A teheráni túszdráma régen és most

Irán és Amerika: a szűnni nem akaró ellentét

33 esztendeje történt, hogy az Egyesült Államok teheráni nagykövetséget iráni diákok rohamozták meg, és az ott dolgozó amerikai diplomatákat ezt követően 444 napra túszul ejtették. A dráma eredményeként nem csupán a korábbi amerikai-iráni stratégiai partnerség bukott meg, hanem a két ország diplomáciai kapcsolatának is vége szakadt. Az 1979-es követségfoglalás óta lényegében nincs hivatalos párbeszéd Teherán és Washington között, mint ahogyan külképviseletük sincs a másik országában (az USA-t Svájc, Iránt Pakisztán képviseli). Viszonyuk pedig jelenleg – a vitatott iráni nukleáris program kapcsán – legalább olyan fagyosnak tűnik, mint amilyen anno, a túszdráma kirobbanásakor volt.

1979. november 4-én a teheráni amerikai követség épületét iszlamista fiatalok (az Imám Irányvonalát Követő Muszlim Diákok) foglalták el. Spontán akciójuk hátterében azon általános meggyőződés állt, hogy Washington, akárcsak korábban, most is be fog avatkozni az iráni történésekbe, s 1953 mintájára puccsal kísérli majd meg visszaültetni trónjára az elűzött uralkodót. (1953-ban az amerikai és a brit titkosszolgálat együttes erővel buktatta meg a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszadek-et és kormányát, többek között azért, mert az államosította az iráni olajipart.) Mindezt az iráni közvélekedés csak még inkább igazolva látta, amikor Mohammed Reza Pahlavi sah hosszas huzavona után beutazási engedélyt kapott az Egyesült Államokba – orvosi kezelés céljából utazhatott be. A napról-napra erősödő Amerika-ellenes tüntetéseket követően, november első vasárnapján végül több száz diák tört be az amerikai diplomáciai képviseletre, ahol közel 70 követségi alkalmazottat ejtettek túszul. (A nőket és az afroamerikai polgárokat még novemberben szabadon engedték, valamint 1980 júliusában a betegeskedő Richard Queen-t is, a többi 52 amerikai diplomata egy „hosszú” éven keresztül maradt fogságban.)

A képviselet elfoglalásáról értesülve Khomeini ajatollah, a forradalom szellemi vezetője először úgy fogalmazott, hogy „dobjátok ki őket [a diákokat]!”, azonban amikor látta, hogy a diákok „vállalkozása” mekkora társadalmi támogatottságnak örvend, akkor meggondolta magát, és teljes mellszélességgel kiállt a fiatalok lépése mellett. Az amerikai képviselet elleni támadás több szempontból is kapóra jött a forradalmi vezetésnek. Először is, mert lehetőséget teremtett arra, hogy az USA-ellenes érzelmeket kihasználva társadalmi egységet kovácsoljanak, de még inkább, hogy a követségi dokumentumok birtokában félreállítsák saját belső ellenzéküket, a liberálisokat, a baloldaliakat, egyszóval a mérsékelt és szekuláris erőket. (Az iratmegsemmisítőkből begyűjtött papírcsíkok szortírozását és rekonstrukcióját követően valóságos csillaghullásra került sor a politikai eliten belül.) Röviden, Khomeini a túszügyet felhasználva lejárathatta az ellenfeleit, illetve mozgósíthatta a lakosságot, ezáltal pedig konszolidálhatta a saját hatalmát. Az akció továbbá egyfajta USA-ellenes megelőző csapás is volt, amennyiben Teherán az amerikai „kémfészek” kiiktatásával igyekezett megakadályozni a washingtoni restaurációs kísérletet. A követség elfoglalása ráadásul illeszkedett a forradalmi törekvésekhez és az ideologikus elvekhez is, hiszen az a „Nagy Sátán” ellen irányult és az igazságtalan világrend megkérdőjelezéséről szólt.

„Súlyos arculcsapást mérünk az Egyesült Államokra!” – olvasható a Khomeini ajatollahtól származó idézet az egykori amerikai követség utcafrontján. S valóban a túszejtő akcióval az újdonsült iszlám köztársaság komolyan megleckéztette a washingtoni vezetést, és olyan traumát okozott, amely mind a mai napig kísért a döntéshozatalban („Nem kell nekünk még egy Teherán!”), hovatovább mélyen beépült az amerikai közgondolkodásba is. (Amíg az irániakban az 1953-as Moszadek-puccs, addig az amerikaiakban az 1979-es túszdráma hagyott mély nyomokat, és eredményezett napjainkig tartó mély bizalmatlanságot.) A Carter-adminisztráció igyekezett minden rendelkezésre álló eszközt felhasználni, s mindent megtenni az amerikai diplomaták kiszabadítása érdekében: előbb tárgyalásokba bocsátkozott, majd gazdasági nyomásgyakorlással élt (szankciókat léptetett életbe), végezetül katonai mentőakcióval próbálkozott, de egyik kísérlet sem járt sikerrel. Az Egyesült Államok legyőzetett, mivel nem tudott hathatós választ adni a túszválság megoldására, maga Carter elnök pedig elveszítette a soron következő elnökválasztást Ronald Reagannel szemben. Khomeini és forradalmi csapata diadalmaskodott, ahogyan akkoriban fogalmaztak: „Volt idő, amikor az amerikai vezetés határozhatta meg, hogy ki ülhet a pávatrónra, most azonban az iráni ajatollahok dönthetik el, hogy ki legyen az USA következő elnöke.”

A túszokat végül majd 15 hónap elteltével, percekkel Reagan elnöki beiktatását követően engedték szabadon. Az iráni vezetés az iraki-iráni háború elhúzódása, s a pénzügyi szükséghelyzet miatt döntött a megegyezés mellett. A titkos megállapodás (az „algíri egyezmények”) értelmében az Egyesült Államok lemondott az iráni belügyekbe történő beavatkozásról, továbbá vállalta a túszejtést követően zárolt iráni pénzek felszabadítását, illetve a foganatosított szankciók feloldását is, valamint a sah tulajdonának és vagyonának „átadását” az iszlám köztársaságnak. A túszdráma rövidtávon mindenképpen előnyös volt a forradalmi vezetésnek, hosszabb távon azonban (paradox módon) komoly politikai és pénzügyi károkat eredményezett – éppen ezért igencsak ironikus az, ahogyan a rezsim évről-évre nagy csinnadratta közepette ünnepli a jeles évfordulót. A követség elleni akcióval az iszlám köztársaság alapvető jogi normákat és nemzetközi szabályokat sértett meg, erőszakos magatartásával pedig mondhatni jogosan érdemelte ki a ráaggatott „törvényszegő rosszfiú” címkét. Az ország folyamatos elszigeteltsége és elutasítottsága lényegében a Nyugat keserű történelmi tapasztalatából ered, amennyiben a túszejtést követően Iránra sokfelé mind a mai napig úgy tekintenek, mint a „forradalmi fanatikusok országára”.

A követség elleni támadás kétségkívül segítette a Khomeini vezette forradalmi mozgalmat abban, hogy hatalmát kiteljesítse, s hogy iszlám köztársasági vízióját a gyakorlatban is megvalósíthassa. Csakhogy a túszválság olyannyira szembeállította Teheránt és Washingtont, hogy összességében a kettejük közti konfliktusból Iránnak több kára származott, mint előnye az évtizedek folyamán. Washington több ízben avatkozott be az iráni belpolitikába, legyen szó a szeparatista csoportok és a demokratikus mozgalmak támogatásáról, vagy éppen az emberi-politikai jogok helyzetének konstans bírálatáról. Washingtonban ráadásul a szankciós politikának sem vetettek véget, sőt éppen ellenkezőleg az évek előrehaladtával a gazdasági-pénzügyi büntető-intézkedések csak még inkább kiterebélyesedtek – az iráni nukleáris engedetlenség kapcsán jelenleg minden korábbinál erősebb amerikai és nemzetközi nyomásgyakorlás látszik körvonalazódni. A befagyasztott iráni pénzeket ugyan az USA visszafizette Iránnak, de csak azt követően, hogy a külső államadósságot, és a kártérítési perekben megítélt összegeket le nem vonta, így Teherán a 12 milliárdra becsült összegnek csupán alig egyharmadát kapta vissza (közel 4 milliárd dollárt). Végezetül, a sah felbecsülhetetlen értékű vagyona (amely egyes számítások szerint elérte a 200 milliárd dollárt) érintetlenül és kivizsgálatlanul maradt a forradalmat követően, abból pedig ez idáig az iszlám köztársaság lényegében egyetlen centet sem látott, avagy kapott vissza.

A „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” birkózása majd három évtizeddel a forradalmat és a teheráni túszdrámát követően tovább folytatódik, a felek nem tudnak túllépni a kölcsönös bizalmatlanságon, sőt az iráni urándúsítási törekvések miatt kettejük között a fegyveres konfrontáció eshetősége sem zárható ki a jövőben. Amíg az Egyesült Államok az Irán köré font katonai gyűrűvel próbálja meg elrettenteni, s jobb belátásra bírni a teheráni vezetést, addig az iszlám köztársaság a Perzsa-öböl stratégiai fontosságú bejárata felett őrködve, a Hormuzi-szoros lezárásával fenyegetve igyekszik túszul ejteni a washingtoni döntéshozókat, hogy így vegye el a kedvüket az ország ellen irányuló katonai fellépéstől. A forradalmi rezsimnek még mindig központi pillérét képezi az Amerika-ellenesség, de nem mint identitásképző erő, hanem mint egyfajta hivatkozási pont, amennyiben az iszlám köztársaság a külső ellenség, a „Nagy Sátán” mítoszának fenntartásával kísérli meg elterelni az egyre elégedetlenebb iráni közvélemény figyelmét. A jubileumi ünnepség tehát azért fontos, mert azáltal – ha rövid időre is, de – az Amerikai Egyesült Államok kerülhet célkeresztbe, csakhogy a forradalom kudarca (az egyenlőség és a szabadság megteremtésének elmulasztása) mellett az iráni polgárokat már egyre kevésbé lehet a külső szereplők-tényezők ellen hangolni. Az évfordulós megemlékezés éppen ezért ma már egyre inkább az iszlám köztársasági rendszer kritikájáról és az elhibázott forradalmi döntések bírálatáról szól.

Széljegyzetben: Argo: mozifilm az iráni túszdrámáról

A tengerentúlon októberben mutatták be Ben Affleck Argo c. mozifilmjét, amely az iráni túszdrámát dolgozza fel. Pontosabban annak egy pozitív, „happy end-del” végződő eseménysorát, nevezetesen a kanadai követségen menedéket nyerő amerikai diplomaták kiszabadulásának viszontagságos történetét vitte vászonra a filmrendező. A film sokak szerint Oscar-díjra esélyes alkotás, amennyiben a hollywoodi trükköket, a végetekig fokozott várakozást és a kedves humort egymással kombinálva igyekszik betekintést nyújtani a forradalmi Irán „misztikus” mindennapjaiba. A mozifilm valóban kasszasiker gyanús alkotás, az események nagyrészt hiteles feldolgozását adja, mindazonáltal több helyütt is találhatunk benne pontatlanságokat. Így például 1953 előtt az USA még nem bírt érdemi szereppel, befolyással az iráni olajiparban. Az apróbb hibákat leszámítva azonban az igazán nagy probléma a filmmel az, hogy hasonlóan más, az iszlám köztársasággal foglalkozó alkotásokhoz, igencsak egyoldalúan és negatívan mutatja be az irániakat. A rendező elmossa a határvonalat a hivatalos és a népi vélekedés között, s szinte minden egyes polgárt azonosít a követséget elfoglaló Amerika-ellenes radikálisokkal – miközben a mérsékelt többség egyértelműen elutasította a követség elleni agressziót. (Mindez pedig azért problémás, mert a jelenlegi feszült pillanatban csak tovább erősítheti a már meglévő sztereotípiákat és a felek közti szembenállást is, miközben elfeledkezik arról, hogy az iráni társadalom az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott.) Hovatovább a film nem tárgyalja a háttérben zajló frakcióharcokat (a liberális, a baloldali, a nacionalista és az iszlamista erők közti küzdelmeket) sem, amelyek nélkül aligha lehet hiteles képet kapni a teheráni túszdrámáról, még inkább megérteni annak motivációit és folyamatait.