A síita iszlám 1501 óta számít
államvallásnak Iránban, s mint ilyen alapvető befolyást gyakorolt az ország politikai
és társadalmi fejlődésére. A síita vallás mindig is fontos szereppel bírt:
egyfelől, mert összefogta az ország területén élő különböző népcsoportokat,
másfelől pedig, mert közvetlenül vagy közvetve mindenkoron hatással volt a
politikai vezetésre. Az 1960-as évek végén jelentkező iszlám reneszánsz,
különösen az iszlám fundamentalisták tevékenysége és elméleti koncepciója
nyomán támogatást nyújtott az „iszlám kormányzás” síita elméletének, amely
szakítva a több évszázados hagyományokkal egy radikálisan új államelméleti
koncepcióra épült, és amelyet éppen ezért a síita iszlámnak a modernizációs
kihívásra adott egyfajta válaszának is tekinthetünk.
A síitákat elsősorban az különbözteti
meg a többségben lévő szunnita muzulmánoktól, hogy az iszlám közösség (umma)
vezetőjeként csakis Alinak, Mohamed próféta vejének és unokaöccsének vér
szerinti leszármazottait fogadják el (imamátus rendszere). Ezzel szemben
a szunniták a közösség legidősebb és legbölcsebb tagját választották meg
vezetőjüknek (kalifátus rendszere). S bár a síiták és a szunniták egyaránt
osztják az iszlám alapelveit, a két felekezet teljesen eltérő irányba fejlődött
az évszázadok során, amelynek eredménye a társadalmi szokásokban és a politikáról
alkotott képekben még napjainkban is egyaránt megnyilvánul. Így amíg a
szunnitáknál elsősorban a politikai vezetés vált meghatározóvá, addig a
síitáknál a vallási vezetés lett döntő fontosságú. Az „iszlám kormányzás”
gondolata ezért inkább a síita felekezethez kötődik, amely annak idealizált
formájában igyekszik legitimálni a mindenkori kormányzatot.
Összességében elmondható, hogy a
síita irányzat sokkalta aktívabb szerepet játszik, s nem csak a politikában,
hanem a társadalom mindennapi tevékenységében is. Amíg a szunnita felfogás
szerint Isten és ember között közvetlen kapcsolat létezik, és ezért nincs is
szükség semmiféle közvetítő egyházi vagy papi intézményre, addig a síita
teológiai gondolkodás és felfogás úgy véli, hogy a hívőknek igenis szükségük
van egy tévedhetetlen, a vallási kérdésekben jártas, jámbor és istenfélő
személyre, aki a hívők számára interpretálja az isteni törvényeket. Ezt a
feladatot a kezdetektől fogva az emberiség vezetésére isteni rendeltetésüknél
fogva kijelölt vezetők, Mohamed és Ali egyenes ági, vérszerinti leszármazottai,
az imámok voltak hivatottak ellátni. Az Iránban meghatározó tizenkettes síita
iszlám (az imámija) értelmezése szerint azonban az utolsó, tizenkettedik
imám (Muhamad al-Mahdi) a IX. század végén rejtélyes körülmények között
eltűnt, de nem halt meg, hanem láthatatlan spirituális formában él tovább,
irányítja életüket, akit mind a mai napig visszavárnak, hogy igazságot,
egyenlőséget és békét tegyen a világban.
A síita iszlám követőinek központi
gondolata tehát, amelynek alapján élesen elkülönülnek a szunnita ágtól, hogy
hisznek a minden idők imámjának, a rejtőzködő imámnak a visszatérésében. Ezzel
kapcsolatban számtalan spekuláció volt és van jelenleg is a síita közösségekben,
de különösen Iránban. A síita iszlámon belül két különböző nézet alakult ki azt
illetően, hogy milyen magatartást kell tanúsítani a rejtőzködő imám megjelenéséig:
egyfelől passzív magatartást abban a hitben, hogy Isten egy meghatározott időpontban
küldi majd el a messiásként tisztelt rejtőzködő imámot, másfelől pedig aktív
hozzáállást, hogy ezzel is felkészüljenek, illetve elősegítsék a Mahdi megérkezését.
