IRÁNBAN A FORRÓ NYARAT ÚGY TŰNIK, HOGY FORRÓ ŐSZ KÖVETI
Három hónappal a vitatott elnökválasztást követően az iráni dráma még közelről sem ért véget. Sőt a legfelsőbb vezetésnek most kettős kihívással kell szembenéznie. Egyfelől a belső fronton a szűnni nem akaró társadalmi kritikával, s a „zöld mozgalom” megállíthatatlanságával, különösen, hogy a soron következő Jeruzsálem-nap, majd pedig a jövő héten esedékes tanévkezdés könnyen újabb lökést adhat a tiltakozásoknak. Másfelől a külső fronton az ország nukleáris engedetlensége folytán foganatosított szankciók, és a kőolaj világpiaci árának esetleges csökkenése miatt kell majd gazdaságilag „fájdalmas” következményekkel számolnia a forradalmi vezetésnek.
Teherán utcáin a júliusi virrasztást övező demonstrációkat követően az elmúlt két hónapban nem került sor komolyabb társadalmi mozgolódásra, de hogy a „parázs” izzik még a fejekben, s hogy az események végkimenetelébe sokan nem törődtek még bele, jól mutatja számos új tiltakozási forma. Megszaporodtak a bankjegyekre feljegyzett politikai üzenetek és véleménynyilvánítások, a gerilla-kampány eredményeként pedig Muszavi-plakátok jelennek meg időről-időre a közterületeken, így a teheráni autósztrádákon átívelő felüljárókon és hidakon. Miként a politikai graffiti is bevett fegyverré vált, a bátor ellenzékiek olykor-olykor esténként szó szerint zöldre festik a főváros utcáit. (Persze ügyelnek arra, hogy sárga és kék festéket vegyenek, s aztán abból keverjenek zöld színű alapanyagot!)
A legfelsőbb vezetés igyekszik az elrettentés eszközével élni, csakhogy napjaink Iránjában már nem hatékonyak a koncepciós perek, mert azok a kívánt céllal ellentétes eredményre vezetnek. Az erőszakkal kikényszerített vallomások ma már közel sem bírnak meggyőző erővel az irániak körében, hanem éppen ellenkezőleg, csak még inkább erősítik a vezetéssel szemben már amúgy is meglévő ellenszenvet. Ne feledjük a mai iráni társadalom már korántsem olyan ideologikus, mint a nyolcvanas években volt. Ráadásul sokkalta tájékozottabb és öntudatosabb is. Arról nem is beszélve, hogy a lakosság közel kétharmadának semmiféle forradalmi emléke nincsen – ők ugyanis 1979 után születtek, s akiknek az elmúlt három évtized nem jelent mást, csak erőszakos elnyomást.
A kemény fellépés mellett a forradalmi vezérkar igyekszik elkerülni a kritikus helyzeteket is, így például a Ramadán (a böjtölő hónap) számos vallási ceremóniáját (első ízben az iszlám köztársaság története során) törölték, illetve nem tartották meg, félve attól, hogy a társadalmi „összeverődést” kihasználva ismét tüntetések robbanhatnak ki. A vallási központnak számító Kum városában több magas rangú ajatollah beszédét is elnapolták, miként az államalapító Khomeini ajatollah sírjánál évente megrendezett ünnepségre sem került sor (ahol többek között Mohammad Khatemi reformer ex-elnök tartott volna szónoklatot). A rezsim azonban hosszútávon nem folytathatja az események ilyetén elodázását. Ezt a pénteken megrendezésre kerülő „Jeruzsálem-nap” is jól bizonyítja.
A forradalmi elit a történelem megismétlődésétől tartva igyekszik körültekintően kezelni az egyetemi tanévkezdést (1978 őszén a sah hónapokkal késleltette az évkezdést, ám amikor végül megnyíltak az egyetemek kapui, diákok tízezrei lepték el az utcákat, a tiltakozások továbbgyűrűztek, s januárban végül az uralkodó kénytelen volt elhagyni az országot.). De ahogyan a rendszer fontos ünnepeit sem lehet elnapolni, úgy az oktatás megkezdését sem lehet mondvacsinált indokokkal (a légszennyezettség mértékére és az influenza járványra hivatkozva) elhalasztani. Arról nem is beszélve, hogy a kulturális forradalom megismétlődéséhez most korántsem adottak a feltételek. Így például ma sokkal több a felsőoktatási hallgató, mint három évtizeddel ezelőtt, akiktől nehezen lehetne elvenni a tanulás jogát.
S amíg a vezetés odahaza kétségkívül nehéz feladat elé van állítva, addig a nemzetközi porondon Teherán közel sem látszik elveszve, sőt úgy tűnik, hogy a nukleáris ügyeket jobban kezeli, mint a belső problémákat. S valóban, első szempillantásra a Khamenei-Ahmadinezsád páros nincs rossz pozícióban. Irán az amerikai és európai ultimátumra pozitív választ adott, aminek eredményeként tárgyalások kezdődhetnek majd október 1-én, s amelyeket a jelenlegi vezetés a nacionalista kártya kihasználásával könnyen hatalmának megszilárdítására használhat fel. A kemény retorika („Nem engedünk a nukleáris jogainkból!”) fényében nem valószínű, hogy az iráni vezetés a tárgyalásokon komolyan keresi majd a megegyezés lehetőségét. A kérdés csak az, hogy meddig húzható még a nukleáris engedetlenség, amelynek adott esetben katonai és gazdasági következményei is lehetnek.
A jelenlegi helyzetben, a kínai és orosz vétó mellett aligha várható, hogy komolyabb Irán elleni szankciócsomag kerüljön elfogadásra (különösen Moszkvának nem áll érdekében, s esze ágában sincs, hogy az amerikaiak Irán-problémáját megoldja), ráadásul az iráni napirendi pontok között nem is szerepel a nukleáris kérdés (a világ ügyeinek intézéséről és regionális kérdésekről kívánnak majd csak tárgyalni). Így igencsak kérdéses, hogy lehetséges-e áttörés az atom fronton. A helyzet azonban veszélyessé is válhat, ha ugyanis Washington nem lesz képes érdemi lépéseket tenni a nukleáris program blokkolására, akkor Izrael könnyen egyoldalú lépésre szánhatja el magát (mivel egyre végesebbnek látja az időt a cselekvésre), amely felboríthatja az eddigi forgatókönyveket. Egy esetleges katonai csapás pedig az iráni belső helyzetet is döntően befolyásolhatja – megszilárdíthatja a jelenlegi vezetést.
A nemzetközi események alakulása azonban nemcsak a nukleáris ügy kapcsán lehet izgalmas, hanem a kőolaj világpiaci árának alakulása miatt is. Noha az elmúlt hetekben (különösen az OPEC csúcsot követően) emelkedtek a jegyzési árak, de hosszútávon semmi sem garantálja a magas olajbevételeket. A jelenlegi vezetés pedig éppen annyira sebezhető az olaj-fronton, mint amennyire az elődje volt. Az iráni olajipart sújtó szigorú szankciók elfogadására feltehetőleg nem kerül majd sor, de az olajárak ingadozása, a tartalékok hiánya, az infrastruktúra korszerűtlensége, valamint a fogyasztás növekedése komoly problémákat eredményezhet az olajfüggő iráni gazdaságban. S mivel ma az irániak többsége a gazdasági kérdéseket tekinti a legfontosabbnak, a jelenlegi gazdaságpolitika jövőbeli kudarca egyben a rendszer végét is eredményezheti.
„ZÖLD PÉNTEK KÉSZÜLŐDIK?”
Iránban
pénteken a hagyományoknak megfelelően kerül megrendezésre a
„Jeruzsálem-nap”, amelynek keretén belül az iszlám köztársaság minden
évben a palesztin ügyről emlékezik meg. Csakhogy ezúttal úgy látszik,
hogy nem a távoli „testvérek” játsszák majd a főszerepet, hanem a „zöld
mozgalom”, amely komoly szervezkedésbe kezdett. Az ellenzéki tüntetők
közül ráadásul sokan valósággal már ki vannak éhezve a
véleménynyilvánítási lehetőségre, a tanévkezdésnek köszönhetően pedig
ismét rengeteg a fiatal diák a fővárosban. S mivel a ceremóniát –
ideológiai jelentőségére való tekintettel – nem lehet elnapolni, így
feltehetően ismét komoly demonstrációkra, s utcai összecsapásokra
kerülhet majd sor.
A júniusi elnökválasztáson vereséget szenvedett és csalást kiáltó Mir Hosszein Muszavi internetes oldalán és egyéb információs csatornákon keresztül mozgósít, mint ahogyan a reformpárti vesztes, Mehdi Karrubi is demonstrálásra bátorított. Megszólalt a Khomeini halálát követően félreállított, ám az ellenzéki körökben még mindig rendkívül népszerű Hosszein Ali Montazeri ajatollah is, aki egyházi kollégáit igyekezett aktivizálni, miként az államalapító Khomeini ajatollah fiatalabbik fia, Ahmad is, aki beszédében azt hangsúlyozta, hogy „a Kudsz nap nem csupán az izraeli elnyomás elleni tiltakozásról szól, hanem mindenfajta elnyomó hatalommal szembeni megemlékezésről és harcról is.”
Szó, ami szó, valami készülődik, ráadásul a pénteki „szentbeszédet” ezúttal nem más tartja, mint az elnökválasztási csetepaté meghatározó háttérfigurája, Muszavi támogatója, a befolyásos Háshemi Rafszandzsáni. A hagyományok szerint ugyanis ezen a napon a Szakértők Gyűlésének (amely testület jogosult a legfőbb vezető elmozdítására) mindenkori elnöke mondja a szónoklatot. Persze meglehet, hogy a vezetés szakít a tradíciókkal, és nem kockáztat, s egy lojális ajatollahra bízza a beszédet. Az ellenzéki mobilizációt, s a társadalmi kedélyeket látva azonban mindez aligha lesz elegendő. Sőt, a pénteki nap könnyen meglehet, hogy egy újabb tiltakozási hullámot indít majd útnak.
A „zöld mozgalom” ugyanis rendkívül szervezettnek tűnik (az internetes közösségi oldalakon igen komolyan megy a szervezkedés). A pénteki nap pedig remek alkalom lehet arra, hogy az ellenzék ismételten hallassa a hangját, és az eredeti programtól eltérve, Izrael helyett Ahmadinezsád ellen tüntessen. A szlogenek már meg is vannak: „Sem Gáza, sem Libanon – A mi szívünk Iránért dobban!” Miként a transzparensek is készülnek, a mozgalom főbb vezetőinek (Muszavinak, Karrubinak és az ex-elnök, Khateminek) az arcképével. A hosszú kihagyást követően Teherán utcái ismét hangosak lesznek, egyesek szerint pedig „a legnagyobb menetelésre kerül majd sor a Jeruzsálem napon!”
A kérdés csak az, hogy vajon az egyetemi kapuk megnyitásával állandósulhatnak-e a tiltakozások, vagy a biztonsági szolgálatok erőszakos fellépése és hangos figyelmeztetése, netán a nyári összecsapások emléke eltántorítja a változásra szavazókat az utcai demonstrálástól. Egy biztos, a vezetés komoly erőkkel készül (a Forradalmi Gárda teheráni főparancsnoka és a legfőbb vezető egyetemi ügyekért felelős megbízottja egyaránt óva intett mindenkit az ünnepség „eltérítésétől”), az erőszak túlzott alkalmazása azonban könnyen kontra-produktív lehet, és a spiráleffektus hatására egyre többen fordulhatnak szembe a rendszerrel, s kérdőjelezhetik meg annak legitimitását.
Három hónappal a vitatott elnökválasztást követően az iráni dráma még közelről sem ért véget. Sőt a legfelsőbb vezetésnek most kettős kihívással kell szembenéznie. Egyfelől a belső fronton a szűnni nem akaró társadalmi kritikával, s a „zöld mozgalom” megállíthatatlanságával, különösen, hogy a soron következő Jeruzsálem-nap, majd pedig a jövő héten esedékes tanévkezdés könnyen újabb lökést adhat a tiltakozásoknak. Másfelől a külső fronton az ország nukleáris engedetlensége folytán foganatosított szankciók, és a kőolaj világpiaci árának esetleges csökkenése miatt kell majd gazdaságilag „fájdalmas” következményekkel számolnia a forradalmi vezetésnek.
Teherán utcáin a júliusi virrasztást övező demonstrációkat követően az elmúlt két hónapban nem került sor komolyabb társadalmi mozgolódásra, de hogy a „parázs” izzik még a fejekben, s hogy az események végkimenetelébe sokan nem törődtek még bele, jól mutatja számos új tiltakozási forma. Megszaporodtak a bankjegyekre feljegyzett politikai üzenetek és véleménynyilvánítások, a gerilla-kampány eredményeként pedig Muszavi-plakátok jelennek meg időről-időre a közterületeken, így a teheráni autósztrádákon átívelő felüljárókon és hidakon. Miként a politikai graffiti is bevett fegyverré vált, a bátor ellenzékiek olykor-olykor esténként szó szerint zöldre festik a főváros utcáit. (Persze ügyelnek arra, hogy sárga és kék festéket vegyenek, s aztán abból keverjenek zöld színű alapanyagot!)
A legfelsőbb vezetés igyekszik az elrettentés eszközével élni, csakhogy napjaink Iránjában már nem hatékonyak a koncepciós perek, mert azok a kívánt céllal ellentétes eredményre vezetnek. Az erőszakkal kikényszerített vallomások ma már közel sem bírnak meggyőző erővel az irániak körében, hanem éppen ellenkezőleg, csak még inkább erősítik a vezetéssel szemben már amúgy is meglévő ellenszenvet. Ne feledjük a mai iráni társadalom már korántsem olyan ideologikus, mint a nyolcvanas években volt. Ráadásul sokkalta tájékozottabb és öntudatosabb is. Arról nem is beszélve, hogy a lakosság közel kétharmadának semmiféle forradalmi emléke nincsen – ők ugyanis 1979 után születtek, s akiknek az elmúlt három évtized nem jelent mást, csak erőszakos elnyomást.
A kemény fellépés mellett a forradalmi vezérkar igyekszik elkerülni a kritikus helyzeteket is, így például a Ramadán (a böjtölő hónap) számos vallási ceremóniáját (első ízben az iszlám köztársaság története során) törölték, illetve nem tartották meg, félve attól, hogy a társadalmi „összeverődést” kihasználva ismét tüntetések robbanhatnak ki. A vallási központnak számító Kum városában több magas rangú ajatollah beszédét is elnapolták, miként az államalapító Khomeini ajatollah sírjánál évente megrendezett ünnepségre sem került sor (ahol többek között Mohammad Khatemi reformer ex-elnök tartott volna szónoklatot). A rezsim azonban hosszútávon nem folytathatja az események ilyetén elodázását. Ezt a pénteken megrendezésre kerülő „Jeruzsálem-nap” is jól bizonyítja.
A forradalmi elit a történelem megismétlődésétől tartva igyekszik körültekintően kezelni az egyetemi tanévkezdést (1978 őszén a sah hónapokkal késleltette az évkezdést, ám amikor végül megnyíltak az egyetemek kapui, diákok tízezrei lepték el az utcákat, a tiltakozások továbbgyűrűztek, s januárban végül az uralkodó kénytelen volt elhagyni az országot.). De ahogyan a rendszer fontos ünnepeit sem lehet elnapolni, úgy az oktatás megkezdését sem lehet mondvacsinált indokokkal (a légszennyezettség mértékére és az influenza járványra hivatkozva) elhalasztani. Arról nem is beszélve, hogy a kulturális forradalom megismétlődéséhez most korántsem adottak a feltételek. Így például ma sokkal több a felsőoktatási hallgató, mint három évtizeddel ezelőtt, akiktől nehezen lehetne elvenni a tanulás jogát.
S amíg a vezetés odahaza kétségkívül nehéz feladat elé van állítva, addig a nemzetközi porondon Teherán közel sem látszik elveszve, sőt úgy tűnik, hogy a nukleáris ügyeket jobban kezeli, mint a belső problémákat. S valóban, első szempillantásra a Khamenei-Ahmadinezsád páros nincs rossz pozícióban. Irán az amerikai és európai ultimátumra pozitív választ adott, aminek eredményeként tárgyalások kezdődhetnek majd október 1-én, s amelyeket a jelenlegi vezetés a nacionalista kártya kihasználásával könnyen hatalmának megszilárdítására használhat fel. A kemény retorika („Nem engedünk a nukleáris jogainkból!”) fényében nem valószínű, hogy az iráni vezetés a tárgyalásokon komolyan keresi majd a megegyezés lehetőségét. A kérdés csak az, hogy meddig húzható még a nukleáris engedetlenség, amelynek adott esetben katonai és gazdasági következményei is lehetnek.
A jelenlegi helyzetben, a kínai és orosz vétó mellett aligha várható, hogy komolyabb Irán elleni szankciócsomag kerüljön elfogadásra (különösen Moszkvának nem áll érdekében, s esze ágában sincs, hogy az amerikaiak Irán-problémáját megoldja), ráadásul az iráni napirendi pontok között nem is szerepel a nukleáris kérdés (a világ ügyeinek intézéséről és regionális kérdésekről kívánnak majd csak tárgyalni). Így igencsak kérdéses, hogy lehetséges-e áttörés az atom fronton. A helyzet azonban veszélyessé is válhat, ha ugyanis Washington nem lesz képes érdemi lépéseket tenni a nukleáris program blokkolására, akkor Izrael könnyen egyoldalú lépésre szánhatja el magát (mivel egyre végesebbnek látja az időt a cselekvésre), amely felboríthatja az eddigi forgatókönyveket. Egy esetleges katonai csapás pedig az iráni belső helyzetet is döntően befolyásolhatja – megszilárdíthatja a jelenlegi vezetést.
A nemzetközi események alakulása azonban nemcsak a nukleáris ügy kapcsán lehet izgalmas, hanem a kőolaj világpiaci árának alakulása miatt is. Noha az elmúlt hetekben (különösen az OPEC csúcsot követően) emelkedtek a jegyzési árak, de hosszútávon semmi sem garantálja a magas olajbevételeket. A jelenlegi vezetés pedig éppen annyira sebezhető az olaj-fronton, mint amennyire az elődje volt. Az iráni olajipart sújtó szigorú szankciók elfogadására feltehetőleg nem kerül majd sor, de az olajárak ingadozása, a tartalékok hiánya, az infrastruktúra korszerűtlensége, valamint a fogyasztás növekedése komoly problémákat eredményezhet az olajfüggő iráni gazdaságban. S mivel ma az irániak többsége a gazdasági kérdéseket tekinti a legfontosabbnak, a jelenlegi gazdaságpolitika jövőbeli kudarca egyben a rendszer végét is eredményezheti.
„ZÖLD PÉNTEK KÉSZÜLŐDIK?”
Iránban
pénteken a hagyományoknak megfelelően kerül megrendezésre a
„Jeruzsálem-nap”, amelynek keretén belül az iszlám köztársaság minden
évben a palesztin ügyről emlékezik meg. Csakhogy ezúttal úgy látszik,
hogy nem a távoli „testvérek” játsszák majd a főszerepet, hanem a „zöld
mozgalom”, amely komoly szervezkedésbe kezdett. Az ellenzéki tüntetők
közül ráadásul sokan valósággal már ki vannak éhezve a
véleménynyilvánítási lehetőségre, a tanévkezdésnek köszönhetően pedig
ismét rengeteg a fiatal diák a fővárosban. S mivel a ceremóniát –
ideológiai jelentőségére való tekintettel – nem lehet elnapolni, így
feltehetően ismét komoly demonstrációkra, s utcai összecsapásokra
kerülhet majd sor.A júniusi elnökválasztáson vereséget szenvedett és csalást kiáltó Mir Hosszein Muszavi internetes oldalán és egyéb információs csatornákon keresztül mozgósít, mint ahogyan a reformpárti vesztes, Mehdi Karrubi is demonstrálásra bátorított. Megszólalt a Khomeini halálát követően félreállított, ám az ellenzéki körökben még mindig rendkívül népszerű Hosszein Ali Montazeri ajatollah is, aki egyházi kollégáit igyekezett aktivizálni, miként az államalapító Khomeini ajatollah fiatalabbik fia, Ahmad is, aki beszédében azt hangsúlyozta, hogy „a Kudsz nap nem csupán az izraeli elnyomás elleni tiltakozásról szól, hanem mindenfajta elnyomó hatalommal szembeni megemlékezésről és harcról is.”
Szó, ami szó, valami készülődik, ráadásul a pénteki „szentbeszédet” ezúttal nem más tartja, mint az elnökválasztási csetepaté meghatározó háttérfigurája, Muszavi támogatója, a befolyásos Háshemi Rafszandzsáni. A hagyományok szerint ugyanis ezen a napon a Szakértők Gyűlésének (amely testület jogosult a legfőbb vezető elmozdítására) mindenkori elnöke mondja a szónoklatot. Persze meglehet, hogy a vezetés szakít a tradíciókkal, és nem kockáztat, s egy lojális ajatollahra bízza a beszédet. Az ellenzéki mobilizációt, s a társadalmi kedélyeket látva azonban mindez aligha lesz elegendő. Sőt, a pénteki nap könnyen meglehet, hogy egy újabb tiltakozási hullámot indít majd útnak.
A „zöld mozgalom” ugyanis rendkívül szervezettnek tűnik (az internetes közösségi oldalakon igen komolyan megy a szervezkedés). A pénteki nap pedig remek alkalom lehet arra, hogy az ellenzék ismételten hallassa a hangját, és az eredeti programtól eltérve, Izrael helyett Ahmadinezsád ellen tüntessen. A szlogenek már meg is vannak: „Sem Gáza, sem Libanon – A mi szívünk Iránért dobban!” Miként a transzparensek is készülnek, a mozgalom főbb vezetőinek (Muszavinak, Karrubinak és az ex-elnök, Khateminek) az arcképével. A hosszú kihagyást követően Teherán utcái ismét hangosak lesznek, egyesek szerint pedig „a legnagyobb menetelésre kerül majd sor a Jeruzsálem napon!”
A kérdés csak az, hogy vajon az egyetemi kapuk megnyitásával állandósulhatnak-e a tiltakozások, vagy a biztonsági szolgálatok erőszakos fellépése és hangos figyelmeztetése, netán a nyári összecsapások emléke eltántorítja a változásra szavazókat az utcai demonstrálástól. Egy biztos, a vezetés komoly erőkkel készül (a Forradalmi Gárda teheráni főparancsnoka és a legfőbb vezető egyetemi ügyekért felelős megbízottja egyaránt óva intett mindenkit az ünnepség „eltérítésétől”), az erőszak túlzott alkalmazása azonban könnyen kontra-produktív lehet, és a spiráleffektus hatására egyre többen fordulhatnak szembe a rendszerrel, s kérdőjelezhetik meg annak legitimitását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése