Az
arab világban jelentkező forrongások okát nem lehet egyetlen egy tényezőre visszavezetni,
mert az utcákon megmutatkozó társadalmi elégedetlenségnek igencsak komplex okai
vannak. Az általánosnak mondható frusztráció számos társadalmi, gazdasági,
politikai sérelemből fakad, amelyeknek nagy része közel sem új keletű, hanem
már régóta jelen volt a fejekben, és a statisztikai évkönyvekben. A
közel-keleti problémákról ugyanis talán a felmérések és adatsorok (no meg
persze a helyszínen tapasztaltak) árulják el a legtöbbet. A statisztikai
megállapítások pedig lesújtóak és kijózanítóak, különösen azok, amelyek a Közel-Kelet, illetve a világ más térségeiben
tapasztalt gazdasági, szociális és kulturális fejlődés üteme és lehetőségei
között vonnak párhuzamot. Az 1990-es
években a régió exportja, mely 70 százalékban olajból vagy olajszármazékokból
állt, mindössze 1,5 százalékkal tudott növekedni, miközben a globális
exportnövekedés 6 százalékot mutatott.
Észak-Afrikában
és a Közel-Keleten az egy főre jutó GDP aránya tartósan nagyon alacsony (az
öböl-menti olajmonarchiák és Líbia kivételével az arab országokban tízezer
dollár alatti ez az érték), s a valóságos összeg igencsak aránytalanul oszlik
meg a lakosságon belül (hatalmas a társadalmi szakadék a gazdagok és a
szegények között, s igen gyenge a középosztály). Az észak-afrikai arab
országokban különösen súlyos problémát jelent a mélyszegénység, adott esetben –
mint például Egyiptomban – a lakosság fele napi két dollárból tengeti az életét
(közel 40 millió fő!). Sokak számára éppen ezért létfontosságú az állami
támogatás, amely azonban az évről-évre dráguló gabona- és élelmiszerárak
mellett egyre nehezebben kivitelezhető (az egyiptomi kormányzat erre az évre
közel kétmilliárd dollárt irányozott elő élelmiszerár-támogatásra), különösen a
kormányzatok szűkös költségvetésének, vagy a kleptokrata államgépezetnek
köszönhetően.
Az egyiptomi
példánál maradva, óriási problémát jelent továbbá a folyamatos demográfiai
növekedés, amelynek mértékét jól szemlélteti az a tény, hogy egy héten fele
annyi (közel 40 ezer) gyermek születik Kairóban, mint az egész Egyesült
Államokban. Lehetőségeik persze korántsem azonosak! A gyermekek 20 százaléka
mélyszegénységben fog felnőni, s aligha szabadul a kilátástalanság ördögi
köréből. Az iskolába kerülők pedig alapképzettséghez juthatnak ugyan, de a végzettségüknek
– és vágyaiknak – megfelelő állást nem igen találnak. A közel-keleti régióra
általánosan jellemző magas munkanélküliség különösképpen a fiatal korosztályt
sújtja, amelyet méreténél fogva – a társadalmak döntő többségét a 35 év
alattiak teszik ki, az átlagéletkor 20 és 25 év között mozog – képtelen
felszívni a hazai gazdaság. Röviden, az arab társadalmakban jelentős a képzett,
ám ugyanakkor munkanélküli fiatalok aránya (adott esetben a fiataloknak 20-30
százaléka képtelen elhelyezkedni), akiknek így semmilyen jövőképük sincs.
Kell ennél
több a forradalomhoz? Nos, igen kell, mert csak akkor beszélhetünk valódi
forradalomról, ha a társadalom valamennyi (többségi) csoportja részt vesz a
tiltakozásokban. A tunéziai és egyiptomi képsorokat nézve efelől kétségünk sem
lehet. Az utcákon tüntetők között nem csak a Facebook-on felnövő generációt
láthattuk, hanem a lakosság széles spektrumát: nőket-férfiakat,
időseket-öregeket, szegényeket-módosabbakat. (A nők jelenléte legalább annyira
lényeges, mint a fiataloké!) A megélhetés komoly problémát jelent az egész
társadalomnak. Sokan érzik úgy, hogy az olajból és turizmusból befolyó
bevételekből az egyszerű polgárnak csak vajmi kevés jut, miközben a vezetésről
és annak tisztségviselőiről mind köztudott, hogy velejéig korruptak. Tunézia
példája különösen beszédes: egyes becslések szerint az országban, amelynek éves
nemzetgazdasági összterméke 80 milliárd dollár, az állami korrupció Zin
el-Abidin ben Ali elnök úr (és kedves családja) vezényletével évi egymilliárd dollár
kárt okozott.
Noha a
tiltakozókat alapvetően a mindennapi megélhetés nehézsége vitte az utcára, a
forrongásoknak azonban nem csak szociális és gazdasági okai vannak, legalább
ennyire fontosak a politikai jellegű követelések és törekvések is. A tüntetők
nem csupán megélhetést követelnek, hanem méltóságot, s az alapvető polgári és
politikai szabadságjogok (úgy, mint szabad gyülekezés és véleménynyilvánítás)
következetes érvényesülését – vagyis politikai reformokat. Éppen ezért a
tiltakozásokat egyfajta demokratikus politikai megmozdulásnak, az évtizedek óta
hatalmon lévő vezetőkkel, illetve hatalmi berendezkedésekkel szembeni
elégedetlenségi mozgalomnak is tekinthetjük. Ne feledjük, a közel-keleti és
észak-afrikai rezsimek többsége elnyomó diktatúra, ahol példátlan módon
sérülnek az emberi jogok, s ahol a Freedom House éves jelentése szerint
egyetlen szabad állam sincsen (s csupán Libanon, Marokkó, és Kuvait, amely a
részben szabad kategóriába kerül).
A
közel-keleti államok többségének politikai rendszere érdekes kettősséget mutat,
egyfelől léteznek a társadalom igényeit becsatornázó politikai intézmények,
például parlamenti választások, másfelől azonban a valós politikai
döntéshozatal még mindig a zárt elit (pártfunkcionáriusok, titkos-szolgák,
katonai vagy éppen vallási vezetők, netán gazdag nagycsaládok és törzsek)
kezében összpontosul. A társadalmak csak korlátozottan szólhatnak bele saját
nemzeti ügyeik intézésébe, vagy éppenséggel a vezetőik kiválasztásába. A
politikai hatalom megtartása azonban a globalizáció és a kommunikációs
forradalom, valamint a sűrűsödő gazdasági és társadalmi problémák hatására
egyre nehezebb feladatnak tűnik az arab autokráciákban. A Közel-Keletet ez eddig elkerülte a demokratizálódás
szele, de ne gondoljuk azt, hogy az arab társadalmak immunisak lennének a
demokrácia eszméje iránt, vagyis ne vágynának a jó kormányzatra, az
ellenőrizhető és elszámoltatható politikai berendezkedésre.
Az
arab és iszlám világban kibontakozó forrongások okai szerteágazóak, abban
egyfelől a megélhetési problémák (szegénység, drágaság, munkanélküliség),
másfelől a társadalmi frusztrációk (elég volt a korrupcióból és az
elnyomásból), végezetül pedig az öntudatra ébredés (a polgári bánásmód és a
politikai jogok követelése) mind-mind szerepet játszik. Az arab társadalmakban
megfigyelhető csalódottságot és kilátástalanságot jól mutatja a tunéziai
Mohammed Bouazizi története. A 26 éves, szegény családból származó fiú ugyan
szerzett diplomát, ám munkahely híján utcai zöldség-árulásból igyekezett
eltartani a családját, mígnem az áruját és kordéját egy napon lefoglalták. A
megvesztegetéshez kevés volt a pénze, a panasztételével pedig nem foglalkozott
senki sem, így a végsőkig elkeseredett és kiszolgáltatott fiú az önkormányzati
hivatal előtt felgyújtotta magát. Öngyilkossága egyfajta szimbólummá – és
egyben követendő példává – lett, tette pedig úgy fest, hogy láncreakciót
indított el az arab világban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése