Iráni kulturális forradalom 2.0

TANÉVKEZDÉSI GONDOK AZ ISZLÁM KÖZTÁRSASÁGBAN

Szeptember 23-án megnyílnak az egyetemek kapui, s megkezdődik az iráni felsőoktatási tanév, a diákoknak azonban ezúttal nem csak az érdemjegyeik miatt kell majd aggódniuk. A legfelsőbb vezetés ugyanis az elnökválasztást követő eseményeket látva fejébe vette, hogy ismét megpróbálkozik a kulturális forradalommal, így kísérelve meg visszaállítani a rendszer stabilitását, illetve visszaszerezni annak ideológiai támogatottságát. Csakhogy az 1980-as évek „iszlamizációs” törekvései napjaink Iránjában megismételhetetlennek látszanak.

Ali Khamenei ajatollah bő két hete professzoroknak tartott előadásában éles kirohanást intézett a társadalomtudományok ellen, amelyeket egyenesen az iszlámra károsnak nevezett, mert azok az iszlám alapelveket megkérdőjelezve bizonytalanságot eredményezhetnek. Szó, ami szó, nem véletlen, hogy a felsőoktatásban részt vevő hallgatók majd kétharmada társadalom-tudományi szakot választ (különösen a szociológia és a pszichológia népszerű), mivel ezek egyfajta „szemfelnyitó” képzéseknek számítanak, ahol számos hivatalosan nem propagált szerzővel és művel is meg lehet ismerkedni.

A vezető körökben most általános az a vélekedés, amely szerint az egyetemek „kilengése”, vagy ha úgy tetszik a forradalmi elvektől való eltérése vezetett a júniusi zavargásokhoz. Éppen ezért komoly tisztogatásokra kell majd számítani az elkövetkezendő szemeszterben. A liberális tudományokat oktató egyetemi tanárok ellen már a nyári hónapokban megkezdődött az ellenőrzés, s olykor az eljárás is. (Egyesek a társadalomtudományokra vonatkozóan már terhelő vallomásokat is tettek.) Most pedig egyre többet beszélnek a tantervek felülvizsgálatáról, s az oktatási rendszer „iszlamizációjáról”

A kollégiumi szobáikat elfoglaló diákoknak pedig mind meg kell jelenniük a fegyelmi bizottság előtt, s színt kell vallaniuk, hogy részt vettek-e a júniusi zavargásokban. Közöttük sokan vannak azok, akiket az eltanácsolás, vagy a felfüggesztés veszélye fenyeget, s a mozgásterüket a továbbiakban csak még inkább igyekeznek majd korlátozni. Mindebben hatékony eszköz lehet a vezetés számára a Baszídzs Milícia (a Forradalmi Gárda Csapatok paramilitáris egysége), amely most nagyobb kvótát kapott az egyetemi helyeket tekintve, mint korábban bármikor.

A felsőoktatás iszlamizálásának, még inkább a háttérben zajló hatalmi harcoknak köszönhetően került az érdeklődés középpontjába a Szabad Iszlám Egyetem, amelyet a Rafszandzsáni-család irányít és működtet. A magánfinanszírozású egyetem-hálózat szinte minden nagyobb iráni városban rendelkezik karokkal, a szakokat tekintve pedig igen széles spektrumú képzést nyújt. A Szabad Iszlám Egyetem elleni fellépés (esetleges bezárása) különösen érzékenyen érintheti az ellenzék mögött álló Háshemi Rafszandszánit, akinek így a szervezett egyetemi (tömeg)bázisa kerülhet veszélybe.

A forradalom győzelmét követően kibontakozó kulturális forradalomnak kettős célja volt: egyfelől le akart számolni a kritikus értelmiséggel (közel 600-700 professzort távolítottak el az egyetemekről), másfelől pedig előtérbe kívánta helyezni az iszlám tanításait (új tankönyvek és könyvek íródtak, a „deviáns” szakok többségét pedig felszámolták). Az előbbi minden bizonnyal könnyedén fog menni most is, ám az utóbbi sokkalta nehezebben kivitelezhető, miként az iráni társadalom ma már koránt sem olyan ideologikus, mint korábban, ráadásul az iszlamizálás sikeréhez hiányzik a hiteles vezető is.

A demográfiai változást, a technológiai fejlődést, valamint az emberek tájékozottságát és érdeklődését látva a vezetés a lehetetlenre vállalkozik, ha vissza kíván térni a 80-as évek dogmatikus világához. A forradalmi vezetésbe vetett hitet – bármennyire is szeretnék – ma már nem lehetséges indoktrinációval előmozdítani. A „szekularizációs lejtőn” meginduló iráni társadalmat az ideológia ismételt előtérbe helyezése csak még inkább elidegeníti az iszlám köztársaság rendszerétől, tovább súlyosbítva ezzel a júniusi elnökválasztást követően elszenvedett legitimációvesztést.

Ahmadinezsád New Yorkba készül

DE VAJON MILYEN FOGADTATÁSRA SZÁMÍTHAT AZ IRÁNI ELNÖK?

Mahmud Ahmadinezsád a héten New Yorkba utazik, s mint az elmúlt négy esztendőben, most is arra készül, hogy az Egyesült Nemzetek Szövetségének központi éves ülésén beszédet tartva elkápráztassa a nemzetközi nagyérdeműt. Csakhogy az iráni elnöknek nem lesz könnyű dolga. Egyrészt korábban nem látott méretű tüntetések várják majd, másrészt a hivatalos „fogadtatás” sem lesz olyan, mint a korábbi években. S meglehet, hogy az elnöki „PR-utazás” éppen ezért ellenkező hatást fog majd kiváltani, s a legitimációszerzés helyett legitimációvesztést fog eredményezni.

Ahmadinezsád korábbi látogatásait mindig is övezték tiltakozások, de most igencsak élénk kampány és kiterjedt szervezkedés folyik ellene, s nem kizárt, hogy szeptember 22-24. között az ENSZ székháza előtt az eddigi legnagyobb iráni ellenzéki demonstrációra kerül majd sor. A szervezők nem csak interneten mozgósítanak, hanem az amerikai és kanadai nagyvárosokból külön buszjáratokat is szerveznek New Yorkba, ahol számos család ajánlotta fel, hogy elszállásolja a fedél nélkül maradt tiltakozókat. De szimpátiatüntetések lesznek más nagy városokban is, így például Los Angelesben.

A tradicionálisan politikailag inaktív, valamint az otthoni gazdasági és családi kapcsolataikat féltő, s éppen ezért csendben szemlélődő iráni diaszpóra (közel 1 millió fő) megmozdulása fordulópont lehet a júniusi elnökválasztást követően kibontakozó eseménysorozatban. Akárcsak 1977-ben, amikor tíz-ezrek tiltakoztak a sah washingtoni látogatása ellen, a mostani megmozdulás is intő jel lehet a vezetésnek, nevezetesen, hogy törékeny lábakon áll az otthoni hatalma. Ráadásul olyan pillanatban kaphat komoly kritikát, amikor valamennyi kormány képviselője jelen van, s árgus szemekkel figyel.

Ahmadinezsád amerikai beutazása ellen korábban is voltak már tiltakozások, ám most más fronton zajlik a demonstrálás. Az iráni ellenzékiek azokat a szállodákat veszik kritika (a profitszerzés érdekében „véres pénzt” fogadnak el) és e-mail-ostrom alá (szó szerint elárasztják levelekkel a szállodamenedzserek virtuális postaládáit), amelyek a híresztelések szerint elszállásolják az iráni delegációt. Kampányuknak köszönhetően előbb a Barcalay Intercontinental, majd pedig a New York’s Helmsley Hotel mondta vissza az iráni foglalásokat. Mindez igencsak kellemetlen a vezetésnek.

Az iráni elnök nem csak az utcákon és az üléstermekben számíthat kedvezőtlen fogadtatásra, hanem az elnöki látogatás egyéb állomásain és programjain is. Így például kellemetlenül alakulhatnak az elnöki fogadások, amelyeken a mindenkori államfő az Iránnal foglalkozó amerikai kutatókat, illetve az Egyesült Államokban élő iráni közösség tagjait látja vendégül. Több prominens személyiség ugyanis már jelezte, hogy „a jelen körülmények között” nem kíván részt venni az Ahmadinezsád-féle vacsorán. A résztvevők között pedig biztosan lesz olyan, aki zöld színű ruhát öltve fog tiltakozni, s provokálni.

A teheráni vezetés feltehetőleg a hitelességének és legitimitásának helyreállítását célozta meg, amikor megszervezte Ahmadinezsád amerikai látogatását, csakhogy úgy tűnik, hogy számításaik kudarcot vallhatnak, s az események akár kontra-produktívak is lehetnek. A tömeges megmozdulás, amelyet ráadásul európai szolidaritás is követ (tiltakozások lesznek Berlinben, Párizsban és Londonban is), komoly legitimitás-vesztést eredményezhet a nemzetközi fronton, s mindez az október 1-én kezdődő tárgyalásokat megelőzően tovább szűkítheti a forradalmi elit mozgásterét.

Arról nem is szólván, hogy idén már nem lesz ott Bush elnök, akit támadni lehetne, Ahmadinezsádnak helyette az iszlám világ iránt nyitottabb Obamával kell számolnia, aki azonban a jelenlegi forgató-könyvek szerint nem kíván találkozni közvetlenül iráni kollégájával. Ilyen körülmények között pedig aligha lehetnek sikeresek a korábbi évek „világmegváltó” beszédei, ha azonban nem a megszokott retorikát használja, úgy könnyen odahaza kerülhet veszélybe a hatalma. Szó, ami szó, a nem csak odahaza, hanem a nemzetközi téren is fel van adva a lecke.

AMERIKAI FORDULAT ÉS OROSZ ENYHÜLÉS: IRÁNI FEJFÁJÁS?

A teheráni vezetésnek ráadásul nem csupán a nemzetközi fogadtatással, a legitimációszerzéssel kell majd megküzdenie, hanem az október 1-én kezdődő hatoldalú tárgyalásokon is komoly össztűzre számíthat a nukleáris engedetlensége miatt is. Azt követően ugyanis, hogy Washington bejelentette, eláll a Kelet-Európába tervezett rakétavédelmi rendszer megépítésétől, könnyen meglehet, hogy Moszkva rugalmasabb lesz a gazdasági szankciók elfogadásának tekintetében.

Noha Oroszországnak továbbra sincs érdekében, s esze ágában, hogy az amerikaiak helyett megoldja az iráni nukleáris kérdést, de az Obama-adminisztráció „pálfordulása”, vagy ha úgy tetszik gesztusa, valamint a nyugat-európai kormányok hangos nyomásgyakorlása hatással lehet az orosz tárgyalási pozíciókra, s irányvonalakra. Bár a gazdasági érdekek miatt minden bizonnyal nemet mondanak majd komolyabb szankciókra, de közös megdorgálás és elítélés mindenképpen lesz.

Az iszlám köztársaság, rövidtávon talán megúszhatja a felelősségre vonást, de hosszabb távon, az amerikai-orosz viszony „olvadását” követően már aligha lesz könnyű dolga. Az oroszok támogatása nélkül ugyanis Peking nem valószínű, hogy egyedül vétózna az iráni atomkérdésben. Teherán pedig a jelenlegi körülmények között nem engedheti meg, hogy visszacsússzon a 80-as évek elszigeteltségébe, mivel az a gazdasági öngyilkossággal lenne egyenlő.

Talán az Egyesült Államok tényleg belátta, hogy együttműködéssel jobban mennek a dolgok. A nemzetközi porondon bekövetkező változások mindenesetre komoly fejfájást okozhatnak Teheránban.

Vajon Pakisztán segíthet-e az iráni nukleáris ügy kezelésében?

AZ IRÁNI-PAKISZTÁNI ÉRDEKHÁZASSÁG

Irán szomszédjai mind fontos szerepet játszhatnak a nukleáris ügy kapcsán foganatosított szankciók sikerességében, az Egyesült Államokkal szoros kapcsolatot ápoló Pakisztán azonban úgy tűnik, hogy aligha fogja támogatni a „konfrontációt” (legyen az katonai csapás vagy gazdasági nyomásgyakorlás) a szomszédos perzsa országgal szemben. Iszlámábádnak ugyanis túlontúl sok a veszítenivalója, mivel „Irán nem csak Afganisztánban, Irakban és Libanonban képes bajt keverni, hanem Pakisztánban is!”

Teherán és Iszlámábád már régóta tart fenn „baráti” kapcsolatot (Pakisztán anno az elsők egyikeként ismerte el az iszlám köztársaságot a forradalmat követően), a pakisztáni „rendszerváltás” után pedig csak még szorosabbra fűzték viszonyukat, miként az ország új elnöke, Aszif Ali Zardari igyekezett erősíteni a szomszédos államokkal való kapcsolatokat, így kísérelve meg javítani Pakisztán gazdasági kilátásait. S valóban, az energiaszükségletek kielégítésével küzdő Pakisztánnak (ahol nem ritkák a sorozatos áramkimaradások) létfontosságú partner az iszlám köztársaság, amely egyaránt dúskál kőolajban és földgázban is. Noha az iráni-pakisztáni gázvezeték még mindig csak papíron létezik, de a felek közötti gazdasági együttműködés fokozatosan erősödik: az elmúlt esztendőben 28 százalékkal nőtt a két ország közötti kereskedelmi forgalom.

Az iráni-pakisztáni közeledésnek ugyanakkor létezik egy másik magyarázata is, ami a pakisztáni belpolitikai helyzettel áll összefüggésben, és ami miatt aligha várható, hogy az iszlámábádi vezetés szakítson a nukleáris ügyekben eddig tanúsított passzív szemlélődésével. A „tiszták országa” ugyan az USA regionális partnerének számít, ám a közvélemény 64 százaléka mégis ellenségként tekint az Egyesült Államokra. Éppen ezért az Iszlám Köztársaság elleni újabb szankciók elfogadása, s még inkább azoknak a nyílt támogatása komoly belpolitikai vihart kavarhat. Azt ugyanis az iszlamisták iszlám-ellenes cselekedetként állíthatják be, ezáltal pedig képesek lehetnek tovább radikalizálni a pakisztáni lakosságot, ahol egyébként a „pániszlamizmus” újra felfedezett eszméje egyre inkább részét képezi a konzervatív gondolkodásnak és retorikának. Az iszlámábádi vezetés ráadásul nem csupán az iszlamista veszély ellensúlyozására használhatja az iráni kártyát, hanem Szaúd-Arábia pakisztáni befolyásának kordában tartására is.

S bár Iránt ma Pakisztánban kétségkívül baráti országnak tekintik, csakhogy Teherán és Iszlámábád viszonya korántsem tekinthető problémamentesnek. Míg Iszlámábádnak nem tetszik, hogy Irán egyre szorosabbra fűzi a kapcsolatát Indiával, addig Teheránt az „újraformálódó” amerikai-pakisztáni szövetség aggasztja. S persze nem feledkezhetünk meg a Pakisztánban időről-időre erőszakos formát öltő síita-szunnita rivalizálásról (az országban közel 33 millió síita él, akiket a szélsőséges szunniták mind eretneknek tekintenek), miként a regionális befolyásért folytatott afganisztáni csatározásokról sem (Irán és Pakisztán közel sincs egy oldalon az afganisztáni hatalmi harcokban: előbbi a Karzai kormánnyal szimpatizál, utóbbi a Tálibokkal igyekszik együttműködni). S akkor még nem beszéltünk a beludzsok szeparatista törekvéseiről, amelyeknek fokozódásáért egymást hibáztatják a felek.

Az iráni-pakisztáni reláció számos problémával terhelt, ezért nem tekinthető stratégiai jelentőségűnek. Inkább egyfajta érdekházasságnak számít, amelyben a felek az aktuális érdekközösség miatt kerülnek egy oldalra. S most úgy tűnik, hogy ebben az atomválság sem eredményezhet komolyabb változást. Pakisztánnak ugyan vannak fenntartásai az iráni nukleáris klubtagságot illetően, de aligha kíván az iráni ellenségek közé kerülni, s az 1980-as évekhez hasonló szektariánus konfliktusokkal és áttételes szaúdi-iráni háborúval szembenézni. Iszlámábád éppen emiatt minden bizonnyal igyekszik majd továbbra is kimaradni az iráni nukleáris „rendezésből”.

Külső-belső szorításban az Iszlám Köztársaság

IRÁNBAN A FORRÓ NYARAT ÚGY TŰNIK, HOGY FORRÓ ŐSZ KÖVETI

Három hónappal a vitatott elnökválasztást követően az iráni dráma még közelről sem ért véget. Sőt a legfelsőbb vezetésnek most kettős kihívással kell szembenéznie. Egyfelől a belső fronton a szűnni nem akaró társadalmi kritikával, s a „zöld mozgalom” megállíthatatlanságával, különösen, hogy a soron következő Jeruzsálem-nap, majd pedig a jövő héten esedékes tanévkezdés könnyen újabb lökést adhat a tiltakozásoknak. Másfelől a külső fronton az ország nukleáris engedetlensége folytán foganatosított szankciók, és a kőolaj világpiaci árának esetleges csökkenése miatt kell majd gazdaságilag „fájdalmas” következményekkel számolnia a forradalmi vezetésnek.

Teherán utcáin a júliusi virrasztást övező demonstrációkat követően az elmúlt két hónapban nem került sor komolyabb társadalmi mozgolódásra, de hogy a „parázs” izzik még a fejekben, s hogy az események végkimenetelébe sokan nem törődtek még bele, jól mutatja számos új tiltakozási forma. Megszaporodtak a bankjegyekre feljegyzett politikai üzenetek és véleménynyilvánítások, a gerilla-kampány eredményeként pedig Muszavi-plakátok jelennek meg időről-időre a közterületeken, így a teheráni autósztrádákon átívelő felüljárókon és hidakon. Miként a politikai graffiti is bevett fegyverré vált, a bátor ellenzékiek olykor-olykor esténként szó szerint zöldre festik a főváros utcáit. (Persze ügyelnek arra, hogy sárga és kék festéket vegyenek, s aztán abból keverjenek zöld színű alapanyagot!)

A legfelsőbb vezetés igyekszik az elrettentés eszközével élni, csakhogy napjaink Iránjában már nem hatékonyak a koncepciós perek, mert azok a kívánt céllal ellentétes eredményre vezetnek. Az erőszakkal kikényszerített vallomások ma már közel sem bírnak meggyőző erővel az irániak körében, hanem éppen ellenkezőleg, csak még inkább erősítik a vezetéssel szemben már amúgy is meglévő ellenszenvet. Ne feledjük a mai iráni társadalom már korántsem olyan ideologikus, mint a nyolcvanas években volt. Ráadásul sokkalta tájékozottabb és öntudatosabb is. Arról nem is beszélve, hogy a lakosság közel kétharmadának semmiféle forradalmi emléke nincsen – ők ugyanis 1979 után születtek, s akiknek az elmúlt három évtized nem jelent mást, csak erőszakos elnyomást.

A kemény fellépés mellett a forradalmi vezérkar igyekszik elkerülni a kritikus helyzeteket is, így például a Ramadán (a böjtölő hónap) számos vallási ceremóniáját (első ízben az iszlám köztársaság története során) törölték, illetve nem tartották meg, félve attól, hogy a társadalmi „összeverődést” kihasználva ismét tüntetések robbanhatnak ki. A vallási központnak számító Kum városában több magas rangú ajatollah beszédét is elnapolták, miként az államalapító Khomeini ajatollah sírjánál évente megrendezett ünnepségre sem került sor (ahol többek között Mohammad Khatemi reformer ex-elnök tartott volna szónoklatot). A rezsim azonban hosszútávon nem folytathatja az események ilyetén elodázását. Ezt a pénteken megrendezésre kerülő „Jeruzsálem-nap” is jól bizonyítja.

A forradalmi elit a történelem megismétlődésétől tartva igyekszik körültekintően kezelni az egyetemi tanévkezdést (1978 őszén a sah hónapokkal késleltette az évkezdést, ám amikor végül megnyíltak az egyetemek kapui, diákok tízezrei lepték el az utcákat, a tiltakozások továbbgyűrűztek, s januárban végül az uralkodó kénytelen volt elhagyni az országot.). De ahogyan a rendszer fontos ünnepeit sem lehet elnapolni, úgy az oktatás megkezdését sem lehet mondvacsinált indokokkal (a légszennyezettség mértékére és az influenza járványra hivatkozva) elhalasztani. Arról nem is beszélve, hogy a kulturális forradalom megismétlődéséhez most korántsem adottak a feltételek. Így például ma sokkal több a felsőoktatási hallgató, mint három évtizeddel ezelőtt, akiktől nehezen lehetne elvenni a tanulás jogát.

S amíg a vezetés odahaza kétségkívül nehéz feladat elé van állítva, addig a nemzetközi porondon Teherán közel sem látszik elveszve, sőt úgy tűnik, hogy a nukleáris ügyeket jobban kezeli, mint a belső problémákat. S valóban, első szempillantásra a Khamenei-Ahmadinezsád páros nincs rossz pozícióban. Irán az amerikai és európai ultimátumra pozitív választ adott, aminek eredményeként tárgyalások kezdődhetnek majd október 1-én, s amelyeket a jelenlegi vezetés a nacionalista kártya kihasználásával könnyen hatalmának megszilárdítására használhat fel. A kemény retorika („Nem engedünk a nukleáris jogainkból!”) fényében nem valószínű, hogy az iráni vezetés a tárgyalásokon komolyan keresi majd a megegyezés lehetőségét. A kérdés csak az, hogy meddig húzható még a nukleáris engedetlenség, amelynek adott esetben katonai és gazdasági következményei is lehetnek.

A jelenlegi helyzetben, a kínai és orosz vétó mellett aligha várható, hogy komolyabb Irán elleni szankciócsomag kerüljön elfogadásra (különösen Moszkvának nem áll érdekében, s esze ágában sincs, hogy az amerikaiak Irán-problémáját megoldja), ráadásul az iráni napirendi pontok között nem is szerepel a nukleáris kérdés (a világ ügyeinek intézéséről és regionális kérdésekről kívánnak majd csak tárgyalni). Így igencsak kérdéses, hogy lehetséges-e áttörés az atom fronton. A helyzet azonban veszélyessé is válhat, ha ugyanis Washington nem lesz képes érdemi lépéseket tenni a nukleáris program blokkolására, akkor Izrael könnyen egyoldalú lépésre szánhatja el magát (mivel egyre végesebbnek látja az időt a cselekvésre), amely felboríthatja az eddigi forgatókönyveket. Egy esetleges katonai csapás pedig az iráni belső helyzetet is döntően befolyásolhatja – megszilárdíthatja a jelenlegi vezetést.

A nemzetközi események alakulása azonban nemcsak a nukleáris ügy kapcsán lehet izgalmas, hanem a kőolaj világpiaci árának alakulása miatt is. Noha az elmúlt hetekben (különösen az OPEC csúcsot követően) emelkedtek a jegyzési árak, de hosszútávon semmi sem garantálja a magas olajbevételeket. A jelenlegi vezetés pedig éppen annyira sebezhető az olaj-fronton, mint amennyire az elődje volt. Az iráni olajipart sújtó szigorú szankciók elfogadására feltehetőleg nem kerül majd sor, de az olajárak ingadozása, a tartalékok hiánya, az infrastruktúra korszerűtlensége, valamint a fogyasztás növekedése komoly problémákat eredményezhet az olajfüggő iráni gazdaságban. S mivel ma az irániak többsége a gazdasági kérdéseket tekinti a legfontosabbnak, a jelenlegi gazdaságpolitika jövőbeli kudarca egyben a rendszer végét is eredményezheti.

„ZÖLD PÉNTEK KÉSZÜLŐDIK?”

Iránban pénteken a hagyományoknak megfelelően kerül megrendezésre a „Jeruzsálem-nap”, amelynek keretén belül az iszlám köztársaság minden évben a palesztin ügyről emlékezik meg. Csakhogy ezúttal úgy látszik, hogy nem a távoli „testvérek” játsszák majd a főszerepet, hanem a „zöld mozgalom”, amely komoly szervezkedésbe kezdett. Az ellenzéki tüntetők közül ráadásul sokan valósággal már ki vannak éhezve a véleménynyilvánítási lehetőségre, a tanévkezdésnek köszönhetően pedig ismét rengeteg a fiatal diák a fővárosban. S mivel a ceremóniát – ideológiai jelentőségére való tekintettel – nem lehet elnapolni, így feltehetően ismét komoly demonstrációkra, s utcai összecsapásokra kerülhet majd sor.

A júniusi elnökválasztáson vereséget szenvedett és csalást kiáltó Mir Hosszein Muszavi internetes oldalán és egyéb információs csatornákon keresztül mozgósít, mint ahogyan a reformpárti vesztes, Mehdi Karrubi is demonstrálásra bátorított. Megszólalt a Khomeini halálát követően félreállított, ám az ellenzéki körökben még mindig rendkívül népszerű Hosszein Ali Montazeri ajatollah is, aki egyházi kollégáit igyekezett aktivizálni, miként az államalapító Khomeini ajatollah fiatalabbik fia, Ahmad is, aki beszédében azt hangsúlyozta, hogy „a Kudsz nap nem csupán az izraeli elnyomás elleni tiltakozásról szól, hanem mindenfajta elnyomó hatalommal szembeni megemlékezésről és harcról is.”

Szó, ami szó, valami készülődik, ráadásul a pénteki „szentbeszédet” ezúttal nem más tartja, mint az elnökválasztási csetepaté meghatározó háttérfigurája, Muszavi támogatója, a befolyásos Háshemi Rafszandzsáni. A hagyományok szerint ugyanis ezen a napon a Szakértők Gyűlésének (amely testület jogosult a legfőbb vezető elmozdítására) mindenkori elnöke mondja a szónoklatot. Persze meglehet, hogy a vezetés szakít a tradíciókkal, és nem kockáztat, s egy lojális ajatollahra bízza a beszédet. Az ellenzéki mobilizációt, s a társadalmi kedélyeket látva azonban mindez aligha lesz elegendő. Sőt, a pénteki nap könnyen meglehet, hogy egy újabb tiltakozási hullámot indít majd útnak.

A „zöld mozgalom” ugyanis rendkívül szervezettnek tűnik (az internetes közösségi oldalakon igen komolyan megy a szervezkedés). A pénteki nap pedig remek alkalom lehet arra, hogy az ellenzék ismételten hallassa a hangját, és az eredeti programtól eltérve, Izrael helyett Ahmadinezsád ellen tüntessen. A szlogenek már meg is vannak: „Sem Gáza, sem Libanon – A mi szívünk Iránért dobban!” Miként a transzparensek is készülnek, a mozgalom főbb vezetőinek (Muszavinak, Karrubinak és az ex-elnök, Khateminek) az arcképével. A hosszú kihagyást követően Teherán utcái ismét hangosak lesznek, egyesek szerint pedig „a legnagyobb menetelésre kerül majd sor a Jeruzsálem napon!”

A kérdés csak az, hogy vajon az egyetemi kapuk megnyitásával állandósulhatnak-e a tiltakozások, vagy a biztonsági szolgálatok erőszakos fellépése és hangos figyelmeztetése, netán a nyári összecsapások emléke eltántorítja a változásra szavazókat az utcai demonstrálástól. Egy biztos, a vezetés komoly erőkkel készül (a Forradalmi Gárda teheráni főparancsnoka és a legfőbb vezető egyetemi ügyekért felelős megbízottja egyaránt óva intett mindenkit az ünnepség „eltérítésétől”), az erőszak túlzott alkalmazása azonban könnyen kontra-produktív lehet, és a spiráleffektus hatására egyre többen fordulhatnak szembe a rendszerrel, s kérdőjelezhetik meg annak legitimitását.