Az
utódlás ügye mindig kritikus kérdésnek számított a szaúdi királyság,
pontosabban a Szaúd-család történetében. Nincs ez most sem másként, amikor az
államalapító Ibn Szaúd gyermekei szépen lassan kiöregednek, s kénytelenek
átadni helyüket az unokáknak, a fiatal generációnak. Mohamed bin Nadzsef herceg
belügyminiszteri kinevezése (kvázi „trónörökösként” való megnevezése) arról
tanúskodik, hogy a generációváltás zökkenőmentesen halad, azonban a történelmi
példákat felidézve, s a jelen kihívásait szemrevételezve egyáltalán nem biztos,
hogy a hatalomátadás problémáktól mentes lesz.
A
Szaúd-dinasztia XVIII. századi megalakulása óta folyamatosan küzd az utódlás
problémájával, ami lényegében a rokonsági rendszeren alapuló hatalmi
struktúrának az eredménye. Az első szaúdi államban (1744-1818) a vérrokonságon
alapuló, egyenes ágú öröklési rendszer működött, az uralkodót mindig a
fiatalabb testvére követte a trónon (mindez megfelelt a hanbalita-vahabita
doktrínának). A második szaúdi államban (1823-1891) inkább a törzsi hagyományok
és szokások határozták meg az utódlás rendjét, minden esetben a
legerősebb-legügyesebb családtag került hatalomra (a királyok képességeik
alapján foglalták el a trónt). Ezek az öröklési rendszerek azonban magukban
hordozták a konfliktus lehetőségét, hiszen minden egyes generációváltás (a
rivalizálás, a merényletek és a külső intervenciók következményeképpen) a
fennálló patrimoniális állam egységének megbomlásával fenyegetett. (A második
szaúdi állam bukásának elsődleges oka éppen az utódlási válság volt.)
Ibn
Szaúd, a modern Szaúd-Arábia megalapítója (1932-ben) nem dolgozott ki hivatalos
utódlási mechanizmust, ehelyett arra koncentrált, hogy saját klánját erősítse a
riválisokkal szemben. Szaúd fiát koronaherceggé tette, a többieket pedig fontos
(politikai, gazdasági, katonai) pozíciókba ültette, s így építette ki a család „többdimenziós”
hatalmát. (34 fia volt!) A későbbiekben ugyanígy tett valamennyi uralkodó,
regnálásuk alatt igyekeztek megjelölni az utódjaikat, illetve minden fontosabb
tisztségbe lojális rokont juttatni (vagyis kiépíteni a saját
patronázs-rendszerüket), aminek az eredménye egy olyan többközpontú uralmi rend
lett, amelyben valamennyi királyi sarj hatalmi pozícióval rendelkezik. Ezért az
uralkodói poszt megüresedésekor minden esetben több befolyásos jelentkező verseng
egymással a királyi székért és hatalomért. (A Szaúd-családon belüli ellentétek
felszínre kerüléséhez azonban nem volt mindig szükség ún. örökösödési
konfliktusra, így például 1964-ben Fejszál „puccsal” vette át a hatalmat Szaúd
királytól, majd 1975-ben ő maga is merénylet áldozata lett.)
Az
utódlásnak ez a szisztémája egyfelől biztosította a családon belüli öröklődést,
másfelől azonban számtalan problémát is eredményezett. A befolyással bíró
centrumok megsokszorozódása hatalmi átfedésekhez és személyes ellentétekhez
vezetett, ez által egymásnak ellentmondó politikák születtek, a rendszer pedig
több szempontból is „működésképtelenné” vált. A versengésen alapuló utódlási
rendszer ráadásul azzal, hogy a családi frakciókat tette politikai központokká,
csak még inkább felerősítette a dinasztián belüli ellentéteket. Fejszál, majd
később Fahd király egyaránt törekedett saját frakcióját, a „Sudairi-klánt”
kedvező pozícióba hozni, míg a 2005 óta uralkodó Abdallah saját családja (a
„Shuraim-klán”) mellett teret engedett más, kisebb klánoknak is, nem titkoltan
azzal a céllal, hogy így törje meg a „Sudairi-hetek” egyeduralmát. (Ibn Szaúd 7
fiú gyermeke, akik a Hassza bint Ahmed al-Sudairi-val kötött „legkedvesebb” házasságából
születtek, és akik kulcsfontosságú állami tisztségeket láttak el a Fahd vezette
szaúdi királyságban.)
Az
utódlás folyamatát több ízben kísérelték meg rögzíteni, de formalizált eljárás
nem született, a régi szokásrend élt tovább, vagyis az uralkodó fiai
képességeik és koruk szerint követték egymást a korona-hercegségben
(miniszterelnök-helyettességben), majd pedig a királyi trónon. Az 1992-es törvényi
szabályozás szólt először hivatalosan az öröklés rendszeréről, de csupán annyit
írt elő, hogy „az uralkodói hatalom Abdel-Aziz al-Szaúd [Ibn Szaúd]
legalkalmasabb gyermekére, illetve unokájára kell, hogy szálljon”, sorrendet
nem állapított meg, a lehetséges utódok körének kitágításával azonban
hozzájárult családi belharcok kiéleződéséhez. A színfalak mögött, különösen Abdallah
trónra lépése óta zajlik komoly vita, hogy honnan is jöjjön az új király – a
régi öregfiúk vagy inkább az ifjú titánok csapatából, s ki legyen a
„választott” személy? (A disputa persze legalább ennyire szól a Sudairi-Shuraim
klánok közti rivalizálásról is: előbbi a váltásban, utóbbi a folytatásban
érdekelt.)
