2010. július 14.

A duális iráni politikai rendszer: A síita elemek

A síita elemek

A síita iszlám 1501 óta számít államvallásnak Iránban, s mint ilyen alapvető befolyást gyakorolt az ország politikai és társadalmi fejlődésére. A síita vallás mindig is fontos szereppel bírt: egyfelől, mert összefogta az ország területén élő különböző népcsoportokat, másfelől pedig, mert közvetlenül vagy közvetve mindenkoron hatással volt a politikai vezetésre. Az 1960-as évek végén jelentkező iszlám reneszánsz, különösen az iszlám fundamentalisták tevékenysége és elméleti koncepciója nyomán támogatást nyújtott az „iszlám kormányzás” síita elméletének, amely szakítva a több évszázados hagyományokkal egy radikálisan új államelméleti koncepcióra épült, és amelyet éppen ezért a síita iszlámnak a modernizációs kihívásra adott egyfajta válaszának is tekinthetünk.

A síitákat elsősorban az különbözteti meg a többségben lévő szunnita muzulmánoktól, hogy az iszlám közösség (umma) vezetőjeként csakis Alinak, Mohamed próféta vejének és unokaöccsének vér szerinti leszármazottait fogadják el (imamátus rendszere). Ezzel szemben a szunniták a közösség legidősebb és legbölcsebb tagját választották meg vezetőjüknek (kalifátus rendszere). S bár a síiták és a szunniták egyaránt osztják az iszlám alapelveit, a két felekezet teljesen eltérő irányba fejlődött az évszázadok során, amelynek eredménye a társadalmi szokásokban és a politikáról alkotott képekben még napjainkban is egyaránt megnyilvánul. Így amíg a szunnitáknál elsősorban a politikai vezetés vált meghatározóvá, addig a síitáknál a vallási vezetés lett döntő fontosságú. Az „iszlám kormányzás” gondolata ezért inkább a síita felekezethez kötődik, amely annak idealizált formájában igyekszik legitimálni a mindenkori kormányzatot.

Összességében elmondható, hogy a síita irányzat sokkalta aktívabb szerepet játszik, s nem csak a politikában, hanem a társadalom mindennapi tevékenységében is. Amíg a szunnita felfogás szerint Isten és ember között közvetlen kapcsolat létezik, és ezért nincs is szükség semmiféle közvetítő egyházi vagy papi intézményre, addig a síita teológiai gondolkodás és felfogás úgy véli, hogy a hívőknek igenis szükségük van egy tévedhetetlen, a vallási kérdésekben jártas, jámbor és istenfélő személyre, aki a hívők számára interpretálja az isteni törvényeket. Ezt a feladatot a kezdetektől fogva az emberiség vezetésére isteni rendeltetésüknél fogva kijelölt vezetők, Mohamed és Ali egyenes ági, vérszerinti leszármazottai, az imámok voltak hivatottak ellátni. Az Iránban meghatározó tizenkettes síita iszlám (az imámija) értelmezése szerint azonban az utolsó, tizenkettedik imám (Muhamad al-Mahdi) a IX. század végén rejtélyes körülmények között eltűnt, de nem halt meg, hanem láthatatlan spirituális formában él tovább, irányítja életüket, akit mind a mai napig visszavárnak, hogy igazságot, egyenlőséget és békét tegyen a világban.

A síita iszlám követőinek központi gondolata tehát, amelynek alapján élesen elkülönülnek a szunnita ágtól, hogy hisznek a minden idők imámjának, a rejtőzködő imámnak a visszatérésében. Ezzel kapcsolatban számtalan spekuláció volt és van jelenleg is a síita közösségekben, de különösen Iránban. A síita iszlámon belül két különböző nézet alakult ki azt illetően, hogy milyen magatartást kell tanúsítani a rejtőzködő imám megjelenéséig: egyfelől passzív magatartást abban a hitben, hogy Isten egy meghatározott időpontban küldi majd el a messiásként tisztelt rejtőzködő imámot, másfelől pedig aktív hozzáállást, hogy ezzel is felkészüljenek, illetve elősegítsék a Mahdi megérkezését.

Az 1979-es forradalmat, de különösen az iszlám köztársaság rendszerének kiépülését követően sokan úgy gondolták, hogy elérkezett az idők végezete, Ruhollah Khomeini ajatollahra pedig mint a rejtőzködő imámra, vagy mint az ő megjelenésének előkészítőjére tekintettek. (Ő maga azonban nem nyilatkozott erről egyetlen egyszer sem.) Az ajatollah elutasította a passzív várakozás gondolatát, s helyette egy aktivista szemléletet képviselt. Az „iszlám kormányzásról” alkotott elméletének központi gondolata pedig éppen az volt, hogy vessenek véget a tizenkettedik imám eljövetele utáni időtlen várakozásnak, és helyette a jelenre koncentrálva, a gyakorlatban érvényesítsék az iszlám jogtudós uralmának (velájat-e fakíh) elméletét, amely nem csupán megteremti a rejtőzködő imám eljövetelének feltételeit, hanem segítséget is nyújt isteni programjának megvalósításához.

A Messiás-koncepció mellett a síita iszlám sajátossága, hogy míg a szunnita felekezeten belül nem jött létre egyházi szerveződés, addig a síita valláshoz egyfajta papi hierarchia párosult, amelynek szervezeti struktúrája az évszázadok során alakult és formálódott ki. A vallási hierarchia három főbb szintből tevődik össze, ahol az előmenetel nem a politikai kérdésektől, hanem elsősorban a vallási témákban való jártasságtól és elismertségtől, illetve a hívők és a többi vallástudós által nyújtott támogatottság mértékétől függően alakul. Az egyházi hierarchia csúcsán az „utánzás abszolút forrása” (mardzsa-e taklíd-e motlagh) áll, aki mint első az egyenlők között összefogja a nagy ajatollahokat. Hoszein Tabatabai Borudzserdi ajatollah 1961-es halála óta azonban ez a pozíció betöltetlenül áll, mivel nem sikerült megegyezni az utód személyében. A hierarchia legfelsőbb szintjén így azóta a nagy ajatollahok állnak, akik az „utánzás forrásaként” (mardzsa-e taklíd) követendő példát mutatnak, akiket jártasságuk és tudásuk alapján a társadalom elfogad, és követi az általuk kiadott iránymutatásokat. A síita iszlám pluralitását adja, hogy az egyes hívők szabadon választhatnak, hogy melyik nagy ajatollah vallási-társadalmi tanításait fogadják el és követik. A második szintet az ajatollahok jelentik, amely azonban inkább egy modernkori tisztség, mintsem hogy konkrét vallási funkció kapcsolódna hozzá.  Végül a harmadik szintet a hoddzsatoleszlámok alkotják, akik a teológiai szemináriumok végzős hallgatói közül kerülnek ki. Továbbá léteznek egyszerű papok is, akik azonban döntő többségben nem rendelkeznek teológiai végzettséggel.

Ruhollah Khomeini nagy ajatollah, aki az 1970-es évek végén az egyik legbefolyásosabb mardzsának számított a síita muzulmánok körében, a tradicionális értelmezésektől eltávolodva egy teljesen új koncepciót dolgozott ki a közösség irányítására: a csalhatatlan iszlám jogtudós uralmának elvét (velájat-e fakíh), amelyben a több évszázados gyakorlattal szakítva a tizenkettedik imám távollétében a közösség vezetése az igazságos és jámbor vallástudós kezében nyugszik, aki pontosan tisztában van korának körülményeivel, és emellett megfelelő tudással rendelkezik ahhoz, hogy a társadalom számára értelmezze az isteni törvényeket.

Khomeini ajatollah az „Iszlám kormányzás” című munkájában fogalmazta meg politikai alapelveit, a vallás és a politika szerves egységéről, a teljes egészében iszlám elvekre épülő állam létrehozásának szükségességéről. Ezen elképzelései 1979 után gyakorlati alkalmazást nyertek az Iszlám Köztársaság rendszerében. Bár az iszlám jogtudós uralmának gondolata nem teljesen új a síita politikaelméletben, Khomeini teóriája a vallásjogi tudós felügyelő-irányító szerepéről végső soron egy régi, szunnyadó téma és megoldás váratlan feléledését jelenti. Khomeini doktrínája az állam iszlám formájának létezésén alapul, egy olyan nézeten, amelyet már más fundamentalisták (pl. Rashid Rída és Szajed al-Maudúdi) is javasoltak. Abban a nézetben nincsen semmi sajátosan síita vagy khomeinista, hogy egy iszlám állam szükséges és lehetséges. A Khomeini-féle „iszlám állam” lényege nem annyira alkotmányában vagy szabályainak abban az elkötelezettségében van, hogy azok feleljenek meg a sáriának, az iszlám törvénykezésnek, hanem a legfőbb vezető voltának speciális minőségében. Az ajatollah elmélete a síita hierarchiában hagyományosan elfogadott vallástudós abszolút uralmára épül.

A velájat-e fakíh elmélete, a spirituális és az evilági vezetés egyesítése, az „állami mardzsa” intézményének bevezetése sokak szerint visszatérés az eredeti állapothoz, hiszen Mohamed Próféta maga is a muzulmán közösség vallási és politikai értelemben vett vezetője volt. Khomeini elmélete valójában azonban radikális eltávolodást jelent a kormányzásról alkotott klasszikus síita nézettől, amely a vallás és a politika szétválasztása mellett foglal állást. A síita egyház kiépített struktúrájának köszönhetően mindig befolyásos szereplőnek számított Iránban, ahol a tradicionális munkamegosztás eredményeként a mindenkori sah világi uralkodóként a politikai és katonai hatalmat gyakorolta, míg a vallási vezetők a vallási hatalmat birtokolva a vallási ügyeket irányították. S bár adott esetben szemben álltak egymással, közöttük mégis sajátos együttműködés és intézményi kapcsolat jött létre. Az iszlám kormányzás elmélete éppen ezt a történelmi munkamegosztást szüntette meg, amikor az iszlám köztársaság alkotmánya Khomeini személyében összeolvasztotta a politikai és vallási hatalmat.

Khomeini ajatollah fő elméleti eredménye az volt, hogy megújító, bár nem teljesen új formulát felmutatva igazolta a síiták számára azt, hogy vessenek véget a kormányzattal szembeni, a tanokra alapozott bojkottjuknak. Ahelyett, hogy vég nélkül várakoznak a rejtőzködő imám újbóli megjelenésére, ez a formula igazolja az iszlám kormányzás haladéktalan létrehozását itt és most, és azt kívánja, hogy ezt a kormányzatot főleg az egyházjogászok felügyeljék. Az ajatollah nem egyszerűen visszatér egy régi felfogásrendszerhez, hanem a régi rendszer újraértelmezett, ideologizált koncepcióját hozta létre. Khomeini a modern és a hagyományos sajátos kombinálásával jutott el a vilájat-e fakíh elméletéhez. A hangsúly eltolódása sáriáról a vallásjogi jogtudósra azt eredményezte a gyakorlatban, hogy elsőbbséget adott a politikának, vegyítve a vallásos és szekuláris fogalmakat és gyakorlatot. Másrészt a szekuláris intézményeket, mint a köztársaság, az alkotmány, a kormány és a parlament átértékelte olyanokká, amelyeket iszlámnak kell tekinteni. Az Iszlám Köztársaság ezáltal alapjában olyan egyházi kormányzattá vált, ahol a politikai tényező nyert elsőbbséget a vallással szemben.

Az iráni kormányzati berendezkedés a síita vallási filozófiával való összefonódásának köszönhetően kétségkívül különlegesnek számít, de az Iszlám Köztársaságot a vallási elemek és értékek ellenére sem tekinthetjük tisztán teokratikus rendszernek, mivel abban a parlamentarizmus és az alkotmányosság is legalább annyira meghatározó szereppel bír.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése