EGY KIS KOMPARATÍV VIZSGÁLÓDÁS
Az iráni dráma még közelről sem ért véget. Sőt a legfőbb vezető kvalitásait megkérdőjelező leveleket látva, s az utcán elhangzó „Halál a diktátorra!” rigmusokat hallva, úgy tűnhet, hogy a vezetés napjai meg vannak számlálva. Talán igen, talán nem. A legfőbb kérdés az, hogy vajon az erőszakos elnyomás működik-e majd, avagy éppenséggel a visszájára fordul?
Az elnyomás már számos rezsimet mentett meg az összeomlástól a történelem során, de minden eset különböző: amíg egyes rendszerek képtelenek kezelni a társadalmi nyomást, addig mások rugalmasan alkalmazkodnak hozzá; amíg egyesek tudnak élni a nacionalista kártyával, addig a többiek nem képesek kihasználni azt. Csakhogy az iráni rendszer nem tipikus diktatúra, hanem egy rendkívül komplex és átláthatatlan berendezkedés. Abban azonban mégiscsak megegyezik más önkényuralmi rendszerekkel, hogy a rezsim sorsa a biztonsági szolgálatoktól függ. Hiszen, ha ők úgy döntenének, hogy a jelenlegi irányvonal megfelelő, akkor minden erejükkel ki fognak állni mellette a jövőben is; ha viszont úgy ítélik meg, hogy új irányításra van szükség, akkor a jelenlegi hatalmi berendezkedés olyan gyorsan omlik majd össze, mint egy kártyavár.
No, de vajon milyen forgatókönyvek közül „választhat” az iszlám köztársaság? Vajon a kínai modell érvényesül majd a jövőben? Netán a lengyelországi „Szolidaritás” mintájára szerveződik meg az iráni rendszerváltás? Vagy talán a burmai példát követve egyfajta katonai diktatúra lesz Perzsiában? Nos, igencsak sok a választási opció, de nézzük csak őket szépen sorjában.
Húsz esztendővel ezelőtt a Tiananmen téri eseményeket látva sokan szinte biztosra vették, hogy a Kínai Kommunista Párt uralma a végéhez közeledik. Csalódniuk kellett. A párt két évtized elteltével jelentősen megváltozott ugyan („félretette forradalmi ideológiáját”), de ma talán még biztosabban őrzi hatalmát, mint bármikor korábban. A siker kulcsa éppen az új társadalmi megállapodásban keresendő, amely az elképesztő mértékű gazdasági növekedésre alapozódott. A párt engedélyezte a népi részvétel és a tiltakozás bizonyos formáit (lásd a helyhatósági választások és korrupciós ügyek esetében). A gazdasági jólét mellé pedig „nagyobb” szabadság is járt: korlátozásokkal ugyan, de informálódási és utazási lehetőségek nyíltak a polgárok számára. Mindez az ázsiai értékekkel összhangban úgy tűnik, hogy valóban sikeres modellt eredményezett.
De vajon mennyire járható a „kínai út” Perzsiában? Nos, az iráni vezetők már régóta tekintgetnek Peking felé, s igyekeznek lelkesen másolni a távol-keleti mintát. A fegyveres erők – jelen esetben a Forradalmi Gárda – gazdasági hatalommá emelkedését, és a politikai hatalom kemény megtartását tekintve pedig már igazi él-tanulónak számít a forradalmi vezetés, a gazdasági reformok terén azonban éppen hogy csak elégséges a teljesítménye. (Így például az inflációs és munkanélküliségi ráta rekord-magasságokban jár, a nemzetközi olajár-csökkenésből adódó veszteség pedig a több tízmilliárd dollárt is meghaladja.) Ráadásul a „kínai modell” megvalósíthatóságának számos feltétele is hiányzik. Így például az Egyesült Államokkal való kereskedelmi kapcsolat, valamint az országba érkező elégséges és szükséges külföldi tőkebefektetés. S persze ne feledkezzünk meg arról sem, hogy milyen lényeges kulturális különbségek vannak a két ország között.
Lengyelországban az események egészen másként zajlottak le. Az 1980-as évek elején megszerveződő „Szolidaritás” mozgalmat ugyan először sikerült erőszakkal elnyomni, a biztonsági erők statáriumot hirdettek, s lojálisak maradtak a kormányzat (illetve a moszkvai vezetés) iránt. Egy évtizeddel később azonban a rezsim ereje olyannyira erodálódott, hogy már nem csupán a szakszervezeti munkások, az értelmiségiek, és maga a pápa, hanem már a hadsereg is illegitimnek tekintette a vezetést. A fennálló rendszer leginkább „idegenség” miatt („egy szovjet implantátum volt”) omlott össze, no meg persze annak köszönhetően, hogy a biztonsági erők belátták, hogy a Szovjetunió hanyatlásával elveszítették a patrónusukat. A túlélés érdekében úgy döntöttek, hogy jöjjön egy olyan kormányzat, amelyet a nép választ majd meg. Lengyelországban véget ért a diktatúra.
Nos, az iráni esetet vizsgálva láthatunk bizonyos hasonlóságokat, ha az iráni civil szféra élénkségét, és az érdekképviseleti csoportok fontosságát tekintjük. Csakhogy ez édes kevés! Az iszlám köztársaság rendszere most közel sem olyan törékeny, és a társadalma sem olyan egységes, mint amit a 80-as évek Lengyelországában láthattunk. A klerikális vezetést ugyan sok mindennel lehet vádolni (így akár választási csalással is), de iráni származásukhoz nem férhet kétség. S míg Lengyelországban az ellenzék sikerrel használhatta ki a nacionalista kártyát (a vezetést szovjet bábnak tekintették), addig Iránban úgy látszik, hogy ezt a forradalmi vezetés teszi meg, méghozzá igencsak ügyesen. Ráadásul azt se feledjük, hogy éppen harminc éve volt a forradalom, amely véget vetett az Egyesült Államok által támogatott Pahlavi-monarchiának.
Végezetül tekintsük meg a burmai modellt, amely az erőszakos elnyomás hosszú távú sikerességére lehet példa. A jelenlegi katonai vezetés (egy triumvirátus) az 1988-as lázadásokat követően került hatalomra, amikor is a társadalmi forrongások közepette a hadsereg bizonyult a legszervezettebb erőnek, amely nemcsak rendet tudott tenni, hanem a hatalmat is magához tudta ragadni. S a burmai szocializmus diktatórikus éveit követően egy nem kevésbé elnyomó, s nem kevésbé ideologikus katonai uralom következett. Nem is olyan régen pedig láthattuk, hogy a katonai junta milyen stabilan áll a lábán. A társadalmi elégedetlenség folytán két esztendeje kibontakozott tiltakozásokat elképesztő keménységgel számolta fel a vezérkar (még a buddhista szerzeteseket sem kímélték), s hatalmát még a természeti csapások (lásd Nárgisz-ciklon) folytán előállt szükséghelyzet sem kezdte ki.
A Forradalmi Gárda Csapatok növekvő gazdasági szerepvállalását és politikai aktivizálódását tekintve ugyan nem elképzelhetetlen, hogy a fegyveres erők a későbbiekben átvegyék az ország irányítását a klerikális kormányosoktól, és egy ideológiai alapú katonai diktatúrát hozzanak létre Perzsiában. Csakhogy Irán nem Burma, egyrészt a társadalom sokkalta képzettebb és tájékozottabb, mint a délkelet-ázsiai országban, másrészt az iráni „fegyveres erők” korántsem olyan egységesek, mint azt gondolnánk. Nem is beszélve arról, hogy Perzsia történetében ez eddig még nem volt példa katonai uralomra, míg Burma története az elmúlt fél évszázadban nem igazán szólt másról, mint erőszakos uralkodásról. Végezetül érdemes megjegyezni, hogy bár a Csapatok komoly érdekeltséggel bírnak a gazdaságban, de az mégsem függ teljesen a hadseregtől.
A példák sora azonban itt még nem áll meg. Észak-Koreában a rendszer hatvan éve áll stabilan, s ezen idő alatt egyetlen egyszer sem került sor komolyabb társadalmi demonstrációra. Dél-Koreában a tábornokok a hidegháború alatt (külső nyomásra) belátták, hogy a demokráciában nem veszítik el teljesen a befolyásukat, s ez a rendszer „megnyílásához”, majd a valós demokrácia megvalósulásához vezetett. Indonéziában és Nicaraguában a vezetés hatalma az első komolyabb problémák felmerülését követően erőteljesen megingott, s a társadalmi nyomás hatására összeomlott. Különösen a latin-amerikai ország példája lehet izgalmas számunkra. A Szomoza-diktatúra az amerikai „segélyek” el-kótyavetyélésével és a túlzott erőszak-alkalmazással haragította magára a társadalmat, ami végül a rendszer bukásához vezetett. Iránban a gazdaság erőteljesen függ az olajárak nemzetközi alakulásától, sokan pedig úgy vélik, hogy a jelenlegi populista vezetés elmulasztja kihasználni az országban rejlő lehetőségeket.
Nos, összegezve azt mondhatjuk, hogy egyelőre igencsak nehéz lenne megjósolni, hogy vajon melyik modell fog érvényesülni Iránban a jövőben. S míg a Tiananmen téri diákok „valós demokráciát” követeltek, addig a lengyelek rendszerváltásért kiáltottak, az iráni tüntetők azonban valahol a kettő között keresik a megoldást. A jelenlegi helyzetet szemlélve rövidtávon nem lehetünk túlzottan optimisták (az erőszakos elnyomás mindenképpen erősödni fog), hosszútávon azonban nem lehet okunk a pesszimizmusra. Az iráni rendszer a társadalmi nyomás hatására mindenképpen változni fog, miképpen úgy tűnik, hogy Iránban sem a demográfiai változásoknak, sem pedig a globalizációs hatásoknak nem lehetséges megálljt parancsolni.
Az iráni dráma még közelről sem ért véget. Sőt a legfőbb vezető kvalitásait megkérdőjelező leveleket látva, s az utcán elhangzó „Halál a diktátorra!” rigmusokat hallva, úgy tűnhet, hogy a vezetés napjai meg vannak számlálva. Talán igen, talán nem. A legfőbb kérdés az, hogy vajon az erőszakos elnyomás működik-e majd, avagy éppenséggel a visszájára fordul?
Az elnyomás már számos rezsimet mentett meg az összeomlástól a történelem során, de minden eset különböző: amíg egyes rendszerek képtelenek kezelni a társadalmi nyomást, addig mások rugalmasan alkalmazkodnak hozzá; amíg egyesek tudnak élni a nacionalista kártyával, addig a többiek nem képesek kihasználni azt. Csakhogy az iráni rendszer nem tipikus diktatúra, hanem egy rendkívül komplex és átláthatatlan berendezkedés. Abban azonban mégiscsak megegyezik más önkényuralmi rendszerekkel, hogy a rezsim sorsa a biztonsági szolgálatoktól függ. Hiszen, ha ők úgy döntenének, hogy a jelenlegi irányvonal megfelelő, akkor minden erejükkel ki fognak állni mellette a jövőben is; ha viszont úgy ítélik meg, hogy új irányításra van szükség, akkor a jelenlegi hatalmi berendezkedés olyan gyorsan omlik majd össze, mint egy kártyavár.
No, de vajon milyen forgatókönyvek közül „választhat” az iszlám köztársaság? Vajon a kínai modell érvényesül majd a jövőben? Netán a lengyelországi „Szolidaritás” mintájára szerveződik meg az iráni rendszerváltás? Vagy talán a burmai példát követve egyfajta katonai diktatúra lesz Perzsiában? Nos, igencsak sok a választási opció, de nézzük csak őket szépen sorjában.
Húsz esztendővel ezelőtt a Tiananmen téri eseményeket látva sokan szinte biztosra vették, hogy a Kínai Kommunista Párt uralma a végéhez közeledik. Csalódniuk kellett. A párt két évtized elteltével jelentősen megváltozott ugyan („félretette forradalmi ideológiáját”), de ma talán még biztosabban őrzi hatalmát, mint bármikor korábban. A siker kulcsa éppen az új társadalmi megállapodásban keresendő, amely az elképesztő mértékű gazdasági növekedésre alapozódott. A párt engedélyezte a népi részvétel és a tiltakozás bizonyos formáit (lásd a helyhatósági választások és korrupciós ügyek esetében). A gazdasági jólét mellé pedig „nagyobb” szabadság is járt: korlátozásokkal ugyan, de informálódási és utazási lehetőségek nyíltak a polgárok számára. Mindez az ázsiai értékekkel összhangban úgy tűnik, hogy valóban sikeres modellt eredményezett.
De vajon mennyire járható a „kínai út” Perzsiában? Nos, az iráni vezetők már régóta tekintgetnek Peking felé, s igyekeznek lelkesen másolni a távol-keleti mintát. A fegyveres erők – jelen esetben a Forradalmi Gárda – gazdasági hatalommá emelkedését, és a politikai hatalom kemény megtartását tekintve pedig már igazi él-tanulónak számít a forradalmi vezetés, a gazdasági reformok terén azonban éppen hogy csak elégséges a teljesítménye. (Így például az inflációs és munkanélküliségi ráta rekord-magasságokban jár, a nemzetközi olajár-csökkenésből adódó veszteség pedig a több tízmilliárd dollárt is meghaladja.) Ráadásul a „kínai modell” megvalósíthatóságának számos feltétele is hiányzik. Így például az Egyesült Államokkal való kereskedelmi kapcsolat, valamint az országba érkező elégséges és szükséges külföldi tőkebefektetés. S persze ne feledkezzünk meg arról sem, hogy milyen lényeges kulturális különbségek vannak a két ország között.
Lengyelországban az események egészen másként zajlottak le. Az 1980-as évek elején megszerveződő „Szolidaritás” mozgalmat ugyan először sikerült erőszakkal elnyomni, a biztonsági erők statáriumot hirdettek, s lojálisak maradtak a kormányzat (illetve a moszkvai vezetés) iránt. Egy évtizeddel később azonban a rezsim ereje olyannyira erodálódott, hogy már nem csupán a szakszervezeti munkások, az értelmiségiek, és maga a pápa, hanem már a hadsereg is illegitimnek tekintette a vezetést. A fennálló rendszer leginkább „idegenség” miatt („egy szovjet implantátum volt”) omlott össze, no meg persze annak köszönhetően, hogy a biztonsági erők belátták, hogy a Szovjetunió hanyatlásával elveszítették a patrónusukat. A túlélés érdekében úgy döntöttek, hogy jöjjön egy olyan kormányzat, amelyet a nép választ majd meg. Lengyelországban véget ért a diktatúra.
Nos, az iráni esetet vizsgálva láthatunk bizonyos hasonlóságokat, ha az iráni civil szféra élénkségét, és az érdekképviseleti csoportok fontosságát tekintjük. Csakhogy ez édes kevés! Az iszlám köztársaság rendszere most közel sem olyan törékeny, és a társadalma sem olyan egységes, mint amit a 80-as évek Lengyelországában láthattunk. A klerikális vezetést ugyan sok mindennel lehet vádolni (így akár választási csalással is), de iráni származásukhoz nem férhet kétség. S míg Lengyelországban az ellenzék sikerrel használhatta ki a nacionalista kártyát (a vezetést szovjet bábnak tekintették), addig Iránban úgy látszik, hogy ezt a forradalmi vezetés teszi meg, méghozzá igencsak ügyesen. Ráadásul azt se feledjük, hogy éppen harminc éve volt a forradalom, amely véget vetett az Egyesült Államok által támogatott Pahlavi-monarchiának.
Végezetül tekintsük meg a burmai modellt, amely az erőszakos elnyomás hosszú távú sikerességére lehet példa. A jelenlegi katonai vezetés (egy triumvirátus) az 1988-as lázadásokat követően került hatalomra, amikor is a társadalmi forrongások közepette a hadsereg bizonyult a legszervezettebb erőnek, amely nemcsak rendet tudott tenni, hanem a hatalmat is magához tudta ragadni. S a burmai szocializmus diktatórikus éveit követően egy nem kevésbé elnyomó, s nem kevésbé ideologikus katonai uralom következett. Nem is olyan régen pedig láthattuk, hogy a katonai junta milyen stabilan áll a lábán. A társadalmi elégedetlenség folytán két esztendeje kibontakozott tiltakozásokat elképesztő keménységgel számolta fel a vezérkar (még a buddhista szerzeteseket sem kímélték), s hatalmát még a természeti csapások (lásd Nárgisz-ciklon) folytán előállt szükséghelyzet sem kezdte ki.
A Forradalmi Gárda Csapatok növekvő gazdasági szerepvállalását és politikai aktivizálódását tekintve ugyan nem elképzelhetetlen, hogy a fegyveres erők a későbbiekben átvegyék az ország irányítását a klerikális kormányosoktól, és egy ideológiai alapú katonai diktatúrát hozzanak létre Perzsiában. Csakhogy Irán nem Burma, egyrészt a társadalom sokkalta képzettebb és tájékozottabb, mint a délkelet-ázsiai országban, másrészt az iráni „fegyveres erők” korántsem olyan egységesek, mint azt gondolnánk. Nem is beszélve arról, hogy Perzsia történetében ez eddig még nem volt példa katonai uralomra, míg Burma története az elmúlt fél évszázadban nem igazán szólt másról, mint erőszakos uralkodásról. Végezetül érdemes megjegyezni, hogy bár a Csapatok komoly érdekeltséggel bírnak a gazdaságban, de az mégsem függ teljesen a hadseregtől.
A példák sora azonban itt még nem áll meg. Észak-Koreában a rendszer hatvan éve áll stabilan, s ezen idő alatt egyetlen egyszer sem került sor komolyabb társadalmi demonstrációra. Dél-Koreában a tábornokok a hidegháború alatt (külső nyomásra) belátták, hogy a demokráciában nem veszítik el teljesen a befolyásukat, s ez a rendszer „megnyílásához”, majd a valós demokrácia megvalósulásához vezetett. Indonéziában és Nicaraguában a vezetés hatalma az első komolyabb problémák felmerülését követően erőteljesen megingott, s a társadalmi nyomás hatására összeomlott. Különösen a latin-amerikai ország példája lehet izgalmas számunkra. A Szomoza-diktatúra az amerikai „segélyek” el-kótyavetyélésével és a túlzott erőszak-alkalmazással haragította magára a társadalmat, ami végül a rendszer bukásához vezetett. Iránban a gazdaság erőteljesen függ az olajárak nemzetközi alakulásától, sokan pedig úgy vélik, hogy a jelenlegi populista vezetés elmulasztja kihasználni az országban rejlő lehetőségeket.
Nos, összegezve azt mondhatjuk, hogy egyelőre igencsak nehéz lenne megjósolni, hogy vajon melyik modell fog érvényesülni Iránban a jövőben. S míg a Tiananmen téri diákok „valós demokráciát” követeltek, addig a lengyelek rendszerváltásért kiáltottak, az iráni tüntetők azonban valahol a kettő között keresik a megoldást. A jelenlegi helyzetet szemlélve rövidtávon nem lehetünk túlzottan optimisták (az erőszakos elnyomás mindenképpen erősödni fog), hosszútávon azonban nem lehet okunk a pesszimizmusra. Az iráni rendszer a társadalmi nyomás hatására mindenképpen változni fog, miképpen úgy tűnik, hogy Iránban sem a demográfiai változásoknak, sem pedig a globalizációs hatásoknak nem lehetséges megálljt parancsolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése