A
2001. szeptember 11-én az Egyesült Államokat ért terrorista támadásokat
követően Washington megindította háborúját a terrorizmus ellen. A háború már
két esztendeje tart. A hadjárat keretén belül megdöntötték a tálibok
afganisztáni uralmát és megbuktatták Saddam Hussein iraki diktatúráját.
A háború azonban célját még messze nem érte el. Nem kerítették kézre Osama
bin Ladent, nem számolták fel a terrorista szervezeteket, sőt a terrorista
cselekmények hevesen folytatódnak a világban. Az USA vezette háború számos
pozitív és negatív következménnyel járt. Valójában azonban semmivel sem vagyunk
előrébb, mint két évvel ezelőtt. A világ továbbra is veszélyes hely maradt.
A XX. század két nagy ideológiai
kihívása a fasizmus és a kommunizmus volt. Az ellenük folytatott harcot még meg
lehetett vívni. Napjainkat azonban egy egészen más, újfajta fenyegetés
jellemzi: a terrorizmus fenyegetése. A terrorizmus egyik legnyugtalanítóbb
vonása, hogy az ideológiai hév és a technikai eszközök összekapcsolódnak, és
hatalmas veszélyt jelentenek a civil lakosság tömegei számára. További ijesztő
fejlemény, hogy a terrorista cselekményeket kevésbé körülhatárolható csoportok
követik el. A globalizálódó nemzetközi környezetben az ilyen fenyegetésekre
adott hagyományos államközpontú reakciók már nem hatékonyak, sőt gyakran
ellentétes hatást eredményeznek.
A terrorizmus fogalmát nehéz
definiálni. Elsősorban azért, mert maga a kifejezés is fejlődésen ment
keresztül, másrészt mert a nemzetközi politika szereplői saját érdekeik
(legyenek azok gazdaságiak, politikaiak vagy egyéb félék) alapján döntenek
arról, hogy kit és mit nevezzenek terroristának, terrorista cselekménynek. A
terrorizmus szó a francia forradalom idejéből származik, és eredetileg pozitív
jelentést takart (azokra a módszerekre utalt, amelyekkel a forradalmi állam
megszilárdította hatalmát, és amelyekkel rendet teremtett), ám jelenlegi
formájában egyértelműen negatív értelmet hordoz. A terrorizmus alatt a
politikai – vagy egyéb – célból civilek ellen elkövetett fegyveres támadásokat
értjük. A terrorizmus lényege a megfélemlítés, mint ahogyan ezt egy régi kínai
közmondás is kimondja: „ölj meg egyet, hogy megfélemlíts tízezret!” Különbség
van azonban a tekintetben, hogy terrorizmust csak magával a támadás aktusával
azonosítják-e vagy a támadás mögött rejlő politikai motivációknak is
jelentőséget tulajdonítanak. Ez utóbbi álláspont valójában a „cél szentesíti az
eszközt” felfogást képviseli, és a terror áldozatait nem tekinti ártatlanoknak,
hiszen azok – ha hallgatólagosan is, de – támogatják azt a rendszert, amely
ellen a terrorista akció irányul. A legtöbb tudományos elemzés azonban a
terrorizmust magával az aktussal azonosítja, és a célokat, amelyek elérésére az
erőszak irányul, lényegtelennek tekinti.
A XXI. század számára a legnagyobb
kihívást a vallásos terrorizmus jelenti, amely a politikai motivációk és az
ideológiai lelkesedés nagyon veszélyes elegyét alkotja. A vallásos terrorizmus
változó és kevésbé racionális célokat követ, és az utóbbi években több
áldozatot követelt, mint a terrorizmus többi fajtája (a baloldali-, a jobboldali-
és az etno-nacionalista / szeparatista terrorizmus). A nemzetközi terrorizmus
új, az eddiginél veszélyesebb szakaszába készül lépni. Bár összességében
csökkent a terrorista támadások száma (az 1990-es években nemzetközi szinten
átlagosan 400 támadást követtek el, míg az 1980-as években ez a szám meghaladta
az 500-at), az egyes támadások által szedett áldozatok száma azonban jelentősen
megnőtt (a szeptember 11-ei terrortámadásokban, amely a legtöbb áldozatot
szedte a terrorista akciók közül, 2893-an haltak
meg). A terrorista hálózatok jellege pedig egyre globálisabbá vált, a
Közel-Keletről fokozatosan átterjedve Közép- és Dél-Ázsiába, a Balkánra,
valamint a Kaukázuson túlra. A globalizálódó világ eszközrendszerének
fejlettsége a terrorizmusnak teljesen új lehetőségeket biztosít, amely az
államokat a biztonságpolitikájuk átgondolására kényszeríti. A terrorizmus e
tekintetben komoly veszélyeket tartogathat a XXI. század számára, és szeptember
11. csak a kezdetét jelentheti egy újfajta, a világ számára rendkívül veszélyes
terrorista hadviselésnek.
A terrorizmus rossz, vagy ahogyan George
W. Bush és az amerikai vezetés mondja a legfőbb gonosz. Ez igaz. S igaz az
is, hogy harcolni kell a terrorizmus, a terroristák ellen. Azonban itt két
kérdés merül fel: 1.) le lehet-e számolni véglegesen a terrorizmussal, illetve
2.) hogyan kell fellépni a terrorizmussal szemben. Az első kérdésre a válasz
egyértelműen nem. Bármennyire is hangoztatják az egyes állami vezetők és a
hivatalnokok, a terrorizmus felszámolása lehetetlen feladat. A terrorizmus
történelmünk állandó kísérő jelenségévé vált, és kiiktatása teljes mértékben
lehetetlen. A terrorcselekmények elkövetőit ugyanúgy érdekek motiválják, mint a
világpolitika bármely más szereplőjét. A terroristák rendszerint végigjárták
érdekeik érvényesítésére a szóba jöhető összes lehetőséget, de sikertelenül.
Alapjában véve egyik terrorista csoport sem úgy kezdte meg „pályafutását”, hogy
robbantgatni kezdett, hanem mielőtt a terrorizmus eszközéhez nyúlt, megkísérelt
minden lehetséges utat bejárni céljainak elérésére. A teljes sikertelenség
azonban oda vezetett, hogy terrorista cselekmények (robbantások, emberrablások,
gyilkosságok) révén kívánják felhívni a világ figyelmét magukra és
beteljesületlen céljaikra. Mindig lesznek olyan csoportok, amelyek végső
elkeseredettségükben a terror eszközéhez fognak nyúlni, hiszen mindig lesznek
olyanok, akiknek nem sikerül majd céljaikat „törvényes” keretek között
elérniük. Így a terrorizmus továbbra is részét képezi majd életünknek.
A terrorizmusnak nincsen általános,
mindenki által elfogadott definíciója. Minden állam, szervezet, hivatal saját
(gazdasági, politikai) érdekei alapján minősít országokat, csoportokat
terroristának. Ebből következik az a paradox helyzet, amely a világot jelenleg
jellemzi. Az Egyesült Államok terrorizmussal vádolja Iránt, Irakot,
Észak-Koreát, Kubát, Líbiát, Szíriát és Szudánt, ezen államok pedig éppen
fordítva vélekednek, s az USA-t, Izraelt és a Nyugati világ számos más államát
tekintik terroristának. A terrorizmus teljes mértékű felszámolása lehetetlen a
definíciós problémák és az eltérő állásfoglalások miatt. A terrorizmus elleni
sikeres hadjárat alapja az lenne, ha a világ minden szereplője azonosan
vélekedne a terrorról, s mindenki hajlandó lenne lépéseket is tenni a
kiiktatására. Washington ebből a szempontból „dicséretet” érdemel, hiszen
hatalmas fába vágva a fejszéjét, vállalta a terrorizmus elleni fellépést, s
háborút hirdetett a terror ellen. (Valójában a terrorizmus elleni háborút még Ronald
Reagan hirdette meg 20 évvel ezelőtt.) De vajon ez a megfelelő lépés a
terrorizmussal szemben, a terrorista cselekmények korlátozására, vagy léteznek
esetleg más forgatókönyvek is? A terrorizmus elleni fellépés szükséges, azonban
nem a háború a legjobb módszer. A katonai erő alkalmazása a terrorizmus ellen
egyre több problémát vet fel. A terrorista csoportok egyre amorfabb jelleget
öltenek, ezért nehéz megtalálni a katonailag megtámadható célpontokat. (Az
al-Káida tagjainak a merényletek utáni szétszóródása is bebizonyította, hogy
mennyire nehéz azonosítani és lenyomozni a terroristaszervezeteket.) Még ha
sikerül is katonai győzelmet aratni a terroristák felett, ügyük legitimitásának
tudata továbbra is fennmaradhat, sőt még erősebbé válhat. Az Egyesült Államok
túl nagy hatalommal bír, és túl sok egyoldalú akciót visz végbe. Ez pedig csak
még inkább megnöveli a terroristák és az általuk képviselt ügy iránti politikai
szimpátiát. A katonai erő terroristákkal szembeni alkalmazásának története is
azt mutatja, hogy a katonai válaszlépések, bár rövid távon elérhetnek látványos
eredményt, még illegálisabbá teszik a terroristák tevékenységét, innovációra
ösztönzik őket, szimpátiát keltenek, és elősegítik az alul maradottak
támogatását. Ezt bizonyítja, hogy a tálibok afganisztáni uralmának és Saddam
Hussein iraki diktatúrájának megdöntése után is folytatódtak a terrorista
cselekmények. (Az iraki háború május elsejei vége óta 53 amerikai katona
vesztette életét. Ez azt is jelenti, hogy az áldozatok több mint harmada a
„hivatalos győzelem” után halt meg.) Ez azonban nem jelenti azt, hogy a gyors
és határozott katonai fellépés szükségtelen lenne, hanem azt, hogy egy
szélesebb stratégiai kontextusba helyezett, hatékony terrorizmus-ellenes
politika kidolgozása elengedhetetlenül fontos feladat.
A
terrorizmus elleni háborút az amerikai vezetés az „igazságos ügy” érdekében
indította meg. A terrorista csoportok szintén az „igaz ügyre” hivatkozva
követik el az öngyilkos merényleteiket. Így kérdésként merül fel, hogy ki
folytat valóban igazságos harcot? Vajon azok, akik az idegenek által megszállt
otthonukat (területeiket) kívánják felszabadítani (pl. IRA, ETA, PFSZ), vagy
az, aki saját értékrendje alapján kíván változást kierőszakolni egy másik
országban? Igazságos lehet-e az a háború, amely az ENSZ alapokmányának első
fejezetének második cikkelye ellen intéz kihívást, támadást, beavatkozva más
államok belügyeibe? („A Szervezet összes tagjainak nemzetközi érintkezéseik
során más Állam területi épsége, vagy politikai függetlensége ellen irányuló
vagy az Egyesült Nemzetek céljaival össze nem férő bármely más módon nyilvánuló
erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától tartózkodniuk kell.”)
Az Egyesült Államok katonai akciója, a terrorizmus elleni háborúja ezért nem
tekinthető az „igazságos ügy” érdekében folytatott harcnak, hanem inkább az USA
magánakciójának, hogy hatalmát még jobban megnövelje a világban. Kérdéses, hogy
egyáltalán háború folyik-e a terrorizmus ellen? A háborúban egyértelműen meg
vannak jelölve a résztvevő felek. Jelen esetben azonban az ellenség maga a
terrorizmus, amit – mivel nincsen rá egységes definíció – nem lehet konkrétan
megjelölni. Nem tudjuk, hogy ki, illetve kik ellen folyik a háború. A háború
országok közti konfliktus, ahol az érintett államok hadseregei harcolnak egymás
ellen. Jelen esetben azonban nem katonai vetélkedésről van szó, hanem öngyilkos
merényletekről, amelyeknek elkövetőit szinte lehetetlen beazonosítani. A
terrorizmus túl általános célpont ahhoz, hogy harcolni lehessen ellene.
Az Egyesült Államok vezette
terrorizmus elleni háború a kétségek és bírálatok ellenére kevés pozitív
eredményt is elért. Az afganisztáni háborúval megdöntötték a szélsőséges
tálibok uralmát, és – ha lassan is, de – megkezdődött a demokratikus
Afganisztán megteremtésének kísérlete. Az Irak elleni háborúval az Egyesült
Államok vezetése meg kívánta akadályozni, hogy a tömegpusztító (nukleáris,
biológiai és vegyi) fegyverek elterjedjenek a Közel-Kelet térségében. A
veszélyek egyfelől valósak, hiszen a Szovjetunió felbomlása után megnőtt a
nukleáris technológia elterjedésének veszélye, a muzulmán országok némelyike
pedig rendkívül közel került az atombomba előállításához. (Az Iráni Iszlám
Köztársaság csupán évekre van az atombomba előállításának lehetőségétől,
mindazonáltal az iráni nukleáris program elsősorban polgári célokat szolgál.)
Az iraki háború kapcsán azonban bebizonyosodott, hogy ezek a félelmek
eltúlzottak. Irakban nem találták meg azokat a tömegpusztító fegyvereket,
amelyekre hivatkozva megindították a katonai akciót Saddam Hussein
ellen. Így úgy tűnik, hogy a háborút megindító Egyesült Államok és Anglia
vezetői nagy bajban vannak a háború utólagos igazolását tekintendően. (Tony
Blair az iraki kalandnak köszönhetően elbúcsúzhat korábbi népszerűségétől,
s nagy valószínűséggel a győzelemtől a két év múlva esedékes angliai
választásokon.)
A terrorizmus elleni háború az
említett csekély eredmények mellett nem ért el jelentősebb sikereket, nem érte
el célját, a terrorizmus felszámolását. Mondhatnánk azt is, hogy a két év, a
két megvívott és – az amerikai vezetés által – lezártnak tekintett háború
eredménytelen volt. A szeptember 11-ei terrorista akciók szellemi atyjaként
számon tartott Osama bin Ladent nem sikerült elfogni. Az al-Káida
terrorszervezet tagjai szabadon mozognak és folytatják harcukat az Egyesült
Államok ellen. (Washington mentségére legyen mondva, hogy nagyon nehéz a
terroristákat megtalálni, mivel azok egyre amorfabb jelleget öltenek.) Az
alapvető célt így nem érte el a háború. Sőt a kétéves hadjáratnak köszönhetően
megnőtt az Amerika-ellenesség a térségben. (Az arabok büszkeségét jelentős
mértékben sérti, hogy amerikai csizmák tapossák a mesés kelet egykori
központját, az Ezeregyéjszakában megénekelt Bagdadot.) A háború sikertelenségét
bizonyítja, hogy a terrorista akciók tovább folytatódnak a világban. A
terrorhálózatok továbbra is bárhol és bármikor lecsaphatnak. (Pl. öngyilkos
merényletek Marokkóban és Szaúd-Arábiában (2003. májusában); csecsen terrorista
akció Moszkvában (2002. októberében); robbantás Bali szigetén (2002.
októberében); valamint a folytatódó merénylethullám Izraelben.) Az USA által
vezetett háború azonban hosszabb távon még komolyabb és riasztóbb eredményeket
produkált. A háborút megelőzően is rendkívül komoly problémát jelentett a
háború jogosságának és megalapozottságának a kérdése. Az iraki háború
befejeződésével, valamint azzal, hogy a szövetséges csapatok nyomát sem
találták tömegpusztító fegyvereknek, az Egyesült Államok és Európa (Németország
és Franciaország) között olyan mértékű feszültség alakult ki, amelynek
feloldása és rendezése hosszabb időt fog igénybe venni, és egyáltalán nem
biztos, hogy helyreáll majd a háború előtti viszony a két fél között. Talán ennél
is komolyabb hatása lehet az ENSZ negligálásának az iraki háború kapcsán. Az
ENSZ jóváhagyása nélkül indított háború jelentős mértékben kérdőjelezi meg a
szervezet hatáskörét, valamint létének szükségességét. Az Egyesült Államok a
terrorcselekmények ellenére is túlságosan erősnek érzi magát ahhoz, hogy a
nemzetközi jogot, a nemzetközi egyezményeket figyelmen kívül hagyja. Ez a
magatartás azonban be nem látható – negatív – következményekhez vezethet.
A
terrorizmus elleni háború elsődleges célja a terroristákkal szembeni fellépés,
a hadjárat azonban már eltávolodott eredeti célkitűzésétől. A terror elleni
háború keretén belül az Egyesült Államok vezetése az egész Közel-Keletet át
kívánja formálni. Az afganisztáni háború még csak-csak belefért a hadjárat profiljába,
de az Irak elleni akció már egészen más eset. A tálibok afganisztáni uralmának
megdöntésére az Osama bin Laden utáni hajsza keretén belül került sor.
Ám amikor bin Ladent nem sikerült kézre keríteni, akkor felmerült az
al-Káida és Irak közötti kapcsolat lehetősége, s ekkor már Irak került az
amerikai célkeresztbe. Amikor bebizonyosodott, hogy Saddam Hussein
rezsimje és Osama bin Laden között semmiféle kapcsolat nincsen, akkor a
terrorizmus elleni hadjárat az iraki tömegpusztító fegyverek veszélyességére hivatkozva,
a lefegyverzés kikényszerítését tűzte ki célul. Az Irak „felszabadítását”
szolgáló háború májusi befejeződése óta azonban egyetlen bizonyíték sem került
elő, amely a háború jogosságát igazolná. Mindez azonban nem zavarja
Washingtont, s már újabb célpontok felé kacsingat. (Az amerikai vezetés
esetleges következő célpontként jelölte meg Szíriát és Iránt.) Valójában
azonban nem valószínű, hogy az Egyesült Államok egy újabb háborút kezdene a
közel jövőben. Az afganisztáni és iraki rendteremtés és demokratizálás jelenleg
túlságosan is leköti a vezetés figyelmét. Bush elnök pedig – Tony
Blairrel ellentétben – jelentős népszerűségnek örvend, így nem
szükségeltetik újabb háborús akció, amely növelné az amerikai elnök
popularitását. Emellett egy újabb katonai akció tovább rontana az Egyesült
Államok jelenleg is kedvezőtlen megítélésén a világban.
A terrorizmus elleni hadjárat
kiterjedése (Irak megtámadása és az esetleges újabb háborús tervek) problémákat
vet fel. A terror elleni háború túllépett eredeti célkitűzésén, és egyre inkább
az Egyesült Államok saját érdekeit szolgálja. Ennek következtében USA kevésbé
számíthat szövetségeseinek támogatására a hadjárat folytatásában. Az amerikai
érdekek előtérbe helyezése és az egyoldalú lépések sorozata megkérdőjelezheti
az Egyesült Államok által vezetett terrorizmus elleni harc jogosságát és
legitimitását. Felmerülhet a kérdés, hogy vajon az Egyesült Államok által
vezetett terror elleni háború valóban a terrorizmus felszámolására,
korlátozására irányul, vagy az már az USA magánháborújává vált, amelynek
keretén belül Washington saját érdekeit kívánja érvényesíteni a Közel-Keleten?
Az Egyesült Államok önhatalmú lépései jelentős mértékben növelhetik – a már
most is komoly – Amerika-ellenességet, és fokozódhat a feszültség az USA és
Franciaország, Németország valamint Oroszország között. Az egész nemzetközi
rendet megingathatja, ha az USA – a terrorizmus elleni hadjárat keretén belül –
az aktuális érdekei alapján önkényesen megtámad egy országot, bármilyen sötét
múltú és veszedelmes is az az ország. Az Egyesült Államok új nemzetközi
stratégiája, a megelőző csapás doktrínája – amely alapján zajlik a terror
elleni háború – ellentétes a nemzetközi joggal, mert szuverén államok elleni
támadást helyez kilátásba világos ok nélkül (tehát nem védekezésből). Ez a
doktrína nem egyeztethető össze azzal a nemzetközi biztonsági rendszerrel,
amely az egyes államok szuverenitására épül. Az Egyesült Államok a
terrorizmus-ellenes politikájának keretén belül a világ bármely országát
megtámadhatja, ha úgy gondolja, hogy az veszélyezteti a biztonságát. Ez azonban
egy olyan folyamatot indíthat el, amelynek rendkívül komoly és előre nem
látható következményei vannak. Megszűnnek az elrettentés és féken tartás
módszerei, helyette a nemzetközi politika szereplői – az USA példáján
felbuzdulva – azonnal a fegyverekhez fognak nyúlni, ha veszélyeztetve érzik
majd magukat, s nem fognak habozni bevetni legmodernebb fegyverarzenáljukat
sem.
A terrorizmus elleni hadjárat keretén
belül a szövetségesek viszonylag gyorsan felszámolták a tálibok uralmát Afganisztánban
és megdöntötték Saddam Hussein iraki rezsimjét. A háború azonban nem
érte el elsődleges célját. Felvetődik a kérdés, hogy miért nem lehet sikeres a
terror elleni csúcstechnológiát felvonultató háború? Elsősorban, azért mert
Washington saját érdekeit tartja számon a katonai akció során (a sebezhetetlenség
és a legyőzhetetlenség mítoszának a helyreállítását), és nem fordít elég
figyelmet a terrorizmus gyökereinek feltárására és megértésére. Másrészről
pedig, mert a béke megteremtésére és fenntartására kevesebb pénzt fordít, mint
a fegyverkezésre. A második világháborút követő amerikai megszállások még
sikertörténetnek számítottak. Nyugat-Németországban és Japánban az ötvenes évek
elejére megszilárdult a demokrácia, s mindkét országban megteremtették a
„gazdasági csoda” alapfeltételeit. A 1950-ben kirobbant koreai háborúba való
amerikai beavatkozás utóélete már nem tekinthető igazán sikeresnek, hiszen a
Koreai-félsziget megosztottsága megmaradt, s a jelenleg is Dél-Koreában
állomásozó 37 ezres amerikai erő egyre népszerűtlenebb. Vietnám és
Bosznia-Hercegovina után Koszóvó sem számít sikertörténetnek. Kérdéses, hogy
Afganisztán és Irak esetében mi történik majd. Jelenleg csak a zűrzavart és a
fejetlenséget látjuk mindkét országban. Afganisztánban az újjáépítés igen
lassan halad és a kívánt demokrácia alapjait sem sikerült még szilárdan
lerakni. Az Egyesült Államok és szövetségesei napjainkig harcot vívnak az afgán
hadurakkal, s az iszlám fundamentalisták ma erősebbek, mint korábban voltak. Az
amerikaiak láthatóan nem tudják, mihez kezdjenek Afganisztánnal, amely sem
földrajzi fekvését, sem pedig ásványi kincseit tekintve nem tekinthető
kulcsfontosságú területnek. Az amerikaiaknak így egy hosszú ideig tartó és
kevés sikert hozó jelenlétre kell berendezkedniük. Kérdés, hogy lesz-e kedvük
és türelmük majd hozzá?
Irak esete más. Az ország egyrészt
stratégiailag fontos, másrészt potenciálisan viszonylag gazdag. Az újjáépítés
és a rendezés jórészt saját olajból finanszírozható. Ez jelentősen megkönnyíti
az Egyesült Államok dolgát Irak újjáépítésében, és Washington akár jelentős
hasznot is húzhat majd belőle. (Többek között talán az iraki kőolajból nyerhető
haszon is közrejátszott az Irak elleni háború megindításában.) Az iraki
rendezés – amely jelenleg kilátástalannak tűnik, de biztosan el fog jönni
–talán nyomást fog gyakorolni a lator államokra, s talán ez az, ami a
terrorizmus elleni háború valódi sikere lehet majd. Kérdéses azonban, hogy
lesz-e Amerikának elég türelme, pénze, kedve Irak újjáépítéséhez és
átformálásához, az évekig tartó megszálláshoz, a Közel-Kelet szinte teljes
újraegyensúlyozásához? Kérdés, hogy az egyéb tényezők (pl. az iszlám
fundamentalizmus, a korrupciós kultúra mélysége) lehetővé tesznek-e egy
német-japán típusú megszállási sikertörténetet, vagy inkább csak a zűr
tartósodik majd?
Az afganisztáni tálib uralom – és az
iraki diktatúra megdöntése –, bár szükséges volt, de önmagában még nem jelenti
a terrorizmus elleni harc megnyerését. Az Egyesült Államoknak és
szövetségeseinek fontos feladata a humanitárius helyzet javítása és a gazdasági
segítségnyújtás, ahhoz, hogy politikai és kulturális szinten is győzelmet
tudjanak aratni. A terroristák hatalmukat ugyanis csak a velük szimpatizáló
tömegek politikai támogatása mellett tudják megőrizni. Ameddig az
izraeli-palesztin konfliktus fennáll, s amíg létezik az Izraellel szembeni
ellenségesség a muzulmánok körében, addig nem valószínű, hogy a terrorista
merényletek meg fognak szűnni. A terrorizmus gyökereit kell felkutatni,
megérteni és felszámolni, valamint azt a közeget, amelyben a terror táptalajra
találhat. A terrorizmus gyökereinek megértése az egyetlen út a hatásának és
gyakoriságának csökkentése és biztonságunk növelése felé. Másrészt a szokásos
problémamegoldó, türelmetlen mentalitás és rövidtávú politika helyett a
türelmes és kiváró taktikát kell alkalmazni a terror elleni harcban. Meg kell
érteni, hogy a terrorizmus ellen nem háborút kell folytatni, amelyet meg kell
nyerni, hanem hogy a terrorizmus egy igen komoly probléma, amelyet kezelni és
korlátozni kell. A terrorizmus ellen csak közös erővel lehet fellépni, ezért az
USA-nak nemcsak Európával és Oroszországgal kell összefognia, hanem partnerként
kell kezelni az arab országokat is. A fenyegetéssel, a „gonosz tengelyéhez”
sorolással azonban az Egyesült Államok éppen ellenkezőleg cselekszik, s csak az
Amerika-ellenesség növekedését érte el, amely egy csöppet sem növeli a
terrorizmus elleni harc sikerességét. Eredményeket csak a terrorizmusnak
kedvező környezet hatástalanításával lehet elérni. A hangsúlyt a hírszerzésre
és a kutatásra kell helyezni, s nem a háborús tevékenységekre és retorikára. Az
Egyesült Államokat és a világot szeptember 11-én ért kihívás kezelése nem
katonai erőt kíván, hanem hatékony rendőri erőket. Nemzetközi rendőri erők
kellenek a terror legyőzésére, mint amilyen a nemzetközi büntetőbíróság, amely
felelősségre vonhat bárkit, akit gyanúsnak vél. (Csakhogy éppen az USA az, aki
ellenzi ennek az intézménynek a felállítását.) További fontos feladat a helyi
és a szövetségi erőkkel való hosszú távú együttműködés, az aktívabb diplomáciai
tevékenység, amely magában foglalja a politikailag instabil térségek
támogatását, a szövetségesek titkosszolgálataival való jobb kapcsolatok, kis
létszámú terrorizmusellenes elit alakulatok létrehozását, célzott gazdasági
segítséget és új oktatási programokat. A terrorizmust legyőzni nem lehet,
azonban széles nemzetközi összefogással valamint türelmes és megértő
politikával lehetséges a hatásának a korlátozása, és talán a világ
biztonságának a növelése is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése