A duális iráni politikai rendszer: A kevert végeredmény

A kevert végeredmény: az alkotmány

Iránban a síita és a köztársasági elem hatására egy vegyes államforma született meg, amit az Iszlám Köztársaság elnevezés is egyértelműen bizonyít. Még ennél is beszédesebb az 1979 decemberében elfogadott iráni alkotmány, amely a síita teokrácia és a parlamentáris demokrácia keveredésének eredményeként mindkét államforma jellemvonásait magán viseli.

Az alkotmányos rendszerben szereplő iszlám karakterjegyek így a következők: 1. A forradalom eredményeként megszülető új rendszer magát egyértelműen iszlám államként definiálta. A politikai vezetésben ez az iszlám jogtudós uralmát eredményezte, valamint azt, hogy az iszlámot a társadalom mindennapi tevékenységeire is kiterjesztették. 2. Az állam feladatait az iszlám értékeknek és érdekeknek megfelelően képzelték el. Ennek megfelelően nagy hangsúlyt fektettek a szociális kérdésekre, mint például az oktatásra és az egészségügyi ellátásra. 3. A törvénykezést az iszlám joghoz (a sáriához) kötötték. Az alkotmány értelmében a törvényeknek és rendeleteknek mindig az iszlámmal összhangban kell megszületniük, s minden esetben az isteni útmutatást kell követniük. 4. A vezető pozíciókat az iszlám jogtudósoknak tartották fenn, a tisztségek nagy többségét pedig az egyházi személyeknek juttattak. Emellett a főbb vezetői pozíciók betöltését minden esetben a muzulmán hit követéséhez kötötték. 5. Vallásilag értelmezett korlátozásokat léptettek életbe az egyén demokratikus jogait illetően. A szabadságjogokat minden esetben csak addig engedélyezték érvényesülni, ameddig azok nem sértették az iszlám eszményképeket és alapelveket. 6. Felállítottak intézményeket, amelyek az állam iszlám jellegét voltak hivatottak biztosítani. Így például létrehozták a nagyhatalmú Őrök Tanácsát, amely mind a mai napig biztosítja az iszlámmal összeillő törvényalkotást.

A politikai rendszer demokratikus elemei pedig a következők: 1. A népszuverenitás elvének részleges elfogadása: Az állam deklaráltan a közösség akaratát képviseli, és folyamatosan konzultál a társadalommal. Mindezt a köztársasági elnök és parlamenti képviselő választás, valamint a helyi szinten megválasztott tanácsok, és polgármesterek rendszere juttatja kifejezésre. 2. A kormányzati testületek és tisztségviselők részleges megválasztása: A parlamenti, az önkormányzati és az elnöki választások mellett az ország legfőbb vezetőjét egy közvetett eljárásban választják meg. 3. A választott intézmények részleges ereje: Az alkotmányos szabályozás egyes esetekben erős jogköröket ad a demokratikusan választott intézményeknek. Így például a minisztertanács parlamenti ellenőrzés alá helyezése a bizalmi szavazás által, vagy a köztársasági elnök költségvetéssel kapcsolatos jogosítványai. 4. Az alapvető jogok részleges elfogadása: Az alkotmányban a vallási korlátozások mellett helyet kapnak a polgári és politikai szabadságjogok. Úgy, mint az etnikai hovatartozástól független egyenlő bánásmód joga, vagy éppenséggel a politikai véleménynyilvánítás lehetősége.

Az alkotmány szövegében az iszlám jogtudós hatalma és a népszuverenitás elve, az iszlám közösség és az iráni nemzet, a vallási erkölcsök és demokratikus értékek kerülnek szembe egymással, ami érthető is, hiszen az alaptörvény a pillanat termékeként, számos forrás és szereplő kompromisszumos együttműködésének eredményeként született meg. Az évek során a gyakorlat és a jogalkalmazás eldöntötte, hogy kié is a legfőbb hatalom. A forradalom óta eltelt majd három évtizedben egyértelműen kikristályosodott, hogy a demokratikus parlamentarizmus és az iszlám kormányzás versengéséből, az utóbbi került domináns pozícióba.

