Amerikai-szaúdi érdekházasság: A biztonság ami összeköt

GONDOLATOK AZ AMERIKAI-SZAÚDI BARÁTSÁGRÓL...

„A mi hitünk és a ti acélotok” – Ibn Szaúd ezen szavakkal írta le a második világháborút követően formálódó amerikai-szaúdi kapcsolatok lényegét. Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok azóta is szoros szövetségese egymásnak, stratégiai partnerségük még a 2001-es terror-merényletek keltette válságot is túlélte. Szoros barátságuk hátterében a biztonsági egymásrautaltságuk áll, amely egyfajta szimbiózist teremtett, eredményezett: Szaúd-Arábia az amerikai fegyveres védelemért cserébe vállalja, hogy biztosítja a nyugati olajszállítások zavartalanságát a Perzsa-öbölben. 

Az amerikai-szaúdi kapcsolatok története messzire nyúlik vissza, Washington már a modern Szaúd-Arábia megszületésekor élénken érdeklődött a sivatagi királyság, még inkább annak olajkészlete iránt. Ennek megfelelően az amerikai olajvállalatok már az 1930-as évek végén megjelentek az Arábiai-félszigeten, és koncessziós jogokat, majd pedig tulajdonrészt szereztek. Az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia barátsága 1945 után mélyült el igazán, amennyiben a hidegháború éveiben Washington és Rijád túllépett a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokon, a felek katonai és politikai szövetségesek lettek. A status quo megőrzése és a szocialista rezsimek féken tartása közös érdeke volt mindkét szereplőnek: Washington minden erejével igyekezett megakadályozni, hogy a Szovjetunió pozíciót nyerjen a kulcsfontosságú Perzsa-öbölben, Rijád pedig az USA személyében olyan erőre „tett szert”, amellyel garantálhatta a saját biztonságát és ellensúlyozhatta ideológiai ellenlábasainak (így például a Nasszer vezette Egyiptom vagy a Baath párt uralta Irak) regionális törekvéseit.

Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok stratégiai partnersége az iráni iszlám forradalom és a Szovjetunió afganisztáni bevonulása következményeként az 1980-as évek folyamán még szorosabbra fonódott. Rijád és Washington egyaránt komoly fenyegetést látott az iszlám köztársaságban, amely a forradalom exportálásának deklarálásával nyíltan megkérdőjelezte (az amerikai támaszpont-rendszerből kiszakadva pedig meg is változtatta) a regionális rendet. A Khomeini ajatollah vezette „síita radikálisoktól” való félelmükben együttes erővel támogatták Szaddám Huszein Irakját, hogy így gyengítsék és korlátozzák az iráni rezsimet. A sivatagi királyság és az USA együttműködésének másik színtere Afganisztán lett, ahol nem csupán a szovjetek előrenyomulása ellen küzdöttek vállvetve a felek, hanem igyekeztek kifejezésre juttatni azt is, hogy a Szaúd-Arábia által képviselt szunnita iszlám is képes lehet határokon átívelő támogatottságot szerezni, s ezáltal ellensúlyozni a síita forradalmi modellt. A királyság fontos szereplő lett, hiszen a szaúdi vahabizmus „megreformált változata” biztosította az „afgán arabokat” összefogó ideológiát, csakhogy a „dzsihádista” taktika később a visszájára sült el, amennyiben a konfliktust követően maga a monarchia került a radikálisok célkeresztjébe. 

A hidegháború befejeződése fordulópont volt, összeomlott a Szovjetunió, Irán forradalmi radikalizmusa mérséklődött, az USA pedig egyedüli szuperhatalomként maradt a porondon. Rijád és Washington viszonyában azonban mindez nem hozott érdemi változást, sőt Szaddám Huszein kuvaiti agressziója csak fokozta a felek biztonsági együttműködését (függését). A „Sivatagi Pajzs” hadművelet keretén belül az Egyesült Államok (közel félmillió) katonát küldött a sivatagi királyságba, hogy így biztosítsa be annak védelmét, majd Szaúd-Arábiával és a széles nemzetközi koalícióval közösen felszabadította a piciny öbölmonarchiát. Noha a kuvaiti válság kétségkívül megerősítette Rijád és Washington történelmi kapcsolatát, ugyanakkor számtalan negatív következménnyel is járt. Így például az amerikai katonák jelenléte (még inkább a technológiai fölényük) újult erővel emelte napirendre a külső („nem-muszlim”) hatalomtól való függés igen kényes kérdését. Ne feledjük, Szaúd-Arábiát soha nem gyarmatosították, ráadásul az iszlám szent helyei felett őrködik, ezért különösen érzékeny az idegen erők „határokon belül tartózkodását” illetően. Az Egyesült Államok „behívása” hosszabb távon többet ártott, mint használt, mivel egyfajta hivatkozási pontot képezve hozzájárult az Oszama bin Láden által fémjelzett vallási radikalizmus megerősödéséhez – s közvetve az Egyesült Államok ellen elkövetett merényletekhez is. 

2001. szeptember 11. komoly válságot idézett elő az amerikai-szaúdi kapcsolatokban. Az USA elleni terrormerénylet olyan mély töréshez vezetett, amelyhez képest az 1973/1974-es olajembargó csupán enyhe disputa volt. A kulturális különbségek és értékütközések már az öböl-háború kapcsán felszínre kerültek, de az ellentétek igazán csak azt követően tudatosultak, hogy a tornyok leomlása után kiderült, a gépeltérítők közül 15-en szaúdi állampolgárok voltak. Ezt követően a washingtoni politikusok és az amerikai közvélemény Szaúd-Arábiát tette felelőssé, a sivatagi királyságban pedig az USA-ra és az izraeli lobbira mutogattak, na meg persze a nemzetközi „dzsihádistákra”. A felek közti ellentét csak tovább fokozódott, amikor Washington meghirdette a „terror elleni háborúját”, majd megdöntötte az Afganisztánt uraló tálibok hatalmát (akiket Szaúd-Arábia támogatott). Az Irak elleni katonai intervenció pedig még mélyebb ellenérzéseket, és még komolyabb tiltakozásokat váltott ki a szaúdi oldalon. A viszony romlását jól mutatja, hogy a kuvaiti válsággal ellentétben Rijád ezúttal nem vett részt az Irak-ellenes koalícióban. („A királyság területről nem indulhat háború Irak ellen!” – hangzott a határozott álláspont.) Szó, ami szó, a stratégiai partnerek kapcsolatában fagyos mosolyszünet köszöntött be. 

Az amerikai-szaúdi viszony azonban túlélte a terrorcselekmények okozta „megrázkódtatást”. Egyfelől, mert a királyi vezetés a radikális iszlamisták fenyegetését látva (2003-ban robbantásos merénylet-sorozat rázza meg Szaúd-Arábiát) felismerte, hogy a szalafista kihívás nem csak a nemzetközi színtéren van jelen, hanem a királyság határain belül is, ezért kénytelen-kelletlen szorosabbra fűzte terror-ellenes együttműködését az USA-val. Rijád az állami gépezetet és a vallásos propagandát, valamint az amerikai hírszerzéssel való kooperációt kihasználva igyekezett leszámolni a szélsőséges elemekkel-csoportokkal. Másfelől azért maradhatott fenn az amerikai-szaúdi partnerség, mert a nemzetközi ügyekben meglévő érdekegyezés szükségessé tette a közös fellépést. A közös geopolitikai érdekek és biztonsági percepciók életben tartották a speciális relációt. S nincs ez ma sem másként, hiszen az iráni nukleáris kérdéstől kezdve az al-Kaida jemeni megerősödésén át a kőolaj-piac stabilitásáig számtalan olyan kérdés van, amelyben Rijádnak és Washingtonnak azonos az álláspontja, s közös a célja. A kapcsolat „acélosságát” pedig jól bizonyítja az a rekordméretű fegyverüzlet is, amelyet 2010-ben kötöttek a felek: a szaúdi királyság légi erejének korszerűsítésére közel 67 milliárd dollár értékben vásárolt katonai eszközöket. 

Az érdekbarátság ugyanakkor továbbra sem mentes a problémáktól. Szaúd-Arábia és az USA közt így például komoly ellentét feszül az izraeli-palesztin ügy megítélése kapcsán: Rijád igen elégedetlen az amerikai hozzáállással, amelyet túlságosan passzívnak és egyoldalúnak lát. Hovatovább a szaúdi vezetés bizalmatlan Washingtonnal szemben az iráni atom-fenyegetés ügyét illetően is, mivel attól tart, hogy az Egyesült Államok a nukleáris patthelyzet feloldása érdekében előbb-utóbb megegyezik majd Teheránnal. Mindezek ellenére a politikai elitek barátsága stabilnak tűnik, a kapcsolatok társadalmi megítélése azonban igencsak negatív, ahogyan egy szaúdi herceg fogalmazott: „az Egyesült Államok reputációja majdhogynem zéró a polgárok körében”. Felmérések szerint a szaúdi lakosság több mint kétharmada (70%) negatívan ítéli meg Amerikát. Ez az USA-ellenesség lényegében két tényezőből adódik: egyrészt az amerikai kulturális befolyásból (Amerika nem csak a modernitás szimbóluma, hanem a legfőbb modernizáló erő is, mivel az infrastrukturális beruházásokat mind-mind az Egyesült Államokhoz lehet kötni.), másrészt az amerikai fegyverektől való függésből – amelyek egyaránt ellentmondanak az önmagukról kialakított képeknek: az iszlám világ középpontjának, illetve a regionális hatalmiságnak. 

A kezdetekben Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok kapcsolatrendszere az olajnak köszönhetően épülhetett ki, viszonyuk azonban ma már sokkalta többről szól, mint a fekete arany kereskedelméről („a nagy olajtermelő és a nagy olajfogyasztó anyagias barátságáról”). A szaúdi királyság és az USA stratégiai szövetségesek, biztonságpolitikai érdekeik és külső ellenségképeik közösek. S bár a speciális relációnak bőven vannak konfliktusos pontjai és problémás elemei, de látva azt, hogy 2001. szeptember 11. nem eredményezett lényeges elmozdulást Rijád és Washington kapcsolatában, ezért most igencsak nehéz megmondani azt, hogy vajon van-e, létezik-e egyáltalán az amerikai-szaúdi érdekházasságban olyan ügy vagy kérdés, amely „kenyértöréshez” vezethet a jövőben.