A duális iráni politikai rendszer: A köztársasági elemek

A köztársasági elemek

Iránban az európai politikai fejlődés vívmányai (például a népszuverenitás elve és a hatalmi ágak elválasztása) az 1906-1911 közötti alkotmányos forradalom idején jelentek meg és vertek komolyabban gyökeret a politikai gondolkodásban. Az európai eszmeáramlatok beszüremkedése Perzsiába azonban már a XIX. században megkezdődött. A brit birodalom és a cári Oroszország térségbeli terjeszkedése az alkotmányos parlamentarizmus elveinek, a nacionalizmus és a szocializmus eszmeiségének és értékrendszerének elterjedéséhez vezettek az iráni gondolkodók és államférfiak körében. Ezeknek a hatásoknak az eredményeként pedig Iránban megkezdődött az államszerkezet modernizálásának és a társadalom átalakulásának a folyamata.

A modern iráni politikában egyfelől a szabadság és a joguralom iránti vágyakozás, másfelől pedig a stabilitást és fejlődést biztosító állam megteremtésének szándéka áll szemben és viaskodik egymással. Ennek első megnyilvánulásaként került sor az alkotmányos forradalomra, amelyet a parlamentarizmus és a nacionalizmus eszméi ihlettek és hatottak át. Az uralkodói hatalom diktatórikus jellegének és az európai hatalmak egyre növekvő befolyásának eredményeként széles elégedetlenségi mozgalom bontakozott ki, amely szervezkedésben a papság, a bazár és az értelmiség első ízben fogott össze, ezáltal pedig az alkotmányos forradalom mindenképpen az 1979-es események előzményének számít. Az alkotmányos mozgalom célja egy átlátható és elszámoltatható kormányzat megteremtése volt, amely egyszerre igyekszik megvalósítani az erős állami intézményeket és a joguralmat, valamint biztosítja az egyéni szabadságjogokat, mindemellett pedig képes az ország területi integritását is megőrizni.

Az alkotmányos forradalom következtében megszülető parlamentáris rendszerben a modern állami létnek azok a keretei és főbb intézményei teremtődtek meg, amelyek egy európai értelemben vett modern állami berendezkedés elengedhetetlen feltételei voltak. Nyugati mintára létrehozták a nemzeti konzultatív gyűlést, a parlamentet, amely azáltal, hogy bizonyos jogköröket átvett az uralkodótól, a mindenkori sah hatalmi jogosítványait igyekezett korlátozni. Lényegében innentől datálódik az iráni parlament, a medzslisz kultusza. Az 1831-es belga alkotmányt szem előtt tartva pedig kidolgozták az ország első írott alaptörvényét, amely tovább szűkítette a sahnak és minisztereinek a hatalmát. Így például közigazgatási autonómiát adott a tartományoknak, a férfiak körében kiterjesztette a választójogot, megalapozta a vallási szférától elkülönített törvényhozást és igazságszolgáltatást, valamint a biztosította az alapvető szabadságjogok (pl. a szólás és a véleménynyilvánítás szabadságának) érvényesülését. Az alkotmányos mozgalom eredményeként egyfelől tehát korlátozták a monarchia diktatórikus hatalmát, másfelől pedig megteremtették annak a lehetőségét is, hogy az állampolgárok befolyásolhassák a politikai döntéshozatal folyamatát.

Az alkotmányos mozgalom többről szólt, mint egyszerű rendszerváltásról, hiszen komoly változásokat eredményezett mind a társadalmi, mind pedig az állami gondolkodásban. Az alkotmányos periódus új politikai gyakorlatot, nyelvezetet, illetve magatartást hozott, mivel a politikacsinálás ezt követően már nem a királyi rendeletekhez, hanem a szereplők széles körében jelentkező vitához és konszenzushoz kötődött. A politikai közbeszédet és az állami orientációkat egyaránt a demokratikus koncepciók, a kormányzat és az állampolgárok jogai és kötelezettségei, a törvények uralma és jogbiztonság kérdései határozták meg. Az alkotmányos mozgalom sikerében a különféle értelmiségi körök és titkos társaságok játszottak meghatározó szerepet, amelyek a forradalom győzelmét követően még inkább népszerűsödtek. A társadalmi szervezkedés és a mozgalmi keretek kiépülése, a politika iránt való érdeklődés és az általános körű aktivizálódás mind-mind fontos következményei az alkotmányos forradalomnak, amely az intézményi keretek mellett így a politikai kultúrát is jelentősen átalakította.

A századelőn lezajló forradalom tehát nemcsak politikai forradalom volt, hanem egyben társadalmi és kulturális forradalom is, amely jelentős változásokat hozott az etnikai és osztálybeli viszonyokban. Így például Iránban elkezdett formálódni a politikailag tájékozott és öntudatos középosztály, amely egyértelműen beleszólást követelt a döntések alakításába és meghozatalába. Mindezt egyértelműen segítette az újonnan formálódó kultúra, de még inkább azoknak a sajtókiadványoknak a megjelenése és elterjedése, amelyek a rendszerváltás érdekében agitáltak, illetve folytattak társadalmi diskurzust. A társadalmi csoportok aktivizmusa mellett öntudatra ébredtek a különféle etnikai csoportok is, amelyek autonómiatörekvéseikhez külföldről is kaptak támogatást. Az iráni politikai fejlődés jellemzője, hogy a viharos időszakokban mindig kiéleződik az országon belüli etnikai és felekezeti töredezettség. Nem volt ez másként az alkotmányos forradalom kapcsán sem, mint ahogyan az 1979-es forradalmat követően is napirendre került az önrendelkezés kérdése.

Az alkotmányos forradalom minden kétséget kizáróan az iráni demokratikus fejlődés meghatározó állomása volt, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a század eleji változások nem minden tekintetben voltak demokratikusak, hanem egyben diktatórikus elemeket is tartalmaztak. Így például a társadalom, a politika és a gazdaság felett kiépített központi ellenőrzés, illetve az erőteljes állami szerepvállalás, amely egyfelől az ország területi egységét volt hivatott biztosítani, másfelől pedig a gazdasági fejlődéshez kívánt segítséget nyújtani. A forradalom belső ellentmondásosságára szolgál példaként, hogy a vallási vezetés – amely már ekkor is domináns szerepet játszott a folyamatok alakításában – a szabadság és a rend összehangolásában számos korlátozást foganatosított. Az iszlám hagyományok tiszteletben tartása végett a síita egyház igyekezett minden szabadságjogot keretek közé szorítani, valamint biztosítani vezető szerepét a politikai-hatalmi felépítményben. A papságot ugyanakkor az alkotmányos mozgalommal mindvégig összekötötte a külföldi befolyással szembeni érdekazonosság.

A forradalom ugyanakkor nem húzott éles határvonalakat a politika és a vallás között, mivel úgy gondolták, hogy a vallás összeegyeztethető a törvény uralmával és az abszolút monarchia hatalmának korlátozásával. Mindez hosszútávon komoly nehézségeket okozott, de akkor és ott, inkorporálta a vallást a demokrácia formálódó koncepciójába. Ennek megfelelően az ideális demokratikus rendszert az erős vallási elem és a törvények uralmára helyezett hangsúly jellemezte, miközben az egyéni szabadságjogok háttérbe szorultak. Az alkotmányos mozgalom elsősorban a régi rendet kívánta megreformálni, valamint egyensúlyt teremteni a politikai hatalom struktúrájában, és nem a tömegeket megszabadítani az állami ellenőrzés alól. Mindazonáltal a forradalom jelentős lépés volt az iráni demokratikus mozgalom megszületésében, mivel radikálisan megváltoztatta a politikai autoritásról, az uralkodó jogairól és kötelezettségeiről, valamint a társadalom szerepéről kialakult koncepciókat. Jelentősége leginkább abban állt, hogy az iráni állampolgárokból a politikai folyamatok tárgya helyett valódi résztvevők lettek.

A forradalom eredményeként lényegében egy olyan rendszer formálódott ki, amely megfelelt a kor kihívásainak, valamint a társadalom elvárásainak, de a belső ellentmondások és a külső beavatkozások miatt hosszútávon mégsem bizonyult maradandónak. Az 1925-ben hatalomra kerülő Pahlavi-dinasztia fokozatosan leépítette az alkotmányos vívmányokat, helyüket pedig ismételten az abszolút monarchia intézményei vették át. A 1906 és 1911 között lezajló forradalom jelentősége azonban óriási, mivel a rövid intermezzót leszámítva nagyban hozzájárult a mai politikai struktúrák kiépüléséhez, valamint eszmei kereteket adott az állam mindenkori modernizálásához.