A duális iráni politikai rendszer: A köztársasági elemek

A köztársasági elemek

Iránban az európai politikai fejlődés vívmányai (például a népszuverenitás elve és a hatalmi ágak elválasztása) az 1906-1911 közötti alkotmányos forradalom idején jelentek meg és vertek komolyabban gyökeret a politikai gondolkodásban. Az európai eszmeáramlatok beszüremkedése Perzsiába azonban már a XIX. században megkezdődött. A brit birodalom és a cári Oroszország térségbeli terjeszkedése az alkotmányos parlamentarizmus elveinek, a nacionalizmus és a szocializmus eszmeiségének és értékrendszerének elterjedéséhez vezettek az iráni gondolkodók és államférfiak körében. Ezeknek a hatásoknak az eredményeként pedig Iránban megkezdődött az államszerkezet modernizálásának és a társadalom átalakulásának a folyamata.

A modern iráni politikában egyfelől a szabadság és a joguralom iránti vágyakozás, másfelől pedig a stabilitást és fejlődést biztosító állam megteremtésének szándéka áll szemben és viaskodik egymással. Ennek első megnyilvánulásaként került sor az alkotmányos forradalomra, amelyet a parlamentarizmus és a nacionalizmus eszméi ihlettek és hatottak át. Az uralkodói hatalom diktatórikus jellegének és az európai hatalmak egyre növekvő befolyásának eredményeként széles elégedetlenségi mozgalom bontakozott ki, amely szervezkedésben a papság, a bazár és az értelmiség első ízben fogott össze, ezáltal pedig az alkotmányos forradalom mindenképpen az 1979-es események előzményének számít. Az alkotmányos mozgalom célja egy átlátható és elszámoltatható kormányzat megteremtése volt, amely egyszerre igyekszik megvalósítani az erős állami intézményeket és a joguralmat, valamint biztosítja az egyéni szabadságjogokat, mindemellett pedig képes az ország területi integritását is megőrizni.

Az alkotmányos forradalom következtében megszülető parlamentáris rendszerben a modern állami létnek azok a keretei és főbb intézményei teremtődtek meg, amelyek egy európai értelemben vett modern állami berendezkedés elengedhetetlen feltételei voltak. Nyugati mintára létrehozták a nemzeti konzultatív gyűlést, a parlamentet, amely azáltal, hogy bizonyos jogköröket átvett az uralkodótól, a mindenkori sah hatalmi jogosítványait igyekezett korlátozni. Lényegében innentől datálódik az iráni parlament, a medzslisz kultusza. Az 1831-es belga alkotmányt szem előtt tartva pedig kidolgozták az ország első írott alaptörvényét, amely tovább szűkítette a sahnak és minisztereinek a hatalmát. Így például közigazgatási autonómiát adott a tartományoknak, a férfiak körében kiterjesztette a választójogot, megalapozta a vallási szférától elkülönített törvényhozást és igazságszolgáltatást, valamint a biztosította az alapvető szabadságjogok (pl. a szólás és a véleménynyilvánítás szabadságának) érvényesülését. Az alkotmányos mozgalom eredményeként egyfelől tehát korlátozták a monarchia diktatórikus hatalmát, másfelől pedig megteremtették annak a lehetőségét is, hogy az állampolgárok befolyásolhassák a politikai döntéshozatal folyamatát.

