Vajon Pakisztán segíthet-e az iráni nukleáris ügy kezelésében?

AZ IRÁNI-PAKISZTÁNI ÉRDEKHÁZASSÁG

Irán szomszédjai mind fontos szerepet játszhatnak a nukleáris ügy kapcsán foganatosított szankciók sikerességében, az Egyesült Államokkal szoros kapcsolatot ápoló Pakisztán azonban úgy tűnik, hogy aligha fogja támogatni a „konfrontációt” (legyen az katonai csapás vagy gazdasági nyomásgyakorlás) a szomszédos perzsa országgal szemben. Iszlámábádnak ugyanis túlontúl sok a veszítenivalója, mivel „Irán nem csak Afganisztánban, Irakban és Libanonban képes bajt keverni, hanem Pakisztánban is!”

Teherán és Iszlámábád már régóta tart fenn „baráti” kapcsolatot (Pakisztán anno az elsők egyikeként ismerte el az iszlám köztársaságot a forradalmat követően), a pakisztáni „rendszerváltás” után pedig csak még szorosabbra fűzték viszonyukat, miként az ország új elnöke, Aszif Ali Zardari igyekezett erősíteni a szomszédos államokkal való kapcsolatokat, így kísérelve meg javítani Pakisztán gazdasági kilátásait. S valóban, az energiaszükségletek kielégítésével küzdő Pakisztánnak (ahol nem ritkák a sorozatos áramkimaradások) létfontosságú partner az iszlám köztársaság, amely egyaránt dúskál kőolajban és földgázban is. Noha az iráni-pakisztáni gázvezeték még mindig csak papíron létezik, de a felek közötti gazdasági együttműködés fokozatosan erősödik: az elmúlt esztendőben 28 százalékkal nőtt a két ország közötti kereskedelmi forgalom.

Az iráni-pakisztáni közeledésnek ugyanakkor létezik egy másik magyarázata is, ami a pakisztáni belpolitikai helyzettel áll összefüggésben, és ami miatt aligha várható, hogy az iszlámábádi vezetés szakítson a nukleáris ügyekben eddig tanúsított passzív szemlélődésével. A „tiszták országa” ugyan az USA regionális partnerének számít, ám a közvélemény 64 százaléka mégis ellenségként tekint az Egyesült Államokra. Éppen ezért az Iszlám Köztársaság elleni újabb szankciók elfogadása, s még inkább azoknak a nyílt támogatása komoly belpolitikai vihart kavarhat. Azt ugyanis az iszlamisták iszlám-ellenes cselekedetként állíthatják be, ezáltal pedig képesek lehetnek tovább radikalizálni a pakisztáni lakosságot, ahol egyébként a „pániszlamizmus” újra felfedezett eszméje egyre inkább részét képezi a konzervatív gondolkodásnak és retorikának. Az iszlámábádi vezetés ráadásul nem csupán az iszlamista veszély ellensúlyozására használhatja az iráni kártyát, hanem Szaúd-Arábia pakisztáni befolyásának kordában tartására is.

S bár Iránt ma Pakisztánban kétségkívül baráti országnak tekintik, csakhogy Teherán és Iszlámábád viszonya korántsem tekinthető problémamentesnek. Míg Iszlámábádnak nem tetszik, hogy Irán egyre szorosabbra fűzi a kapcsolatát Indiával, addig Teheránt az „újraformálódó” amerikai-pakisztáni szövetség aggasztja. S persze nem feledkezhetünk meg a Pakisztánban időről-időre erőszakos formát öltő síita-szunnita rivalizálásról (az országban közel 33 millió síita él, akiket a szélsőséges szunniták mind eretneknek tekintenek), miként a regionális befolyásért folytatott afganisztáni csatározásokról sem (Irán és Pakisztán közel sincs egy oldalon az afganisztáni hatalmi harcokban: előbbi a Karzai kormánnyal szimpatizál, utóbbi a Tálibokkal igyekszik együttműködni). S akkor még nem beszéltünk a beludzsok szeparatista törekvéseiről, amelyeknek fokozódásáért egymást hibáztatják a felek.

Az iráni-pakisztáni reláció számos problémával terhelt, ezért nem tekinthető stratégiai jelentőségűnek. Inkább egyfajta érdekházasságnak számít, amelyben a felek az aktuális érdekközösség miatt kerülnek egy oldalra. S most úgy tűnik, hogy ebben az atomválság sem eredményezhet komolyabb változást. Pakisztánnak ugyan vannak fenntartásai az iráni nukleáris klubtagságot illetően, de aligha kíván az iráni ellenségek közé kerülni, s az 1980-as évekhez hasonló szektariánus konfliktusokkal és áttételes szaúdi-iráni háborúval szembenézni. Iszlámábád éppen emiatt minden bizonnyal igyekszik majd továbbra is kimaradni az iráni nukleáris „rendezésből”.