Forrongások Észak-Afrikában és a Közel-Keleten: Forradalmak

Vajon 2011 lesz az arab forradalmak éve?

A Közel-Keleten és Észak-Afrikában nincs olyan ország, amelyet ne érintettek volna a Tunéziában lezajló tömegtüntetések, amelyek végül ben Ali elnök hatalomból való távozásához vezettek. Marokkótól Perzsiáig valamennyi országban megmozdultak az emberek, s kisebb vagy nagyobb arányban az utcára tódultak, hogy a példán felbátorodva és senkitől sem félve gyökeres társadalmi-politikai változásokat követeljenek, s elzavarják a régóta hatalmon lévő autokratikus és korrupt vezetőiket. Egyiptomban 18 nap alatt bukott meg a stabilnak hitt Mubarak-rezsim, de bajban van a térség legrégebb óta regnáló diktátora, a Moamer el-Kadhafi vezette líbiai „tömegdemokrácia”, mint ahogyan a szunnita al-Khalifa család által irányított döntő többségében síita Bahrein is. 2011. február 25-én, pénteken szinte valamennyi arab államban tüntetésekre került sor, amit látva bátran állíthatjuk, hogy valami megváltozott a Közel-Keleten. Az eddig alattvalóként szolgáló társadalmak öntudatra ébredtek és fellázadtak: a társadalmi apátia korszaka befejeződött.

Az arab világot megrázó tiltakozások, azt mondhatjuk, hogy közel azonos forgatókönyv szerint zajlanak. A frusztrációtól vezényelt polgárok az utcára vonulva igyekeznek hallatni a hangjukat, elérni a követeléseiket.  Alapvetően a fiatalok által vezényelt társadalmi megmozdulásokról van szó, amelyeknek nincsen valódi karmestere, vagy karizmatikus vezetője. A tüntetések mögött semmiféle szervezett erő vagy ideológia (ellenzéki párt / vallásos szervezet) nem áll, azok döntő többségükben a társadalmi elégedetlenség spontán jellegű kifejeződései. Az eseményeknek a szimbolikája is azonos: a tüntetők hatalmukba kerítik a központi tereket, cipőjükkel fejezik ki nem tetszésüket, s valamennyi országban ugyanazt a mondatot skandálják: „le a diktátorral!” A forrongások megszerveződésében és közvetítésében különösen nagy szerepet játszanak a modern kommunikációs technológiák (az Internet és a mobiltelefonok), de befolyásukat nem szabad túldimenzionálni, miként az iszlám világban korántsem általános a hozzájuk való hozzáférés.

A tiltakozásokat közvetlenül kiváltó okok nagyrészt hasonlóak, de az események intenzitása országról-országra eltérően alakul. Az autokrata rezsimek eltérően reagálnak a tiltakozásokra: Algériában Abdelaziz Bouteflika a szükségállapot feloldásával és az alapvető fogyasztási cikkek árának csökkentésével válaszolt, ezzel szemben Bahreinben, Iránban, Líbiában a vezetés kevésbé nyitott a társadalmi követelések irányában, és a jól bevált erőszakos oltóanyag használata mellett teszi le a voksát. Mindez annak tudható be, hogy a közel-keleti rendszerek nem azonosak, hanem rendkívül változatos képet mutatnak. Például amíg egyes rezsimeknek lehetőségük van arra, hogy olajdollárjaikból lehűtsék a kedélyeket, addig másoknak igencsak korlátozottak a lehetőségeik. Szaúd-Arábia uralkodója komoly szociális fejlesztéseket helyezett kilátásba a lakhatási és a munkavállalási probléma kezelésére. De míg a szaúdiaknak van erre pénzügyi keretük, addig az olyan országoknak, mint Jemen vagy Jordánia jóval szűkebb a mozgásterük.

A rendszerek sokfélesége mellett legalább ennyire fontos megjegyezni azt is, hogy a Közel-Keleten és Észak-Afrikában zajló forrongások igen komplex folyamatok, amelyekben számos szereplő és intézmény érintett. Így egyrészt az utcára vonuló változást követelő elégedetlen néptömegek, másrészt a különféle ellenzéki csoportok, akik igyekeznek alternatívát nyújtani a jövőt illetően, harmadrészt az események végső kimenetelét döntően meghatározó fegyveres erők, negyedrészt a régi rendszer fenntartásában érdekelt aktorok, végezetül pedig maga a nemzetközi közösség és a külső szereplők, illetve hatalmak. A közel-keleti autokráciák jövőjét illetően a kulcsszereplő a hadsereg. A kérdés ugyanis az, hogy a rezsimek támasztékául szolgáló fegyveres erők mennyiben maradnak lojálisak a jövőben, vagy váltanak pártot a tüntetések láttán. Egyiptomban és Tunéziában a hadsereg viszonylag független intézménynek számít, nem így az Iráni Iszlám Köztársaságban, ahol a reguláris erők mellett működő Forradalmi Gárda stabil támasztéka a rendszernek.

Az arab forrongások kimenetelében kétségkívül a hadseregeké a meghatározó szerep, ám az átmenetet követően legalább ilyen fontos és befolyásos szerephez juthatnak a különféle iszlamista szervezetek is, amelyek a legszervezettebb csoportosulásnak számítanak Észak-Afrika szerte. Így például az egyiptomi Muszlim Testvériség szociális tevékenységének köszönhetően a szegényebb rétegek körében komoly támogatottsággal rendelkezik. Ugyanakkor szükséges hangsúlyozni, hogy a vallás most korántsem játszik olyan szerepet a társadalmi mozgolódásokban, mint az 1979-es iráni forradalom során tette. Arról nem is beszélve, hogy az iszlamista szervezetek nem alkotnak monolitikus egységet. Így például Egyiptomban egyszerre négy generáció, illetve irányzat van jelen a mozgalomban. Az iszlamisták többségének pedig – ahogyan azt a vallási vezetők és központok is megfogalmazták – nem az iráni teokratikus modell a mérvadó, hanem a kvázi-demokratikus törökországi berendezkedés. (Az iszlamista vezérek, mint például a tunéziai Rasid Gannúsi kifejezetten a török Igazság és Fejlődés Pártját tekintik követendő mintának.)

Az Észak-Afrikában és a Közel-Keleten zajló mozgolódásokat a kiterjedtségük, az intenzitásuk, illetve a megfogalmazott követeléseik alapján bátran nevezhetjük forradalmaknak. A kérdés inkább az, hogy vajon a forrongásnak milyen végeredménye lesz? Vajon sor kerül-e tényleges rendszerváltásra, vagy az eltérő és konkuráló érdekek felmorzsolják a kialakult társadalmi egységet, s kaotikus állapotokhoz vagy netán egy újabb diktatúrához vezetnek majd? A jelenlegi eufórikus állapotban nehezen ítélhető meg, hogy vajon az 1688-as dicsőséges angol forradalom, vagy éppen ellenkezőleg az 1789-es nagy francia forradalom fog megismétlődni az arab világban. Előbbi esetben a hosszas történelmi felvezetést és a viszonylag rövid forradalmi pillanatot követően gyökeres és tartós változásra került sor (megszületett az alkotmányos monarchia), utóbbi esetben a revolúció sokkalta permanensebb volt, ráadásul a forradalmi terror rengeteg áldozattal is járt, a kaotikus helyzetet követően pedig visszaállt a régi rend (megtörtént a „restauráció”).

Az 1789-es francia forradalomhoz hasonló méretű és kihatású társadalmi-politikai földindulások igen ritkák a történelemben, éppen ezért talán érdemes három másik eseménysort, vagy ha úgy tetszik „forradalmi hullámot” is szemrevételezni. Így az 1848-as polgári forradalmakat, az 1968-as diáklázadásokat, illetve az 1989-es demokratikus fordulatokat. A különbség közöttük lényegében a kitűzött célok realizálódásának mértékében van. A 48-as forradalmak a kezdeti sikerek után mind elbuktak, de a célok és értékek még évtizedekkel később is visszhangzottak az öreg kontinensen, majd pedig beépültek annak politikai gondolataiba és intézményi rendszerébe. A 68-as revolúció jelentősége nagy, még ha nem is eredményezett rezsimváltást sehol sem, s korántsem hagyott olyan történelmi-kulturális örökséget, mint a többi említett forradalom. A 89-es kelet-európai fordulatok ezzel szemben nem csupán a politikai berendezkedések gyökeres megváltozását, hanem az egész régió teljes átalakulását is magukkal hozták.

Az összevetéseket persze lehetne még sorolni, de ne feledjük különleges régió ez, amely könnyen meglehet, hogy saját utat választ magának. Ráadásul minden ország más és más. Noha Egyiptomban és Tunéziában (valamint feltehetőleg Líbiában) megdőltek a diktatórikus rezsimek, de hogy az egész közel-keleti térségen végigsöpörjön a rendszerváltás szele, annak kevés az esélye. Elég csupán Iránra gondolni, ahol 2009-ben a forradalmi vezérkar sikeresen oltotta el az elnökválasztást követően kibontakozó társadalmi fellángolást. Az arab világban jelentkező forrongások idővel talán lefékeződhetnek, megbukhatnak, vagy akár rossz irányba is terelődhetnek (mindegyikre akad történelmi példa), de a jelenlegi eseménysor aligha fog nyom nélkül a múlt homályába veszni. Sőt, a társadalmi aktivitást és politikai törekvéseket látva inkább egyfajta forduló-ponthoz érkeztünk: új korszak kezdődött a Közel-Keleten és Észak-Afrikában.