Az alkotmányos mozgalom többről szólt, mint egyszerű rendszerváltásról, hiszen komoly változásokat eredményezett mind a társadalmi, mind pedig az állami gondolkodásban. Az alkotmányos periódus új politikai gyakorlatot, nyelvezetet, illetve magatartást hozott, mivel a politikacsinálás ezt követően már nem a királyi rendeletekhez, hanem a szereplők széles körében jelentkező vitához és konszenzushoz kötődött. A politikai közbeszédet és az állami orientációkat egyaránt a demokratikus koncepciók, a kormányzat és az állampolgárok jogai és kötelezettségei, a törvények uralma és jogbiztonság kérdései határozták meg. Az alkotmányos mozgalom sikerében a különféle értelmiségi körök és titkos társaságok játszottak meghatározó szerepet, amelyek a forradalom győzelmét követően még inkább népszerűsödtek. A társadalmi szervezkedés és a mozgalmi keretek kiépülése, a politika iránt való érdeklődés és az általános körű aktivizálódás mind-mind fontos következményei az alkotmányos forradalomnak, amely az intézményi keretek mellett így a politikai kultúrát is jelentősen átalakította.

A századelőn lezajló forradalom tehát nemcsak politikai forradalom volt, hanem egyben társadalmi és kulturális forradalom is, amely jelentős változásokat hozott az etnikai és osztálybeli viszonyokban. Így például Iránban elkezdett formálódni a politikailag tájékozott és öntudatos középosztály, amely egyértelműen beleszólást követelt a döntések alakításába és meghozatalába. Mindezt egyértelműen segítette az újonnan formálódó kultúra, de még inkább azoknak a sajtókiadványoknak a megjelenése és elterjedése, amelyek a rendszerváltás érdekében agitáltak, illetve folytattak társadalmi diskurzust. A társadalmi csoportok aktivizmusa mellett öntudatra ébredtek a különféle etnikai csoportok is, amelyek autonómiatörekvéseikhez külföldről is kaptak támogatást. Az iráni politikai fejlődés jellemzője, hogy a viharos időszakokban mindig kiéleződik az országon belüli etnikai és felekezeti töredezettség. Nem volt ez másként az alkotmányos forradalom kapcsán sem, mint ahogyan az 1979-es forradalmat követően is napirendre került az önrendelkezés kérdése.

Az alkotmányos forradalom minden kétséget kizáróan az iráni demokratikus fejlődés meghatározó állomása volt, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a század eleji változások nem minden tekintetben voltak demokratikusak, hanem egyben diktatórikus elemeket is tartalmaztak. Így például a társadalom, a politika és a gazdaság felett kiépített központi ellenőrzés, illetve az erőteljes állami szerepvállalás, amely egyfelől az ország területi egységét volt hivatott biztosítani, másfelől pedig a gazdasági fejlődéshez kívánt segítséget nyújtani. A forradalom belső ellentmondásosságára szolgál példaként, hogy a vallási vezetés – amely már ekkor is domináns szerepet játszott a folyamatok alakításában – a szabadság és a rend összehangolásában számos korlátozást foganatosított. Az iszlám hagyományok tiszteletben tartása végett a síita egyház igyekezett minden szabadságjogot keretek közé szorítani, valamint biztosítani vezető szerepét a politikai-hatalmi felépítményben. A papságot ugyanakkor az alkotmányos mozgalommal mindvégig összekötötte a külföldi befolyással szembeni érdekazonosság.

A forradalom ugyanakkor nem húzott éles határvonalakat a politika és a vallás között, mivel úgy gondolták, hogy a vallás összeegyeztethető a törvény uralmával és az abszolút monarchia hatalmának korlátozásával. Mindez hosszútávon komoly nehézségeket okozott, de akkor és ott, inkorporálta a vallást a demokrácia formálódó koncepciójába. Ennek megfelelően az ideális demokratikus rendszert az erős vallási elem és a törvények uralmára helyezett hangsúly jellemezte, miközben az egyéni szabadságjogok háttérbe szorultak. Az alkotmányos mozgalom elsősorban a régi rendet kívánta megreformálni, valamint egyensúlyt teremteni a politikai hatalom struktúrájában, és nem a tömegeket megszabadítani az állami ellenőrzés alól. Mindazonáltal a forradalom jelentős lépés volt az iráni demokratikus mozgalom megszületésében, mivel radikálisan megváltoztatta a politikai autoritásról, az uralkodó jogairól és kötelezettségeiről, valamint a társadalom szerepéről kialakult koncepciókat. Jelentősége leginkább abban állt, hogy az iráni állampolgárokból a politikai folyamatok tárgya helyett valódi résztvevők lettek.

A forradalom eredményeként lényegében egy olyan rendszer formálódott ki, amely megfelelt a kor kihívásainak, valamint a társadalom elvárásainak, de a belső ellentmondások és a külső beavatkozások miatt hosszútávon mégsem bizonyult maradandónak. Az 1925-ben hatalomra kerülő Pahlavi-dinasztia fokozatosan leépítette az alkotmányos vívmányokat, helyüket pedig ismételten az abszolút monarchia intézményei vették át. A 1906 és 1911 között lezajló forradalom jelentősége azonban óriási, mivel a rövid intermezzót leszámítva nagyban hozzájárult a mai politikai struktúrák kiépüléséhez, valamint eszmei kereteket adott az állam mindenkori modernizálásához.

A duális iráni politikai rendszer: A síita elemek

A síita elemek

A síita iszlám 1501 óta számít államvallásnak Iránban, s mint ilyen alapvető befolyást gyakorolt az ország politikai és társadalmi fejlődésére. A síita vallás mindig is fontos szereppel bírt: egyfelől, mert összefogta az ország területén élő különböző népcsoportokat, másfelől pedig, mert közvetlenül vagy közvetve mindenkoron hatással volt a politikai vezetésre. Az 1960-as évek végén jelentkező iszlám reneszánsz, különösen az iszlám fundamentalisták tevékenysége és elméleti koncepciója nyomán támogatást nyújtott az „iszlám kormányzás” síita elméletének, amely szakítva a több évszázados hagyományokkal egy radikálisan új államelméleti koncepcióra épült, és amelyet éppen ezért a síita iszlámnak a modernizációs kihívásra adott egyfajta válaszának is tekinthetünk.

A síitákat elsősorban az különbözteti meg a többségben lévő szunnita muzulmánoktól, hogy az iszlám közösség (umma) vezetőjeként csakis Alinak, Mohamed próféta vejének és unokaöccsének vér szerinti leszármazottait fogadják el (imamátus rendszere). Ezzel szemben a szunniták a közösség legidősebb és legbölcsebb tagját választották meg vezetőjüknek (kalifátus rendszere). S bár a síiták és a szunniták egyaránt osztják az iszlám alapelveit, a két felekezet teljesen eltérő irányba fejlődött az évszázadok során, amelynek eredménye a társadalmi szokásokban és a politikáról alkotott képekben még napjainkban is egyaránt megnyilvánul. Így amíg a szunnitáknál elsősorban a politikai vezetés vált meghatározóvá, addig a síitáknál a vallási vezetés lett döntő fontosságú. Az „iszlám kormányzás” gondolata ezért inkább a síita felekezethez kötődik, amely annak idealizált formájában igyekszik legitimálni a mindenkori kormányzatot.

Összességében elmondható, hogy a síita irányzat sokkalta aktívabb szerepet játszik, s nem csak a politikában, hanem a társadalom mindennapi tevékenységében is. Amíg a szunnita felfogás szerint Isten és ember között közvetlen kapcsolat létezik, és ezért nincs is szükség semmiféle közvetítő egyházi vagy papi intézményre, addig a síita teológiai gondolkodás és felfogás úgy véli, hogy a hívőknek igenis szükségük van egy tévedhetetlen, a vallási kérdésekben jártas, jámbor és istenfélő személyre, aki a hívők számára interpretálja az isteni törvényeket. Ezt a feladatot a kezdetektől fogva az emberiség vezetésére isteni rendeltetésüknél fogva kijelölt vezetők, Mohamed és Ali egyenes ági, vérszerinti leszármazottai, az imámok voltak hivatottak ellátni. Az Iránban meghatározó tizenkettes síita iszlám (az imámija) értelmezése szerint azonban az utolsó, tizenkettedik imám (Muhamad al-Mahdi) a IX. század végén rejtélyes körülmények között eltűnt, de nem halt meg, hanem láthatatlan spirituális formában él tovább, irányítja életüket, akit mind a mai napig visszavárnak, hogy igazságot, egyenlőséget és békét tegyen a világban.

A síita iszlám követőinek központi gondolata tehát, amelynek alapján élesen elkülönülnek a szunnita ágtól, hogy hisznek a minden idők imámjának, a rejtőzködő imámnak a visszatérésében. Ezzel kapcsolatban számtalan spekuláció volt és van jelenleg is a síita közösségekben, de különösen Iránban. A síita iszlámon belül két különböző nézet alakult ki azt illetően, hogy milyen magatartást kell tanúsítani a rejtőzködő imám megjelenéséig: egyfelől passzív magatartást abban a hitben, hogy Isten egy meghatározott időpontban küldi majd el a messiásként tisztelt rejtőzködő imámot, másfelől pedig aktív hozzáállást, hogy ezzel is felkészüljenek, illetve elősegítsék a Mahdi megérkezését.

Az 1979-es forradalmat, de különösen az iszlám köztársaság rendszerének kiépülését követően sokan úgy gondolták, hogy elérkezett az idők végezete, Ruhollah Khomeini ajatollahra pedig mint a rejtőzködő imámra, vagy mint az ő megjelenésének előkészítőjére tekintettek. (Ő maga azonban nem nyilatkozott erről egyetlen egyszer sem.) Az ajatollah elutasította a passzív várakozás gondolatát, s helyette egy aktivista szemléletet képviselt. Az „iszlám kormányzásról” alkotott elméletének központi gondolata pedig éppen az volt, hogy vessenek véget a tizenkettedik imám eljövetele utáni időtlen várakozásnak, és helyette a jelenre koncentrálva, a gyakorlatban érvényesítsék az iszlám jogtudós uralmának (velájat-e fakíh) elméletét, amely nem csupán megteremti a rejtőzködő imám eljövetelének feltételeit, hanem segítséget is nyújt isteni programjának megvalósításához.

A Messiás-koncepció mellett a síita iszlám sajátossága, hogy míg a szunnita felekezeten belül nem jött létre egyházi szerveződés, addig a síita valláshoz egyfajta papi hierarchia párosult, amelynek szervezeti struktúrája az évszázadok során alakult és formálódott ki. A vallási hierarchia három főbb szintből tevődik össze, ahol az előmenetel nem a politikai kérdésektől, hanem elsősorban a vallási témákban való jártasságtól és elismertségtől, illetve a hívők és a többi vallástudós által nyújtott támogatottság mértékétől függően alakul. Az egyházi hierarchia csúcsán az „utánzás abszolút forrása” (mardzsa-e taklíd-e motlagh) áll, aki mint első az egyenlők között összefogja a nagy ajatollahokat. Hoszein Tabatabai Borudzserdi ajatollah 1961-es halála óta azonban ez a pozíció betöltetlenül áll, mivel nem sikerült megegyezni az utód személyében. A hierarchia legfelsőbb szintjén így azóta a nagy ajatollahok állnak, akik az „utánzás forrásaként” (mardzsa-e taklíd) követendő példát mutatnak, akiket jártasságuk és tudásuk alapján a társadalom elfogad, és követi az általuk kiadott iránymutatásokat. A síita iszlám pluralitását adja, hogy az egyes hívők szabadon választhatnak, hogy melyik nagy ajatollah vallási-társadalmi tanításait fogadják el és követik. A második szintet az ajatollahok jelentik, amely azonban inkább egy modernkori tisztség, mintsem hogy konkrét vallási funkció kapcsolódna hozzá.  Végül a harmadik szintet a hoddzsatoleszlámok alkotják, akik a teológiai szemináriumok végzős hallgatói közül kerülnek ki. Továbbá léteznek egyszerű papok is, akik azonban döntő többségben nem rendelkeznek teológiai végzettséggel.

Ruhollah Khomeini nagy ajatollah, aki az 1970-es évek végén az egyik legbefolyásosabb mardzsának számított a síita muzulmánok körében, a tradicionális értelmezésektől eltávolodva egy teljesen új koncepciót dolgozott ki a közösség irányítására: a csalhatatlan iszlám jogtudós uralmának elvét (velájat-e fakíh), amelyben a több évszázados gyakorlattal szakítva a tizenkettedik imám távollétében a közösség vezetése az igazságos és jámbor vallástudós kezében nyugszik, aki pontosan tisztában van korának körülményeivel, és emellett megfelelő tudással rendelkezik ahhoz, hogy a társadalom számára értelmezze az isteni törvényeket.

Khomeini ajatollah az „Iszlám kormányzás” című munkájában fogalmazta meg politikai alapelveit, a vallás és a politika szerves egységéről, a teljes egészében iszlám elvekre épülő állam létrehozásának szükségességéről. Ezen elképzelései 1979 után gyakorlati alkalmazást nyertek az Iszlám Köztársaság rendszerében. Bár az iszlám jogtudós uralmának gondolata nem teljesen új a síita politikaelméletben, Khomeini teóriája a vallásjogi tudós felügyelő-irányító szerepéről végső soron egy régi, szunnyadó téma és megoldás váratlan feléledését jelenti. Khomeini doktrínája az állam iszlám formájának létezésén alapul, egy olyan nézeten, amelyet már más fundamentalisták (pl. Rashid Rída és Szajed al-Maudúdi) is javasoltak. Abban a nézetben nincsen semmi sajátosan síita vagy khomeinista, hogy egy iszlám állam szükséges és lehetséges. A Khomeini-féle „iszlám állam” lényege nem annyira alkotmányában vagy szabályainak abban az elkötelezettségében van, hogy azok feleljenek meg a sáriának, az iszlám törvénykezésnek, hanem a legfőbb vezető voltának speciális minőségében. Az ajatollah elmélete a síita hierarchiában hagyományosan elfogadott vallástudós abszolút uralmára épül.

A velájat-e fakíh elmélete, a spirituális és az evilági vezetés egyesítése, az „állami mardzsa” intézményének bevezetése sokak szerint visszatérés az eredeti állapothoz, hiszen Mohamed Próféta maga is a muzulmán közösség vallási és politikai értelemben vett vezetője volt. Khomeini elmélete valójában azonban radikális eltávolodást jelent a kormányzásról alkotott klasszikus síita nézettől, amely a vallás és a politika szétválasztása mellett foglal állást. A síita egyház kiépített struktúrájának köszönhetően mindig befolyásos szereplőnek számított Iránban, ahol a tradicionális munkamegosztás eredményeként a mindenkori sah világi uralkodóként a politikai és katonai hatalmat gyakorolta, míg a vallási vezetők a vallási hatalmat birtokolva a vallási ügyeket irányították. S bár adott esetben szemben álltak egymással, közöttük mégis sajátos együttműködés és intézményi kapcsolat jött létre. Az iszlám kormányzás elmélete éppen ezt a történelmi munkamegosztást szüntette meg, amikor az iszlám köztársaság alkotmánya Khomeini személyében összeolvasztotta a politikai és vallási hatalmat.

Khomeini ajatollah fő elméleti eredménye az volt, hogy megújító, bár nem teljesen új formulát felmutatva igazolta a síiták számára azt, hogy vessenek véget a kormányzattal szembeni, a tanokra alapozott bojkottjuknak. Ahelyett, hogy vég nélkül várakoznak a rejtőzködő imám újbóli megjelenésére, ez a formula igazolja az iszlám kormányzás haladéktalan létrehozását itt és most, és azt kívánja, hogy ezt a kormányzatot főleg az egyházjogászok felügyeljék. Az ajatollah nem egyszerűen visszatér egy régi felfogásrendszerhez, hanem a régi rendszer újraértelmezett, ideologizált koncepcióját hozta létre. Khomeini a modern és a hagyományos sajátos kombinálásával jutott el a vilájat-e fakíh elméletéhez. A hangsúly eltolódása sáriáról a vallásjogi jogtudósra azt eredményezte a gyakorlatban, hogy elsőbbséget adott a politikának, vegyítve a vallásos és szekuláris fogalmakat és gyakorlatot. Másrészt a szekuláris intézményeket, mint a köztársaság, az alkotmány, a kormány és a parlament átértékelte olyanokká, amelyeket iszlámnak kell tekinteni. Az Iszlám Köztársaság ezáltal alapjában olyan egyházi kormányzattá vált, ahol a politikai tényező nyert elsőbbséget a vallással szemben.

Az iráni kormányzati berendezkedés a síita vallási filozófiával való összefonódásának köszönhetően kétségkívül különlegesnek számít, de az Iszlám Köztársaságot a vallási elemek és értékek ellenére sem tekinthetjük tisztán teokratikus rendszernek, mivel abban a parlamentarizmus és az alkotmányosság is legalább annyira meghatározó szereppel bír.

A duális iráni politikai rendszer: Bevezető

A politikai berendezkedés kettősségének gyökerei

Az 1979-es iszlám forradalom eredményeként megszülető Iszlám Köztársaság, mint államforma önmagában véve nem egyedülálló, de mégis igencsak sajátos, amennyiben az iráni és síita muzulmán hagyományokat az európai parlamentarizmus és republikanizmus elemeivel igyekszik összevegyíteni. A jelenlegi iráni politikai-hatalmi berendezkedést lényegében két történelmi folyamat alakította és formálta ki: egyfelől a síita iszlám államvallássá tétele a Szafavida-dinasztia uralma alatt 1501-ben, másfelől pedig az 1906 és 1911 között lezajló alkotmányos forradalom, amely az abszolút monarchia hatalmának intézményes korlátozására irányult. 

Az Iszlám Köztársaság rendszere ennek megfelelően egyszerre kísérli meg alkalmazni az európai mintájú alkotmányos fejlődés olyan eredményeit, mint például a parlamentnek felelős kormányzatot, vagy éppenséggel a nép által közvetlenül választott törvényhozás intézményét, miközben a síita iszlám politikáról kialakított képnek Ruhollah Khomeini ajatollah által megalkotott, radikálisan új felfogását az „iszlám jogtudós uralmáról” szintén igyekszik megvalósítani a gyakorlatban. Az isteni és a népszuverenitás együttes alkalmazásának eredményeként megszülető iráni politikai rendszert éppen ezért egy kettős, illetve párhuzamos felépítésű intézményi struktúra jellemzi. 

Az iráni politikai rendszer felépítéséről...

A legdemokratikusabb diktatúra és a legdiktatórikusabb demokrácia

Az 1979-es forradalom új fejezetet nyitott Irán hosszú történelmében. A sah elhibázott modernizációs programjával és diktatórikus hatalomgyakorlásával szemben a síita egyház vezetésével formálódott széles társadalmi mozgalom, amely végül sikeresen döntötte meg Mohamed Reza Pahlavi korábban oly stabilnak hitt hatalmát. A forradalom győzelmét követően egy kétirányú folyamat vette kezdetét: a klérus egyfelől leszámolt az egyeduralmát most már veszélyeztető egykori szövetségeseivel, másfelől pedig egy rendkívül szilárd politikai-intézményi struktúrát épített ki a sah szétrombolt államapparátusa helyébe. Az egyházi vezetés a hatalmat megragadva lényegében azonnal hozzálátott ahhoz, hogy a gyakorlatban is igazolja állam- és társadalomvezetési elméletének helytállóságát. 
 

Az Iszlám Köztársaság rendszerének kiépítése komoly lépés volt a politikai iszlám elveinek gyakorlati megvalósítására, sokak szerint éppen ez adja az 1979-es iráni forradalom intellektuális és politikai jelentőségét, mindez azonban mégsem eredményezett egyértelműen teokratikus berendezkedést. Az újonnan elfogadott alkotmányban Khomeini ajatollah „iszlám kormányzásról” alkotott elképzelései mellett a parlamentarizmus és republikanizmus eszméi is helyet kaptak. A forradalmat követően lényegében egy olyan politikai rendszer jött létre, amely az iszlám vallási fennhatóságát kísérelte meg összeegyeztetni az európai demokrácia alapelveivel. Ennek eredményként született meg az iszlám köztársaság kettős hatalmi felépítménye: a választott és kinevezett intézmények, illetve tisztségek bonyolult rendszere. A választott köztársasági elnöki pozíció és a teológiailag legitimált legfőbb vezetői tisztség szembenállása egyértelműen megmutatja a forradalmi iszlám és az állami autoritás között, a politikai szuverenitást illetően felmerülő problematikát.

Az eltérő államszervezési elveknek köszönhetően az iráni politikai rendszerben minden demokratikus elemnek megvan a maga antidemokratikus párja. A kettősség az iszlám köztársaság szinte valamennyi szféráját meghatározza. Így például a törvényhozásban a közvetlenül választott parlament mellett működik a nagyhatalmú Őrök Tanácsa, amelynek tagjait felülről nevezik ki, illetve hagyják jóvá, s amely testület vétóhatalommal rendelkezik a törvényalkotás folyamatában. Az iráni berendezkedés sajátossága, hogy a kinevezett, illetve jóváhagyott politikai intézmények sokkalta nagyobb hatalmat gyakorolnak, mint a demokratikusan megválasztott testületek. Az iszlám köztársaság rendszerében ugyan intézményesültek bizonyos demokratikus elvek, de a hatalmi struktúra kettős felépítésével, a kinevezéses pozíciók felállításával, valamint a legfőbb vallási vezetőnek biztosított korlátlan hatalommal olyan berendezkedés született meg, amely meghatározó szerepet biztosított a vallási elitnek, és korlátozott szerepet a rendszer szokványos politikai elitjének.

Az iráni hatalmi felépítmény csúcsán álló legfőbb vezető kétségkívül a legbefolyásosabb szereplője az Iszlám Köztársaságnak, mindazonáltal a politikai döntéshozatalban korántsem tekinthető az egyetlen meghatározó résztvevőnek. A forradalom eredményeként, de különösen Khomeini ajatollah halálát követően egy olyan berendezkedés formálódott Iránban, amelyben egyetlen személy vagy csoport sem rendelkezhet hatalmi monopóliummal. Az iszlám köztársaságot kevésbé jellemezhetjük monolitikus diktatúraként, mint inkább az egymáshoz lazán kötődő és az egymással erőteljesen versengő hatalmi központok bonyolult összességeként. Egyfelől az alkotmányos szabályozás rendszerében jelentkeznek azok a különböző formális hatalmi centrumok, amelyek a különféle állami-politikai intézményekben manifesztálódnak, másfelől léteznek informális központ is, amelyek az iráni vezető elit vallási és politikai koalícióiban, illetve szerteágazó ideológiai frakcióiban, valamint a forradalmi alapítványok és a biztonsági szolgálatok köré szerveződő szövetségekben nyilvánulnak meg. 

Az iráni politikai berendezkedés tehát sokkalta bonyolultabb annál, mint amilyennek első pillantásra tűnik. A hatalmi struktúrát egyfelől a csalhatatlan vallásjogtudós uralma, másfelől pedig a népakarat és szuverenitás elve határozza meg, amelynek eredményeként egy olyan vegyes rendszer jött létre, amelyben a demokratikus tendenciák, az autokratikus ellenőrzés és az időről időre megnyilvánuló elnyomás keveredik egymással. Az iszlám köztársaság egy meglehetősen bonyolult, a vallási szféra által dominált, de bizonyos mértékig a nép által is irányított politikai rendszer, amely sajátos keveréke az „iszlám államnak” és a „modern államszervezetnek”.