Szaúd-Arábia
fordulóponthoz érkezett, amennyiben a régi rend nem működik tovább, nevezetesen
az államalapító Ibn Szaúd fiai már nem adhatják tovább egymásnak a királyi
„stafétabotot”. A családnak ez a generációja ugyanis elöregedett, az elmúlt év
folyamán két koronaherceg (Nadzsef és Szultan) hunyt el, a regnáló Abdallah 89,
míg Szalman koronaherceg 76 éves, utóbbi ráadásul rendkívül rossz egészségi
állapotban van, tehát aligha lesz belőle uralkodó. S mivel a fiútestvérek közt
nincs több befolyásos és életerős szereplő, mindez azt jelenti, hogy a
következő szaúdi király már nem a fiúk, hanem az unokák közül fog kikerülni,
vagyis generációváltás lesz a sivatagi királyságban.
Mohamed bin Nadzsef-nek (Nadzsef koronaherceg fiának) belügyminiszterré történő kinevezése jól mutatja ezt, mivel a kulcsfontosságú tisztségben ő az első unoka, s könnyen meglehet, hogy ő lesz a soron következő uralkodó is. A belügyminiszteri pozíció ugyanis rendkívül széles befolyást biztosít, így többek között irányítása alá tartoznak a rendvédelmi alakulatok és a vallási rendőrségek, továbbá a hazai hírszerzés és a büntetés-végrehajtás, valamint a sajtótermékek állami felügyelete és ellenőrzése. A miniszterség egyfajta ugródeszkának számít, ugyanakkor egyfajta tesztnek is. Ahmed herceget példának okáért a síita területek lázadásának kezelésében mutatott gyenge teljesítménye miatt menesztették. Mohamed bin Nadzsef trónra kerülési esélyei azonban nemcsak a miniszteri teljesítményétől függnek majd, hanem a családon belüli frakcióharcok intenzitásától is. Noha mind odahaza (Sudairi-klán), mind a nemzetközi porondon számos támogatóval rendelkezik (így például jó viszonyt ápol Washingtonnal), a többpólusú királyi rendszerben mégis sok ellenlábasa van, illetve kihívója lesz.
Nadzsef herceg mellett több „befolyásos unoka” van, akik ha közvetlenül nem is játszanak majd lényeges szerepet („nem lehet mindegyikükből király”), de az utódlást érintő végső döntésben, még inkább az új uralkodó hatalmának konszolidálásában mind megkerülhetetlen szereplők lesznek. Ne feledjük, a szaúdi uralkodónak bírnia kell a hercegek többségének támogatását, hogy ez által nyerjen magának mozgásteret a hatalmi struktúrában és a döntések meghozatalában. A teljesség igénye nélkül a főbb unokák, akik befolyásos pozícióval rendelkeznek: Szaúd herceg (Fejszál király fia) 1975 óta külügyminiszterként szolgál; Mohamed herceg (Fahd király fia) a Keleti Provincia kormányzója; Miteb herceg (Abdallah király fia) a Nemzeti Gárda vezetője; Bandar herceg (Szultan koronaherceg fia) a sivatagi királyság washingtoni nagykövete; Khaled herceg (Szultan koronaherceg fia) pedig védelmi miniszter-helyettes. Az utódlás tehát nemcsak a legfőbb méltóság tekintetében hozhat változást, hanem az uralkodói elit egészét illetően is, hiszen számtalan tisztségben kerülhet majd sor „vérfrissítésre”.
Az
utódlás ügye még egyáltalán nincsen eldöntve, mindezt jól bizonyítja, hogy a
„hivatalosan megjelölt koronaherceg” poszt továbbra is üresen áll. Ez nem
meglepő, ha azt nézzük, hogy mennyire komoly a tét, egyáltalán nem mindegy
ugyanis, hogy ki milyen befolyásra tesz szert a „megfiatalodott” sivatagi
királyságban („új patrónus-kliens rendszer épül”). A politikai-hatalmi
átmenetet éppen ezért igencsak megnehezítheti a családi frakciók közti pozíció-küzdelem,
a több ezer fős uralkodói család nyílt marakodása pedig akár véget is vethet
magának a harmadik szaúdi államnak. Különösen így van ez, ha azt vesszük figyelembe,
hogy az arábiai királyságnak az örökösödési vitával párhuzamosan számos egyéb problémával
is szembe kell néznie, amelyek ugyancsak hozzájárulhatnak a család tagjai közt
kibontakozó ellentétekhez és versengésekhez. A munkanélküliség közel 30
százalékos, a költségvetés alapvetően továbbra is az olajbevételektől függ (75
százalékban), a társadalom rohamos mértékben növekszik (4,2 százalékkal
évente), a megtermelt vagyon pedig rettentő egyenlőtlenül oszlik el. S akkor a
síita-szunnita konfliktusról, valamint a konzervatív-reformer szembenállásról
még csak nem is tettünk említést. Egy szó, mint száz, Szaúd-Arábiára
mindenképpen izgalmas idők várnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése