Demokrácia és diktatúra párharca Iránban

AZ ELNÖKVÁLASZTÁST SZEMLÉLVE…

Nehéz dolgunk van, ha az Iráni Iszlám Köztársaságot szeretnénk politikailag besorolni, meghatározni, hogy a perzsa ország pontosan milyen hatalmi berendezkedéssel is bír. Egyesek azonnal rávágják, hogy diktatúra, mi más! Mások meg azt mondják, hogy teokrácia, ahol a klérus uralkodik. Az iráni vezetők ugyanakkor váltig állítják, hogy az iszlám köztársaság a térség legdemokratikusabb rendszere. De vajon kinek van igaza? Nos, azt mondhatjuk, hogy részben mindegyiküknek!

Az Iszlám Köztársaság rendszerét a következő szójátékkal lehetne talán a legszemléletesebben leírni: „Irán a legdiktatórikusabb demokrácia és a legdemokratikusabb diktatúra”. A forradalmat követően ugyanis egy olyan politikai rendszer jött létre, amely az iszlám vallási fennhatóságát kísérelte meg összeegyeztetni az európai demokrácia alapelveivel. Ennek eredményként született meg az iszlám köztársaság ún. kettős hatalmi felépítménye, amelyben minden közvetlenül választott demokratikus elemnek megvan a maga „felülről” kinevezett antidemokratikus párja. Így például a törvényhozásban a közvetlenül választott parlament mellett működik a nagyhatalmú Őrök Tanácsa, amelynek tagjait a legfőbb vezető nevezi ki, illetve hagyja jóvá, s amely testület vétóhatalommal rendelkezik a törvény-alkotás folyamatában. Az forradalom utáni rendszerben ugyan kétségkívül intézményesültek bizonyos demokratikus elvek, valójában azonban a legfőbb vallási vezetőnek biztosított korlátlan uralommal, s a kinevezéses pozíciók felállításával egy olyan rendszer alakult ki, amely meghatározó szerephez juttatja a vallási elitet, és ezzel szemben csak korlátozott szerepet ad a rendszer szokványos politikai elitjének!

Az iráni politikai rendszer sajátos kettőssége a köztársasági elnöki tisztség, és annak megválasztása kapcsán is egyértelműen megfigyelhető. Az államfő a hatalmi felépítményben a legfőbb vezető mellett csupán másodhegedűsnek számít, miként az ország sorsát érintő stratégiai döntések meghozatalába nincsen beleszólása. Az ügyek napi irányításában, a gazdaság- és külpolitika levezénylésében, az állami intézmények élére történő kinevezésekben, vagy a költségvetés meghatározásában azonban ugyanolyan szerepet játszik, mint a nyugati parlamentáris demokráciákban a miniszterelnök. Nyugati kollégáival ellentétben azonban nem a pártcsatározások eredményeként, hanem közvetlen választások révén foglalhatja el pozícióját. Csakhogy a választásokon nem indulhat ám akárki, a jelölteknek a voksolás előtt át kell esniük egy szelektáláson, amelyet a nagyhatalmú, s a legfőbb vezető iránt lojális Őrök Tanácsa végez. A „többjelöltes” küzdelem azonban még így is lehetőséget teremt arra, hogy a társadalmi igények valamelyest becsatornázódjanak a döntéshozatalba, ráadásul intézményesíti a politikai eliten belüli frakciók küzdelmét is.

A demokrácia és diktatúra közötti párharcot a júniusi elnökválasztás kapcsán jól láthatták a külső szemlélők is, miként a voksolást övező hetekben egy három felvonásból álló „dráma” bontakozott ki. Az iráni „színházban” a nézők előbb egy demokratikus előjátékot, majd egy erősen vitatott voksolást, végül pedig egy igencsak diktatórikus befejezést tekinthettek meg. Nézzük hát, hogy miről is szólt, hogyan is festett a jubileumi elnökválasztás - merthogy 1979 óta ez volt a tízedik a sorban!

Irán az elnökválasztást megelőzően abszolút egy demokratikus állam képét mutatta, miként az utcákat színes politikai hirdetések, a köztereket pedig tömeges kampány rendezvények lepték el. A falakon minden jelöltnek ott virított a választási hirdetése, a kampányszlogeneket pedig olykor-olykor egyenesen a Nyugattól kölcsönözték. Így például a regnáló elnök, Mahmud Ahmadinezsád az Obama-kampány „Igen. Meg tudjuk csinálni!” mondatával igyekezett minél több szavazatra szert tenni, miközben reformpárti kihívója, Mehdi Karrubi a „Változás” jelszavát tűzte a zászlajára. S ha már a nyugati minta követéséről beszélünk, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Iránban most első ízben elnökjelölti vitákat is rendeztek, ahol a mind négy induló összemérhette erejét, s ismertethette választási programját. A televíziós szópárbajok esti időpontjában pedig mintha megállt volna az élet, szinte mindenki a tévé képernyője elé szegeződött, hogy aztán másnap családtagjaival, barátaival, kollégáival, s az utca embereivel megvitattassák és kielemezzék, hogy ki is volt a jobb, a meggyőzőbb.

A voksolást megelőző héten minden az elnöki referendum körül forgott, s a társadalmi aktivitás olyan méreteket öltött, amelyhez hasonlót az iszlám köztársaság három évtizedes fennállása során még nem igen lehetett látni. Tízezrek, olykor százezrek vettek részt a választási rendezvényeken, és hallgatták átszellemülve a politikai beszédeket, vagy éppenséggel masíroztak az utcákon és hangosan választott jelöltjeik mellett kampányoltak. Lelkes aktivisták bolondították meg a várost, olykor szó szerint, ha az okozott közlekedési dugókat tekintjük. De nem csak a fiatalokat kapta el a voksolási láz, hanem bátran állíthatjuk, hogy az egész iráni társadalmat. A boltok bejáratain, az autók hátsó szélvédőin, a buszok ablakain, úgyszólván mindenhol megjelentek a választási poszterek, természetesen pártállásnak megfelelően. S míg Ahmadinezsád hívei kampány során a nemzeti trikolórt öltötték magukra, addig Muszavi emberei zöld ruhát és kiegészítőket viseltek. Az elnökválasztási kampány során tapasztaltak pedig nem csak a külföldi szemlélődőkre hatottak a meglepő újdonság erejével, hanem magukra az iráni polgárokra is, akik mobiltelefonjaikkal igyekeztek megörökíteni a történelmi pillanatot.

Majd következett a voksolás napja, amely a kezdeti várakozásokkal ellentétben (Mindenki második fordulóban gondolkodott!) Ahmadinezsád sima győzelmét hozta (Kétszerannyi szavazatot kapott, mint legfőbb ellenlábasa, Mir Hosszein Muszavi!). A végeredményt látva sokakban felmerült a gyanú, hogy csalás történt. Többen pedig hangot adva vélekedésüknek utcára vonultak, s majd két hétre lángba borították a fővárost. Talán nem is alaptalanul, a hivatalos választási adatok empirikus vizsgálatát követően ugyanis felmerülnek olyan kérdések, amelyekre nem lehetséges „demokratikus keretek között” választ találni. Így például, hogy vajon honnan jöhetett az a közel hétmillió extra-szavazat, amelyet Ahmadinezsád a négy évvel ezelőtti eredményéhez képest most kapott? Aligha valószínű, hogy a „Doktor” ezt az eddig csendben maradó konzervatív szavazóknak köszönheti, miként az sem hihető, hogy megszerezte volna a mérsékelt konzervatívok és a politikai centrumban állók voksait, arról nem is beszélve, hogy a győzelemhez szüksége lett volna a reformpárti szavazók közel harmadának támogatására is, ami nem igazán képzelhető el. A választással tehát valami valóban nincsen rendben, és ez mindenképpen kételyeket ébreszthet bennünk az iszlám köztársaság demokratikusságát illetően – már ha eddig nem lettek volna.

A szavazást követően azonban mintha valóban 180 fokot fordult volna a világ, miként a kampány időszak demokrácia képével szemben az elnökválasztást követő hetekben az iszlám köztársaság diktatórikus oldala mutatkozott meg. A külföldi újságírókat mind egy szálig távozásra szólították fel (Volt olyan, akire szó szerint rátörték az ajtót!), a független információs forrásokat elhallgattatták, miként a kommunikációs hálózatokat is megszakították. Röviden szólva, beindult a cenzúra gépezete. A legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah beszédét követően pedig nem volt kecmec, megkezdődött tüntetőkkel szembeni erőszakos és kíméletlen fellépés is. Az utcákat és fontosabb csomópontokat ellepték a Baszídzs milícia önkéntes motoros katonái, akik szó szerint úgy festettek, mintha a „Mad Max” című filmből léptek volna elő, s nem ismernek kegyelmet. S valóban, a speciális rendfenntartó erők nem igazán válogattak az eszközökben, és ha úgy hozta asszonyokat és időseket is „rendre” utasítottak. Az első számú célpont azonban, mint mindig, most is az egyetemek lakói voltak, akiknek szállása a biztonsági erők éjjeli attakja után úgy festett, mint egy valóságos csatatér. A választási elégedetlenségre tehát az iszlám köztársaság úgy válaszolt, ahogyan az egy igazi diktatúrához illik: erőszakkal.

A diktatórikus lépések pedig még korántsem értek véget, a tiltakozások felszámolását követően most ugyanis a rendszer úgy tűnik, hogy a megelőzést választva tovább folytatja a demokráciákhoz nem illő cselekvéseket. A forradalmi rendszer „katonái” mindenen rajta tartják a szemüket, s igyekeznek a vezetés kritikusait szisztematikusan begyűjteni, s rács mögé zárni, vagy legalábbis házi őrizet alá helyezni, s elhallgattatni őket egy rövid időre. Megkezdődtek a koncepciós perek is, amelyekben rendszerellenes szervezkedés vádjával számos egykori politikus és befolyásos személy ellen folyik eljárás. De célkeresztbe kerültek az ügyvédek, az újságírók, az egyetemi oktatók, a tudományos kutatók, és a civil szféra valamennyi meghatározó figurája is. Sokak szerint valósággal a forradalom utáni „thermidor-i rémuralom” látszik megismétlődni, amennyiben ismételten a félelem légköre lett úrrá az iráni társadalmon. Ahogyan sokan fogalmaznak: „Nem tudni, hogy vajon az este folyamán kinél fognak kopogtatni, s ki az, akit elvisznek majd a biztonsági szolgálat emberei.”

Nos, kezdeti kérdésfeltevésre visszatérve, hogy vajon miképpen is lehetne jellemezni az Iszlám Köztársaság rendszerét, úgy tűnik, hogy az elnökválasztás szemléletes példa volt, amennyiben megmutatta, hogy bár az iráni hatalmi felépítmény kétségkívül tartalmaz demokratikus elemeket, így például a jelöltek között kiélezett verseny zajlott, valójában azonban rendszer megbukott az ún. „demokrácia-teszten”, s inkább hasonlít a diktatórikus rendszerekhez, miként azt a választási visszásságok és az erőszakos fellépések is bizonyították.