Terrorizmus enciklopédia: Történelmi fejlődés

A történelmi keretek tisztázása: a terrorizmus történeti fejlődése 

A definiáláshoz hasonlóan igen nehéz dolgunk van a terrorizmus történetét illetően is. Miután nincsen egységesen elfogadott terrorizmus definíció, így igen nehéz eldönteni, hogy tulajdonképpen mikorra datálható a terrorizmus első történelmi megjelenése. Sokan úgy vélik, hogy a terrorizmus ősidők óta jellemzője az emberi történelemnek, mások azonban úgy látják, hogy az erőszak e formája sajátosan XX. századi találmány. Jelen írásnak nem célja feloldani ezt a vitát, a terrorizmus történeti fejlődésének bemutatása azonban mindenképpen fontos a jelenség további értelmezéséhez.

A történelem során hamar felismerték, hogy a kegyetlenség hatékony eszköz, mert rettegést vált ki az emberekben. Az erőszakos cselekményekkel keltett félelem pedig alkalmas arra, hogy egyes csoportok elérjék céljaikat és követeléseiket. Mindezt egyértelműen tükrözi az az ókori kínai mondás, amely mára már szállóigévé vált: „ölj meg egyet, hogy megfélemlíts tízezret!” Ez a félelemkeltés mind a mai napig meghatározó eleme a terrorizmusnak, de alkalmazott technikáit, követett stratégiáit és motiváló tényezőit tekintve az erőszaknak ez a formája jelentős változáson ment keresztül a történelem során.

A terrorizmus előtörténete a rendszeres háborúk kezdetétől a francia forradalomig tart. A terrorizmus korai korszakának legjellemzőbb vonása az, hogy az emberek közötti egyenlőtlenség elvét általánosan elismerték. Így a terrorizmus a magától értetődő társadalmi hierarchia légkörében, mint önálló jelenség – értelmezhetetlen. Ilyesmiről csak akkor beszélhetnénk, ha a kényszerítő fenyegetés nem csupán a tradíciót képviselő állam rendelkezésére áll, hanem a folyamat kétirányú: az államot is elérheti ily módon a társadalom. A háborúk korában azonban több olyan erőszakos példát találhatunk, amelyek kísérteties hasonlóságot mutatnak a terrorizmus jelenségével. Elég csak a politikai gyilkosság ókori formáira (pl. Julius Caesar meggyilkolására) gondolni, amelyek mindenképpen politikai célból alkalmazott erőszaknak tekinthetők. Az ókorban általános vélekedés volt, hogy az elnyomó uralkodóval szembeni fellépés jogos és az erőszak alkalmazása igazolható. A zsarnokkal szembeni erőszak tana az ókortól kezdve folyamatosan jelen van az emberiség történetében. Arról azonban vita folyik, hogy a zsarnok megölése terrorcselekedetnek minősül-e, avagy a politikai gyilkosság más minőségű kategóriája.

A terrorizmus korai időszakának további fontos jellemzője, hogy az erőszakos cselekmények legnagyobb részét vallásilag motivált okokból követték el. Egészen a XIX. századig a vallás nyújtotta az egyetlen elfogadható igazolást a terrorra. A sokak által példaként említett ókori terroristákat mind-mind valamilyen vallási megfontolás vezette. Így például a legelszántabb zsidó zélótákat, akik a római uralom ellen küzdöttek Júdeában, az időszámításunk szerinti első században. Nyilvános rendezvényeken tőrökkel felszerelkezve csaptak le a római birodalom tisztségviselőire és a velük kollaboráló zsidókra. Erőszakos cselekményeik célja egyértelműen az volt, hogy üzeneteikkel befolyásolják a római politikát. A terrorizmus korai időszakának másik meghatározó csoportját a mai Szíria és Irán területén lévő hegyvidékben élő asszaszinok alkották. Az iszlám síita ágához tartozó asszaszinok a XI. század folyamán az iszlám puritán változatának terjesztése érdekében követtek el erőszakos cselekményeket a Közel-Keleten. Céljuk ugyanaz volt, mint a későbbi terrorista szervezeteknek, vagyis hogy üzenetet közvetítsenek a politikai vezetők és a társadalom felé egyaránt. A XVI-XVII. századi katolikus-protestáns küzdelemsorozatban szintén találhatunk vallásilag motivált erőszakos akciókat. Így például Szent Bertalan éjszakáját, amikor több százan estek áldozatul a katolikus terrornak. De hosszan folytathatnánk még a sort. Az említett példák mindegyikét valamilyen vallási ideológia befolyásolta, ami azonban több esetben is erősen összefonódott valamilyen politikai motivációval. Így a terrorizmus karakterjegyeit figyelembe véve ezeket a csoportokat nyugodtan tekinthetjük a terrorizmus első megjelenési formáinak. Főleg, ha azt nézzük, hogy sokban hasonlítanak a mai terrorszervezetekre (pl. provokáció, tömegfelkelés, nemzeti felszabadítás stb.). Az előtörténetnek vannak tehát olyan mozzanatai, amelyek közvetlenül a későbbi terrorizmus tevékenységi körébe is tartozó cselekményt valósítanak meg.

A korai időszakot követően a terrorizmus „klasszikus” formája a francia forradalomtól az első világháború kirobbanásáig tartó hosszú XIX. században született meg. Az újkorban elsőként liberálisok egy csoportja tette politikai rendszerük alapjává a terrort. A terror rendszerét magáévá tevő jakobinus diktatúra a terrorizmus eszközére úgy tekintett, mint amely képes konszolidálni a forradalom vívmányait, és amely alkalmas a rendszer ellenségeivel való leszámolásra. A terror itt pozitív értelmet nyert, a „haladás nevében” alkalmazták. Az erőszak morális cselekvésként való megjelenítése pedig az a pont, ahol a francia forradalom a legegyértelműbben fordította át a politikai logikát a premodernből a modern értelmezésbe. Bár a terrorizmus korai időszakát vizsgálva nem csupán a vallási és politikai eszmékből táplálkozó erőszakra találunk példákat, hanem az állam – a központi vezetés – által alkalmazott terrorra is. (Például a római birodalom utolsó századában a szenátus az állam védelmében alkalmazott erőszak szükségességét hangoztatva végzett nyílt erőszakkal több ezer római polgárral.) Az állami terrorizmus első igazi megjelenési formája valójában a francia jakobinus diktatúrához köthető. Világtörténelmi jelentőségű tény, hogy a terror, mint társadalmi érdek, mint erkölcsi jog mindjárt a kezdetekkor államrezonként mutatkozott be, és ez az állam a forradalom állama volt.

A forradalmi terror ugyan megmentette a francia Köztársaságot a bukástól, de az áldozatok magas száma hamar szembefordította a társadalom többségét az állammal. A francia polgárok újdonságként tapasztalhatták, hogy a hagyományos mellett kialakulhat egy új elnyomás, amely a szabadság nevében számolja fel a szabadságot. A terror így hamar elvesztette pozitív tartalmát. A francia forradalom hatása azonban ennél sokkal nagyobb. Megjelennek ugyanis azok az ideológiák, amelyek a fennálló rend igazságtalanságára építenek, és amelyek a változtatást az erőszak eszközével kívánják majd elérni. Így például megszületik a „gyűlölet ideológia”, a politikai akarat olyan kifejeződése, amely univerzális célt tűz ki maga elé, kijelöli a cél elérésének akadályát jelentő ellenséget és deklarálja, hogy a cél megvalósítása érdekében jobbik esetben az ellenség pozícióját, rosszabbik esetben magát az ellenséget kell felszámolni. A radikális változtatást célzó ideológiák mellett a XIX. század elején alakult ki az az irreguláris harcmodor is, amely néhány évtized múlva a terroristák egyik kedvelt módszerévé vált.

A „klasszikus” terrorizmus megszületésében a francia forradalom mellett számos más tényező is szerepet játszott. Így például a nacionalizmus XIX. századi politikai ideológiává válása, illetve az olyan felszabadító mozgalmak megszületése, mint a szocializmus, amely a gyarmatosítás ellen is harcot hirdetett. A nacionalizmus politikai ideológiává válva kialakította a maga ősellenség-képét a mindenkori elnyomó hatalom alakjában. Ott, ahol a nemzetté válási folyamat és a nemzetállam megalakításának lehetősége nehézségekbe ütközött, vagy éppen lehetetlen volt, a felszabadító, vagy nemzeti megújhodási mozgalommá szerveződő törekvés eszköztárába nemegyszer bekerült a terrorizmus is. A szociális problémákból kinövő XIX. századi munkásmozgalom és a szociális elégedetlenségen túlmutató egyéb mozgalmak szintén alkalmazták a terror eszközét. A „klasszikus” terrorizmus így egyrészről valamilyen ideológia alapján működött (pl. orosz anarchisták), másrészről pedig az elnyomás elleni küzdelem legitim eszközeként (pl. Carbonari mozgalom Olaszországban) funkcionált. A XIX. századi terrorizmus jellemzője volt, hogy a korai időszakban és a későbbiekben megjelenő akciókkal szemben ideológiájában egy egységes világmagyarázatból kiindulva kapott általános indoklást. Tevékenységüket tekintve a „klasszikus” terrorista csoportokat az egyéni akciók jellemezték, amelyek során igyekeztek minimalizálni az ártatlan áldozatok számát. Az erőszakos cselekmények így elsősorban császárok, királyok, elnökök, tábornokok vagy legalábbis kormánytisztviselők ellen irányultak. A terroristák akár le is fújták a támadásukat, hogy megkíméljék az ártatlanok életét – a válogatás nélküli gyilkolást ugyanis erkölcstelennek és politikai hibának tekintették. Az erőszak célzott alkalmazását azonban olyan eszköznek tekintették, amellyel elérhették kitűzött céljaikat. A terrorizmus lényege a hosszú XIX. század során sem változott, a terrorista csoportok erőszakos cselekményeikkel üzenetet kívántak küldeni a közösségnek és az állami vezetésnek.

A „klasszikus” terrorizmus korszakának utolsó erőszakos cselekményeire a XX. század első harmadában került sor. Így például Ferenc Ferdinánd trónörökös, Sándor jugoszláv király és Barthou francia külügyminiszter meggyilkolására. A XIX. századra jellemző terrorizmus lassan kifulladt. Egyfelől azért, mert a demokratikus országokban a reformizmus, a baloldali mozgalmak legalizálódása, szervezeti és politikai megerősödése háttérbe tolta a terror eszközeinek alkalmazását. Másfelől pedig azért, mert a terror hagyományos formája lassan átadta a helyét a totalitárius államok terrorizmusának, az állami terrorizmusnak. A két világháború közötti időszakban az anti-liberális államkultusznak nem volt meggyőző alternatívája. A totalitarizmus uralma jellegéből adódóan nem hagyott helyet a másfajta terrorizmusok számára, s az állami terrorizmus meghosszabbított kezeként alkalmazta a terrorral politizálás módszerét (pl. a hitleri Németország vagy a sztálini Szovjetunió). Az erőszak formái emellett mind jobban hozzáidomultak a háborús körülményekhez. Miközben emberek milliói haltak meg a harcmezőkön, az egyéni terror értelmetlenné és eredménytelenné vált.

A második világháború után jelentkező „modern” terrorizmus egyfelől etnikai-vallási konfliktusokból, másfelől pedig társadalmi-politikai problémákból nőtt ki. A nacionalizmus már a XIX. század során is meghatározó eleme volt a különféle terrorista szervezeteknek, a második világháborút lezáró igazságtalan békeszerződéseknek és a gyarmatokon kibontakozó függetlenségi mozgalmaknak köszönhetően azonban még inkább előtérbe került. Izrael állam 1947-es megalakulásával pedig kezdetét vette a „közel-keleti játszma”. A XX. század végén az egyes erőszakos cselekmények elkövetése kapcsán pedig ismét meghatározó elemmé vált a vallás, mint motiváló tényező. Az okok a történelmi problémák megoldatlanságában, az egyes vallási irányzatok újjászületésében, valamint az új vallási szekták megjelenésében keresendők. A modern társadalmak olyan újfajta kihívásokkal szembesültek, amelyekre a hagyományos ideológiák már nem tudtak megfelelő választ adni. Az ideológiai terrorizmus az 1960-as évek elégedetlenségi hullámával újult erővel tört felszínre a világ minden részén. Kritikájuk a szabadság látszatának, a fogyasztói társadalom értelmetlenségének és az ipari szabadság antikapitalista ellenségeinek szólt, egy kulturális forradalmi változás politizálhatóságának a reményében. A XX. századra azonban nemcsak az újonnan jelentkező terrorizmus típusok a jellemzőek, hanem az olyan korábbi formák is, mint például az állami terrorizmus. A kelet-európai, közel-keleti és dél-amerikai diktatúrákat szemlélve efelől kétségünk sem lehet. A terrorizmus tehát hihetetlenül sokféle formában és igen ellentmondásos célokkal és eszmékkel jelentkezett a XX. század második felében.

A kiváltó okok tekintetében rendkívül sok hasonlóság figyelhető meg a korábbi típusok és a „modern” terrorizmus között, de a XX. században jelentkező terrorizmus valójában több szempontból is jelentősen különbözik a korábbi formáktól. A korábbi évekhez képest rendkívüli mértékben megnőtt az etnikailag és ideológiailag motivált csoportok száma. Ez elsősorban a gyarmatok függetlenségi törekvéseivel függ össze, ami ugyanakkor azt is eredményezte, hogy a terrorizmus eltolódott Európából az úgynevezett harmadik világba, vagyis Ázsiába, Afrikába és Dél-Amerikába. Ezt bizonyítják például a francia uralom elleni erőszakos cselekmények Algériában és Vietnámban. A technikai fejlődésnek köszönhetően a terroristák jóval nagyobb pusztítást tudtak végezni, mint korábban. Ugyanakkor a fejlett technológiákhoz való hozzáférés jelentősen megnövelte a különféle terrorszervezetek pénzszükségletét is. A csoport működésének sikeréhez szükséges anyagi fedezetet így a terroristák támogatókon (alapítványok), pénzszerzési akciókon (bankrablás), törvényes (könyvkiadás) és törvénytelen üzletek (kábítószer-kereskedelem) útján biztosították. A siker érdekében a terrorista csoportok sokkalta szervezettebbé váltak, adott esetben politikai párt (pl. Sinn Fein) vagy egyéb szervezet keretein belül fejezték ki igényeiket, illetve kísérelték meg azok kielégítését. A militarista szervezettség pedig visszaszorította a terrorizmuson belüli ösztönös és tömeges akciókat. A terrorista csoportok mellett maguk az erőszakos cselekmények is sokkal jobban tervezettekké és kivitelezettekké váltak. Megváltozott a terror iránya és a célpontok kiválasztása is. Míg korábban a terrorcselekmények közvetlenül azok ellen irányultak, akiknek a magatartását befolyásolni kívánták, addig a modern terrorista akciók közvetetten támadták a célszemélyt és a hangsúly inkább a tömegek elleni erőszakra helyeződött. Mindez abból a felismerésből következett, hogy a modern kormányzatok folyamatossággal rendelkeznek, következésképpen egy központi szereplő (pl. a köztársasági elnök) kiesése nem jelenti a rendszer bukását és a politika megváltozását. A terroristák ezért igyekeztek indirekt célpontokat választani, hogy minél nagyobb félelmet keltsenek, ami a célok elérése tekintetében valódi zsarolási potenciált jelenthet a számukra. Jelentős változás a korábbi évekhez képest az is, hogy a terrorizmus nemzetközivé vált a XX. században, vagyis az egyes terrorszervezetek már nem csupán otthon követtek el merényleteket, hanem a határokat átlépve, külföldön is tevékenykedtek. Számos esetben nemzetközi kapcsolatokat építettek ki, olykor pedig közös akciókat is szerveztek. A XX. századi terrorizmus ezen szempontok alapján különül el a korábbi típusoktól.

A „modern” terrorizmus lényege azonban nem sokban változott a korábbi terrorizmus formákhoz képest. Továbbra is a félelemkeltésen maradt a hangsúly, amit valamilyen erőszakos cselekedettel kívántak előidézni. A modern értelmezés azonban szűkül azáltal, hogy ebben az értelemben egyértelműen a jelenség azon vonása válik meghatározóvá, hogy az erőszakos cselekmények nem pusztán magánjellegű és öncélú akciók, hanem elsősorban az államrend vagy az egész nemzetközi politika társadalmi-hatalmi rendje ellen irányulnak. A „modern” terrorizmus további meghatározó jellegzetessége, hogy a technikai fejlődésnek és a globalizáció kísérőjelenségeinek köszönhetően az ilyen erőszakos cselekmények egyre változatosabb és veszélyesebb formákat öltenek.

2001. szeptember 11. után minden korábbinál hangsúlyosabban jelentkezik a terrorizmus problémája. A XXI. század kezdetén, amikor már múlt időben szólhatunk a világunkra ötven éven keresztül árnyékot vető hidegháborúról, és mind szervezettebb erőfeszítések történnek a gazdasági egyenlőtlenségektől a környezeti ártalmakig húzódó globális problémák megoldására, valóban a terrorizmus lett az egész emberiség első számú közellensége, ami az egész civilizációt fenyegeti, és amellyel szemben az eddigi legszélesebb nemzetközi összefogás van kialakulóban? Legalább öt olyan összetevő van, amely alkalmas ezt alátámasztani, és amelyek alapján a legtöbb szakértő a terrorizmus új formájáról beszél.

Először is, soha ilyen mértékben nem voltak még az egész világ figyelmének előterében álló sebezhető célpontok, mint napjainkban. A repülőgépek eltérítése immár nem csak pár száz ember életét veszélyeztetheti, hanem annál sokkal többét. A terroristák tömegpusztító fegyverekhez való hozzájutásának lehetősége pedig minden képzeletet felülmúló pusztítással fenyegethet. (Itt kell azonban megjegyezni azt, hogy a tömegpusztító fegyverek megszerzése nem csak összehasonlíthatatlanul nagyobb pénzügyi és logisztikai ráfordítást követel meg a terroristáktól, hanem ezeknek a fegyvereknek a gyakorlati alkalmazása olyan pusztító hatást válthat ki, amely kvázi bumerángként ütne vissza a szervezetek céljaira és működésére.)

Másodszor a terroristák mozgását, akcióit és szükség esetén rejtőzködését elősegíti a terror hallatlan mértékben kialakult infrastruktúrája. Míg korábban a terrorista csoportok bankrablásokkal és hasonló bűncselekményekkel biztosították a működésükhöz szükséges anyagi fedezetet, addig napjainkban a terrorszervezetek a legkülönfélébb fedőcégekkel, pénzintézetekkel és alapítványokkal dolgoznak. A terrorizmus egyre inkább összefonódik a szervezett bűnözéssel. Mindezt egyértelműen bizonyítja az, hogy egyes terrorszervezetek kábítószer- és fegyver-kereskedelem révén szerzik bevételüket. Oszama bin Laden pedig azáltal, hogy saját magánvagyonát állította az általa képviselt irányzat szolgálatába, teljesen új elemet hozott be a terrorizmus gazdaságába.

Harmadszor egyfajta nemzetközi összefogás alakul ki, amelynek során jelentőségét veszti az állami támogatottság. A hidegháborús szembenállás éreztette hatását a terrorizmusban azáltal, hogy egyszerre léteztek „jó” és „rossz” terroristák, amelyeket a két szuperhatalom valamelyike támogatott. Ma azonban a jelentősebb hatalmak együttesen sorakoznak fel a terrorista fenyegetéssel szemben. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy megszűnt volna a terrorista cselekményekhez nyújtott állami háttér. Elég csak arra a listára gondolni, amelyet az Egyesült Államok Külügyminisztériuma állított össze a terrorizmust államilag támogató országokról (pl. Irán, Szudán, Észak-Korea stb.).

Negyedszer a terrorizmus vetületében új helyet és szerepet nyer a média. A nyilvánosságnak már korábban is komoly szerepe volt a terrorcselekményekben (pl. a repülőgépek eltérítése vagy a meghatározó személyek túszul ejtése során), de a technika fejlődésével még fontosabbá vált. A legjelentősebb újdonságnak az tekinthető, hogy a terroristák már nem egyszerűen felhasználják, illetve kihasználják a médiát, hanem valósággal PR-szempontból koreografálják meg az akcióikat. 2001. szeptember 11-én például a második repülőgép becsapódását a Világkereskedelmi Központba már élőben láthatták az emberek – aligha lehetett korábban ehhez hasonló „élménye” a nézőknek. Az előre megkoreografálást igazolhatja továbbá az is, hogy Oszama bin Laden videó-nyilatkozatai már előre készen álltak a katari al-Dzsazira televíziónál.

Végül – de nem utolsó sorban – a terrorizmus félelmetes, új vonással lett teljesebb a vallási tényező fokozott megjelenésével. A terrorszervezetek a meglévő vallásos érzelmekre építhetnek, valamint millióknak a meggyőződését, szokásait, illetve hagyományait lehetnek képesek a saját szolgálatukba állítani (pl. Oszama bin Laden 1998-as fatvája, amely minden igazhitű muzulmán kötelességévé tette az amerikaiakkal szembeni erőszakot). A vallást kihasználva ezek a terrorista csoportok képesek fanatizálni az embereket annyira, hogy azok egészen az öngyilkos merényletekig menjenek el. A vallási jelszavak által feltüzelt öngyilkos merénylőkkel szemben pedig nem sikerült mind ez ideig hatékony ellenszert találni. Így a vallási tényező felértékelődése mindenképpen komoly veszélyt rejt magában.

Míg korábban a terrorizmus lényegében elszigetelődött és erősen kriminalizálódott, ma magas technikai bázisra épített, mélyen illegális, de tetteiben megrettentő és exhibicionista, rendkívüli és nagyszabású akciókat produkáló, államtól és legitim politikai szervezettől független, térben és résztvevőkben nemzetközi, nagy anyagi forrásokra épített, manipulált, vallási ideológiákra hivatkozó, privatizált hatalomról van szó, amely konfigurációjában láthatatlan és megnevezhetetlen. A globalizálódó világban maga a terrorizmus is globalizálódott, ami egyfelől a terrorista szervezetek transznacionalizációjában jut kifejeződésre, másfelől pedig abban a tényben, hogy a terrorizmus az egész világ biztonságát fenyegető veszélyforrássá vált.

A XXI. század elején úgy tűnik, hogy tovább folytatódik a „kis intenzitású háború” diadalmenete. A reguláris hadviselés, a politikai erőszak és a hagyományos bűnözés közötti határok a jövőben még inkább el fognak mosódni. Mindez pedig azt jelenti, hogy a jövőben továbbra is számolnunk kell majd a terrorizmus jelenségével. A terrorizmus eszközét mindenek előtt olyan társadalmakban fogják alkalmazni, amelyeket még nem árasztottak el az erőszakos cselekedetek és jelzések. Nem véletlen, hogy Európát a terrorizmus elsősorban két olyan korszakban jellemezte, amelyekben viszonylagos politikai stabilitás és erőszakmentesség volt az uralkodó: a XIX. század második felében, illetve a XX. század utolsó harmadában. Ahol ezzel szemben az erőszakos eszközökkel kihordott feszültségek mélyen megosztották a társadalmakat (pl. Európában a két világháború közötti időszakban), ott a terrorista cselekmények kevésbé váltak jellemzővé. A jelenlegi európai helyzetet figyelembe véve egyelőre úgy tűnik, hogy a közeljövőben nem kell tartanunk egy terrorisztikus korszak bekövetkeztétől. Nem lehet azonban előre tudni azt, hogy milyen konfliktusok várnak ránk az éppen megkezdett új évszázadban. Hogy egy új terrorisztikus korszak veszi-e kezdetét, az mindenek előtt attól függ, hogy a terroristák hozzájutnak-e és alkalmaznak-e olyan tömegpusztító fegyvereket, amelyek a terrorcselekmények romboló erejét mértéktelenné fokoznák.