Valami megváltozott Iránban

MERRE TOVÁBB ISZLÁM KÖZTÁRSASÁG?

A júniusi iráni eseményeket közvetlen közelről szemrevételezve, s tapasztalva bátran állíthatom, hogy valami megváltozott az iszlám köztársaságban. Az eredményhirdetést követően emberek százezrei mozdultak meg, és adtak hangot elégedetlenségüknek, miközben a forradalmi eliten belüli frakció-harcok korábban nem látott méreteket öltöttek. Az ország kétségkívül fordulóponthoz érkezett, amelyet követően már aligha lesz olyan, mint régen. A jövőt illetően pedig két alternatíva látszik körvonalazódni: egyfelől a rendszer „keményedni” fog, s talán az ország történetében először a fegyveres erők ragadják magukhoz a hatalmat, vagy pediglen hatalomra kerül egy „iráni Gorbacsov” és bizonyos belső reformokra kerül majd sor, amelyeknek eredményeként megszülethet a „valós” iráni demokrácia!?

A társadalmi aktivitás fokozódása már az elnökválasztás kampányfinisében is megfigyelhető volt, miként szimpatizánsok tízezrei és politikai hirdetések tucatjai lepték el a teheráni utcákat. Mindez nem is csoda, hiszen Mahmud Ahmadinezsád, elnökségének négy éve alatt sokaknak lépett a tyúkszemére, kül- és gazdaságpolitikájának káros hatásait sérelmezve pedig többen vélték úgy, hogy nem szabad a négy évvel ezelőtti hibát elkövetni, s bojkottálni a választást, mert az lásd milyen „katasztrofális” következményekkel járhat! Szó mi szó, a választás napján sokaknak volt kék az ujja. A társadalmi aktivitás pedig a választást követően, a hivatalos végeredménnyel ki nem egyező tiltakozásokban, s a voksolást szentesítő kormányzati rendezvényekben is megfigyelhető volt. Ám valami megváltozott, noha korábban is voltak már komolyabb „ellenzéki” megmozdulások egy-egy vitatott eseményt követően, a most formálódó társadalmi elégedetlenség azonban különbözik ezektől. A Mir Hosszein Muszavi körül szerveződő mozgalom sokkalta szervezettebb, mint bármely korábbi kezdeményezés (Az interneten még tiltakozási kiskátét is küldözgetnek!), a közhangulatot tekintve ráadásul aligha tűnik megállíthatónak. A vezetésnek sikerült ugyan rendet teremtenie az utcákon, vagy ha úgy tetszik eloltani a lángokat, a parázs azonban még izzik, és nagyon úgy tűnik, hogy hosszabb távon kevés lesz majd az eddig bevált „erőszakos oltóanyag”. Sőt éppen az erőszakos válaszfellépés volt az, amely mozgalommá formálta a spontán tiltakozásokat! A radikalizálódást pedig jól mutatja, hogy az életüket kockáztatva utcára vonuló tüntetők ma már nem csak az ellopott választást követelik vissza („Hol a szavazatunk?”), hanem gyökeres változásokat akarnak látni („Iszlám helyett Köztársaságot!”).

A vitatott elnökválasztást követően a főváros főbb csomópontjai szinte csataterekké változtak, az igazi harc azonban nem az utcákon, hanem a nyilvánosság elől elzárva, a forradalmi vezetés felsőbb körein belül zajlott és zajlik. S bár a frakcióharcok mindig is jellemzői voltak az iráni politikának, a mostani politikai acsarkodás mégis sokban különbözik a korábbiaktól. Most nem a megszokott „konzervatív-reformer” harcnak, hanem egy annál jóval összetettebb politikai drámának lehetünk szemtanúi, amelyben a régi forradalmi elit egyik fele, mely fogalmazzunk úgy, hogy „kinőtte” a forradalmi radikalizmusát, meccsel az újonnan felemelkedő neokonzervatívokkal, akik „polgári” származásuk ellenére harcos támogatói a forradalmi rendszernek. A két tábor között próbál meg közvetíteni a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah, csakhogy amíg az államalapító Ruhollah Khomeini ajatollah bölcsességének és karizmájának köszönhetően képes volt összefogni a vitatkozó frakciókat, addig utóda egyre kevésbé képes ezt megtenni, ráadásul a politikai hátország örökös problémájával is meg kell küzdenie. Ez utóbbit úgy tűnik Ahmadinezsádra és támogatóira támaszkodva képzelte el megoldani, ám nyílt állásfoglalása a „Doktor” választási győzelme mellett (Amelyhez hasonlóra ez eddig még nem igen volt példa!), csak tovább bonyolította a helyzetet. Háshemi Rafszandzsáni beszéde pedig, amelyben az egykori elnök válságosnak nevezte a júniusi eseményeket, újabb lökést adott az vitának, miként az elnökválasztási mizéria a vallási szemináriumokban is napirendre került. Most már nem csupán hatalmi harcról van szó, hanem a régi vita látszik újjáéledni a politikai autoritást illetően, nevezetesen, hogy vajon az isteni vagy a népszuverenitásnak van-e elsőbbsége a politikában?

Az iszlám köztársaság rendszere az elnökválasztást követően komoly legitimitásvesztésen esett át. A tüntetők Khamenei ajatollah határozott tiltása ellenére is az utcákra vonulnak, és a korábbi évekkel ellentétben a kritikák most már közvetlenül a legfőbb vezető személye és rendszer ellen irányulnak. Noha túlzás lenne forradalmi „hangulatról” beszélni, de a jelenlegi társadalmi mozgolódás könnyen meglehet, hogy fordulópont lesz az iszlám köztársaság, s egyben a perzsa állam történetében. Egyfelől a zöldbe öltözött ellenzékieket ugyanis nem úgy tűnik, mintha meg lehetne állítani. Ne feledjük a lakosság közel kétharmada a forradalmat követően született, akiknek így nincsen semmilyen emlékük az 1979-es eseményekről, s akiknek az iszlám köztársaság rendszere nem jelent mást, mint csupán „harminc év erőszakos elnyomást”. Sokan közülük szó szerint készen állnak a saját forradalmuk megvívására, miként úgy érzik, hogy nincsen veszítenivalójuk. Szó mi szó, a társadalmi apátia korszaka szemmel láthatóan véget ért! Másfelől a forradalmi elit töredezettségét, s hogy valami nincs rendben a forradalmi vezetés körül, jól mutatja, hogy az elnök parlamenti beiktatási ceremóniáján több prominens személy sem vett részt. (Így például távol maradtak Háshemi Rafszandzsáni és Mohamad Khatemi ex-elnökök, valamint az állam-alapító Khomeini ajatollah politizálással foglalkozó fia is!) A társadalmi részvétel bevett formájának megkérdőjeleződése, illetve a frakcióharcok kiéleződése pedig hosszútávon komolyan veszélybe sodorhatják az iszlám köztársaság oly stabilnak hitt rendszerét.

De vajon mivel számolhatunk a jövőt illetően? Nos, mint Irán esetében mindig, most sem könnyű az események kifutását megjósolni, ami biztos, hogy az iszlám köztársaság már nem lesz olyan, mint régen. A kérdés csak az, hogy milyen irányba változik az iráni rendszer: vajon fokozódik az elnyomás, amelynek eredményeként a rendszer militarizálódni fog, vagy a belső viták és utcai demonstrációk felemésztik az iszlám köztársaság erejét, és egyfajta liberalizációra, netán alapvető reformokra kényszerítik majd a forradalmi vezetést?

A júniusi elnökválasztást követően kibontakozó tiltakozásokat a legfelsőbb vezetésnek a Forradalmi Gárda Csapatokra támaszkodva sikerült felszámolnia, ezáltal azonban a speciális rendfenntartó erők tovább növelhették az amúgy sem gyenge befolyásukat az iszlám köztársaság hatalmi rendszerében. A „csapat” története lényegében a folyamatos hatalom-növekedésről szól: a szervezetet egykoron a forradalom vívmányainak védelmezésére hozták létre, az iraki-iráni háború éveiben a vezetés magánhadseregévé avanzsált, majd az ország rekonstrukciója gazdasági befolyást adott a kezébe, végezetül a reformfolyamat kibontakozása egyfajta politikai aktivizálódást is hozott, miként egyre több egykori gárdatag került befolyásos pozícióba. Egyes elemzők pedig már arra figyelmeztetnek, hogy a Forradalmi Gárda hódítóhadjárata a végső felvonásához közeledik, és hamarosan megkezdődik a teljes hatalomátvétel, a katonai uralom kiépítése. S valóban, a legfőbb vezető egyre inkább függő helyzetbe kerül a Gárdától, az elnyomás jövőbeli fokozódását tekintve pedig akár meg is fordulhat a szereposztás, és könnyen megeshet, hogy „farok csóválja majd a kutyát”. De ne feledjük, hogy Iránban minden katonai kinevezésről a legfőbb vezető dönt, éppen ezért a parancsnokok kellően lojálisak iránta! S bár a Gárda egyes tagjaiban minden bizonnyal ég a politizálási vágy, a hatalmas katonai-gazdasági „behemót” azonban igencsak töredezett, miként több rivalizáló frakcióból épül fel. Összességében egyfajta szimbiózis figyelhető meg, amennyiben a Gárda Khamenei ajatollah támogatásáért cserébe a rendszer meghatározó – gazdasági és politikai – szereplője lehet. Egyelőre tehát igencsak kérdéses, de közel sem elképzelhetetlen, hogy a jövőben a Forradalmi Gárda már nemcsak védelmezni fog, hanem kormányozni is!

S míg a keményvonalas klerikálisok és a forradalmi gárdisták közötti szövetség a választási felvonást követően igencsak sikeresnek látszik, valójában azonban a politika fokozatos militarizálódásával és az Ahmadinezsád által képviselt populista politikával, illetve az elnök túlzott vallási aktivizmusával sokan nincsenek megbékélve a klerikális eliten belül. Mindezt bizonyítja, hogy a hírek szerint csak két nagy ajatollah adta áldását Ahmadinezsád győzelmére, miközben többen az elnökválasztást övező eseményeket látva hangos kritikát fogalmaztak meg. A klerikális eliten belül most ugyanis sokan vélik úgy, hogy a végeredmény körüli „bizonytalanság” és a hatóságok által alkalmazott „erőszak” vissza-fordíthatatlanul diszkreditálták az iszlám köztársaság berendezkedését. Nem beszélve arról, hogy a legfőbb vezető pártválasztása véget vetni látszik az eddigi „korlátozott pluralizmusnak”, s ezáltal sokan a meglévő befolyásukat látják veszélyeztetve. A nagy kérdés most az, hogy az eddig csendben szemlélődő nagy ajatollahok miként szavaznak majd: vajon a rövid távú túlélést választják, s felsorakoznak Khamenei ajatollah képviselte irányvonal mellett, vagy a rendszer hosszabb távú túlélésére voksolnak, s szembemennek a legfőbb vezetővel? Egyelőre nem tudni, de az mindenesetre sokatmondó, hogy a kritikus ajatollahok egy csoportja az iraki Nedzsefbe készül, ahol kollégáikkal (Hárman a nagy ajatollahok közül Irakban élnek!) egyeztetve könnyen megeshet, hogy új forgató-könyv és szereposztás születik majd! S ki tudja, talán a formálódó iraki demokrácia mintájára Iránban is visszatérnek a klasszikus kvietista szemléletmódhoz, amely a politika és a vallás szétválasztásáról rendelkezik, s amely akár egy „valós” iszlám demokrácia megvalósulását is eredményezheti.

Szó mi szó, valami megváltozott Iránban. A korábbi összetett hatalmi hálóhoz képest most egy piciny kartell látszik elkülönülni, amely nem csupán az iráni társadalomnak, hanem a forradalmi elitnek is csak egy keskeny szeletét képviseli. Mindez pedig sem a társadalomnak, sem pedig a vezetésből kiszoruló politikai erőknek nem tetszik, s tiltakoznak is hangosan. A kérdés csak az, hogy vajon a belső hatalmi csatározásoknak és az ahhoz társuló állampolgári demonstrációknak köszönhetően összeomlik-e a forradalmi berendezkedés, vagy valahogyan sikerül még összetákolni az iszlám köztársaság rendszerét!?