Iráni terror Amerikában?

Iráni terrorkísérlet az USA-ban?

A nemzetközi hírek szalagcíme volt az elmúlt napokban, hogy az amerikai belbiztonsági szervezetek felszámolták azt az iszlám köztársaság által finanszírozott és irányított terrorista összeesküvést, amely Szaúd-Arábia diplomáciai képviselője, nagykövete ellen irányult volna. Noha az ajatollahok vezette rezsimnek kétségkívül rossz az „erkölcsi bizonyítványa”, miként a múltban és a jelenben számtalan terrorista cselekményben volt érintett (gondoljunk csak a libanoni polgárháborúban, vagy az iraki és afganisztáni konfliktusban való iráni szerepvállalásra), de a jelen eset kapcsán mégis komoly kételyek merülnek fel: Vajon tényleg Irán áll a leleplezett összeesküvés hátterében?

Nos, az összeesküvés inkább hasonlít egy B kategóriás hollywoodi filmre, mintsem a valóságra. Egy iráni származású amerikai használt-autó kereskedő megkísérel felbérelni egy mexikói drogkartellt, hogy gyilkolja meg a szaúdi királyság washingtoni nagykövetét... aztán jön Bruce Willis, s megmenti a helyzetet és a világot – folytathatnánk a film forgatókönyvét. Az amerikai mozinak van némi valóságalapja, amennyiben a teheráni vezetés sem az Egyesült Államokat, sem pedig Szaúd-Arábiát nem kedveli különösebben. Előbbit azért, mert az minden erejével azon van, hogy ellehetetlenítse az iszlám köztársaságot (például az atomtudósok levadászásával, a Stuxnet számítógépes vírus bevetésével, vagy éppen az egyre szigorúbb szankciók elfogadásával), utóbbival pedig lényegében több évtizedes ideológiai, vallási, politikai és hatalmi harcot folytat a Perzsa-öböl fennhatóságáért (közismert, hogy a szaúdi vezetés titkos találkozókon többször is kérte a perzsa állam bombázását amerikai szövetségesétől). Az indok tehát adott, de a célpontválasztás, az akciószervezés és végrehajtás már korántsem jellemző az iszlám köztársaságra.

Az iszlám köztársaság számtalan akciót követett már el a múltban, lásd a Libanonban a nyugati katonák ellen elkövetett merényleteket a 80-as években, vagy az izraeli célpontok elleni robbantásokat Argentínában a 90-es évek elején, vagy éppenséggel a Mykonos-ügy néven elhíresült akciót, amikor Berlinben számoltak le kurd ellenzékiekkel. (Széljegyzetben megemlíthető, hogy Irán követett már el terrorcselekményt amerikai földön, amikor 1980-ban Washingtonban meggyilkolták Ali Tabatabai-t, a sah egykori sajtóattaséját.) Az Irán által szponzorált akciókat azonban minden esetben egy megbízható és ideológiailag-vallásilag közeli szövetséges hajtotta végre (például a Hezbollah, a Szadrista katonák, vagy a szimpatizáns afgán lázadók), éppen ezért nehezen hihető, hogy az iráni vezetés egy tőle igencsak távol álló bűnbandát bízna meg a feladattal, amely szervezet ráadásul tele van amerikai és mexikói beépített ügynökökkel. Szinte kizárt, hogy az iráni rezsim vezetői, vagy éppenséggel a külső ügyeket irányító Forradalmi Gárda (a Kudsz Erők) parancsnokai komolyan bíznának egy ilyen ideológiailag-felekezetileg távoli csoportban. Az iszlám köztársaság vezérkara soha-semmikor nem használt olyan személyeket (ügynököket), akik csak lazán kötődtek az országhoz, még inkább annak vezetéséhez (a legtöbb elkövető aktív tagja a Forradalmi Gárda Csapatoknak).

Az iráni rezsim minden alkalommal igyekezett a gyanú legkisebb árnyékát is távol tartani magától, s igen körültekintően járt el, amikor egy-egy terrormerényletet megszervezett a múltban, adott esetben le is fújta az akciókat, ha nem volt 100 százalékosan biztosított a siker és a háttérben maradás (lásd a 80-as évek végi kuvaiti repülőgép eltérítéseket). Irán forradalmi vezetői még a legvéresebb időkben is racionális költség-haszon számítást végeztek, és a rövidtávú érdekekkel szemben a hosszú távú célokra koncentráltak. (Az irániak túlságosan éles elméjűek ahhoz, hogy csak úgy, ész nélkül cselekedjenek.) Ezzel szemben a feltárt összeesküvés túlságosan amatőrnek látszik ahhoz, hogy valóban az iszlám köztársaság akciójáról beszélhessünk. Hovatovább a merénylet sikere (a halálos áldozatok) esetén Iránnak minden bizonnyal komoly válaszcsapással kellett volna számolnia, amelyet azonban a teheráni vezetés igyekszik minden erejével elkerülni, hiszen nem érdeke a fegyveres konfliktus a világ vezető katonai hatalmával – amelyből csak vesztesen kerülhet ki. A további szankciók elfogadásával és az ország fokozódó elszigetelődésével ráadásul egyre nehezebbé válik a hazai helyzet (problémák) kezelése is. Az akció napvilágra kerülése továbbá ismételten megerősítené az Iránra aggatott rossz fiú címkét.

Végezetül kérdéseket vett fel az az információ is, amely szerint az iráni rezsim 100 ezer dollárt utalt ki a nagykövet elleni merénylet végrehajtására. Egyfelől az összeg túlságosan kevés ahhoz, hogy egy jól szervezett és kivitelezett akcióról beszélhessünk, a merénylet sikeréhez nagyobb anyagi ráfordításra lett volna szükség. Másfelől fizikailag lehetetlen, hogy egy iráni bank közvetlenül pénzt utaljon át egy amerikai számlára, a bankszektor szankcionálásának eredményeként ugyanis nincs közvetlen pénzügyi kapcsolat, avagy összeköttetés a két ország között. Ezért csak egy harmadik félen keresztül érkezhetett pénz az elkövetők számlájára, amely nehezen követhető, s ez alapján számos lehetséges tettesről beszélhetünk. Összességében tehát elmondható, hogy bár az iszlám köztársaság múltja – és jelene – cseppet  sem makulátlan, de a washingtoni terrorkísérlet semmiképpen sem illik az „iráni terrorizmus” kategóriájába.

De ha nem az iráni rezsim áll a háttérben, akkor kik lehetnek az elkövetők? A kérdésre számtalan választ lehetséges adni. Így többek között az iráni belső hatalmi helyzetet, a frakcióharcokat és a Khamenei-Ahmadinezsád párharcot szemlélve elképzelhető, hogy valamely politikai tábor vagy szereplő magánakciójáról van szó, amellyel a legfőbb vezető pozícióját igyekeznek megingatni, azáltal hogy személyét túlzottan radikálisnak, és a rendszerre veszélyesnek tűntetik fel. Egyes jelentések szerint Ahmadinezsád elnök egy magánbeszélgetésen korábban azt javasolta a legfőbb vezetőnek, hogy Irán újítsa fel a merénylet-politikáját az ellenzékiekkel (disszidensekkel) szemben, hogy ezzel akadályozza meg az „arab tavasz” kellemetlen mellékhatásait, sőt az elnök állítólag egy merényletekkel foglalkozó speciális csoport felállítását is szorgalmazta. A politikai csatározások intenzitása kétségkívül eredményezhet magánakciókat (mint például anno a Karin-A esetében).  

Az elkövetők kilétét vizsgálva-kutatva – lévén az iszlám köztársaságnak sok az ellensége, s a rosszakarója – több lehetséges forgatókönyv is elképzelhető. Így elsősorban az, hogy valamely iráni ellenzéki csoportosulás igyekszik tovább rontani az iszlám köztársaság renoméján, és adott esetben kiprovokálni a forradalom óta propagált fegyveres rendszerváltást. (Ne feledjük az iráni atomdosszié azt követően került az ENSZ Biztonsági Tanácsának napirendjére, hogy a Népi Mudzsahedek nevű ellenzéki szervezet részletes jelentést tett közzé a titkos nukleáris létesítményekről.) Tovább vizsgálódva a szaúdi vezetést is érdemes megemlíteni, amely az összeesküvés napvilágra kerülésével csak még inkább presszionálhatja amerikai szövetségesét, hogy valamilyen formában most már muszáj fellépni az iszlám köztársasággal szemben. Az iráni atomfegyver árnyékában rettegő öböl-menti monarchiák így vagy úgy, de mind érdekeltek a perzsa állammal szembeni komolyabb fellépésben. Az eset hasonlóképpen kapóra jön az izraeli vezetésnek is, amely Irán-ellenes álláspontját látja igazolva az amerikai terror-kísérletben. Sőt, a washingtoni retorikai hadviselést is számításba kell venni, mikor a merénylet felelőseit keressük. Végezetül pedig arról sem lehet megfeledkezni – különösen a Breivik féle esetet követően –, hogy egy Irán-szimpatizáns, egy „magányos farkas” állhat a tervezett merénylet mögött.

Tehát, amíg egyfelől bátran állíthatjuk, hogy nem iráni akcióról van szó, addig másfelől igencsak bajban vagyunk, hogy akkor ki is lehetett a valós elkövető? A kérdésre előbb-utóbb választ kapunk majd, de addig is érdemes levonni a tanulságot a vitatott esetből. Így többek között azt, hogy a jelenlegi felfokozott és felforrósodott viszonyban mekkora jelentősége lenne a közvetlen kapcsolatnak, egyfajta „forró drótnak” Teherán és Washington között, hogy a tévés információk alapján nehogy konfrontáció robbanjon ki a felek közt.

Perzsa blogok

IRÁN: AZ INTERNETES NAPLÓK ORSZÁGA

Iránban a szólásszabadság erősen korlátozott, s nincs ez másként az internetes térben sem, amely sok tekintetben inkább Intranet, mintsem Internet. Az iszlám köztársaság a világ talán legnagyobb internet-blokkolójának számít, közel 10 millió weboldal van tiltó listán. Az irániak azonban, mint megannyi esetben, itt is rendkívül leleményesek, s igyekeznek kijátszani a szigorú szabályokat. A világhálóhoz való korlátlan hozzáférés érdekében számos trükköt és technikát fejlesztettek ki (odahaza és külföldön). Így például a FreeGate nevű szoftvernek (amely megváltoztatja az IP címet), a helyettes szervereknek, vagy a különböző anti-filter programoknak köszönhetően mégiscsak lehetséges a tiltott oldalakon való böngészés. 

Az Internet igazi jelentősége azonban nem a tiltott információkhoz való hozzájutásban rejlik, hanem az internetes naplóírásban, a blogolásban. Ma több blogbejegyzés íródik perzsául, mint kínaiul, németül, olaszul, oroszul, vagy spanyolul. Közel százezerre tehető az aktív felhasználók száma, s ezzel Irán a negyedik a világon. De vajon miben rejlik a blogírás népszerűsége? 

Nos, leginkább talán abban, hogy az az iszlám köztársaság szigorú rendszerében lehetőséget teremt az egyéni önkifejezésre, a vágyak és vélemények szabadabb megfogalmazására, s egyfajta privát szférát jelent, ahol mindent szabad. Egy internetes napló teret enged azon írások (kritikák) publikálásának is, amelyekre a nyomtatott sajtóban nem lenne lehetőség. Számtalan betiltott könyv kerül fel a világhálóra, így például Salman Rushdie „Sátáni versek” című munkája is. A blogok emellett egyfajta kávézóként is funkcionálnak, ahol autentikus vitát lehet folytatni szinte bármilyen témáról. Akár még arról is, hogy milyen a demokrácia és az iszlám kapcsolata, vagy hogy szükséges-e a „Nagy Sátánnal” (az USA-val) való megbékélés. Az internetes naplók azonban nem csak vitafórumokként szolgálnak, hanem a hírek elterjesztésének csatornájaként is. Ehhez elég csupán a tavaly júniusi vitatott elnökválasztásra gondolni, amikor a blogolók mint helyszíni tudósítók közvetítettek az eseményekről. 

A mai Iránban mindenki blogol, legyen az egyházi személy, politikai vezető, vagy éppenséggel huszonéves fiatal. Így például blogírásba kezdett maga az elnök, Mahmúd Ahmadinezsád is, akiről aligha gondolnánk, hogy igazi Internet-függő. Rendszeresen frissített oldalán nemcsak elnöki teendőiről olvashatunk, hanem a Brazíliától Kínáig terjedő rajongótáborának kommentjeit is szemügyre vehetjük. Szó, ami szó, az iráni vezetés igyekszik propagandatevékenységét minden színtérre, így a blogszférára is kiterjeszteni. A fiatal generáció alternatív életformák iránti vágyakozásának és a rendszerrel szemben megfogalmazott kritikának azonban mégsem tud gátat szabni. Az internetes naplók lényegében nem másról, mint az iráni társadalomban jelenlévő problémákról és vágyálmokról szólnak. 

[A téma iránt érdeklődőknek ajánlott olvasmány: Nasrin Alavi: We Are Iran. The Persian Blogsphere. Portobello Books, London, 2005.]

Internet-blokkolók

AZ INTERNET FORRADALMA, VAGY MÉGSEM?

A globalizáció folyamatának és az információs technológiák forradalmának eredményeképpen világunk mára jelentősen megnyílt. Napjainkban a világháló szinte már az egész földgolyóbist behálózza, ám még mindig akadnak olyan rezsimek, amelyek vasmarokkal igyekeznek kontrollálni az internetes teret, s kizárni polgáraik életéből a külvilágot, s a külső impulzusokat.

KIK A LEGNAGYOBB BLOKKOLÓK?

A világhálót leginkább korlátozó államok körébe zömmel diktatórikus rezsimek tartoznak. Így például a legnagyobb blokkolónak az Iráni Iszlám Köztársaság, és a Kínai Népköztársaság számít. Mindez nem is meglepő, ha azt tekintjük, hogy az efféle autokratikus rendszereknek mekkora kihívást is jelent az Internet. A kibertér egyfelől a kapcsolattartás és kölcsönös egymásra hatás olyan erőteljes eszköze, amely az ellenőrzés minden formáját elutasítja, másfelől pedig olyan színtér, ami lehetőséget teremt a társadalmi mobilizációra, a politikai kritikára, s az alternatív tájékozódásra, önkifejezésre.

De nemcsak a diktatúrák cenzúrázzák az Internetet, hanem a fejlett világ demokráciái is. Így amikor a világhálót korlátozó, blokkoló államokról beszélünk, nem feledkezhetünk meg Ausztráliáról vagy Dél-Koreáról sem, amely országokban – még ha kevésbé látványosan is, de – állami kontroll mellett zajlik az internetes forgalom. Szigorú törvények vonatkoznak az Internet használatára mindkét országban, s míg előbbiben a weboldalakat blokkoló szűrőrendszer működik, addig utóbbiban a rendszerkritikus bloggerek elleni bírósági perek tanúskodnak az Internet korlátozásáról. 

AZ INTERNET ELLENSÉGEINEK TÍZES LISTÁJA

Napjainkban a világháló kétségkívül behálózza az egész földgolyóbist, azonban még mindig akadnak olyan országok, ahol a vezetés vaskézzel uralja, s ellenőrzi az internetes teret. Íme az Internet legfőbb ellenségeinek tízes listája: 

10. Pakisztán: A weboldalakat kezdetben az iszlám-ellenes tartalmuk miatt cenzúrázták, ma viszont szinte a teljes internet forgalmat ellenőrzik. A nemzetközi hozzáférés, illetve a weboldalak bejegyzése csak állami engedéllyel történhet. Újabban pedig a közösségi portálokat is korlátozzák.

9. Burma: Az Internet egyrészt megfizethetetlen, másrészt pedig rettentően ellenőrzött (inkább egy Intranet). A lakosság csupán alig egy százalékának van internetes hozzáférése, ráadásul többségük csak az államilag kontrollált internet-kávézókon keresztül csatlakozhat a világhálóra. 

8. Jemen: Mindennemű, a forradalmat, s a fennálló rendszert illető kritika tilos, mint ahogyan az iszlám-ellenes, erkölcstelen oldalak is cenzúrázva vannak. De feketelistán vannak a különféle videó és zene oldalak is. Burmához hasonlóan rendkívül alacsony (egy százalék alatti) hozzáférés.

7. Észak-Korea: Az egyetlen olyan ország, ahol nincs Internet (ahhoz csak a párt-elit tagjai férhetnek hozzá), hanem Intranet van. A kormányzatilag létrehozott weboldalakon pedig kritikának helye nincs, ott csakis Kim Dzsong Il csodálatos életéről és politikai vízióiról olvashatunk. 

6. Szíria: Itt van az egyik legszigorúbb közel-keleti Internet-ellenőrzés és korlátozás. A társadalmilag és vallásilag erkölcstelen oldalak mellett a politikailag érzékeny kérdéseket mind cenzúrázzák, illetve blokkolják, mint ahogyan a nemzetközi telefonálást és levelezést is.

5. Kuba: A szocialista ideológiát sértő politikai bejegyzéseket mind cenzúrázzák, a kritikát keményen büntetik, a levelezéseket pedig ellenőrzik. A kubai internetezőket ezért egyfajta önkorlátozás jellemzi. Ráadásul a számítógéphez jutást a törvény és a pénzügyi helyzet is korlátozza.

4. Egyesült Arab Emírségek: Noha az EAK egyértelműen bekapcsolódott a nemzetközi információs vérkeringésbe, de a politikai, vallási, vagy erkölcsi értékeit továbbra is foggal-körömmel igyekszik védeni. A telekommunikáció állami irányítás alatt áll, s a teljes internet forgalmat felügyelik. 

3. Szaúd-Arábia: Nincs külön törvényi szabályozás, a sajtótörvény a mérvadó, amely kimondja, hogy minden publikációt államilag kell engedélyeztetni. A kormányzat széles ellenőrzést gyakorol, s egyre kifinomultabb szűrőrendszereket használ (SmartFilter). A szaúdiak közel 400 ezer oldalt blokkolnak.

2. Irán: Az iszlám köztársaságban működik a világ egyik legkiterjedtebb internet-blokkoló rendszere. Az oldalak rendszeres szűrése (majd 10 millió oldal van tiltólistán) mellett külön hivatal foglalkozik a törvénytelen oldalak felderítésével. A kapcsolatot pedig igyekeznek szisztematikusan lassítani. 

1. Kína: A kínai nagy tűzfal szerepel a lista élén, amely kétségkívül a legszofisztikáltabb és legerősebb cenzúra-rendszer. (A pekingi nyomásnak még a Google is kénytelen volt beadni a derekát.) Különösen a politikai tartalmak, mint például Tibet, Tajvan vagy Tiananmen ügye számít forró témának. 

+1 Ausztrália: A legkisebb kontinens jó példa arra, hogy nem csak a diktatórikus és fejletlen államok korlátozzák a világhálót. Az Internetet itt a szövetségi rendőrség tartja ellenőrzése alatt, törvényileg igen széles felhatalmazása van a cenzúrára, a gyakorlatban azonban ez egyelőre kevésbé érvényesül. 

MILYEN INDOKKAL CENZÚRÁZNAK?

 

Az Internet-blokkoló országok a cenzúrázást számtalan érvvel igyekeznek alátámasztani, így az erkölcsi normák és nemzeti törvények megszegésével, a szerzői jogok védelmével, vagy éppenséggel a nemzet-biztonsági kockázattal. 

A politikai cenzúra a polgárok politikai szabadságjogainak korlátozására irányul. Kínában, Vietnámban és Kubában alaptétel, hogy minden olyan oldalt, bejegyzést blokkolnak, törölnek, amely a szocialista ideológia vagy az állampárt kritizálására irányul. 

A társadalmi cenzúra alapvetően az értékek és erkölcsök felett őrködik. Így például Szaúd-Arábiában, s az iszlám országok többségében, különösen nagy hangsúlyt fektetnek az obszcén oldalak kiszűrésére. Mint ahogyan itt a szerencsejáték is tabunak számít. 

A nyugati világban alapvetően két okból korlátozzák a világhálóhoz való hozzáférést: egyrészt a terror elleni háború folytán biztonságpolitikai megfontolásokból, másrészt pedig az erkölcstelen oldalakkal és jogdíj köteles tartalmakkal szemben megfogalmazott etikai és jogi szempontokból.

HOGYAN BLOKKOLNAK AZ INTERNET-BLOKKOLÓK?

Az Internet blokkolásának nemcsak az indokai szerteágazóak, hanem a megvalósulási formái is igen eltérőek lehetnek. Míg egyesek kifinomult szűrőrendszerekkel és megfigyelő hálózattal rendelkeznek, addig másoknak csak kevésbé választékos eszközök állnak a rendelkezésükre. 

Az olyan országok esetében, mint amilyen Türkmenisztán vagy Kazahsztán, ahol viszonylag alacsony a felhasználók száma, s még kezdetleges az infrastruktúra, ott elegendő lehet az Internet sebességének a lassítása is, hogy a kritikus tartalmak iránt érdeklődök a hosszas várakozást követően más weboldalra szörfözzenek. Máshol mindez kevésnek bizonyulhat, s ezért erőszakos megfélemlítésekre és koncepciós perekre van szükség, mint Egyiptomban vagy Szíriában. Kínában és Iránban ezzel szemben az Internet-korlátozás legmodernebb technológiáját használják, itt kulcsszavas ellenőrző programok szolgálják a rendszer biztonságát. A „kínai nagy tűzfal” minden kétséget kizáróan a legprofibb blokkolást nyújtja. 

Különbségek lehetnek persze abban is, hogy mit is blokkolnak az egyes kormányzatok. Thaiföldön az uralkodót negatív színben feltüntető minden bejegyzést automatikusan törölnek. Iránban nem csupán a reformpárti lapokat, hanem weboldalakat is igyekszik betiltani a keményvonalas vezetés. A szomszédos Pakisztánban pedig nem is olyan régen a közösségi portálok (Facebook) kerültek terítékre, s betiltásra. A videó-megosztó portálokat (Youtube) Mexikótól Indonéziáig a világ számos országában tartják állami megfigyelés alatt. Az igazán diktatórikus rezsimekben pedig a levelezőrendszereket is szemmel követik, sőt olykor be is tiltják, mint ahogyan az a Gmail kapcsán történt Kínában. 

VAJON MINDENKI NÉZHETI A YOUTUBE-OT?

A videókat megosztó portál, a Youtube az egész világban nagy népszerűségnek örvend: nap mint nap milliók látogatnak el a weboldalra, s ottan keresgélnek, nézegetnek különféle filmeket, felvételeket. Csakhogy nem mindenki szörfözhet és mozizhat zavartalanul itten. A világ egyes kormányzatai ugyanis időről-időre beavatkoznak és blokkolnak. A cenzúrázást pedig az erkölcsi és etikai normák, a nemzeti törvények megszegésével, a szerzői jogok védelmével, vagy éppenséggel nemzetbiztonsági okokkal, kockázatokkal indokolják. 

Az esetek ennek megfelelően igen sokfélék lehetnek. Így például, Thaiföldön blokkolnak minden olyan felvételt, amely negatívan ábrázolja az uralkodót. Németországban, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban a videókat szerzői szabálytalanságok miatt törlik. Mexikóban az is megesett, hogy bírósági döntést követően kellett levenni egy filmet, amely negatív színben ábrázolt egy szenátort. Egyiptomban és Iránban pedig a választásokat megelőzően szinte teljesen ellehetetlenítik a reformpárti jelöltek efféle internetes kampányát. 

Egyes rezsimek azonban nem csupán a problémás felvételeket blokkolják, hanem időlegesen magát az internetes oldalt is. Az okok pedig ez esetben is különfélék. Így amíg Törökországban az államalapító Musztafa Kemált ért inzultus miatt, addig Pakisztánban a Mohamed-karikatúrák következtében tiltották be a videó-portált. Kína a tiananmen-téri vérengzésről szóló videók és a Tibet függetlenséget forszírozó filmek miatt kelt ki magából, s zárolta az oldalt már több ízben is. De a lista még folytatható, Indonézia és Tunézia egyaránt nagy Youtube-blokkoló.

Az, hogy a Youtube-ot cenzúrázó, blokkoló államok listáján csak diktatórikus rezsimek vannak (Burma, Irán, Kína, Líbia, Pakisztán, Szíria, Tunézia, Türkmenisztán), nem meglepő. Mindez leginkább annak köszönhető, hogy a videó-megosztó portál komoly kihívást jelent a politikai vezetésnek mindenütt, ahol igyekeznek a szabad gondolkodást és informálódást korlátozni, s a központi egyeduralmat fenntartani. Különösen így van ez, ha választás, vagy történelmi megemlékezés zajlik, ilyenkor a társadalmi és politikai zavargástól félve a rendszerek szigorítják a weboldalhoz való hozzáférést. A portál ennek eredményeként egyszerre jelent alternatív hírforrást, s személyes önkifejeződést. 

LEHET-E VALÓJÁBAN AZ INTERNETET KORLÁTOZNI? 

Bátran állíthatjuk, hogy a világháló korlátozására irányuló kísérlet lehetetlen vállalkozásnak tűnik, amennyiben az Internet-blokkoló kormányzatok és az élelmes informatikai vállalkozók kvázi macska-egér játékot űznek egymással. A betiltott oldalak, bejegyzések helyére szinte azonnal újak kerülnek, miközben évről-évre egyre több az internetes felhasználó, s érdeklődő. A tömegeknek a kibertérre való benyomulása kétségkívül komoly kihívás elé állítja a 21. század modern diktátorait.

Azt, hogy az Internetet lehetetlen korlátozni, Irán példáján keresztül láthatjuk a leginkább. A klerikális vezetés ugyan igyekszik tűzzel-vassal ellenőrizni a világhálót (közel 10 millió oldal van tiltólistán), a leleményes irániak azonban a különféle technikáknak és trükköknek, így az anti-filter programoknak és a kihelyezett szervereknek köszönhetően még a legnagyobb állami szigor ellenére is szörfözhetnek a tiltott oldalakon. A világháló túlságosan nagy, átláthatatlan, s népszerű ahhoz, hogy bármely forradalmi, vagy ideológiai csapat át tudja venni felette az irányítást.

Porontyok a csatatereken

Gyermekkatonák a világban…

Becslések szerint ma a világban közel 300 ezer gyermekkatona vesz részt fegyveres konfliktusokban. Burmától Szudánig és Kolumbiától Kongóig tizenévesek tízezrei harcolnak fegyverrel, vagy szolgálnak küldöncként, szakácsként, őrként, netán szexuális rabszolgaként. Egyeseket a szegénység, másokat a bosszúvágy hajt a fegyveres erők soraiba. Ördögi kör ez, amelybe már a sokadik generáció veszik oda.

A gyerekkatonák jelentette probléma napjaink globalizálódott és konfliktusos világban, valamint a megváltozott hadviselésnek köszönhetően igen felértékelődött. A fiatalkorúak harci tevékenysége azonban időben messzire nyúlik vissza, a gyermek-katonaság intézménye már az ókori spártaiaknál megjelent, s azt követően folyamatosan végigkísérte az egész emberiség történetét. 

Ki minősül gyermekkatonának?

A gyermekkatona fogalmának meghatározása igencsak nehéznek ígérkezik. Kérdéses ugyanis, hogy mikortól beszélhetünk felnőtté válásról, vagyis mi az az életkor, amelyet betöltve részt lehet venni a fegyveres konfliktusokban? Például vajon egy kalap alá lehet venni a 10 esztendős palesztin merénylő fiúcskát és az Afganisztánban éles bevetésben szereplő 17 éves brit újoncot? További fejtörést okozhat az is, hogy vajon ki alkalmazza a fiatalokat: a reguláris hadsereg, avagy a paramilitáris egységek? Vagy, hogy milyen feladatokra használják őket: cipekedésre vagy lövöldözésre?

Itt érdemes megjegyezni, hogy a nyugati gyermek-kép, és -világ szöges ellentétben áll a fejlődő országokéval, ahol nem ritka, hogy az iskola és játék helyett dolgozni kell a tizenéveseknek.

A hatályos nemzetközi konvenciók és szerződések értelmében (már aki aláírta és be is tartja azokat) gyerekkatonának minősül minden olyan 15 év alatti fiatal, aki fegyveres akcióban érintett, vagy részt vesz (egyes országokban 18 esztendőt állapítanak meg). Közös jellemzőjük, hogy függőségben élnek. Az ilyen katonák átlagéletkora 13-14 év, de természetesen akadnak kirívó esetek is (pl. 10 év alatti merénylők Sri Lankán). A militarizálódás pedig nincs tekintettel a nemekre sem, így a fiúk mellett bőven találunk lánykákat is a csatasorokban (a gyerekkatonák 40 százalékát a gyengébbik nem adja).

Kikből lesznek a harcosok?

A gyerekkatonák többsége a szegény, hazátlan, és családjuktól elszakadt fiatalkorúak közül kerül ki. Egyes területeken még manapság is – szó szerint – vadásznak a fiatalokra (a sri lankai tamil tigrisek és a különféle afrikai „lázadó hordák” az iskolákból és az utcákról ragadják el őket), más országokban sokkalta finomabb eszközökkel igyekeznek beszervezni a 18 év alatti korosztályt (Kongóban nem ritka, hogy az adózás egyik lehetőségeként kínálják fel, a családtól egy gyermek katonai szolgálatát követelve), s nem ritka az sem, hogy a gyerekek önszántukból csatlakoznak a fegyveres csoportokhoz.

A gyerekkatonák közel 60 százaléka „önkéntes”. De vajon mi visz rá egy tizenévest arra, hogy csatlakozzék a fegyveres erőkhöz? Többségüket egyszerű gazdasági motivációk vezérlik: a csoporthoz tartozás számukra élelmezést és ellátást jelent. Sokan a védelem céljából állnak be a fegyveresekhez, egyszerűen azért, mert ott nagyobb biztonságban érzik magukat, mint egyedül, fegyvertelenül. De mozgósítóan hathatnak a társított szerepek (védelmező, hős katona), a karrierlehetőségek, valamint a beígért státuszszimbólumok is (Libériában Charles Taylor minden gyermeknek számítógépet ígért!).

Egy biztos, a frontokon szolgáló fiatalok többsége korántsem jószántából, vagy saját elhatározásból vesz részt a harcokban, hanem ha úgy tetszik, a körülmények áldozataként.

Mire jó a gyerek a hadszíntéren?

Azt, hogy miért is jó gyerekkatonákat alkalmazni, illetve hogy mire is használják a fiatalkorúakat, talán a kolumbiai névtársítások, elnevezések mutatják meg a legjobban. A gyermekkatonákat egyrészt „kis csengőknek” hívják, mivel ártatlanságuk és észrevehetetlenségük miatt őrszemnek és megfigyelőnek is egyaránt kiválóan megfelelnek. Másrészt „kis méhecskéknek” tartják őket, akik előbb „csípnek” mintsem hogy az áldozat észrevenné, hogy megtámadták. A rajtaütésekhez remek eszköz a gyermek! Végül pedig nevezik őket „kis talicskáknak” is, mert alkalmasak a teherhordásra, s a csempészetre.

A gyermekkatonák felhasználásának azonban számtalan egyéb oka is létezik. Így például az, hogy a 18 év alatti hadseregeket könnyebb és olcsóbb fenntartani, mivel a gyermekeknek nem kell zsoldot fizetni, s mert ők kevesebbet esznek felnőtt társaiknál. Röviden: sokkal kisebb az igényük. De sokat nyom a latban az is, hogy a fiataloknak nincs félelemérzetük, és bármilyen parancsot végrehajtanak, minden kérdezősködés, habozás nélkül ölnek. Ráadásul a fájdalmat nem ismerő gyermekek nem csak börtön-őrként, hanem vallatóként is bevethetőek, mint azt a Pol Pot féle Kambodzsában láthattuk.

Ahogyan egy csádi tábornok fogalmazott: „a gyerekkatona jó fegyver, mert nem panaszkodik, nem vár fizetséget, s mindenre kaphatók.”

Mit lehet tenni?

A gyerekkatona jelenséggel szemben, illetve annak megszűntetése érdekében már régóta folyik a küzdelem. A nemzetközi közösség egyrészt igyekszik a fiatalokat hadrendbe állító vezetőket elítélni és megbüntetni, másrészt az ún. DDR programmal kísérletezik, amely a fegyverek begyűjtésével (de-militarizáció), a fiatalok hazatérésének elősegítésével (demobilizáció), és az egykori gyermekkatonák társadalmi beilleszkedésének támogatásával (reintegráció) igyekszik lecsökkenteni a harcoló fiatalok számát. 

A gyakorlatban elítélt néhány afrikai vezető azonban korántsem jelent komoly elrettentő, visszatartó erőt, mint ahogyan a különféle programokra elköltött dollármilliók sem tudják végleg felszámolni a gyerek-katonaság intézményét. Az oktatás és a szakképzés mellett ugyanis arra lenne a legnagyobb szükség, hogy véget érjenek a fegyveres konfliktusok, felszámolódjanak az életveszélyes körülmények, s elfelejtődjenek a rémséges élmények, amelyekre – valljuk be – nagyon-nagyon csekély az esély. 

A különféle konvenciók ígéretes irányba fejlődnek, s egyre több kormányzat és szervezet hajlik a gyerekkatonák leszerelésére, vagy a hadműveletekben való mellőzésükre, a gyakorlatban azonban a szavak mögül hiányoznak a tettek, és a cél szentesíti az eszközt elv alapján továbbra is kihasználják a fiatalkorúakban rejlő lehetőségeket. 

Keretesek: 

1.) Gyermekkatonák a világban

A világ szinte minden térségében harcolnak gyermekek. A fiatalkorúak közel 30 konfliktusban vettek-vesznek részt, s a világ háborúinak háromnegyedében fogtak fegyvert. Példaként néhány ország, ahol még az elmúlt években is alkalmaztak, ill. alkalmaznak gyerekkatonákat a fegyveres konfliktusokban: Afganisztán, Burma, Csád, Elefántcsontpart, Fülöp-szigetek, India, Indonézia, Irak, Kongó, Kolumbia, Nepál, Sri Lanka, Szomália, Szudán, Thaiföld, Uganda, valamint Izrael és a palesztin területek.

2.) A vörös kéz nap / Red Hand Day

A vörös kéz nap keretén belül 2002 óta minden év február 12. napján (ekkor lépett életbe a fegyveres konfliktusban érintett gyermekekről, illetve az őket megillető jogokról szóló kiegészítő jegyzőkönyv) megemlékezéseket és demonstrációkat tartanak világszerte, amellyel a gyermekkatonák helyzetére igyekeznek felhívni a nemzetközi közvélemény, de még inkább a politikai vezetők figyelmet. (A piros szín és tenyér a logóban a tiltást igyekszik jelképezni.)

3.) Elképesztő, megbotránkoztató adatok

A burmai hadseregben és a különféle paramilitáris egységekben közel 75 ezer gyerekkatona szolgál! (A 350 ezer fős hadsereg több mint egyötöde 18 év alatti!) / A kolumbiai forradalmi fegyveres erők kötelékébe tartozó gerillacsoportok tagságának 30 százaléka gyermekekből verbuválódik össze! / Az ENSZ becslése szerint közel 20 ezer fiatalkorú harcolt a libériai polgárháborúban! / Kongóban jelenleg 30-50 ezer gyermekkatona szolgál! / Szudánban a két évtizede tartó polgárháborúban majd 100 ezer gyermek vett-vesz részt! / Az izraeli erők palesztin gyereket használnak bomba-hatástalanításra!