Az 1979-es forradalmat, de különösen
az iszlám köztársaság rendszerének kiépülését követően sokan úgy gondolták,
hogy elérkezett az idők végezete, Ruhollah Khomeini ajatollahra pedig mint a
rejtőzködő imámra, vagy mint az ő megjelenésének előkészítőjére tekintettek. (Ő
maga azonban nem nyilatkozott erről egyetlen egyszer sem.) Az ajatollah elutasította
a passzív várakozás gondolatát, s helyette egy aktivista szemléletet képviselt.
Az „iszlám kormányzásról” alkotott elméletének központi gondolata pedig éppen
az volt, hogy vessenek véget a tizenkettedik imám eljövetele utáni időtlen várakozásnak,
és helyette a jelenre koncentrálva, a gyakorlatban érvényesítsék az iszlám
jogtudós uralmának (velájat-e fakíh) elméletét, amely nem csupán
megteremti a rejtőzködő imám eljövetelének feltételeit, hanem segítséget is nyújt
isteni programjának megvalósításához.
A Messiás-koncepció mellett a síita
iszlám sajátossága, hogy míg a szunnita felekezeten belül nem jött létre
egyházi szerveződés, addig a síita valláshoz egyfajta papi hierarchia párosult,
amelynek szervezeti struktúrája az évszázadok során alakult és formálódott ki.
A vallási hierarchia három főbb szintből tevődik össze, ahol az előmenetel nem
a politikai kérdésektől, hanem elsősorban a vallási témákban való jártasságtól
és elismertségtől, illetve a hívők és a többi vallástudós által nyújtott
támogatottság mértékétől függően alakul. Az egyházi hierarchia csúcsán az „utánzás
abszolút forrása” (mardzsa-e taklíd-e motlagh) áll, aki mint első az
egyenlők között összefogja a nagy ajatollahokat. Hoszein Tabatabai Borudzserdi
ajatollah 1961-es halála óta azonban ez a pozíció betöltetlenül áll, mivel nem
sikerült megegyezni az utód személyében. A hierarchia legfelsőbb szintjén így
azóta a nagy ajatollahok állnak, akik az „utánzás forrásaként” (mardzsa-e
taklíd) követendő példát mutatnak, akiket jártasságuk és tudásuk alapján a
társadalom elfogad, és követi az általuk kiadott iránymutatásokat. A síita
iszlám pluralitását adja, hogy az egyes hívők szabadon választhatnak, hogy
melyik nagy ajatollah vallási-társadalmi tanításait fogadják el és követik. A
második szintet az ajatollahok jelentik, amely azonban inkább egy modernkori
tisztség, mintsem hogy konkrét vallási funkció kapcsolódna hozzá. Végül a harmadik szintet a hoddzsatoleszlámok
alkotják, akik a teológiai szemináriumok végzős hallgatói közül kerülnek ki.
Továbbá léteznek egyszerű papok is, akik azonban döntő többségben nem
rendelkeznek teológiai végzettséggel.
Ruhollah Khomeini nagy ajatollah, aki
az 1970-es évek végén az egyik legbefolyásosabb mardzsának számított a síita
muzulmánok körében, a tradicionális értelmezésektől eltávolodva egy teljesen új
koncepciót dolgozott ki a közösség irányítására: a csalhatatlan iszlám jogtudós
uralmának elvét (velájat-e fakíh), amelyben a több évszázados
gyakorlattal szakítva a tizenkettedik imám távollétében a közösség vezetése az
igazságos és jámbor vallástudós kezében nyugszik, aki pontosan tisztában van
korának körülményeivel, és emellett megfelelő tudással rendelkezik ahhoz, hogy
a társadalom számára értelmezze az isteni törvényeket.
Khomeini ajatollah az „Iszlám
kormányzás” című munkájában fogalmazta meg politikai alapelveit, a vallás és a
politika szerves egységéről, a teljes egészében iszlám elvekre épülő állam
létrehozásának szükségességéről. Ezen elképzelései 1979 után gyakorlati
alkalmazást nyertek az Iszlám Köztársaság rendszerében. Bár az iszlám jogtudós
uralmának gondolata nem teljesen új a síita politikaelméletben, Khomeini
teóriája a vallásjogi tudós felügyelő-irányító szerepéről végső soron egy régi,
szunnyadó téma és megoldás váratlan feléledését jelenti. Khomeini doktrínája az
állam iszlám formájának létezésén alapul, egy olyan nézeten, amelyet már más
fundamentalisták (pl. Rashid Rída és Szajed al-Maudúdi) is javasoltak. Abban a
nézetben nincsen semmi sajátosan síita vagy khomeinista, hogy egy iszlám állam
szükséges és lehetséges. A Khomeini-féle „iszlám állam” lényege nem annyira
alkotmányában vagy szabályainak abban az elkötelezettségében van, hogy azok
feleljenek meg a sáriának, az iszlám törvénykezésnek, hanem a legfőbb vezető
voltának speciális minőségében. Az ajatollah elmélete a síita hierarchiában
hagyományosan elfogadott vallástudós abszolút uralmára épül.
A velájat-e fakíh elmélete, a
spirituális és az evilági vezetés egyesítése, az „állami mardzsa” intézményének
bevezetése sokak szerint visszatérés az eredeti állapothoz, hiszen Mohamed
Próféta maga is a muzulmán közösség vallási és politikai értelemben vett
vezetője volt. Khomeini elmélete valójában azonban radikális eltávolodást
jelent a kormányzásról alkotott klasszikus síita nézettől, amely a vallás és a
politika szétválasztása mellett foglal állást. A síita egyház kiépített
struktúrájának köszönhetően mindig befolyásos szereplőnek számított Iránban,
ahol a tradicionális munkamegosztás eredményeként a mindenkori sah világi
uralkodóként a politikai és katonai hatalmat gyakorolta, míg a vallási vezetők
a vallási hatalmat birtokolva a vallási ügyeket irányították. S bár adott
esetben szemben álltak egymással, közöttük mégis sajátos együttműködés és
intézményi kapcsolat jött létre. Az iszlám kormányzás elmélete éppen ezt a
történelmi munkamegosztást szüntette meg, amikor az iszlám köztársaság
alkotmánya Khomeini személyében összeolvasztotta a politikai és vallási
hatalmat.
Khomeini ajatollah fő elméleti eredménye az
volt, hogy megújító, bár nem teljesen új formulát felmutatva igazolta a síiták
számára azt, hogy vessenek véget a kormányzattal szembeni, a tanokra alapozott
bojkottjuknak. Ahelyett, hogy vég nélkül várakoznak a rejtőzködő imám újbóli
megjelenésére, ez a formula igazolja az iszlám kormányzás haladéktalan
létrehozását itt és most, és azt kívánja, hogy ezt a kormányzatot főleg az
egyházjogászok felügyeljék. Az ajatollah nem egyszerűen visszatér egy régi
felfogásrendszerhez, hanem a régi rendszer újraértelmezett, ideologizált
koncepcióját hozta létre. Khomeini
a modern és a hagyományos sajátos kombinálásával jutott el a vilájat-e fakíh elméletéhez. A hangsúly eltolódása sáriáról a vallásjogi
jogtudósra azt eredményezte a gyakorlatban, hogy elsőbbséget adott a
politikának, vegyítve a vallásos és szekuláris fogalmakat és gyakorlatot.
Másrészt a szekuláris intézményeket, mint a köztársaság, az alkotmány, a
kormány és a parlament átértékelte olyanokká, amelyeket iszlámnak kell
tekinteni. Az Iszlám Köztársaság ezáltal alapjában olyan egyházi kormányzattá
vált, ahol a politikai tényező nyert elsőbbséget a vallással szemben.
Az iráni kormányzati berendezkedés a
síita vallási filozófiával való összefonódásának köszönhetően kétségkívül
különlegesnek számít, de az Iszlám Köztársaságot a vallási elemek és értékek
ellenére sem tekinthetjük tisztán teokratikus rendszernek, mivel abban a
parlamentarizmus és az alkotmányosság is legalább annyira meghatározó szereppel
bír.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése