hatalmi csatározásoknak és az ahhoz társuló állampolgári demonstrációknak köszönhetően összeomlik-e a forradalmi berendezkedés, vagy valahogyan sikerül még összetákolni az iszlám köztársaság rendszerét!?

Demokrácia és diktatúra párharca Iránban

AZ ELNÖKVÁLASZTÁST SZEMLÉLVE…

Nehéz dolgunk van, ha az Iráni Iszlám Köztársaságot szeretnénk politikailag besorolni, meghatározni, hogy a perzsa ország pontosan milyen hatalmi berendezkedéssel is bír. Egyesek azonnal rávágják, hogy diktatúra, mi más! Mások meg azt mondják, hogy teokrácia, ahol a klérus uralkodik. Az iráni vezetők ugyanakkor váltig állítják, hogy az iszlám köztársaság a térség legdemokratikusabb rendszere. De vajon kinek van igaza? Nos, azt mondhatjuk, hogy részben mindegyiküknek!

Az Iszlám Köztársaság rendszerét a következő szójátékkal lehetne talán a legszemléletesebben leírni: „Irán a legdiktatórikusabb demokrácia és a legdemokratikusabb diktatúra”. A forradalmat követően ugyanis egy olyan politikai rendszer jött létre, amely az iszlám vallási fennhatóságát kísérelte meg összeegyeztetni az európai demokrácia alapelveivel. Ennek eredményként született meg az iszlám köztársaság ún. kettős hatalmi felépítménye, amelyben minden közvetlenül választott demokratikus elemnek megvan a maga „felülről” kinevezett antidemokratikus párja. Így például a törvényhozásban a közvetlenül választott parlament mellett működik a nagyhatalmú Őrök Tanácsa, amelynek tagjait a legfőbb vezető nevezi ki, illetve hagyja jóvá, s amely testület vétóhatalommal rendelkezik a törvény-alkotás folyamatában. Az forradalom utáni rendszerben ugyan kétségkívül intézményesültek bizonyos demokratikus elvek, valójában azonban a legfőbb vallási vezetőnek biztosított korlátlan uralommal, s a kinevezéses pozíciók felállításával egy olyan rendszer alakult ki, amely meghatározó szerephez juttatja a vallási elitet, és ezzel szemben csak korlátozott szerepet ad a rendszer szokványos politikai elitjének!

Az iráni politikai rendszer sajátos kettőssége a köztársasági elnöki tisztség, és annak megválasztása kapcsán is egyértelműen megfigyelhető. Az államfő a hatalmi felépítményben a legfőbb vezető mellett csupán másodhegedűsnek számít, miként az ország sorsát érintő stratégiai döntések meghozatalába nincsen beleszólása. Az ügyek napi irányításában, a gazdaság- és külpolitika levezénylésében, az állami intézmények élére történő kinevezésekben, vagy a költségvetés meghatározásában azonban ugyanolyan szerepet játszik, mint a nyugati parlamentáris demokráciákban a miniszterelnök. Nyugati kollégáival ellentétben azonban nem a pártcsatározások eredményeként, hanem közvetlen választások révén foglalhatja el pozícióját. Csakhogy a választásokon nem indulhat ám akárki, a jelölteknek a voksolás előtt át kell esniük egy szelektáláson, amelyet a nagyhatalmú, s a legfőbb vezető iránt lojális Őrök Tanácsa végez. A „többjelöltes” küzdelem azonban még így is lehetőséget teremt arra, hogy a társadalmi igények valamelyest becsatornázódjanak a döntéshozatalba, ráadásul intézményesíti a politikai eliten belüli frakciók küzdelmét is.

A demokrácia és diktatúra közötti párharcot a júniusi elnökválasztás kapcsán jól láthatták a külső szemlélők is, miként a voksolást övező hetekben egy három felvonásból álló „dráma” bontakozott ki. Az iráni „színházban” a nézők előbb egy demokratikus előjátékot, majd egy erősen vitatott voksolást, végül pedig egy igencsak diktatórikus befejezést tekinthettek meg. Nézzük hát, hogy miről is szólt, hogyan is festett a jubileumi elnökválasztás - merthogy 1979 óta ez volt a tízedik a sorban!

Irán az elnökválasztást megelőzően abszolút egy demokratikus állam képét mutatta, miként az utcákat színes politikai hirdetések, a köztereket pedig tömeges kampány rendezvények lepték el. A falakon minden jelöltnek ott virított a választási hirdetése, a kampányszlogeneket pedig olykor-olykor egyenesen a Nyugattól kölcsönözték. Így például a regnáló elnök, Mahmud Ahmadinezsád az Obama-kampány „Igen. Meg tudjuk csinálni!” mondatával igyekezett minél több szavazatra szert tenni, miközben reformpárti kihívója, Mehdi Karrubi a „Változás” jelszavát tűzte a zászlajára. S ha már a nyugati minta követéséről beszélünk, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Iránban most első ízben elnökjelölti vitákat is rendeztek, ahol a mind négy induló összemérhette erejét, s ismertethette választási programját. A televíziós szópárbajok esti időpontjában pedig mintha megállt volna az élet, szinte mindenki a tévé képernyője elé szegeződött, hogy aztán másnap családtagjaival, barátaival, kollégáival, s az utca embereivel megvitattassák és kielemezzék, hogy ki is volt a jobb, a meggyőzőbb.

A voksolást megelőző héten minden az elnöki referendum körül forgott, s a társadalmi aktivitás olyan méreteket öltött, amelyhez hasonlót az iszlám köztársaság három évtizedes fennállása során még nem igen lehetett látni. Tízezrek, olykor százezrek vettek részt a választási rendezvényeken, és hallgatták átszellemülve a politikai beszédeket, vagy éppenséggel masíroztak az utcákon és hangosan választott jelöltjeik mellett kampányoltak. Lelkes aktivisták bolondították meg a várost, olykor szó szerint, ha az okozott közlekedési dugókat tekintjük. De nem csak a fiatalokat kapta el a voksolási láz, hanem bátran állíthatjuk, hogy az egész iráni társadalmat. A boltok bejáratain, az autók hátsó szélvédőin, a buszok ablakain, úgyszólván mindenhol megjelentek a választási poszterek, természetesen pártállásnak megfelelően. S míg Ahmadinezsád hívei kampány során a nemzeti trikolórt öltötték magukra, addig Muszavi emberei zöld ruhát és kiegészítőket viseltek. Az elnökválasztási kampány során tapasztaltak pedig nem csak a külföldi szemlélődőkre hatottak a meglepő újdonság erejével, hanem magukra az iráni polgárokra is, akik mobiltelefonjaikkal igyekeztek megörökíteni a történelmi pillanatot.

Majd következett a voksolás napja, amely a kezdeti várakozásokkal ellentétben (Mindenki második fordulóban gondolkodott!) Ahmadinezsád sima győzelmét hozta (Kétszerannyi szavazatot kapott, mint legfőbb ellenlábasa, Mir Hosszein Muszavi!). A végeredményt látva sokakban felmerült a gyanú, hogy csalás történt. Többen pedig hangot adva vélekedésüknek utcára vonultak, s majd két hétre lángba borították a fővárost. Talán nem is alaptalanul, a hivatalos választási adatok empirikus vizsgálatát követően ugyanis felmerülnek olyan kérdések, amelyekre nem lehetséges „demokratikus keretek között” választ találni. Így például, hogy vajon honnan jöhetett az a közel hétmillió extra-szavazat, amelyet Ahmadinezsád a négy évvel ezelőtti eredményéhez képest most kapott? Aligha valószínű, hogy a „Doktor” ezt az eddig csendben maradó konzervatív szavazóknak köszönheti, miként az sem hihető, hogy megszerezte volna a mérsékelt konzervatívok és a politikai centrumban állók voksait, arról nem is beszélve, hogy a győzelemhez szüksége lett volna a reformpárti szavazók közel harmadának támogatására is, ami nem igazán képzelhető el. A választással tehát valami valóban nincsen rendben, és ez mindenképpen kételyeket ébreszthet bennünk az iszlám köztársaság demokratikusságát illetően – már ha eddig nem lettek volna.

A szavazást követően azonban mintha valóban 180 fokot fordult volna a világ, miként a kampány időszak demokrácia képével szemben az elnökválasztást követő hetekben az iszlám köztársaság diktatórikus oldala mutatkozott meg. A külföldi újságírókat mind egy szálig távozásra szólították fel (Volt olyan, akire szó szerint rátörték az ajtót!), a független információs forrásokat elhallgattatták, miként a kommunikációs hálózatokat is megszakították. Röviden szólva, beindult a cenzúra gépezete. A legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah beszédét követően pedig nem volt kecmec, megkezdődött tüntetőkkel szembeni erőszakos és kíméletlen fellépés is. Az utcákat és fontosabb csomópontokat ellepték a Baszídzs milícia önkéntes motoros katonái, akik szó szerint úgy festettek, mintha a „Mad Max” című filmből léptek volna elő, s nem ismernek kegyelmet. S valóban, a speciális rendfenntartó erők nem igazán válogattak az eszközökben, és ha úgy hozta asszonyokat és időseket is „rendre” utasítottak. Az első számú célpont azonban, mint mindig, most is az egyetemek lakói voltak, akiknek szállása a biztonsági erők éjjeli attakja után úgy festett, mint egy valóságos csatatér. A választási elégedetlenségre tehát az iszlám köztársaság úgy válaszolt, ahogyan az egy igazi diktatúrához illik: erőszakkal.

A diktatórikus lépések pedig még korántsem értek véget, a tiltakozások felszámolását követően most ugyanis a rendszer úgy tűnik, hogy a megelőzést választva tovább folytatja a demokráciákhoz nem illő cselekvéseket. A forradalmi rendszer „katonái” mindenen rajta tartják a szemüket, s igyekeznek a vezetés kritikusait szisztematikusan begyűjteni, s rács mögé zárni, vagy legalábbis házi őrizet alá helyezni, s elhallgattatni őket egy rövid időre. Megkezdődtek a koncepciós perek is, amelyekben rendszerellenes szervezkedés vádjával számos egykori politikus és befolyásos személy ellen folyik eljárás. De célkeresztbe kerültek az ügyvédek, az újságírók, az egyetemi oktatók, a tudományos kutatók, és a civil szféra valamennyi meghatározó figurája is. Sokak szerint valósággal a forradalom utáni „thermidor-i rémuralom” látszik megismétlődni, amennyiben ismételten a félelem légköre lett úrrá az iráni társadalmon. Ahogyan sokan fogalmaznak: „Nem tudni, hogy vajon az este folyamán kinél fognak kopogtatni, s ki az, akit elvisznek majd a biztonsági szolgálat emberei.”

Nos, kezdeti kérdésfeltevésre visszatérve, hogy vajon miképpen is lehetne jellemezni az Iszlám Köztársaság rendszerét, úgy tűnik, hogy az elnökválasztás szemléletes példa volt, amennyiben megmutatta, hogy bár az iráni hatalmi felépítmény kétségkívül tartalmaz demokratikus elemeket, így például a jelöltek között kiélezett verseny zajlott, valójában azonban rendszer megbukott az ún. „demokrácia-teszten”, s inkább hasonlít a diktatórikus rendszerekhez, miként azt a választási visszásságok és az erőszakos fellépések is bizonyították.

Iráni hatalmi harcok és amerikai-orosz viszonyok

IRÁNI CSETEPATÉ A GEOPOLITIKA TÜKRÉBEN: AZ AMERIKAI-OROSZ RIVALIZÁLÁS ÚJABB ÁLLOMÁSA?

Az iráni hatalmi harcokat döntő többségében ez eddig csak hazai kontextusban elemezték, érdemes azonban az Iszlám Köztársaságban folyó eseményeket tágabb keretek közé helyezni, s a geopolitika szemszögéből is megvizsgálni, minek eredményeként könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy a perzsa torzsalkodás csak egy felvonás az amerikai-orosz drámában.

A frakcióharcokat szemlélve azt láthatjuk, hogy most két politikai tábor látszik elkülönülni: egyrészt a régi forradalmárok Háshemi Rafszandzsáni vezetésével, másrészt a „neokonzervatívok” Mahmud Ahmadinezsád köré szerveződve, s ők meccselnek a hatalomért, közöttük pedig a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah igyekszik közvetíteni. Egyelőre úgy tűnik, hogy nem sok sikerrel.

S míg a belpolitikai csatározás végső kimenetelét igencsak nehéz megjósolni, egy valami azonban mindenképpen feltűnhet a kíváncsi szemeknek: Ahmadinezsád igyekszik Rafszandzsánit „bársonyos” forradalmat szervező Amerika-barátként feltűntetni, míg Rafszandzsáni azon munkálkodik, hogy Ahmadinezsádot az oroszok barátjaként tüntesse fel. S valóban valamiféle kapcsolat mind a két oldalon fennáll, amit bizonyít az is, hogy a szokásos „Halál Amerikára!” mellett megjelent a „Halál Oroszországra!” szlogen is.

A júniusi fejleményeket szemlélve könnyen meglehet, hogy az iráni ellenzéknek valóban az Egyesült Államok adott útmutatást az ún. „bársonyos” forradalom megszervezéséhez (Lásd az ellenzéki pártszerveződést, a választási csalás hangoztatását, vagy a „zöld” utcai mozgolódásokat!), miként elképzelhető az is, hogy a „neokonzervatívok” Oroszországtól kaptak hasznos tanácsokat a „színes” forradalmak kezelését illetően (Így például a kommunikációs hálózat elvágását és az összeesküvés elméletek hangoztatását).

S mindez miért izgalmas, talán mert tényleg úgy tűnhet, hogy az Iszlám Köztársaság az amerikai-orosz rivalizálás színterévé válik. A perzsa állam történelme során már több ízben is áldozatául esett idegen hatalmak csatározásainak, lásd a századelőn a cári Oroszország és Nagy Britannia között csak „nagy játszmaként” elhíresült közép-ázsiai versenyfutást, vagy a hidegháború éveiben a befolyási zónákért folyó versengést Moszkva és Washington között az ún. „harmadik világban”.

Szó mi szó, Irán igazi „húsosfazék” (Elég csupán arra gondolni, hogy az ország stratégiailag fontos helyen fekszik és rengeteg nyersanyaggal rendelkezik!), s éppen ezért mind Washington, mind pedig Moszkva számára rendkívül fontos. A jelenlegi fejlemények (Így például Ahmadinezsád elnöki látogatása Moszkvában!) pedig kétségkívül azt mutatják, hogy az iráni-orosz kapcsolatok erősödnek, míg az amerikai-iráni viszony továbbra is mélyponton van (E téren Ahmadinezsád újabb négy éve alatt aligha várható lényeges elmozdulás!).

A Moszkva és Teherán közötti együttműködés eddig is megvolt, de most könnyen meglehet, hogy a felek még szorosabbra fűzik majd a kapcsolataikat, mindez pedig jelentős aggodalmakra adhat okot Washingtonban, ahol a döntéshozóknak könnyen meglehet, hogy az eddigieknél komolyabb stratégiai problémákkal kell majd szembenéznie. Az iráni-orosz barátkozás ugyanis nem csupán a S-300 típusú rakétavédelmi rendszer eladásáról szóló vitának vethet véget, hanem az Egyesült Államok regionális politikájának radikális megváltozását is eredményezheti.

Amennyiben Irán és Oroszország között a jövőben komoly stratégiai együttműködés bontakozik ki, úgy Washingtonnak egyszerre, s egyetlen közös ügyként kell kezelnie az iráni nukleáris ambíciókat és az Oroszországgal folytatott csatározásokat, ami csöppet sem tűnik könnyűnek. Sőt adott esetben ez azt igényli majd, hogy a katonai opció ismételten a napirendre kerüljön! Az izraeli haditengerészet hajóinak átkelése a Szuezi-csatornán – amelyre amerikai jóváhagyás illetve támogatás nélkül aligha kerülhetett sor – e tekintetben talán már figyelmeztetésnek számít, mind Irán („Ahmadinezsád újabb elnöksége túlzottan rizikós lehet”), mind pedig Oroszország felé („a regionális tétek növekednek”).

Beiktatási ceremónia az iráni parlamentben

MÁSODJÁRA ÜLHET MAHMUD AHMADINEZSÁD AZ ELNÖKI SZÉKBE

A hétfői legfőbb vezetői gratulációt követően ma az iráni parlament is beiktatta elnöki hivatalába a júniusban vitatott körülmények között megválasztott Mahmud Ahmadinezsádot. A politikai vihar azonban még korántsem ült el, miként azt az eliten belül felerősödött frakcióharcok, s az ismét utcákra sereglett ellenzéki tüntetők is bizonyítják.

Az elnöki beiktatásra szigorú intézkedések közepette került sor. Így például erőteljesen fokozták a parlament körüli rendőri készültséget, s az utcákon ismételten megjelentek a Baszídzs milícia motoros katonái is. A teheráni metróhálózat két közelben lévő állomását pedig lezárták a ceremónia idejére. Mindez azonban mégsem tántorította el azt a több száz tüntetőt, akik a gyász fekete vagy a kampány zöld színű trikóját felöltve jelentek meg, s hangosan kiáltozták: „Halál a diktátorra!” Egyesek pediglen transzparenseken figyelmeztettek, „ha nem hallgattok meg minket, könnyen a sah sorsára juthattok!”

S miközben az utcán a biztonsági erők és a tüntetők macska-egér harca zajlott, addig a parlament falai között Ahmadinezsád letette a hivatali esküjét. Beszédében a korábbiaknál enyhébb retorikát használt. Bár most is ostorozta a nyugati hatalmakat („beavatkoztak az iráni belügyekbe”), miként az ellenzéki tiltakozásokra is reflektált („a jogsértéseket meg fogjuk torolni”), mondandójának nagy részét mégis a populista világkép és intézkedési csomag ismertetése adta. A régi-új elnök különösen sokat beszélt a társadalmi igazságosságról és a gazdasági problémákról („megoldom a munkanélküliség kérdését!”)

Ahmadinezsád parlamenti felszólalásában az egység fontosságáról is beszélt, ám a gyűlésteremben körbetekintve, az üres parlamenti székeket látva korántsem biztos, hogy az elnöknek erős lesz a támogatottsága. Egyes hírek szerint 53 képviselő maradt távol a beiktatási ceremóniától (290 fős a parlament), ami azonban ennél is beszédesebb, hogy az ünnepségen a vesztes elnökjelöltek egyike sem jelent meg (a reformer Mehdi Karrubi és Mir Hosszein Muszavi mellett a konzervatív Mohszen Rezai is bojkottálta az eseményt), s mi több a parlamenti beiktatásról a befolyásos ex-elnökök (Háshemi Rafszandzsáni és Mohamad Khatemi) is hiányoztak! A legfőbb igazságügyi méltóság pedig még az elnöki beszéd előtt figyelmeztette Ahmadinezsádot, hogy tartózkodjék az erő alkalmazásától a „kis ügyekben”!

Az elnökválasztási mizéria tehát korántsem ért még véget. A beiktatást követően pedig most az lesz igazán izgalmas, hogy két hét múlva milyen kormányzati névsorral áll elő Ahmadinezsád, akkor szavaz ugyanis a parlament a „kormányprogramról”. Mindez az elnök meggyengülését, még inkább a konzervatív frakción belüli törésvonalak felerősödését látva nem lesz egy könnyű menet.

Iráni helyzet és körkép az elnökválasztás után

MERRE TOVÁBB ISZLÁM KÖZTÁRSASÁG?

Iránban a júniusi elnökválasztást követően kibontakozott ellenzéki megmozdulások látszólag ugyan elcsöndesedtek, de a politikai vihar még korántsem ült el. Sőt, az iszlám köztársaság jövője most talán bizonytalanabb, mint bármikor harmincéves fennállása alatt. A korábbi évek társadalmi apátiájának vége szakadt, miként közel három millió ember vonult az utcákra Teheránban. Ezzel párhuzamosan a régi frakcióharcok újult erővel törtek felszínre, s az elnökválasztási vita a vallási szemináriumokban is megjelent már. Szó mi szó, a jelenlegi helyzet több szempontból is sorsfordító lehet, az események kifutását azonban aligha könnyű előre jelezni.

„ZÖLD FORRADALOM” KÉSZÜLŐDIK?

A köztársasági elnökválasztást követően kibontakozó megmozdulásokat, azok jellemvonásait és teheráni intenzitását tekintve sokakban felmerülhet, hogy Iránban 30 esztendő elteltével egy újabb forradalom kezd kibontakozni. De vajon tényleg forradalmi a „hangulat” Iránban?

Nos, ha a széles társadalmi elégedetlenséget tekintjük, úgy mindenképpen. Az utcára vonuló tüntetők között fiatalokat és időseket egyaránt lehet látni, miként valamennyi társadalmi osztály is képviselteti magát az ellenzéki demonstrációkon. A vezetéssel szembeni kritikák szinte általánosak, járjon az ember akár az észak teheráni villanegyedekben, vagy a déli szegényebb kerületekben. S hogy valami nincsen rendben, azt jól példázza, hogy múlt hét csütörtökön az ellenzék a hivatalos tiltással mit sem törődve, saját életét kockáztatva vonult utcára, hogy tisztességes búcsút vegyen a zavargásokban életüket vesztett bajtársaiktól.

A vallási ceremónia politikai tiltakozássá fajulása minden kétséget kizáróan az 1979-es időket idézi, amennyiben az események láncolatában a gyászszertartás fontos állomásnak minősült. A halálos áldozatokra való megemlékezéssel a társadalom körében megfogalmazódó indulatok nem csupán kifejezésére jutottak, hanem tovább erősödtek, a „spirál-effektusnak” köszönhetően pedig egyre többen csatlakoztak a tiltakozókhoz. S akárcsak harminc évvel ezelőtt, az éjszaka csendjét most is hangos „Allah u Akbar!” kiáltások törik meg, miként sokan így igyekeznek tiltakozni a „turbános sah” elnyomása ellen.

A forradalmi analógiák sora azonban itt még nem áll meg. Három évtizeddel ezelőtt a diákság és a nők játszottak meghatározó szerepet, és ez most is így van, miként a tiltakozások központi helyszínei az egyetemek, s a tiltakozók között igen sok a hölgy. Az iráni lakosság közel kétharmada 30 év alatti, akiknek az 1979-es forradalomról nem sok emlékük van, és akiknek az iszlám köztársaság rendszere leginkább a szabadságjogok korlátozásával és az erőszak alkalmazásával függ össze, melyre a mostani események csak még inkább ráerősítettek. Jelenleg sokan érzik úgy, hogy elvették a szavazatukat, s panaszkodnak: „eddig iszlám köztársaság volt, most már csak iszlám uralom van!” Mindeközben sok fiatal gondolja, hogy elég volt, s itt az idő megvívni a saját forradalmukat. Szó mi szó, a társadalmi apátia időszaka véget ért!

Noha, kétségkívül egy sor analógiát lehet vonni az 1979-es eseményekkel, valójában azonban nem beszélhetünk forradalmi „hangulatról”. A jelenlegi rendszer ugyan komoly legitimitásvesztésen esett át a júniusi eseményeket követően (Így például a kritikusok közvetlen ostrom alá vették a legfőbb vezetőt!), de a vita továbbra is az iszlám köztársaság „keretein” belül folyik. S bár nagy a társadalmi elégedetlenség, a vezetésnek azonban továbbra is van támogatottsága (Miként azt a népes állami tömegrendezvények is bizonyítják!), s mi több rendelkezik a túléléshez szükséges gazdasági és katonai pillérekkel is. Mindent összevetve tehát azt mondhatjuk, hogy korántsem adottak a feltételek egy újabb forradalomhoz.

IRÁNI HATALMI (H)ARCOK

A jelenlegi helyzet inkább a forradalom győzelme utáni harcokat idézi, mintsem magát a forradalmat, amennyiben általánossá lett a rendszer „kritikusaival” szembeni erőszakos fellépés, éjjelenkénti begyűjtés és a szabadságjogok erőteljes megkurtítása. Sőt a júniusi megmozdulásokban résztvevők szombaton megkezdődött koncepciós pere is az 1979-et követő éveket tükrözi. Ez idő tájt folyt az összecsapás, hogy tulajdonképpen milyen tartalmat is kapjon a formálódó iszlám köztársaság?

A jelenlegi vita lényegében hasonló megfontolások mentén körvonalazódik, s éppen ezért azt sokan a 30 éve lezajlott, ám be nem fejeződött „forradalom” folytatásának tekintik. S valóban a vezetésen belül komoly törésvonalak vannak a „hogyan tovább” kérdését illetően. A forradalmi elit előtt számos megoldandó feladat tornyosul, lásd a gazdasági egyenlőtlenség megoldatlanságát, vagy a társadalom növekvő szekularizálódását, illetve az ország nemzetközi elszigeteltségét, amely kérdésekre az iráni ideológiai frakciók eltérő válaszokat fogalmaznak meg.

A frakcióharcok az eltérő világképeknek köszönhetően mindig is jellemzői voltak az iráni politikának, s nincsen ez most sem másként. A konzervatív vezetés úgy tűnik két táborra szakadt a követendő irányvonalat tekintve. Egyfelől vannak a keményvonalasok, akik a forradalom megőrzését az erkölcsi szigorban és a nyugati kapcsolatok elutasításában látják, másfelől pedig vannak a pragmatikusok, akik a rendszer liberalizációját és a külkapcsolatok felülvizsgálatát tartják életbevágóan fontosnak. A két tábor két kulcsfontosságú figura körül látszik gyülekezni: egyrészt Ali Khamenei legfőbb vezető, másrészt pedig Háshemi Rafszandzsáni ex-elnök körül.

A politikai csatározás azonban többről szól, mint egyszerűen a helyes irányvonal megválasztásáról, az iráni vezetésen belül sokkalta mélyebb ellentétek húzódnak, s valóságos hatalmi harc vette kezdetét az elmúlt években. Mahmud Ahmadinezsád megválasztása 2005-ben egyfajta generációváltást hozott, amennyiben fiatal és laikus származású politikusok emelkedtek a hatalom legfelsőbb köreibe. Rafszandzsáni ezzel szemben a forradalmat követően uralomra került klerikálisok meghatározó figurája, aki már régóta számos politikai intézményben és gazdasági vállalkozásban érdekelt. A „neokonzervatív” tábor most ezt a konzervatív elitet támadja, s igyekszik korrupcióval és a forradalom elárulásával vádolva kiszorítani a döntéshozatalból.

S noha a választás leginkább valóban a konzervatív táboron belüli politikai „adok-kapokról” szól, nem feledkezhetünk meg a reformpárti erőkről sem, amelyek a korábbi évek marginalizálódását követően most ismét fontos szereplővé léptek elő. A politikai játszma jelen pillanatban ugyanis arról szól, hogy a Háshemi Rafszandzsáni személyében megtestesülő gazdasági elit szövetséget kötött a Mir Hosszein Muszavi képviselte bürokratikus elittel, amelyet a Mohamad Khatemi féle kulturális-értelmiségi elit is támogat, és „meccselnek” a Forradalmi Gárdával egyre szorosabb kapcsolatokat fűző, a tradicionális elitet maga mögött tudó, a családi utódlást tervezgető, s a neokonzervatív táborral szemezgető legfőbb vezetővel, Ali Khamenei ajatollahhal.

ISZLÁM DEMOKRÁCIA VAGY KATONAI DIKTATÚRA?

Háshemi Rafszandzsáni nem túlzott, amikor majd két hete pénteki beszédében válságosnak nevezte az iszlám köztársaság helyzetét, a júniusi események láttán ugyanis úgy tűnik, hogy a forradalmi rendszer három évtizedes sikerességének kettős záloga került veszélybe: egyfelől megkérdőjeleződött a népi részvétel formája, másfelől megbomlott a vezetés egységessége. A kettő kombinációja pedig könnyen a rendszer végét eredményezheti, s adott esetben jelentős változást is hozhat.

A „Merre tovább?” kérdésének megválaszolását illetően nehéz dolgunk van, de két momentumot mindenképpen figyelembe kell vennünk: egyfelől a Forradalmi Gárda Csapatok egyre növekvő politikai szerepvállalását, másfelől pedig az egyházi vezetők fokozódó érdeklődését és mozgolódását a vallási szemináriumokban. Előbbi könnyen katonai diktatúrát eredményezhet, míg utóbbi akár egyfajta iszlám demokrácia megvalósulásához is vezethet.

A júniusi elnökválasztást követően kibontakozó tiltakozásokat a legfelsőbb vezetésnek a Forradalmi Gárda Csapatokra támaszkodva sikerült felszámolnia, ezáltal azonban a speciális rendfenntartó erők tovább növelhették az amúgy sem gyenge befolyásukat az iszlám köztársaság hatalmi rendszerében. A „csapat” története lényegében a folyamatos hatalomnövekedésről szól: a szervezetet egykoron a forradalom vívmányainak védelmezésére hozták létre, az iraki-iráni háború éveiben a vezetés magánhadseregévé avanzsált, majd az ország rekonstrukciója gazdasági befolyást adott a kezébe, végezetül pedig a reformfolyamat kibontakozása egyfajta politikai aktivizálódást is hozott. Most sokan úgy vélik, hogy a politikai hátország problémájával küzdő legfőbb vezető a gárda fegyvereseiben találta meg a megbízható és hatékony támogatást. (Összességében egyfajta szimbiózis figyelhető meg, amennyiben a Forradalmi Gárda Khamenei ajatollah támogatásáért cserébe a rendszer meghatározó – gazdasági és politikai – szereplője lehet.) A kérdés csak az, hogy vajon kikerülhetnek-e valaha a fegyveres erők a civil, jelen esetben klerikális irányítás alól, s hogy a Forradalmi Gárda már nem csak védelmezni fog, hanem kormányozni is?

Az utcai csatározások és frakcióharcok után a politikai vita megjelent a vallási szemináriumokban is, ahol a vallási vezetők körében egyre többen figyelik növekvő aggodalmakkal a fejleményeket. A klérus egyrészt saját hatalmát félti a Forradalmi Gárda növekvő szerepvállalása láttán, másrészt a júniusi elnökválasztást követően kibontakozó tiltakozásokat, még inkább az arra adott erőszakos válaszokat tekintve attól tart, hogy az iszlám köztársasági berendezkedés visszafordíthatatlanul diszkreditálódik. Szó mi szó, a rendszer legitimációja jelentősen sérült azt követően, hogy a legfőbb vezető nyíltan állást foglalt Ahmadinezsád győzelme mellett. Ez eddig ugyanis Ali Khamenei ajatollah tartózkodott attól, hogy a mindennapos ügyekben véleményt nyilvánítson. Aktivizmusa azonban könnyen visszájára fordulhat, miként úgy hírlik, hogy Rafszandzsáni azon ügyködik Kum városában, hogy a nagy ajatollahok támogatásával „megpuccsolja” a vezetőt. Kérdéses azonban, hogy az eddig csöndben szemlélődő ajatollahok vajon miként voksolnak majd: a rövidtávú túlélést választva felsorakoznak-e Khamenei ajatollah mögött, vagy pedig a rendszer legitimitásának hosszú távú megőrzésére voksolnak? Az mindenesetre beszédes, hogy a 12 nagy ajatollah közül ez eddig csak ketten tették le a voksukat Ahmadinezsád győzelme mellett, sőt mi több a kritikus ajatollahok egy csoportja az iraki Nedzsefbe készül, ahol kollégáikkal (Hárman a nagy ajatollahok közül Irakban élnek!) egyeztetve könnyen meglehet, hogy új forgatókönyv és szereposztás születik majd! S ki tudja, talán az iraki demokrácia mintájára Iránban is visszatérnek a kvietista (szekuláris) szemléletmódhoz!

Az iráni helyzet kétségkívül igencsak izgalmas, s aligha jelezhetjük előre, hogy pontosan mi is fog történni. Egy azonban biztos, az iszlám köztársaság már sohasem lesz olyan, mint régen. Valami megváltozott! Egyre inkább úgy tűnik, hogy az országot egy olyan piciny kartell irányítja, amely nem csupán az iráni társadalomnak, hanem a politikai elitnek is csak egy keskeny szeletét képviseli. S noha a keményvonalas klerikálisok és a forradalmi gárdisták szövetsége ütőképes párosnak látszik, hosszú távon azonban a növekvő politikai izoláció és a gazdasági hanyatlás megpecsételheti a sorsukat. Az erőszak fokozása pedig szintén komoly akadályokba ütközhet, miként az nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is igen költséges: megterheli a költségvetést, s csak tovább növeli a vezetéssel szemben már amúgy is széleskörű ellenszenvet.

NEMZETKÖZI KÖRNYEZET ÉS REGIONÁLIS SZÍNPAD

Az iráni elnökválasztási mizéria kapcsán nem sok szó esett a külpolitikáról, ami nem is meglepő, hiszen egyfelől a főbb irányvonalak alakítója továbbra is a legfőbb vezető, másfelől pedig mert az iráni politikák mindaddig nem fognak jelentősen megváltozni, amíg a belső hatalmi harcok véget nem érnek. Nem is beszélve arról, hogy a külpolitika legalább annyira része a politikai vitának, mint a felsőbb vezetés elnökválasztás utáni erőszakos válságkezelése, vagy éppenséggel a fegyveres erők növekvő politikai szerepvállalása.

Éppen ezért a jelen körülmények között az amerikai-iráni viszonyban nem igen számolhatunk érdemi előrelépéssel. A nukleáris tárgyalások minden bizonnyal tovább folytatódnak majd, azonban míg Washington a kérdés mihamarabbi lezárásában érdekelt, addig az iráni vezetést csak a „legitimitás-szerzés” mozgatja, nevezetesen az, hogy az amerikai és európai kormányzatok a párbeszéd folytatásával egyfajta elismerést adhatnak az elnökválasztás vitatott végeredményének. A nacionalista kártyát kihasználó Ahmadinezsád aligha fog megfutamodni a tárgyalások során már csak azért sem, mert népszerűsége éppen a kemény kiállásának köszönhető odahaza. Amennyiben a Khamenei-Ahmadinezsád tengely odahaza sikeresen rendezi a feszültségeket, úgy könnyen meglehet, hogy az Egyesült Államoknak a Szovjetunióval szemben már egykoron alkalmazott bekapcsolás és elszigetelés politikáját kell majd Iránnal szemben is alkalmaznia.

Iráni részről az Egyesült Államok felé aligha várható közeledés, de vajon mi a helyzet Oroszországgal, amellyel a perzsa állam már eddig is stratégiai szövetséget ápolt. Nos, úgy tűnik, hogy a jelenlegi helyzet még szorosabb kooperációt eredményezhet Teherán és Moszkva között, mindez pedig a jövőben akár kulcsfontosságú szereplővé is teheti az iszlám köztársaságot az Egyesült Államok és Oroszország között újjáéledni látszó birkózásban! Egyes híresztelések szerint az orosz titkosszolgálat készségesen nyújtott segítséget (elsősorban tanácsokat) az Ahmadinezsád-Khamenei tandemnek az ún. „színes” forradalmak és az amerikai demokrácia-export sikeres kezelését (kivédését) illetően! (Az mindenesetre beszédes, hogy az „újonnan” megválasztott elnök az eredményhirdetést követően kibontakozó tiltakozásokkal mit sem törődve tett látogatást Moszkvában, mellesleg Oroszország azon államok egyike volt, amely azonnal elfogadta az iráni voksolás végeredményét.) Egyelőre nem tudni, hogy vajon milyen kapcsolat formálódik Irán és Oroszország között, de egy esetleges az biztosan nem hagyja majd érintetlenül az USA regionális politikáját!

S végezetül, csak hogy lássuk, hogy nem csupán az iráni politika hat a regionális folyamatokra, hanem azok is befolyásolják az iráni fejleményeket, érdemes közelebbről megvizsgálnunk azt, hogy miféle fenyegetést, illetve kényszerítőerőt jelenthet Szaúd-Arábia az iszlám köztársaság számára. Az iráni gazdaság, mint tudjuk, nagyban az olajbevételektől függ, éppen ezért minden egyes árcsökkenés komolyan érinti az iráni büdzsét. (Egyes becslések szerint minden egyes dollár-csökkenés közel egy milliárd dollár értékű bevételkiesést jelent az éves költségvetésből!) Amennyiben a szaúdi vezetés úgy dönt, hogy tovább növeli a kőolaj-kitermelését, úgy az nagyobb károkat okozhat minden egyes nukleáris szankciónál, s könnyen katasztrofális hatással lehet az iszlám köztársaság rendszerére.

Mint láthattuk az iráni helyzet nem csupán a regionális fejleményeket, hanem a nemzetközi viszonyokat is jelentősen befolyásolhatja, miként azok szintén hatással lehetnek az iszlám köztársaságban zajló eseményekre. Bátran állíthatjuk, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság talán a világ egyik legneuralgikusabb pontjává vált!