Észak & Dél

SZEMBENÁLLÁS VAGY PARTNERSÉG?

A klasszikus Kelet-Nyugat szembenállás erodálódásával az Észak-Dél páros került a figyelem közép-pontjába. Mit is jelent ez a kettős? Külpolitikai kitekintő globális viszályokról, helyi problémákról, félbevágott országokról.

Vajon a világ két féltekéjének földrajzi megkülönböztetése csupán Észak és Dél? Tényleg az Egyenlítő a határvonal? A felosztás netán a világ fejlettségbeli különbségét jelöli, vagy a modernizációs utakat, kísérleteket? S mi van a társadalmi, politikai és kulturális különbségekkel: vajon azok is megállják a helyüket az észak-dél felosztásban? 

Megannyi társítás kapcsolható az Észak-Dél pároshoz eltérések és hasonlóságok földrajzi elhelyezkedés, fejlettségbeli mutatók, meghatározó értékrendek szempontjából. Sokszor azonban az Észak-Dél megkülönböztetés nem állja meg a helyét a kivételek miatt. Ausztrália például teljes egészében kapcsolódik az északi féltekéhez, amennyiben az ország társadalmi, politikai, vagy gazdasági berendezkedését, angolszász gyökereit tekintjük. És az sem vitás: Latin-Amerika országai pedig a keresztény kultúrkörhöz tartoznak, és többségükben az északi gazdasági és politikai modellt igyekeznek másolni. Jobban járunk, ha inkább a függőségi elméletekből indulunk ki, s a centrum-periféria kifejezést használjuk. 

A jelenleg formálódó új világrendben amúgy sem lesz jelentősége az efféle megkülönböztetéseknek. A nemzetközi rendszer átalakulása új erőközpontokat és hatalmakat hozhat, amelyeknek köszönhetően felvetődhet, hogy vajon hol is van a világtérképünk közepe? A világ súlypontjainak eltolódása, a nemzetközi szereplők megsokszorozódása, valamint az információ és a technológia forradalma mellett a legnagyobb kérdés talán az, hogy vajon egy multipoláris (sokszereplős) világrenddel számolhatunk-e a jövőben, vagy inkább egy olyan új világgal, amelyben a polaritás mentesség (súlytalanság) lesz a meghatározó? 

ÚJ VILÁREND?

Az USA folyamatosan veszít hatalmából, eközben hangsúlyos kihívói akadtak, mint az EU és a BRIC-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína). Úgy fest, nem lesz egyensúly, több szinten zajlik majd az erődemonstrálás (fegyveres, gazdasági, kulturális erődemonstráció).

Egyesek katonailag lesznek erősek – pl. az USA, amely a legtöbbet költés fejleszt hadászati célokra –, és lesznek katonai kihívók – pl. a nagyon fegyverkező Kína. Vagy akár Oroszország, amely ugyanakkor kétdimenziós hatalommá válik: nem csak katonailag lesz fontos, hanem nyersanyagforrásai miatt gazdaságilag is, ahogy mondják, egyfajta Szaúd-Arábia atomfegyverrel. Lesznek kulturális kihívók, a keleti filozófiák és praktikák már most nagyon népszerűek, és ez a tendencia csak erősödni fog,. És ne feledjük: jön az iszlám is, mint a leggyorsabban terjedő vallás napjainkban.

BELSŐ KONFLIKTUSOK, SZÉTSZAKADT ORSZÁGOK

Az Észak-Dél „ellentét” nemcsak világviszonylatban állja meg a helyét, hanem bizonyos esetekben országokon belül is! Gazdasági különbségek a világ számos államában megfigyelhetőek. Olaszországban az általános trend érvényesül, a fejlett északi régió áll szemben a csizma ütött-kopott déli sarkával. Fejlettségi különbség pedig még a világ vezető hatalmában, az Egyesült Államokban is jelen van! De akad ellenpélda is: Bolíviában az északi hegyvidék az elmaradottabb, míg a déli síkság a fejlettebb rész. Hasonló helyzet állhat elő a most még széttagolt Koreai-félszigeten is. 

S itt el is jutottunk a politikai tagoltság kérdéséhez, merthogy a világ országai nem csak gazdasági fejlettségük okán szakadhatnak északi és déli részre, hanem a nagyhatalmi rivalizálásnak és a belpolitikai küzdelmeknek köszönhetően is. Rengeteg példát említhetünk e tekintetben. Így például a múltból a koreai és vietnámi konfliktust, a jelenből pedig Ciprus görög-török megosztottságát vagy éppenséggel a szudáni polgárháborút. A legizgalmasabb példa azonban kétségkívül a két Korea esete, ahol az ideológiai ellentét még 60 év (ebből 20 a hidegháborút követően!) után is jelen van, és meghatározza a mindennapokat.

Az esetek többségében a politikai indíttatás etnikai vagy vallási törekvésekkel is párosul. A világnak egyes részein szó szerint egyfajta észak-déli kulturális megosztottságot tapasztalhatunk. E tekintetben a nigériai példa különösen beszédes: amíg északon az iszlám a meghatározó vallás, addig délen a kereszténység az elterjedt, ebből pedig számtalan konfliktus kerekedett. Mindez azonban szinte egész Nyugat-Afrikára jellemző, sőt az említett szudáni polgárháborúban is tetten érhető. Ezek okai mégsem a civilizációk közötti konfliktus: sokkal inkább a gyarmati határok és az elhibázott fejlődési utak. 

ÉLET AZ EGYESÜLÉS UTÁN?

Az egymástól elszakított országok előbb-utóbb egyesülnek, a kérdés csak az, hogy vajon ez az együttélés mennyire lesz sikeres? Németország példáját ismerjük, sőt valamelyest szerepet is játszottunk benne. A német egység 20 év távlatából igazi sikertörténetnek számít, még akkor is, ha a regionális különbségek továbbra is megvannak, s ha Keleten olykor-olykor még mindig fellángol a baloldali romanticizmus. Az újraegyesült Németországban egyértelműen a nyugati minták és értékek diadalmaskodtak, ráadásul úgy tűnik, hogy így véglegesen Európa vezető hatalmává avanzsált. 

No s mi a helyzet a világ más szegleteiben? Például a majd három és fél évtizeddel ezelőtt újraegyesült Vietnámban? Egykor az északi kommunista vezetés irányításával került sor az egység megteremtésére, a történelem fura fintoraként azonban az országot ma már inkább a Dél által propagált kapitalizmus mozgatja, s teszi a térség kistigrisévé. A különbségek azonban itt is szemmel láthatóak: amíg Hanoi a kommunizmus fellegvára, falvak összessége maradt, addig Saigonból – mert ott délen még mindig így hívják az északi vezér neve után Ho Si Minh-városra átkeresztelt települést – egy igazi metropolis, az ország kereskedelmi-gazdasági életének központja és motorja lett.

Németország és Vietnám példája így vagy úgy, de sikeres egyesülésnek számít, az Arábiai-félsziget déli csücskében fekvő Jemen viszont könnyen ellenpélda lehet. A kilencvenes évek elején egységet fogadó köztársaság ugyanis a történelmi utak különbözősége (a déli régió brit uralom alatt jobban integrálódott a nemzetközi vérkeringésbe, míg az északi vidék törzsi viszonyok közepette elmaradt a fejlődésben) és az újonnan kiújult felekezeti villongások (az iszlám két főbb irányzata, a szunnita és a síita ág mérkőzik meg egymással) miatt könnyen szétszakadhat. A jemeni kudarcot látva pedig a világnak pedig már most újabb veszélyes gócpontja akadt: a kalózoktól hemzsegő Ádeni-öböl.

Az egyesülés utáni életet vizsgálva azonban manapság a koreai kérdés számít a legizgalmasabbnak. Vajon mi lesz a Koreai-félszigettel? Nos, előbb vagy utóbb itt is megvalósul majd az egység, aminek időpontja leginkább az észak-koreai utódlástól (Mi lesz a „kedves vezér” halála után?), és az ország gazdasági teljesítményétől függ. Ezt követően azonban sokkalta nehezebb dolga lesz Dél-Koreának, mint amilyen az egykori NSZK-nak volt. A hatalmas különbségeket látva könnyen azt gondolhatnánk, hogy befellegzett a „dél-koreai csodának”. Csakhogy a bőséges északi nyersanyag-forrásokat és olcsó munkaerőt figyelembe véve akár újabb lendületet is kaphat a távol-keleti ország. 

FEJLETT ÉSZAK ÉS FEJLETLEN DÉL? 

Az Észak és Dél hallatán az ember először nyilván a földrajzi különbségekre gondol, majd a földtekék között húzódó fejlettségbeli különbségekre asszociál. Mennyiben állja meg a helyét ez a distinkció? S vajon a déli földrész mindörökre periférikus szerepre hivatott, vagy van esély ott is a felzárkózásra? 

Jobban tesszük, ha fejlett és fejlődő világról beszélünk, és ha legalább gondolatban feljebb csúsztatjuk világtérképünkön az Egyenlítő vonalát. A földrajzi megszorítások mellett azonban kétségünk sem lehet afelől, hogy Észak és Dél között valóban hatalmasak a fejlettségbeli különbségek. Ehhez elég csupán arra gondolnunk, hogy a világ legszegényebb országai zömmel a – az Egyenlítő csúsztatásával módosított – déli féltekén találhatók. A lemaradás pedig számos területen látható, így például a gazdaság termelékenységi mutatóiban, az analfabetizmus társadalmi arányában, a kórházi ágyak számában és az egészségügyi ellátásban, vagy éppenséggel a folyamatosan éhezők megdöbbentő számadatában. (Íme egy példa: Szudán déli részében az elmúlt 15 év éhínsége és a polgárháborúja közel 1,6 millió emberéletet követelt, miközben jelenleg majd 3 millióan éheznek.) 

A Dél leszakadásának, lemaradásának számtalan oka van. Így például az európai gyarmatosítás, ami elültette a gazdasági egyenlőtlenség magvait, illetve megalapozta azt az igazságtalan világgazdasági rendszert, amelyben a fejlődő világ még mindig ki van szolgáltatva a fejlett ipari országoknak. Persze akadnak kivételek, mint például a Perzsa-öböl olajmonarchiái (Kuvait), vagy a távol-keleti kereskedő városállamok (Szingapúr), akiknek sikerült a függőségből, szegénységből kitörni, de említhetnénk a „multikulti” Malajziát is, mint a kulturák közti együttélés szép példáját. A lemaradásért azonban hiba lenne csupán az északiakat hibáztatni, abban ugyanis a rossz és hatástalan kormányzat, a belső politikai és gazdasági instabilitás, a túlnépesedés és az etnikai-felekezeti villongások, valamint a természeti csapások mind-mind szerepet játszanak. Nem beszélve az emberi tényezőről, a korrupt és véreskezű diktátorokról. (Lásd az afrikai diktátorokat, s „Az utolsó skót király” c. filmet!) 

Vajon állandósulni, vagy oldódni fog-e a fejlett-fejletlen megkülönböztetés? A bizakodáshoz szükség lenne a „déli” féltekén: kiterjedt és színvonalas oktatásra, jobb és olcsóbb egészségügyi ellátásra, a felhalmozott adóssághegyek eltörlésére, igazságos szabadkereskedelmi megállapodásokra, átgondolt segélyezésre, a zöld technológiai forradalom exportálására, s természetesen demokratikus kormányokra, valamint átgondolt és megvalósítható politikákra. Azért sajnáljuk egy kicsit Északot is! Demokrácia-deficit, elöregedő társadalom, gyengülő gazdasági versenyképesség, migráció – ezekkel minduntalan kénytelen szembenézni az északi ember. Ezen a ponton azonban a két félteke problémahalmazai összekapcsolódnak, az Egyenlítőn átívelnek. Közös gondokért közösen kell tenni (pl. globális felmelegedés). Ez jelenleg Észak és Dél legnagyobb felelőssége és kötelessége.